Győri Ernő: A kápolna
Akár a béke, ragyogott a csöndben.
Örültem, az örök békét elérvén,
Mert én az átkozott városból jöttem,
Hol haragos ostorok ostoroztak,
És koponyámból gonoszak toroztak,
Ették velőm és mohón itták vérem.
Mikor kihűlt mellem tüzes karánja,
És megalvadt sötét, lobogó vérem,
S két szemem is, két fényes égi lámpa,
Mely arcom két titkos völgyében égett,
S amelyben lelkem tüze mind kiégett,
Megszünt lángolni sötét éjszakákon.
Melyet ködből építettem magamnak!
S a Csöndet itt meddő szívvel imádom,
Mert részese vagyok a földi zajnak,
Fojtott sírásnak, hangos nevetésnek,
Örök robotnak s bús semmittevésnek,
S a Gond kutyái a szívembe marnak.
Mit vidám lányok dús hajukba kötnek:
Bábeltornyában a rémült zavarnak,
Mégis megálmodom néha a Csöndet…
Egy kápolnában alszik messze, messze…
S várja szegény, hogy csókom felébressze…
És szívem, a Halál csöngője, csönget.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me