Palotai Boris (1904–1983) | A magyar irodalom története

Palotai Boris (1904–1983)
(RÓNAY LÁSZLÓ)

Palotai Boris tehetségére Fábry Zoltán figyelt fel. Írói pályáját versekkel kezdte, majd elbeszéléseket írt, amelyekben a kisebbségi sors – 1939-ig Kassán élt – tragikumát fogalmazta meg. A felszabadulás után a szociáldemokrata baloldal tagja volt, 1952-ig a Népszava vezető munkatársa. A sematikus irodalom térhódítása idején megírta – Major Ottó szemléletes kifejezésével – "szolgálati munkáit", a Puskásnét (1950) és a Kakasszót (1951). Ünnepi vacsora (1955) című regénye azonban már azt jelezte, hogy pontosan látta ezen idő társadalmi ellentmondásait, s igyekezett ezeket minél hitelesebben ábrázolni. Az Ünnepi vacsora a korszak egyik első társadalmi szatírája volt. Varsa mérnök Kossuth-díjat kapott, elhatározza, hogy a kitüntetést a felesége által meglehetősen lenézett rokonai között ünnepli meg. A vacsorán összegyűlik a család, s Varsa megsejti, hogy jóvátehetetlenül utat tévesztett, amikor kiszakadt körükből, s felesége hatására az "úrinak" hitt, valójában kispolgári életmódot választotta. Hogy sikerül-e ebből kilépnie, a regény sejtelmes befejezése homályban hagyja, azt azonban egyértelműen érezteti, hogy a hajdani szegénysorsból értelmiségivé vált nemzedék lelkében, magatartásában, szemléletében szakadékot kelthet az életformaváltás, ha az nem párosul az egykori ideálok iránt tanúsított hűséggel.

Már pályakezdő novelláit is tragikus hangoltság jellemezte, s ez később uralkodó eleme lett írásművészetének. Hőseit megbocsátó szeretettel, megértéssel ábrázolta, de nem avatkozott sorsukba. Regényeiben rendszerint a végzet teljesedik be, melynek baljós közelségét többnyire már a bevezető rész sejteti. Nem fejlődő, alakuló jellemeket ábrázolt, hanem a végzetre kiszemelteket, akik magukban hordozzák a végső bukás adottságát, s hiába küzdenek ellene, az egyenlőtlen harcban el kell bukniuk. Ritkán nyitott szélesebb perspektívát alakjai mögé, háttérrajza rendszerint sietős volt, a "folt-technikával" dolgozó festők módjára alakította a cselekményt. Figyelme mindig egyetlen, kiválasztott hősre irányult, s ők majdnem mindig megszenvedték a nyitott, megoldatlan társadalmi kérdések ellentmondásainak következményeit. Egyenesen, őszintén vetett számot az időszerű gondokkal, s részben ez magyarázta nagy népszerűségét. Hozzájárult azonban ehhez regényeinek, elbeszéléseinek világos, áttekinthető szerkesztése, s az a képessége is, hogy a cselekmény egyes pontjain csattanókat helyezett el. Ezeknek is tulajdonítható, hogy jó néhány írásából díjazott filmalkotás forgatókönyve készült.

