SCHÖPFLIN ALADÁR: ARANY
SCHÖPFLIN ALADÁR: ARANY
Arany János a szabadságharc utáni kor lelkiállapotának kifejezője, épúgy, ahogy Vörösmarty a reformkoré, Petőfi a forradalom lázáé. Költészetének kezdetei előbbi korokba nyúlnak; Az elveszett alkotmány az Eötvösék kritikáját mondja a magyar közélet egy aktuális jelenségére, a Toldi első része a negyvenes évek demokratikus hullámverésének egyik hulláma, szabadságharc alatti költészete a pillanat izgalmát próbálja lerögzíteni. Munkájának törzse azonban az 1849 és 1867 közti évekre esik; a Toldi szerelme is, mely csak 1879-ben készült el, koncepcióban, elgondolásban, szellemben készen volt ezekben az években, várva a szavakba foglalást s a kompozició végső formáját, az elhalogatott kötelesség büntudatával nyugtalanítva a költőt.
Milyen volt az a közönség, amelyhez ez a költészet először és legközvetlenebbül szólott? Kikből, miféle elemekből állott? Milyen volt a lelkiállapota? Ezek a kérdések különösen fontosak Aranynál, akiben nem volt meg a vakmerőség arra, hogy önmagát kíméletlenül, mindentől és mindenkitől függetlenül érvényesítse, mint Petőfi, a közvéleménnyel való szembeszállás árán is.
Személy szerint ennek a közönségnek a zöme azokból állott, akik fiatalos lelkesedéssel hallgatták Széchenyi rapszodikus szavait, Kossuth dialektikájának romantikus ragyogásától káprázott a szemük s végig szenvedték az 1848 forradalmi lázát. A forradalomból kiábrándult nemzedék volt ez. A szabadságharc hősi eseményeinek emlékét fájdalmas büszkeséggel ápolgatta magában, de a forradalom tényével szemben tagadólag állott s nem volt mentes bizonyos ellenforradalmi hangulattól. Akikben még élt a forradalom szelleme, azok vagy emigrációba szorultak, vagy hallgatásra kényszerültek az abszolutizmus kényszere alatt. Kemény Zsigmond és mások ajkáról a forradalmat súlyosan elítélő szavak hangzottak el, a közvélemény tiltakozása nélkül. Az emberek súlyosan érezték a szabadságharc vérveszteségét, nemcsak emberi életekben, hanem anyagi károkban is. Az abszolutizmus rémuralma, mely a közvetlenül Világos utáni években könyörtelenül használta a bitó, a börtön és a rendőri kémkedés fegyvereit, félelemmel töltötte el a lelkeket. A szívekben tovább élt a honvéd népszerűsége, de nem a forradalomé, amelyben mindenki sokkal többet vesztett, semhogy szeretni tudta volna. Az emigráns Kossuth bizalma a nemzet forradalmi szellemében romantikus volt. Ez a depresszió idővel engedett, az 50-es évtized második felében kezdett enyhülni az abszolutizmus nyomása, a Habsburg-császárság katonai és diplomáciai kudarcai reményeket keltettek életre, a Bécsben kieszelt újabb és újabb alkotmány-tervek elárulták, mennyire szüksége van a császárságnak Magyarországra. A hatvanas években már visszatért az általános önbizalom. De komoly forradalmi megmozdulásról szó sem lehetett, az 1848-iki kockázat élő emléke óvatosságra intett. Mindenki akart békülni. A nemzet jogait békés eszközökkel kivívni, – ez volt a jelszó. Bölcs, higgadt, óvatos emberekre bízni a vezetést és nem forrófejű forradalmárokra. S bölcs, higgadt, óvatos emberek voltak a kor kedves emberei. Petőfi nem találta volna helyét ebben a levegőben. A magyarnak meg kellett tanulni, hogy megfontolás szerint éljen és fegyelmezze temperamentumát.
