B. Medveczky Bella: Kulcslyukon át
B. Medveczky Bella: Kulcslyukon át
– Az ajtó be van zárva. Belülről – suttogta az apja mellén.
– Talán a kulcslyukon be lehetne látni.
– Igen. A kulcsot kihúzták. Egész szépen beláttam a szobába. Éppen a kék selyem karosszéket láttam. De nem ül benne senki.
– Újra benézel. És vársz. Egészen halkan. Én addig itt maradok és azután elmondod, mit láttál.
– Igen, papa!
– De őszinte leszel. Nem csalsz meg, mint az anyád, mint a nagyanyád. Mindent elmondasz.
– Igen, papa!
– Én hiába néznék be, olyan rossz a szemem. A gazemberek tudják jól. Tudják. Te nem fogsz hazudni, Lia.
– Nem fogok, papa.
– Menj, menj és vigyázz, csendben legyél. Az életünk függ most ettől, a tied, te kis poronty és az én pár évem. A gazemberek, a gazemberek. Csak benned bízom már, Lia. Te őszinte leszel. Ígérd meg, Lia.
– Az leszek, papa.
Lábujjhegyen osont az ajtóhoz. Letérdelt, így éppen a szemét szoríthatta a kulcslyukhoz. Pisze kis orra nekilapult a fehér ajtófának. Bent tompított fény. Valamelyik ablakon mégis beszökhetett egy napsugár és letelepedett a világoskék selyem karosszék ölén. Csodaszép volt ez a selyem. Halvány és fényes és duzzadón borította a karosszék hátát és a két karját. Az anyja szokott ott ülni. De most csak fény keringett rajta lágyan és mohón, beleszédülve a selyem puhaságába, még világosabbra varázsolva színét. De senki, senki. A szíve kalapálva döngette a kis mellét és éber szeme mereven nézett be a kulcslyukon. Leste az anyját. A szőke tündérfejét, ahogyan kacagva hátraveti és az ajka bíborvonala szétnyílik. Ha fejét rátámasztja arra a csoda kékségre, szinte elkábul mindég pici szíve, úgy bámulja, nézi, mint az égen a napot. Túlságosan fényes, ragyogó egy gyermek apró agyának. Ez az anyja és most lesi. Ezt gondolta magában. És csak nézett. Egyszerre árny szállt a csodaselyem szélére, valami suhogás szállt át a kis nyíláson és éber füle remegve leste a zajt. De semmi. Csak árny a karosszék mélyén.
Az ablaknál állnak most. Ő meg az anyám – gondolta. A születésnapom holnap lesz, a tizenkettedik. – Furcsa kislányálmok zagyva kavarodása. És térdepelve lesni az anyja arcát. A keze puhaságát, ami olyan volt, mint a moha a patak partján. Ahol járni szoktak, ahol ő pillét fog és az anyja keskeny, ideges ujjai a tűt szúrják a remegő pilletestbe. Borzongott néha és rémült lett a szeme. Az anyja kacagott, búgva, mélyen, mint a vadgalamb az erdő borzasztó mélyén. A szeme csodaszép volt és rossz és kegyetlen. Az ajka vonagló, kinyílt, mosolygó. – Nyiladozó asszonyi kicsi lelkében felébredt a megismerés részegítő érzete, mikor fájdalmas boldogsággal gondol a szerelemre. Éjjel a forró, lázas, fehér ágyban hánykolódva érezni furcsa, idegen és messzelevő érzéseket. De jönnek. Biztosan jönnek. Mint a tündérkirályfi repülő lovon a felhőkből leszállva a rózsaleány lábai elé, úgy jönnek, jön az érzés és elborítja az agyát, a kis sovány testét. Fel kell ülnie az ágyban, a takarót ledobni, a két remegő gyerekkezébe szorítani piruló arcát. A szégyen bíborba égeti a száját, saját gondolatai szégyenkezve törnek most fel újra a szíve mélyén. És a sötét szobában árnyak szálldosnak. A fehér bútorok homályos szeretkezését érzi az éjben. A kócos szőke porcelán mosolyú baba bájos kis lényét. Ahogyan szinte pihegve áll a szekrénynek támasztva. Kinyílt, kerek szeme keresi a párját. Biztosan keresi. És macskák járnak kint a hold fényében, a háztetőn. Nesztelen léptű a puha kis talpuk és végigfutnak a párkányon és lebuknak újra az éj sötétjébe. A meséskönyv tündérlánya részegítő mosollyal várja a pásztorfiút. A nap letűnik és bíborban lángolnak az őszi erdők és aranyvíz csörgedezik a patak medrében. Az égen szállnak a fehér pihefelhők. Az aprók. Némelyik rózsás és van fehér is, mint télen hó a fenyők ágán. Igaz és télen a jégen a tavon kint a kisfiúk csintalanul kacagnak, ha elvágódik a kisleány. És súgva-búgva mesélnek iskolai tréfát, csodás tudással és fénylő szemmel. Új megismerésekről és titkokról, amik rejtegetve nem kerülnek az ő füléhez. A szerelem a bűnös valóság, amire csak éjjel szabad remegve gondolni. Amiről a nagyanyja hidegen, röviden mondja: nem gyereknek való. Amiért most ő itt térdel a kulcslyukhoz szorított szemmel, mereven nézve a kék karosszék selyem ölén ülő árnyat. A kicsi térde fájt és leült hátra a lábára, mint a templomban, amikor elfáradt és a kisasszony szigorú tekintettel int: rendesen térdelni!