Legnagyobb igénnyel, a totalitás vágyával a Keserű mandula (1958) című regényét írta, amelyben a személyi kultusz emberpróbáló légkörét ábrázolta. Ehhez – szokása ellenére – hősei múltját is részletesebben megmutatta, így téve érthetővé cselekedeteik motivációját. Ez a részletező háttérrajz néhol mozaikokra szakad, ami ingataggá teszi a regény szerkezeti egységét. Annál plasztikusabban bomlik ki főalakjának belső világa, amely végső soron a csapásokban is élő, azokból is kiküzdhető remény elvét igazolja. Pedig a Keserű mandula főhősének, 308Jovics Zsuzsának az élete látszólag teljesen reménytelen. Férjét egyik napról a másikra elviszik – a Rajk-per kora ez –, hiába kutat utána, semmit sem tudhat meg róla. A fiatalasszony tehetséges újságíró, szépírói ambíciókat is dédelget, a politikai önkényuralom embertelensége azonban arra kényszeríti, hogy lemondva álmai beteljesítéséről, másutt keresse megélhetése esélyeit. Előbb Sztálinvárosban helyezkedik el a "névtelen", arc nélküli munkások között, majd pesti gyárba kerül. Csak abból meríthet erőt, kitartást, hogy tudja: férje ártatlan, s eljöhet még egyszer az az idő, amikor helyreállhat családjuk régi békessége és harmóniája. Ezt a hitét akkor is fogcsikorgatva őrzi, amikor környezetének tagjai közül – félelemből vagy éppen a vakhit kényelmessége okán – egyre többen fordulnak szembe vele. Ebben a meg nem értő, ellenséges közegben is tiszta marad, s az együttérző olvasó egyre biztosabban sejti, hogy éppen ez a fajta hit a záloga annak, hogy egy tisztultabb világban szilárd alapra épülhessen föl a hajdani illúziókat beteljesítő magatartásforma. Amikor a regény befejezéseként felejthetetlenül szép jelenetben, az utca végén egyszerre feltűnik a férj, érezni, hogy az a pillanat a beteljesedésé, de az újrakezdésé egyszersmind.

A Keserű mandulában nyilatkozik meg a legegyértelműbben írásművészetének egyik legnagyobb értéke: az élet ellentéteinek, egymásra fényképezésének, szimultán ábrázolásának készsége. Megmutatja a szeretethiányt enyhítő szeretetet, a magányt feloldó emberiességet. Mintha makacs következetességgel arra akarná felhívni figyelmünket, hogy nemcsak az élet eseményei kiszámíthatatlanok, hanem annak emberi tartalmai is, így a reménytelenségben is őriznünk kell a reményt. A választás lehetősége mindenki számára adott. A Keserű mandula egyik, jelképessé transzponált jelenete igazolja ezt a felismerést. Zsuzsa végső kétségbeesésében a Duna-partra vetődik, s a fenyegetően morajló víztömegre tekintve arra gondol, nem érdemes élnie. Mégis továbbmegy, s visszatekintve egy másik asszonyalakot pillant meg ugyanazon a helyen, ahol az imént ő állt: férje édesanyját. S most egyszeriben az élet folytathatóságának parancsa lesz benne a meghatározó: odarohan az ugyancsak megtört, kétségbeesett öregasszonyhoz és magával vonszolja. A két, egymásba kapaszkodó asszonyalak mintha fájdalmas pietát mintázna, e jelenet végpontján azonban nem a gyász, a keserűség érzése az erősebb, hanem az ismét kiküzdött reménység öröme.

Hősei újra meg újra szembesülnek a század botrányával, a második világháború embertelenségével. A madarak elhallgattak (1962) és A férfi (1964) című kisregényében közös problematikát dolgozott fel, arra a morális kérdésre keresve a választ: vajon a szerencsés túlélők érintetlenek, tiszta lelkiismeretűek maradhattak-e, vagy sejtjeikben, idegeikben érzik a múlt léleknyomorító eseményeinek következményeit? Az előbbi regény a katarzis után mintha feloldozást ígérne, az utóbbiban azonban a tragikus lesz az uralkodó elem.

A madarak elhallgattak finom, váltogató szerkezet keretében dolgozza fel mondanivalóját: az öregedő író egyre kínzóbb élességgel döbben rá, ki kell írnia magából a hajdani kínokat, szorongásokat, s őszintén el kell mondania feleségének – az elmondásnak itt az a módja, hogy megírja a regényben a múltat – egy zsidó lánnyal való hajdani találkozását. A lány megpróbál félelmei elől a férfiba 309kapaszkodni, egy tragikus félreértés miatt mégis épp miatta pusztul el. A múlt, bármily szenvedélyes pátosszal idézi fel is az író, épp regényesítésével, egyfajta stilizálással veszít tragikus erejéből, s belopja a konfliktusba a megbocsátás érzését. A férfi viszont egyértelmű keménységgel azt jelzi: nem felejthetünk; s az írónő ebben a regényben hősének nem ad kiutat sem.