Ez a közérzés akkor általánosságban véve egységes volt, ahogy egységes, kevéssé rétegezett volt a társadalom is, amelyből keletkezett. A magyar társadalmi szerkezet akkor még hasonlíthatatlanul egyszerűbb volt, mint ma. Lényegében még a század első felének társadalma. A politikai és szellemi életben csak két, lelkében és érdekeiben, tehát eszmevilágában is körülbelül azonos réteg játszott szerepet: a birtokos nemesség és a tanult honoratior-osztály, mely részben a nemességből szerelt át, részben alsóbb rétegek feltörekvő, ambiciózus fiaiból sorozódott. A jobbágyságból még alig felemelkedett parasztság csekély kultúrájánál fogva nem számított, a városoknak lassankint magyarosodni kezdő, de nagyjából még idegenajkú és kultúrájú lakossága épen idegenségénél fogva alig vett részt a közéletben, élte a maga nyárspolgári magánéletét. Nem volt még meg az 1867 után roppant számra és hatalomra emelkedett bürokrácia s nyoma sem volt még a városi proletáriátusnak. A nemzet sorsát tehát egy kisebbség irányította, amely közszellemében, életformáiban és életideáljaiban egységes volt s olyan közvéleményt teremtett, amely a maga kompakt voltában szinte kényszerítő erővel lépett fel.
Aranyt emberi lényének minden alaptulajdonsága ebbe a közvéleménybe állította be. Nem a temperamentum embere volt, hanem a mértéktartásé. A szabadságharcban a maga szerény módja szerint részt vett, igyekezett lelkesedni a lelkesedőkkel, megtenni a költő népet buzdító kötelességét, de élettörténetéből és egyes verseiből (Álom-való) tudjuk, hogy lelkesedését erős kétségekből fakadó, gyötrő aggodalmak tompították. Petőfi jelenléte buzdította: költő barátjában azt szerette, ami belőle hiányzott, az ifjúság merészségét, temperamentumát és tettrekészségét. Neki nem volt igazi ifjúsága s ami kevés volt, nagyon is korán kiélte; a pubertásból jóformán egy lépéssel a felelős férfikorba lépett át. Semmi sem volt tőle távolabb, embertől és a költőtől egyaránt, mint a forradalmiság. Az ő ideje nem a forradalom hangos, a sorsot kockajátékra hívó kora volt. Az ő költészetére bénító hatású volt a forradalom, amely Petőfi költészetét legmagasabb csúcsaira lendítette. Az ő ideje a forradalom után jött el.
A Világos utáni nyomott atmoszféra sajátságos módon felgazdagította művészi erejét. Ha sokat panaszkodott is, és nem alaptalanul, hogy a közéleti dolgok és egyéni bajai-gondjai nem engedik nagy tervei végrehajtását, viszont épen az elszenvedett nyomás reakciójaként mélyült és színesedett a költészete. A nyomott, de lehiggadt és lázmentes levegő illett lényéhez. Ha ő maga nagy eposzok írására érezte magát hivatottnak, azért nem lehet lebecsülni kisebbszerű epikáját, amely az ötvenes években áradt a legbővebben. A nagyidai cigányok, a Bolond Istók első éneke, a Katalin s a balladák nem olyan reprezentatív alkotások, mint a nagy eposzok, de költői értékben egyenrangúak velük. S ezek a művek közvetlenül keletkezésük korának hangulatából lelkedzettek. Arany szelleme teljesen összeolvadt bennük azzal a közvéleménnyel, amelyből s amelynek dolgozott.
