AZ ÚJHOLD PRÓZAÍRÓI
697AZ ÚJHOLD PRÓZAÍRÓI
(RÓNAY LÁSZLÓ)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
A magyar próza a valóság megjelenítésének sokféle lehetőségét kísérletezte ki nem túlságosan hosszú története során. Ami Móricz Zsigmondnál az élet teljességének megjelenítésére szolgált eszközül, azt Krúdy elsősorban a hangulat színterében ragadta meg. S mellettük megjelentek már a kísérletezők: akik az idő egyetlen, sűrített metszetét igyekeztek ábrázolni, olykor egyetlen pillanatot, amelyben mégis felvillan a teljes, a megélt élet lehetősége. Azok a fiatal prózaírók, akik az Újhold körében kezdték pályájukat, már természetes anyanyelvükként beszélték azt a két világháború között még csak dadogva, tétován használt szókincset, amelyikre oly lelkesülten irányította rá a figyelmet Szerb Antal. Ugyanakkor mintha idegenkedtek volna a prózaírás hagyományos eljárásaitól: eleinte elvetették a lineárisan vezetett cselekményt, a részletesen indokolt jellemrajzot. Műveikben éppoly természetesen éltek a líra nyelvével, mint a prózáéval, mert az idő, amely végzetes és romboló arcát mutatta a század e gyermekeinek, megszűnt biztonságos egymásutánjában telni, szakadozott lett, telve sűrű, drámai történésekkel, amelyeket immár nem lehetett a szilárd, s az eseményeknek kohéziót adó folytonosságukban megjeleníteni.
Míg az 1945 utáni magyar próza egyik karakterisztikus vonulata a múlt, a félmúlt s a szinte még jelennek nevezhető változásokra irányította az olvasó figyelmét, s a fejlődésregény új változatait teremtette meg, az Újhold köréhez tartozó vagy a laphoz csak közvetett szálakkal kapcsolódó prózaírók koruk környezetét választva ugyan, de azt a folyamatot igyekeztek megragadni, ahogy különféle sorsok szinte áttekinthetetlen bonyolultsággal egymásba fonódnak, s azt a pillanatot kinagyítani, amelyikben egy hatalmas regényciklus anyaga sűrítve megjeleníthető. Szabó Magda Freskója vagy Mándy Iván elbeszélései rögtön az események középpontjában indulnak. Mint a Freskó címe is jelezte, a hősök arcképei együtt és egymás mellett jelennek meg a cselekményben, s legalább oly fontos pillanatnyi helyzetük, mint belső világuknak azok a rétegei, melyek fokozatosan nyílnak föl és világosodnak meg a regény folyamán. Mándy figurái sem "fejlődnek", legalábbis a szó régebbi értelmében nem. Kész alakok, akik gesztusaikból is értik egymást, s a sorsukban, egyéniségükben rejlő líra készteti azonosulásra az olvasót.
E prózaírók közös törekvése, hogy nemcsak és nem is annyira az elbeszélés folyamatában teremtik meg a hitelesség illúzióját, hanem az ábrázolás mikéntjében, az atmoszférában. Mély és szintetikus művészi valóság megteremtésére törekszenek, 698amelyben szinte észrevétlenül illeszkednek egymásba az idő különféle rétegei (mint Szabó Magda regényében, Az őzben) s különféle vetületei (mint Mándy Iván Idegen szobák című novelláskötetében), melyek hol vizionálják, hol éles fényben, szinte kegyetlen nyíltsággal jelenítik meg a tragikus eseményeket.
