NÉPI ÉS NÉPIES PRÓZAÍRÓK | A magyar irodalom története

366NÉPI ÉS NÉPIES PRÓZAÍRÓK
(POMOGÁTS BÉLA)

A népi prózaírók tábora igen változatos, az ide sorolható írók egymástól eltérő tapasztalatokkal érkeztek, útjuk is különböző irányokba ágazott el. Féja Géza, a mozgalom egyik vezető ideológusa és publicistája előbb Szabó Dezső, majd Bajcsy-Zsilinszky Endre köréhez tartozott; Barsi Dénes, Mátyás Ferenc, Kárász József és Csoór István a kétkezi dolgozók legszegényebb rétegének fölemelkedési vágyát fejezték ki már azzal is, hogy sok-sok áldozat árán, számtalan visszahúzó körülménnyel dacolva írástudó, politizáló "értelmiségiekké" váltak. Tatay Sándor és Jankovich Ferenc lazábban kötődött a mozgalomhoz, ők egyszersmind a Nyugat harmadik nemzedékének törekvéseiben is osztoztak. Sásdi Sándor a vidéki zsidó kispolgárság világából érkezett, szimpátiával, de kissé távolabbról szemlélte a népi írók erőfeszítéseit. Mindazonáltal valamennyien a falusi és kisvárosi társadalomban szerezték élményeik meghatározó részét, tapasztalataik és mondanivalóik elsősorban a parasztság életéhez kapcsolódtak. Ezen belül a bakonyi falutól a sárréti pusztáig, az egykéző baranyai községtől az alföldi tanyavilágig, a futóhomoktól a Körösök árterületéig a legkülönbözőbb táji és társadalmi környezet formálta szemléletüket és alkotta élményvilágukat. Mindez nemcsak tematikai sajátosság náluk, hanem a szociológiai jellegű, a társadalmi osztályok, rétegek fogalmát felhasználó – ha többnyire nem is a szó egzakt értelmében tudományos – gondolkozásmód elfogadását is jelenti. Rokonszenvük következetesen a parasztságé, még az elzüllő, erkölcsi tartásukat elveszítő népfiak sorsáért is az uralkodó osztályok képviselőit teszik felelőssé. Nem egy időben jelentkeznek az irodalomban, hangjuk a negyvenes évek elején erősödik meg és egyesül kórussá. Tatay a Záporban, Jankovich a Téli szivárványban, Barsi a Mezei füstben, Mátyás Ferenc A falu küldöttjében talál rá saját, eredeti világára, s fejezi ki ígéretes prózaírói tehetségként, korszerű epikai eszközökkel társadalmi tapasztalatait. Olykor naturalizmusukat a fölfokozott indulat, a változtatni akaró szenvedély az expresszivitás szférájába, a folklorisztikus, népmesei elem pedig a költőiség világába emeli. Ezzel egy időben a népi mozgalom erősödő ellentmondásainak, polarizálódásának bomlasztó hatása is érvényesül műveikben, kivált publicisztikai állásfoglalásaikban.

A felszabadulás után közülük többen is éles bírálatban részesültek, az indokolt kritikai elmarasztaláson túl azonban az irodalmi életből is kiszorította őket a dogmatikus művelődéspolitika. Féja, Barsi, Kárász és Csoór csak az ötvenes évek derekán vagy később jelentkezhetett újabb művekkel, de a többieknek is a korabeli 367irodalompolitikai követelményekhez, a sematikus ábrázolásmódhoz kellett alkalmazkodniuk: Jankovich hagyományos szemléletű történelmi regények írásával foglalkozott, Tatay ciklikus társadalmi tablót alkotott, Sásdinál megjelent a sematizmus egyszerűsítő látásmódja. Ezért a mindannyiuknál közös megtorpanásért nemcsak az irodalompolitikai hibák felelősek, de nem is csupán egyéni, etikai állásfoglalásuk vagy esztétikai tudatuk zavara. A régi paraszti világ és világkép felbomlásának, átalakulásának nehezen áttekinthető korszaka ez. A jelen szembekerült azzal a múlttal, amely a korábban indult népi írók élményeinek tartalmát és formáját, tájékozódásának, programkeresésének társadalmi környezetét alkotta. Veres Péter vagy Szabó Pál néhány írói remeklését leszámítva, prózairodalmunk egésze is csak a hatvanas években, a falusi társadalom teljes átalakulásával tudta a parasztábrázolás újszerű modelljét létrehozni. Ezt a megújhodást a népi orientációjú, paraszti tematikához ragaszkodó írók – így Kárász József és Barsi Dénes – már nem tudták követni: realista-naturalista technikájuk, terjedelmes epikai freskókban megvalósuló extenzív teljességeszményük – a szocialista fejlődéssel rokonszenvező állásfoglalás, a nép iránti változatlan szeretet ellenére – elszakadt a fejlődés fő irányától, s a múlt megsápadó üzeneteként, tisztes szándékú, de erejét vesztett hagyományőrzésként fokozatosan visszaszorult. Mások pedig, például Tatay és Sásdi, részben a széles közönségigényeket kielégítő, olvasmányos belletrisztika területére húzódtak vissza.

Bibó Lajos (1890–1972) pályája is befejezettnek volt minősíthető, ő válogatott novelláskötetével (Subások, 1968) jelképezte régebbi – Móricz Zsigmond által is méltányolt – törekvéseit.

A sokat szenvedett Bakó József (1896–1962) elsősorban posztumusz önéletrajzi művében (Följebb a kaptafánál, 1964) a zsellérsors szociológiai hitelű feldolgozását adta; Csurka Péter (1894–1964), az ígéretes elbeszélő egyetlen kötettel (Jegenyék, 1964) tette le névjegyét.

SZABÓ PÁL (1893–1970) VERES PÉTER (1897–1970) TAMÁSI ÁRON (1897–1966) KODOLÁNYI JÁNOS (1899–1969) TATAY SÁNDOR (1910) Féja Géza (1900–1978) Darvas József (1912 – 1973) Sásdi Sándor (1898) Jankovich Ferenc (1907–1971) Grandpierre Lajos (1905–1986) Barsi Dénes (1905–1968) Csoór István (1910) Mátyás Ferenc (1911) Kárász József (1914) Morvay Gyula (1905) BAKÓ JÓZSEF BARSI DÉNES BIBÓ LAJOS CSOÓR ISTVÁN CSURKA PÉTER DARVAS JÓZSEF FÉJA GÉZA GRANDPIERRE LAJOS JANKOVICH FERENC KÁRÁSZ JÓZSEF MÁTYÁS FERENC MORVAY GYULA SÁSDI SÁNDOR

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me