Ebben az időben már a költő, aki addig, szalontai életének során, közvetlen érintkezésben élt a néppel, teljesen a honoratior-osztály tagja volt s ebben az osztályban találta meg a maga szellemi otthonát, mint abban az időben mindenki, aki a népből tehetségével vagy ambiciójával kiemelkedett. Ide vonzotta világszemlélete, ízlése, erkölcse és az élettel szemben támasztott minden igénye. Itt érhette el legfőbb vágyát, a nyugodt, folytonos szellemi munkát s ami kevés társadalmi érintkezést megkívánt, azt itt találta meg. Hozzáhasonult ahhoz a társadalmi réteghez, amelybe feljutott, mert megvolt erre a teljes diszpoziciója s megvolt benne az arravaló kongenialitás. Minden gondolata közös volt vele. A közvélemény azonos sodrában mozgott mindenkivel, aki hozzá hasonló sorban élt. S ez fontos volt rá nézve, mert egy ellentétes közvélemény aligha el nem hallgattatta volna aggodalmaskodó, érzékeny lényének költői kifejeződését.
Ez a közvélemény pontosan kifejeződik költészetében, annak temperatúrájában, gondolatvilágában és érzelmi reakcióiban. Az a kritika, amelyet a szabadságharcról mondott a maga közvetett módján A nagyidai cigányok-ban, a kor magyarjai nagy többségének a véleményét fejezte ki. S a költemény hangja, a saját baján való humorizálás örök magyar tulajdonság, de abban a korban, mint nem egy dokumentumból tudjuk, különösen aktuális volt. A Toldi estéje, amely ugyan korábban kelt, de teljesen beletalált megjelenése korának közhangulatába, nemcsak a költő melanchóliáját rögzíti meg, hanem a korát is és akkor nagyon is aktuális motivumot pendít meg, amely később a Toldi szerelmének főmotivumai közé kerül: a nyers és szilaj, de tisztaszívű, hűséges és vitéz magyar ember konfliktusát a királyi udvar kulturáltabb és komplikáltabb, de egyúttal hazugabb életformájával. S benne van ebben a motivumban az az akkor szintén aktuális fikció, amely a nemzetet ért sérelmekért nem az uralkodó személyét, hanem környezetét teszi felelőssé. Ez a fikció, mely végigvonul történelmünkön, vagy jobban mondva történetírásunkon, tette érzelmileg lehetővé a kiegyezéskor a kibékülést a királlyal. A Hunyadi-balladakör a történeti költészet nemzeti önigazoló ösztönéből eredt s egyúttal a Hunyadiak iránt ebben a korban az irodalom más területein is mutatkozó érdeklődés terméke; a mult század közepe úgyszólván újra felfedezte a Hunyadiakat a nemzeti büszkeség számára. S Arany ötvenes-hatvanas évekbeli lírája annyira kifejezi a kor közhangulatát, hogy a költő egyéni hangjait is csak finom fül hallja ki belőle.
Ugyanígy a közízléssel áll szoros kapcsolatban Arany költői módszere. Arany költészete egyáltalán nem népies, ahogy sokáig hirdette egy irodalmi babona, az élet dolgainak szemléletében nem a nép gyermekének a szemléletét tükrözi, hanem kora művelt magyarjáét. A néptől a nyelvi kifejezés anyagának egy részét vette, de nem a szemlélet és a feldolgozás módját. Ez a mód a romantikus anyagnak realisztikus szemlélete. Abban a korban még élt a romantikus hagyomány, de már lehiggadt belőle a fantázia túlsága és a zsúfolt színezés ízlése. Éltek még a romantika politikai ideáljai, de már a belőlük kirobbant forradalom eredményének kijózanító tapasztalatával lehiggasztva. Élt még a történelmi témák iránti érdeklődés, de a történeti dolgok már valószerű feldolgozást igyekeztek kapni. A romantika merész szaggatottsága után a fegyelmezettebb közízlés szigorú és logikus kompoziciót kívánt. A romantika páthosza helyébe a lélektani ábrázolás igyekezete lépett – az ábrázolás módjában a festői helyébe a plasztikus. A romantika ízlésforradalmát a realitás ellenforradalma váltotta fel. Arany, bármennyire a romantikus hagyományban élt tárgyválasztás dolgában, témáit a lélektani realizmus módszereivel dolgozta fel. Ezzel hozzájárult ahhoz, hogy a magyar világ a romantikus álmok és illúziók kultuszából a valóság józanabb perspektivái felé forduljon.