A férfi hősnője, Judit visszakerül a lágerből. Férjét valószínűleg megölték, s maga úgy él, mintha álomban léteznék. Hosszú időnek kell eltelnie, míg ráébred, hogy a megváltozott létben új életkereteket kell találnia. Sérült, talajtalan egyéniség, s amikor találkozik a "férfival", úgy érzi, ebbe a megnyugtató, bár soha meg nem nyíló, szilárd egyéniségbe belekapaszkodhatik, mellette talán visszaszerezheti már-már végérvényesen elveszített biztonságát. Reményeiben azonban csalatkozik: rádöbben, hogy a férfi titkolta előtte bűnös múltját. Végképp kiszalad lába alól a talaj, öngyilkos lesz.

A kisregényben könyörtelen élességgel válaszolja meg a műveiben több-kevesebb rendszerességgel exponált erkölcsi kérdést: vajon az emberi szenvedély vagy morális méltóságunk határozza-e meg egyéniségünket és tetteinket. A férfiban van egy pillanat, amikor Judit már-már enged érzelmeinek, s az ismeretlen bűvkörébe kerül, de ezeknél az önfeledt perceknél sokkal erősebb lelkében az a tudat, hogy tisztán kell megőriznie magát. Erre kényszeríti az az embertelen múlt, amelyet átélt, és azoknak az emléke, akiket elveszített.

A férfi írói szempontból fontos tapasztalatokat hozott Palotai Boris számára. Korábbi regényeit és elbeszéléseit is jellemezte, hogy könnyedén beszéltette hőseit; itt viszont a rövidre vágott, tömör párbeszéddel próbálkozott, melynek révén szereplőit is alaposabban megismerhetjük, s a cselekmény is nagyobb léptékű, mert a tudat szabálytalan váltásai olykor nagyobb időközök kihagyását is lehetővé tették. Ez az eljárás nagyobb figyelmet kíván az olvasótól, de segíti a szereplők gondolkodásmódjának megismerésében. A belső tudatfolyam ilyesfajta "külső" megjelenítésében nagy sikerű Zöld dió (1968) című regényében jutott a legmesszebbre.

Elbeszéléseiben is arra törekedett, hogy a társadalom időszerű, megoldatlan erkölcsi konfliktusait jelenítse meg. Míg azonban novelláiban többnyire erősebb az irónia, regényeiben a töprengő, reflektív elem volt az uralkodó. A Zöld dió nagyjából a Próbafelvétel című elbeszéléssel egy időben íródott. Az utóbbi novella egy fiatal lányt mutat be, akit "felfedez" egy rendező, kifacsarja, mint a citromot, s nem törődve a lány reményeivel, visszalöki eredeti környezetébe, amelyből ki akart szakadni. Ez is lehetne tragikus téma, Palotai Boris azonban érezhetően a leleplezés felé viszi az eseményeket, s nem annyira hősének belső fejlődése foglalkoztatja képzeletét, mint a filmesek világának ábrázolása. A Zöld dió hőse lehetne akár ugyanaz a lány, aki egyes szám első személyben mondja el életének furcsa, olykor megdöbbentő fordulatait. Apja régen elhagyta, új családot alapított, s a történet narrátora most anyjával él együtt. Az együttélés csak látszólagos: valójában egymás mellett élnek, egymás számára áthatolhatatlanul. Az anyát elsősorban az foglalkoztatja, hogyan találhatna új élettársat (lánya megfigyeli, milyen furcsa, "éles" a nevetése, amikor férfiak társaságában van), a lány pedig látszólag 310kiszolgáltatottan csapódik ide-oda, mindenütt szeretne gyökeret ereszteni, de sehol sem talál olyan erkölcsi fogódzókat, amelyek segítenék biztonságát megtalálnia.

