Az esszé és az emberi egyensúly
Az esszé és az emberi egyensúly
A hatvanas évek esszéjének fontos új fejleménye volt, hogy egyre többször és mind eredményesebben kísérleteztek a műfajjal azok a marxista irodalomtudósok és gondolkodók, akik felismerték: a közösségi gondolat túlerőltetése, türelmetlen sürgetése kiélezte az egyedi ember létének nyitott kérdéseit. A maguk tudományterületein igyekeztek választ találni ezekre a kérdésekre, kialakítani azokat a magatartásbeli paradigmákat, melyeket a mind határozottabban teret hódító egzisztencialista gondolkodás a létből kivetett, magára maradt, a halálnak, végnek kiszolgáltatott földi lény állapotának törvényszerűségeiként mutatott fel. Mivel 1302ebben a korszakban a marxista antropológia még csak kezdeti lépéseit tette meg, ezekben a történelmi és társadalmi adottságokat figyelembe vevő tanulmányokban is érződik egyfajta kísérleti jelleg, mely szemléletüket, érvelésük módját, olykor megírásukat is az esszével rokonítja.
A legnagyobb erővel, maradandó hatással Király István könyveiben, tanulmányaiban érvényesül az esszé nyitottsága. Korai írásaiban már kimutatható annak a minőségeszménynek uralkodó jelenléte, mely Németh László gondolkodását is áthatotta, s ezt tovább erősítette az az elhatározó befolyás, melyet Ady Endre költészete tett rá. Az irodalomtudós Adyban lelte meg az emberi példát, a szegények és kiszolgáltatottak társadalmi végkifejlete szerint optimista szolgálatának eszményét, a kultúrfilozófus pedig olyan fogalmakat közvetített, mint a társadalom szélére szorított, de nemes adottságokat birtokló, s azokat megfelelő történelmi és társadalmi adottságok között megvalósító "peremember". Széles körben hatott az a gondolata, hogy a 19. század vége óta az európai gondolkodást két magatartásforma uralma jellemzi: az egyéni létbe visszahúzódó, alapvetően pesszimista irányultságú "éjszakai emberé", akinek ellenpárja az eszméiért következetes harcot vállaló, szemét a köz javára függesztő, történelmi távlatban gondolkodó "nappali ember". Király István szemléletében folytonos gazdagodás mutatkozik: míg kezdetben kicsit türelmetlenül s vitathatóan ítélte meg az egyedi lét kérdéseivel vívódó írói magatartás példáit, utóbb ezeket is a fejlődés fontos láncszemének látta és mutatta meg, s így termékeny szempontokkal járult hozzá a marxista antropológia kialakításához. Ady Endre (1970) című monográfiájában, mely a magyar esszéstílus legjobb, maradandó hagyományait támasztja föl, s gazdagítja érdekes, eredeti vonásokkal, azt fejtegeti, hogy az igazán nagy szellemek e kétféle magatartásformát egyesíteni tudják, s magasabb fokon alakítják ki szintézisét. Ady egyszerre tudott a remény és az ember tragikumának lírikusa lenni, végelemzésben azonban kiküzdötte a maga számára azt a forradalmi világképet, melynek elemzése, alakváltozatainak nyomon követése Király István munkásságának alapvető célja, szemléletének mozgatója. Tanulmányainak és esszéinek sorából reményelvű világszemlélet alapvonalai sejlenek föl, melynek igazolását a "hétköznapok forradalmiságában" éppúgy megtalálja, mint a forradalmi hagyományok folytonosságában. Tevékeny pedagógusként nemzedékek sorába oltotta bele ezeket az elveket, melyekkel a magyar esszéhagyományt is új, termékeny, továbbgondolást érdemlő szempontokkal gazdagította.
Remény és reménytelenség, történelmi távlatú optimizmus és a fejlődés gondolatának elvetéséből táplálkozó pesszimizmus vitája jellemzi a hatvanas évek végének, s a hetvenesek kezdetének esszéit. A marxizmus szembenézett a század gondolkodástörténetének útvesztőivel. A távlatvesztés érzésével, a lét végzetszerű negativitásának sokféle formában kifejezésre jutó élményével vetett számot Ancsel Éva A megrendült öntudat mítoszaiban (1974), amelyben bölcseleti kiindulópontból vizsgálja "az új emberi arc" kimunkálásának útját. Bírálja azokat a művészi elképzeléseket, melyek szembeszállnak "a jelentés zsarnokságával", s lemondanak a művészi ítélkezés lehetőségéről. Megkülönbözteti a humanizmus pátoszát vállaló ítéletalkotást attól a kegyetlen szigorúságtól, amely "menthetetlennek ítél embert, 1303világot egyaránt", mert a különböző művészetek legfontosabb üzenetét abban látja, hogy értéket teremtenek, s magukban hordják azokat az emberi lehetőségeket, melyeket vagy koruk vagy az utókor válthat valóra.