Erkölcsi világában Arany, a shakespearei erkölcsi igazságosztásra támaszkodva, a felelősség erkölcsi alapjára helyezi az életet. Az ember magábaszállását fejezi ki ez az erkölcs, amely pontos megfelelője a nemzet magábaszállásának a forradalom után. Az ember felelős cselekedeteiért, minden bűnének megvan a bűnhődése s minden bűnhődés valami bűn következménye. Visszahelyezi hatályukba az ókor Erynniseit a keresztény lelkiismeret könyörtelenségének képében. A lelkiismeret költőjének szokták nevezni Aranyt s valóban az ő bűnösei lelkiismeretükben bűnhődnek, nagyszámú lelki betegei mind a lelkiismeret betegei. S Arany a maga személyére nézve hiánytalanúl levonta ennek a lelkiismereti felelősségnek a következéseit. Ebből származik magánéletének skrupulózus aggodalmassága, a családjával szemben érzett szinte túlzott felelősségérzés, életformáinak túlzásig gondos vitele. De ebből költészetének temperatúrája is: nem ír le egy szót, amelynek felelősségét bármikor ne vállalhatná, akár erkölcsileg, akár költőileg. Inkább józanabb marad, mint költő is, a kelleténél, semhogy felelőtlenül túlozzon valamit. Nem extázisban alkotó vates, hanem a valóság talaján igyekszik maradni, ahol vállalhat minden felelősséget. Ez egészen az apró részletekig megy nála, – ahogy szalontai jegyző korában mintaként emlegetett pontossággal és csínnal állította ki a hivatalos iratokat, költészetében sem enged meg magának pongyolaságot. Vannak, akiket elidegenít Aranytól ennek a felelősségérzésnek a hűvösebb atmoszférája, ahogy általában irodalmi köztudatunkban bizonyos mértékig szembe van állítva a Petőfi-típusú, impulzív és szubjektivitástól inspirált költő az Arany-típusú, céltudatos költővel. A kettő azonban kiegészíti egymást, a nagyság két különböző formája és szembeállításuk mesterkélt konstrukció, irodalmilag semmiképen sem védhető.
Arany nem volt újító költő, ahogy a kora sem az újítás vagy bódítás kora volt, hanem a meglévő javak konzerválásáé. Deák Ferenc mint gondos ügyvéd, első sorban a nemzet jogi birtok-állományát állapította és védte meg a kiegyezésben, csak addig menve a kompromisszumban, ameddig okvetlen szükséges volt arra, hogy a nemzet erkölcsi és szellemi vagyona fölösleges terhek nélkül gyarapodhassék. Ugyanilyen konzervativizmussal járt el Arany a költészetében, amelyben felhalmozni és megőrizni igyekezett mindazt, amit a magyar irodalom addig elért s belevonni ebbe a nemzeti kincsbe a világirodalom tanulságait. A világirodalommal szemben nemcsak poeta doctus volt, hanem poeta docilis is, örök tanítvány, aki a régi görögöktől kezdve majdnem egykorú költőkig minden nagy szellem lábai elé odaült tanulni. Megvolt benne a költő kíváncsisága: mit, hogyan csináltak előtte más költők, akiket nagyoknak ismert a világ. Oda tudott szerényen állni más költők, elsősorban Shakespeare és Aristophanes és a magyar olvasó közé tolmácsul. Igazi tanítványa azonban Shakespearenak volt, tőle tanulta a lélek-ábrázolást és az ő elgondolása szerint gondolta el a bűn és bünhődés kapcsolatát, az élet tragikai elképzelését. Byrontól is tanult formákat: a Bolond Istók-ét és a Katalin-ét. Nem lehet elképzelni nagyobb költői és emberi ellentétet, mint Byron és Arany – nyilván ez vonzotta a magyar költőt és ezenkívül a Byron által alkotott epikai formák újszerű értékeinek felismerése. De a tanítvány mester is tudott lenni. Az