A kamasz, a serdülő lelki világának ábrázolása fontos és visszatérő témája a világirodalomnak. Palotai Boris abban hozott újat, hogy az ő kamasz lányának a hatvanas évek hazai erkölcsi kérdéseivel kell szembenéznie, és azokban kell állást foglalnia. Családja a szeme láttára hullik szét, s hányatott élete során többször is találkozik fiatalokkal és idősebbekkel, akik egyik napról a másikra élnek, s nem mernek hosszabb távra tervezni, hiányzik belőlük az életalakító képesség. A regénynek jelképessé növesztett figurája Tamás, aki a legváratlanabb pillanatokban tűnik fel hatalmas aktatáskájával a hóna alatt, s mindig magával hozza a megnyugvás légkörét. Közte és a lány között megértő kapcsolat alakul ki, melyet az is bizonyít, hogy egyfajta "metanyelvet" beszélnek, mely mások számára alighanem érthetetlen, ők azonban pontosan ismerik a szavak jelentését és mögöttes tartalmait. Nem véletlen, hogy a regény végén, egy balul sikerült házassági terv kudarcától szorongatva is együtt mennek, s miközben a lány a csalódás könnyeit hullatja, Tamás "visszakapcsol" egy hajdani beszélgetésükhöz, mert minden jó, értelmes párbeszédet tovább kell és érdemes folytatni.

A Zöld dióban érzékletesen ábrázolja a hatvanas évek egyik fájó társadalmi kérdését: a széthulló család tragikus látványát, s ennek erkölcsi következményeit. De az életkeretek lazulásának jó néhány általánosabb morális következményét is felveti. A történetet előadó lány számára talán az a legfontosabb felismerés, hogy nem elég egymás mellett élnünk, meg is kellene ismernünk egymást, s ezek az ismeretek csak akkor lehetnek szilárdak, hitelesek, ha őszintén számot vetünk múltunkkal. (Döbbenetes felismerése például, hogy apja, akit ő életidegen, közömbös embernek ismer, kiélezett helyzetekben szilárd és bátor is volt.)

Amit regényeiben "összemarkolva" ábrázolt, azt részleteiben, egy-egy kiragadott kérdés köré koncentrálva dolgozta fel elbeszéléseiben. Egyike volt a legnépszerűbb novellistáknak. Idegenek voltak tőle a modern prózai kísérletek, annál erősebb volt erkölcsi érzékenysége és aktualizáló szándéka. Novelláinak visszatérő gondolata, hogy a változó világban, az átalakuló erkölcsi normák között hogyan találja meg az ember egyensúlyát, mint lehet a személyiség cselekvő, alkotó részese korának. Ezzel a kérdéssel vetett számot Hetedik év című kisregényében (1978). Ennek hősei: Piri, a munkáslány és Miklós, a mérnök. A férfi, csalódva feleségében, nagy vidéki építkezésen vállal munkát. Itt ismerkedik meg a lánnyal, aki jóllehet közönséges, s nem illik abba a körbe, ahonnan ő származik, valósággal lebilincseli szókimondó nyíltságával. Miklós anyja ugyan óvja attól fiát, hogy ehhez a lányhoz kösse sorsát – az értelmiség és a munkás jellegzetes ellentéte nyilatkozik meg ebben az alig palástolt ellenszenvben –, a fiú azonban végül is feleségül veszi Pirit, aki nem tud feloldódni a fiú környezetében, inkább hajdani társai közé vágyódik vissza. A konfliktus azonban nem emiatt lesz tragikus. Hét éve élnek együtt boldogan, megértésben, amikor drámai esemény kapcsán fény derül a lány életének homályos pontjára: valaha egy nyilvánosház alkalmazottja volt, s az "intézmény" megszűnése után került a vidéki építkezésre. Kapcsolatuknak ezzel vége szakad. A lány, látszólag beletörődve a leleplezésbe, elhagyja férjét és 311gyermekét, s mintha abba is belenyugodnék, hogy férje holt hírét költse. A "hírből" azonban valóság lesz: a rádió jelenti be, hogy a hűvösvölgyi erdőben "felakasztva találtak egy harminchat év körüli asszonyt".

Furcsa módon azt sugallja a kisregény, hogy jóllehet múltja telve volt elhallgatásokkal és úttévesztésekkel, Piri maradt a tiszta ebben a kapcsolatban. Tragédiáját az okozza, hogy nem mert teljes mélységben számot vetni múltjával. Ez a figyelmeztetésnek is beillő gondolat kapcsolja vissza a Hetedik évet Palotai Boris legsikeresebb, mindig erkölcsi nézőpontból ítélkező, korszerű gondolatokat felvető epikájához. "Így volt ő is baloldali, így szocialista – írja Major Ottó –, mert nem tudott más lenni; szíve a szegényeké, az elnyomottaké, az igazságtalanul üldözötteké."

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me