Tóth Árpád: Éjféli litánia
Az ablakok, minthogyha szomoru ujjak vernék,
Valami züllött lélek kerűli síri vermét,
Vagy induló pereg gyászdobok szövetén?
Nedves lesz és nehéz s fáradt szagú a lomb,
Ködzsákokat emel a görbe hátu domb,
S az aranyruhás reggel többé tán sohse jó…
Dús ágán fennakadt nagy haja, ott remeg
A szőke kincs, amelynek illatos és meleg
Özönjén megbújt arcom és nem fájt a világ.
És mindent vastagon bánatszinűre lakkoz,
Árnyékok ferde népe hátrál a zord falakhoz,
S a szív falán a bánat, mint nyirkos sűrü gomba…
Ázik s fázik szegény, oh hova lett fölénye?
Csatangol a sötétben, Isten bús, kósza lénye,
És didereg, az utcán, kócos, kivert ebűl…
Szelídség s tiszta hűség bársonyló tükre volt
S a Gazda keze hozzá simogatón hajolt,
De eltévedt szegény s most már komor bolyongó…
Ájúlt odaadása, halk, szakgatott beszéd…
Oh lábaihoz bújna és megnyalná kezét
Urának a szegény eb, de hol leli a házat?…
Az ablakok, minthogyha szomoru ujjak vernék,
Valami züllött lélek kerűli síri vermét,
Vagy induló pereg gyászdobok szövetén?…
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me