V. SZÍN.
Nem akarok beszélni a leánynyal.
Erővel jönne; rendkivűl zavart;
Nem szánni állapotját nem lehet.
Mit akar?
Atyjáról beszél sokat; |
És erre hm-get, és mellét veri;
Egy szalmaszál is bántja; kétesen,
Csak félig-érthetőn mond valamit;
Beszéde semmi, de alaktalan
Fordúlatokkal sejtelmekre készti
A hallgatókat, hogy hozzávetőleg
Ön eszméikhez toldják a szavat,
Mely, a szem-, fő-, tagjártatással egybe,
Oly gondolatra bir, hogy itt gyanú
Lehet nagyon rossz; semmi bizonyosság.
Jó lenne szólni véle, mert gonosz
Találgatást költ a rossz-akarókban.
Jőjön be. | (Horatio el.) |
Vész-híradót lát minden semmiségben.
A vétek oly ügyetlen, ha remeg:
Romlástól félve, magát rontja meg.
Horatio visszajő Opheliával.
Hol a szépséges dán királyi hölgy?
Nos, nos, Ophelia?
(Dalol.)
Hogy ismerem én meg
Hív szerelmed’ mástól?
Pörge kalap-, botja-,
S fűzött sarujáról.
Édes kisasszony, mit jelent e dal?
Tessék? Nem; kérem hallgassa csak.
(Dalol.)
Meghalt, kimult ő, asszonyom;
Meghalt, kimult, bizony!
Fejétül neki zöld-hant gyepágy,
Lábtul egy kő vagyon.
Oh, hó!
No de, Ophelia –
Kérem, hallja csak. |
Oly hófehér a szemfedél –
Király jő.
Ah, nézze felség!
Virággal van tele;
Sirjába őt a szeretet
Síratva nem tette le.
Hogy van, szép kisasszony? |
Jól, Isten fizesse meg. Azt mondják, a bagoly egy pék leánya volt. Uram Isten! Tudjuk, mik vagyunk, de nem tudjuk ám, mivé lehetünk. Isten áldja meg az ebédjöket.
Atyjával tépelődik.
Kérem, egy szót se erről; de ha kérdik mit jelent, csak mondja ezt:
Holnap szent Bálint napja lesz,
Mindjárt reggel korán;
És ablakodnál, párodul,
Ott leszek, én leány.
Kelt a legény, felöltözött,
Ajtót nyitott neki;
Bement a lány, de mint leány
Többé nem jöve ki.
Kedves Ophelia!
Biz úgy, hen! No de végzem már, esküdözés nélkül:
Irgalmas ugyse! a legény,
Ohjaj! szégyen! piha!
Ha hozzá fér, hát megteszi;
Bizisten rút hiba.
Míg meg nem csaltál, elveszesz,
Nem azt igérted-e?
Úgy is lett volna, esküszöm:
Ne jöttél volna be!
Mióta van így?
Remélem, minden jóra fordúl. Az embernek tűrni kell: de én nem állhatom meg sírás nélkül, ha rágondolok, hogy teszik abba a hideg földbe. Ezt a bátyámnak meg kell tudni, most hát köszönöm a jó tanácsukat. Álljon elő a kocsim! Jó éjt, hölgyeim; jó éjt, kedves asszonyságok; jó éjt, jó éjt! | (El.) |
Kövesd nyomon; adj mellé biztos őrt.
Oh, mind ez a mély bánat mérge, mely (Horatio el.)
Atyja halálán érte. S ládd-e most,
Ó Gertrud, Gertrud!
A bú ha jő, nem jő mint egyes őrszem:
Egész dandár beront. Először ennek
Atyját megölték; majd fiad fut el
– Ön bujdosása vérengző oka; –
A nép zavargó, egészségtelen,
Lázas gondolkodásu és beszédü
A jó Polonius miatt, kit oly
Suttomba eltemetnünk dőreség volt;
Szegény Ophelia magán kivűl,
Megválva ép eszétől, mely ha nincs,
Az ember írott kép, avagy barom.
És végre, a mi mindezzel fölér,
A bátyja titkon haza érkezett,
Gyászán evődik, felhőkben borong,
Sugó se kell, fülét megvesztegetni
Dögös beszéddel, atyja vesztiről;
Pedig, ha megszorúl és tárgya nincs,
A fülbesúgó cseppet sem haboz
Saját személyünk’ is belékeverni.
Oh Gertrud, ez, mint gyilkoló pokolgép,
Több helyen üt fölösleges halált. | (Kün zaj.) |
Ohjaj! miféle lárma ez?
Egy Nemes jő.
Megállj. |
Mi baj?
Felséges úr, fusson, szaladjon;
Az óczeán, ha korlátin kiront,
Nem nyeldesi mohóbban a lapályt,
Mint lázadó csoport élén az ifju
Laertes győzi hű szolgáidat.
A csőcselék urazza – s mintha most
Kezdődnék a világ, s feledve volna
A tisztes régiség, bevett szokás,
A ily szavak törvényes támaszi –
Ordít: „Tegyünk királyt! Éljen Laertes!
Kéz, főveg és nyelv az égig veri:
„Laertes a király! Éljen Laertes!”
Hogy’ meg-csaholnak a hamis nyomon!