Az Újhold költői felülvizsgálták azt a hagyományos és végérvényesnek hitt viszonyt, mely az írót legfontosabb eszközéhez, a szóhoz fűzte. Prózaírói pedig a hagyományos konstrukciót vették revízió alá, s – legtapinthatóbban éppen Mándy Iván – visszatértek azokhoz a kezdeményekhez, amelyek Gelléri Andor Endre világát jellemezték, de anélkül, hogy átvették volna egy nagy hatású újító tündérien villódzó fényhatásait. Megfigyelés és fantázia alkotja módszerük alapját. Nem analizáló következetességgel veszik számba a valóság tényeit, hanem azt igyekeznek megragadni, ami az adott helyzetben különös, szokatlan, s e "teremtő megfigyelés" nyomán kezd működni bennük az alakteremtés folyamata, amikor a látvány, a "fáradt, magányos arc" mögött felsejlik az összefüggések bonyolult rendszere, az élet, a maga teljességében és ellentmondásosságában; az élet, ami az adott pillanatban is történik, de amelynek hatalmas rétegei pihennek az emberi lélek mélyén, bármikor életre kelthetően, s a pillanat fényében megragadva. E kezdetben közösnek mondható törekvésük mindvégig jellemezte Mándy Iván módszerét, s az irónia fénytörésében lebegve e közegben jelennek meg Szobotka Tibor hősei is, akiket ugyanolyan szenvedéllyel mozgat az erkölcsi igény, mint Vidor Miklóséit, aki a Szökőártól kezdve nagyon jellegzetes környezetben, a történelem által is hitelesített események tükrében törekszik a számvetésre.
A következetes erkölcsi nézőpont érvényesítése s a regény hagyományos konstrukciójának tudatos megújítása jellemzi Mészöly Miklós törekvéseit. Az atléta halála főhőse, Bálint mindig nagyobb és nagyobb célokat tűz maga elé, mígnem a teljes magányt választja, hogy leszámoljon egész életével, melynek történései és lényege szempontjából éppoly fontosak a "külső" események, a versenyek és rekordok, mint a stopperral mérhetetlenek: amelyekkel "bent", a lélek szférájában kell szembenéznie a magányos, a végre nyitott embernek.
Az a szorongásos közérzet, melynek döntő motívumait a világháború botrányában kereshetjük, vissza-visszatérő eleme, olykor magában a konstrukcióban is tetten érhető jelensége e prózairodalomnak. A Balkon és jegenyék című Mészöly-elbeszélésben a Férfi "nem mondja ki, amit igazában gondol; szégyelli, hogy fél". (Ebben a novellában a tragikus lepkeroham olyan formai elem, amelyet – akárcsak a modern film némelyik korszakjelző alkotásában – könnyen átfordíthatunk jelképiségéből, s az élet egészére érvényesíthetünk.) Ez a tárgytalan félelem hatja át Mándy Iván nem egy elbeszélésének hőseit: az élettől rettegnek, s e kimondatlan, csak jelzésekben tetten érhető drámai hangoltság készteti őket arra, hogy emlékeikbe meneküljenek, élettel ruházzák fel a tárgyakat, vagy mindenben és mindenütt jelképeket keressenek – mint Mészöly teszi a Jelentés öt egérről elbeszéléseiben –, melyeknek valóságos hátterét olykor homály fedi, s megjelenítésükben tetten érhető egyfajta konstrukciós szándék.
Mészöly Miklós egyik hőse mondja ki a félelmes igazságot: szeretünk játszani az iszonyattal. A "játék" – mint egyfajta szemléleti lehetőség – az elveszített 699gyermekség tiszta állapota utáni makacs vágyakozás, Alain Fournier ismeretlen birtokának szenvedélyes keresése már a két világháború között is jellemzője volt a magyar próza egyik vonulatának. Már akkor is ott rebbent e törekvések hátterében az a szorongásélmény, melyet az Újhold prózaírói kezdetben szinte egységes elvek alapján fogalmaztak meg, hogy később, művészi kiteljesedésük idején, e hajdani elvek végső formába öntését egyéni tehetségük s látásmódjuk törvényszerűségei szerint valósítsák meg, egyre több figyelmet fordítva a "jelenre", amely egyszerre élő és virtuális, egyszerre köthető a reális időhöz, s a változásnak nagyobb, egyetemesebb szemléletéhez, mely minden korban meg tudja mutatni az aktuálist és a tanulságost.
MÁNDY IVÁN (1918)
MÉSZÖLY MIKLÓS (1921)
SZABÓ MAGDA (1917)
SZOBOTKA TIBOR (1913–1982)
Végh György (1919–1982) (Munkaközösség)
Vidor Miklós (1923) (Munkaközösség)
Major Ottó (1924) (Munkaközösség)
Rubin Szilárd (1927) (Munkaközösség)
MAJOR OTTÓ
RUBIN SZILÁRD
VÉGH GYÖRGY
VIDOR MIKLÓS
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