eposznak az a formája, melyet a Toldi-trilógiában és a Buda Halálá-ban megvalósított, akármennyire megvannak benne a Homérosz óta kelt eposz-költészet összes mestereinek tanulságai, mégis egészen eredeti, aranyjánosi epikai műforma, soha előtte nem volt, jogos tulajdona az ő géniuszának. Ugyanilyen eredeti műve a ballada: népballadák, más költők balladái ösztönözték, de ebből az ösztönzésből valami új, egészen az övé keletkezett. Az ő tartózkodó, félénk lénye az ösztönzésre rászorult, de ha megkapta, akkor sajátságos, rejtett merészséggel tudott alkotni. Egy magyar költőben sem volt annyi formai merészség, mint a Szondi két apródja, A walesi bárdok, a Bor vitéz vagy a Tengeri hántás költőjében. De legnagyobb merészségeit is belső fegyelem tartja féken, az ember erkölcsi és a költő esztétikai fegyelme. Ez a fegyelem megvan az elsőosztályú nagy költők mindegyikében, a görög tragikusokban, Dantéban, Shakespereben, Goethében. Amit Aranyban néha a bátorság hiányának említenek, az sok tekintetben ez a fegyelemtartás. Ez lényéből fakadt, amelyet egész életén át az egyensúly-tartásra való törekvés jellemez, magánéletben és költészetben egyaránt.
Ebben is, mint minden másban, nemcsak önmagához volt hű, hanem korához is, amelyben a nemzeti fegyelem volt a jelszó, előbb fegyelem az abszolutizmus elleni passziv ellenállásban, később fegyelem a kiegyezéssel szerzett javak megőrzésében. Arany ezt a jelszót komolyan vette – ő a meglévő állapot költője volt, aki nem akarta a világot a maga képére átformálni. Tükre akart lenni a világnak, a saját világának. Az élet egész vonalán, politikában, társadalmi szemléletben, erkölcsi felfogásban egyetértett azokkal, akik az ő idejében a magyarság vezető szellemei és akaratai voltak s részese volt annak a közvéleménynek, amelyet ezek a vezetők képviseltek. Ezeknek a szelleme vált a kiegyezés után a hivatalos Magyarországgá s így lett ennek reprezentáló költője – önhibáján kívül – Arany János. Tudjuk, ő maga fanyar kedvvel fogadta, hogy belevitték az iskolába, mint tantárgyat. Érezte mindazt a veszélyt, amit költőre a hivatalossá válás jelent. De nem lehetett máskép: annak a Magyarországnak, amely a szabadságharc romjaiból felépítette 1867-et és ebből a modern magyar állami és társadalmi szervezetet, csak az lehetett reprezentatív költője, aki szellemben egy volt az ujjáalakult ország alkotóival: Arany János.
A maga idejében azt tartották benne fontosnak, ami a koré volt. Ez azonban ma már történelmivé vált; a megváltozott mai magyarság ezt már csak közvetve, történeti tudatán át tudja értékelni. Ma első sorban az érdekel minket, ami Arany Jánosé, ami korától függetlenül géniuszának saját tulajdona. A Toldi-ban nem a nagy katona, a fizikum embere, hanem a speciálisan magyar színezetű lélek, a magyarság egy ős-típusának megszemélyesítője, a Nagyidai cigányok-ban a magyar keserűség önkáromlása, a balladák sötéten villódzó ragyogása, az Őszikék-ben az élettel zsörtölődő s az élettől búcsúzó ember szubjektivitása s minden művében a kifejezési formák csodálatraméltó tökéletessége. Legfőképen pedig az objektívnek látszó művek mögé félénken, soha nem láthatóan, mindig érezhetően megbujva, a nyugodt felszínű művet a mélyén izgalommal eltöltve, a rejtőzködéssel önmagát kifejezve – az ember, aki Arany János volt.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