Oh, ál nyom az, ti csalfa dán ebek! | (Kün zaj.) |
Betört az ajtó.
Leartes jő fegyveresen. Dánok követik.
Hol a király? – Maradjatok ti kün.
Nem, hadd megyünk be.
Kérlek, várjatok. |
No hát, no hát. | (Visszahúzódnak.) |
Őrízzétek az ajtót; |
Add vissza atyámat!
Nyugton, jó Laertes. |
A vércsepp, mely nyugodt, fattyúnak ordít,
Atyám’ kappannak; és ringyó nevet
Süt hív anyámnak oly szeplőtelen
Szűz homlokára.
Mi bajod, Laertes, |
Bocsásd Gertrud, ne féltsd a mi személyünk’:
Oly fenség őrzi abban a királyt,
Hogy, bár felsandalít a pártütés rá,
Tettleg kevésre megy. Mondd csak, Laertes,
Miért dühöngsz így? Jó Gertrud, ereszd.
Hol az atyám?
Meghalt. |
Nem általa. |
Hadd kérdje ki magát.
Meghalt, de hogy’? |
Pokolba, hűség! eskü, ördögökhöz!
Lélek, kegyesség a gyehenna tűzbe!
A kárhozattal szembe szállok én.
Oda jutottam, hogy föl sem veszem
Ezt a világot, sem a másikat.
Hadd jőjön, a mi jő, de az atyámért
Boszút állok busásan.
Nos, mi gátol? |
Saját akaratom, nem egy világé;
És eszközimmel úgy gazdálkodom,
Hogy sokra érjen a kevés.
Leartes, |
Halála hogy’ lett: úgy van-e megírva
Boszúdban, hogy vesztőt, nyerőt besöpresz,
Ellent s barátot?
Nem, csak ellenit. |
Nem akarod hát tudni, kicsodák?
Barátit ily tárt karral ölelem,
És, mint az élet-osztó pellikán,
Véremmel szoptatom.
Most úgy beszélsz, |
Hogy én e tettben ártatlan vagyok,
És bánatodban buzgó részt veszek:
Értelmed azt oly tisztán fogja látni,
Mint a napfényt szemed.
Bocsátni kell! |
Mi az? miféle zaj?
Oh szídd fel agyvelőm’, nap! sós könyű,
Marj ki szememből minden lát-erőt!
Istenre! őrültséged súly szerint
Meg lesz fizetve, hogy sülyed a mérleg.
Oh jó hugom, kedves, kedves leány,
Pünkösdi rózsám, szép Ophelia!
Oh ég! hogy egy ifjú leány esze
Csak oly halandó, mint ősz ember élte!
Gyöngéd a természet szerelme: mindig
Küld valamely becses ajándokot
Annak sírjába, kit szeret.
Vitték födetlen arczczal őt,
S haja-lálom! s haja-nálom!
Sírjába sírtak köny-esőt –
Áldj’ Isten, galambom!
Ha ép észszel boszúra ösztönöznél,
Nem hatna így meg.
Te csak azt danold, hogy: Haj alá-alálom, alá, halálom! Ni lám, mint rámegy a vers. A csalfa számtartó az, ki ellopta urasága leányát.
E semmi több, mint a valami.
Itt egy rozmarin szál, az emlékezetre; kérlek, édes rózsám, hogy jussak eszedbe: itt meg háromszín ibolya, ez való a gondolatra.
Értelem, az őrültségben; összeillesztve gondolat és emlékezet.
Nesze, neked ánis, meg galambvirág; neked ihol a ruta; ebből nekem is egy kicsit; vasárnap úgy hívhatjuk, hogy: irgalomfű; ön a rutáját egy kis különbséggel viselheti. Ne neked százszor szép; adnék violát is, de mint elhervadt, mikor az atyám meghalt. Azt mondják, istenesen mult ki – (Dalol.)
Jancsi hívem az én szívem minden öröme –
Bánat, levertség, a pokol maga
Őnála mind kellemre változik.
(Dalol.)
Hát már vissza se jő?
Hát már vissza se jő?
Nem, nem; a sírba ment:
Vess ágyat odalent.
Soha nem tér meg ő.
Szakálla, hófehér,
Len-fürtök a fején;
Oda van, oda van!
Siratni hasztalan.
Ég, könyörülj lelkén!
És minden keresztyén lelken, kérem az Istent. Isten velök. | (El.) |
Látják ezt? – Oh, Isten!
Laertes, szólanom kell bánatoddal,
Vagy tőlem olyat vonsz el, a mi jog.
Válaszd, eredj, legértelmesb barátid’,
Köztem s közötted hogy itéljenek.
Akár egyenest, akár mellékesen
Érintsen a vád: országunkat adjuk,
Éltünk’, koronánk’ és mindent, mi mienk,
Elégtétel gyanánt neked; ha nem,
Akkor türelmed’ kölcsönözd ide,
S mi rajta lészünk, ten-lelkeddel együtt,
Hogy megnyugtassuk azt.
Jól van, legyen. |
Se kard, se czímer hamvain, se zászló,
Főúri pompa, sem nyílt ravatal
Mind ez kiált, égből a földre mintegy,
Hogy érte számot kell vennem.
Vegyed. |
Most, kérlek, jőj velem. | (Elmennek.) |
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me