Ugyanebbe a gondolatkörbe tartoznak Almási Miklós esszéi is (Ellipszis, 1967; A látszat valósága, 1971). Vizsgálódásaiban termékenyen egyesíti az esztétikai és etikai nézőpont kínálta lehetőségeket. "E sorok írójának az a meggyőződése – írja az Ellipszis bevezetőjében –, hogy korunk és különösen a szocializmus előretörése az utóbbi évtizedben rendkívül élesen vetette fel az etika átformálásának szükségletét, s ezzel együtt az aktív kultúra kiépítésének kikerülhetetlenségét." Az "aktív kultúra" fogalma visszatér ekkori esszéiben: olyan modellt jelent, melynek szerepe van a társadalom alakításában s a hétköznapoktól a szellem ünnepnapjaihoz ver hidat. Igyekszik átértelmezni olyan hagyományos fogalmakat, mint a humanizmus és antihumanizmus, s azt a művészi magatartást állítja előtérbe, amely a bénultság elleni harc vállalásával a "megváltás" lehetőségét is sejteti (A humanizmus mai antinómiái). Ez az alkotó magatartás nem elégedhetik meg azzal az "egynézőpontú" ábrázolásmóddal, melynek veszélyeit az avantgardizmusban mutatja meg Almási Miklós. "Míg a realista művész ma is a totalitást keresi – írja A látszat valóságában –, ábrázolt sorsait hozzáférhetővé teszi a mindenoldalú megközelítés számára, és minden oldaláról akarja megmutatni, addig a dekadencia úgy hat, hogy a művészeket egyetlen nézőpont totalitásának bemutatása sarkallja. A "minden oldalról való megmutatás", a zavarba ejtő, mégis célra orientált sokféleség lesz mindinkább esszéinek mozgatója, világirodalmi analíziseinek legfontosabb eleme.
"Lazán egymás mellé illesztett esszék" füzére Hermann István A személyiség nyomában járó "drámai kalauz"-a (1972), amelyben a dráma több évezredes útját tekinti végig, s azt a folyamatot nyomozza, ahogy a műfaj különféle emberi viselkedésformákat jelenített meg, állított ideálul egymástól eltérő történelmi, társadalmi körülmények között. Esszéiben ugyancsak felsejlik az emberiség előtt álló két lehetőség: a cselekvés és a belenyugvás, s Hermann István szellemes és eredeti okfejtéssel szavaz az előbbi mellett.
Izgalmas "kísérlet", s ezzel visszautal az esszéműfaj egyik legfontosabb belső jellemzőjére Szabolcsi Miklós A clown mint a művész önarcképe (1974) című könyve. Azt a folyamatot követi nyomon, melynek során a "bohóc" sok évezredes művészi díszítő eleme, motívuma a művész önarcképévé vált, helyzetérzékelésének kifejezőjévé, s ezzel mint jelfogalom is megváltozik: "… a jel kiszakad eredeti kontextusából, és egy másik hálózatba illeszkedik: a polgári rendben helyétvesztett, helyét, funkcióját kereső művész magatartásának jelzői közé sorakozik". A gazdag világirodalmi és -művészeti példatárat mozgósító műnek fontos jeltudományi tanulsága is van, hiszen azt bizonyítja, hogy a toposzoknak egyszerre van hagyományos és koronként változó eleme. Szabolcsi Miklós esszéje a modern művészet kibontakozásának sajátos nézőpontú megjelenítése, s egyben az ember és a művész elidegenedésének krónikája.
Az alkotó, a tevékeny, a közért munkálkodó ember megjelenítésének, kutatásának ideálja fontos, olykor meghatározó eleme a hatvanas-hetvenes évek marxista 1304esszéírásának. Ekkor bontakozott ki például Fenyő István munkássága, akinek a műfajjal való szerves kapcsolatát reformkori tanulmányai alapozták meg. Ezek során szembesült a magyar esszéhagyomány egyik legfontosabb rétegével, Eötvös József, Pulszky Ferenc és mások írásaival, s ilyen irányú készségeit új elemekkel gazdagították azok az elmélyült írásai, melyeket a Nyugat harmadik nemzedéke munkásságának szentelt. Vas Istvánról szóló könyvében e kétféle indítás szerencsés szintézisbe került, de ugyanezt mondhatjuk el például Két évtized című kötetének esszéiről is.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