– Nos, nos? – hallatszott a szoba mélyén.
Csak intett, hogy semmi, semmi. Újra feltérdelt. Kezét nekitámasztotta az ajtónak, figyelt, lesett, fáradtan, de kitartó remegéssel, éberséggel intett be a kulcslyukon.
Az árny megmozdult a kék selymen, egyszerre elszéledt az egész karosszéken. Valaki lépett bent a szobában. A szőnyeg elfojtva adta vissza csak a lépések neszét. Valaki végigment a szobán. Azután világos napsugár ragyogott fel a kékségen. És egyszerre ott ült ő a karosszék mélyén. Ismerte, látta sokszor, gyakran, százszor is. De úgy érezte, most látja csak először. Ahogyan hanyagul ült, merész, sötét arcában égett a szeme. Zöld volt a szeme, mint ősszel a hegyi patak vize. Zöld, apró felvillanásokkal, fényekkel átszőve. Mély és szédítő. Részegítő, magába csaló. Elnyelő vészes mélység, csupa sejtelem. Ilyen volt a férfi szeme. Beszélt. Az ajka halk mozgását láthatta csak. De idegen ajkairól nem tudta lelesni a szavakat. Beszélt. Előrehajolt. A karjait összekulcsolta a mellén és kitárta. A keze, erős, sötét keze remegve nyílt fel és elgörbültek újra az ujjak. A haja sötét volt és szinte kék. Sötétkék és fényes, a napfény egy keskeny csíkja feküdt rajta és lesuhant a homlokára is. Még mindég beszélt, gyorsan, mohón, lázasan. Nem úgy, mint az apja. Nem olyan fénytelenül, hangtalanul. Pedig nem is hallotta a hangját, csak ajka vonagló mozgását látta. A fogai vakító fehérét kitűnni néha. És kitárni újra a karját, merészen, de kérőn, könyörgőn, várón, remegő, félő vággyal. És egyszerre ott térdelt az anyja. A lila pongyola ujja lecsúszott a vállára, ahogyan két fehér karja a férfi nyakára fonódott. Térdelt és odasimult a mellére lágyan, mint egy törékeny, bánatos virágág. A haja fényesen, kócosan övezte a fejét. Csupa vöröslő, aranyos szál, puhán, lengén a fején És ezen is csak napfény. Mintha fényesebb lett volna egyszerre a szoba. Két ajk lázas keresése és egymásra találása. Összesimuló karok. Lehajolt a férfifej és puhán feltartva az anyja feje. Az anyja egyetlen, megcsodált feje. És egyszerre leült a szőnyegre. A feje a férfi ölében pihent. Részegítő, mégis lágy, elhúzódó, merengő mosoly ült az ajkán. A lila pongyola lecsúszott a válláról és fehér, vakító bőre odasimult a kék selyem szék karjához. Odaszorult és a haja lebomlott, mint egy aranyfátyol. Lebomlott és leomlott a férfi lábaihoz. A könyöke kerek vonala a férfi térdén feküdt, a fejét hátratámasztotta, maga elé nézett. Igen, az ajtóra nézett, a pici szemébe, ami lázasan megremegve bámult be a kulcslyukon. A tündérkirálylány naplementi találkozója a pásztorfiúval – gondolta –, az anyám gyönyörű feje a pásztorfiú mellén, az égen nagy fehér felhők. A lila pongyola ibolyás fénye, finom selyme a kék karosszék szélén és a férfi lehunyt szemei. Remegő kezei, amint ideges ujjakkal merülnek bele az arany selymes hajba. Ez mind-mind együtt és a kicsi szíve őrült zakatolása. Ifjúságának apró keblei az ajtóhoz szorulva és remegő kezei támpontot keresve, bizonytalanul és hiába. És az apja hangja valahonnan a mélyből, sötétből, hátulról.
– Hát még mindig semmi?
És anyja bíborfényben lángoló drága arca a férfi mellén. A szerelem hullámzása bent a napban. A férfi megpihenő keze az aranyfátyolon. A boldogság részegítő sugara az anyja gyönyörű tágranyílt szemében. És minden-minden. A pici leánymúlt. A sejtelmes, remegő jelen és a titokzatos, homályban úszó jövő. Mint a tündérmesék furcsa, boszorkányos és fehérhattyús boldogságos bizonytalansága. A jövő nagy, feltörő lángja, ahol ég, ég minden, lihegő és lobogó lánggal az éjben, felgyújtva, tébolyítón, bevilágítva a sötétet, a homályt, a szívet, a lelket. A jövő égigtörő, kacagó várása, boldogsága.
És hátrafordult. Suttogva mondta, lehunyt szemmel:
– A születésnapi fehér ruhámat varrja az anyám!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
