EGY ÖKÖR VÉGÓRÁI ÉS HALÁLA
EGY ÖKÖR VÉGÓRÁI ÉS HALÁLA
Úgy halok meg, mint D’Arc Johanna. Úgyszólván a máglyán. Az ökör-történelem hihetőleg méltányolni fogja tudni azon egyéni tulajdonokat, melyek engem a vérpadra vittek. Mert ez a legnagyobb magaslat a világon.
Mióta divatba jött a »népért meghalni« az emberek között, akik ezt mindig ígérik, kiabálják torkukszakadtából, de sohasem teszik meg, ökör-eszemmel azt gondoltam, hogy én nem szólok egy szót sem, hanem meg fogok halni.
Nagy diadalnap volt ez! Vegyetek példát erről a napról, borjúk és tinók! Hogy voltak eleitek közt olyanok, kik vissza nem rettentek a haláltól, ha azzal dicsőség van összekötve.
Megtehetném azt, hogy most, amint itt visznek ezek a cifrasapkás mészároslegények, felöklelném őket a szarvaimmal s egy vad bődüléssel elmenekülnék a néptömegen át.
De nem, nem teszem. Érzem, hogy ezen a helyen, ahol én vagyok, meg kell tudni állani becsülettel. Vannak poziciók, amelyeknek noblesse oblige-ük van.
Büszkén lépdelek végig a városligeti homokporondon, ereimben hatalmasan pezseg a vér, a nemzetiszín-pántlikák ott suhognak a szarvaim közt, ha a szellő meglebegteti őket, édesen érzem simogatásukat hátamon.
Boldog vagyok. A néptömeg ujjong. Mindenki látni akar. Bezzeg nem ugatnak engem a kutyák, mint kollégáimat szokták, kiket a közvágóhídra visznek. Ezer meg ezer szem tapad reám. Íme, hát mégis igaz, hogy egy ökör is népszerű lehet. Csak azt az egyet sajnálom, hogy nem olvashatom el holnap a lapokban, amit majd írni fognak a halálomról!
Mindent, de mindent a lapoknak köszönhetek. Mintegy hat nap előtt történt, hogy – a »Pester Journal-t olvasgattam otthon az istállóban, mert az a lap jár a gondviselő béresem szeretője háziasszonyának, s ebbe szokta neki Lizi betakargatni a libacombot. Hát amint forgatom ormányommal a nevezett újságot, megpillantám amaz újdonságot benne, hogy báró Atzél Béla egy ökröt fog megsüttetni a vasárnapi népünnepélyen, mely diadalmasan vonul ki a Városligetbe, s egy szép kisasszony ül rá majd a hátára, mint hajdan Európa, akinek nevéről azóta egy vendéglőt is elneveztek Budapesten.
Elkezdtem ábrándozni a megsütendő ökör sorsáról s irigyeltem a dicsőségét. Ismertem az ökör-irodalom összes jeles mondatait, amelyekben, őszintén megvallva, nem találtam sok logikát, se szellemet. Kevélyen hangzik ugyan, hogy »tanulj tinó, ökör lesz belőled« – de már a másik közmondás: »az ökröt, ha Bécsbe viszik is, ökör marad« – teljesen lerontja az ambiciót arra, hogy valaki ökör akarjon maradni.
Nem, én ezerszer inkább lennék pecsenye, ha átélvezhetném mindazt a diadalt, ami az istvánnapi ökörnek jut osztályrészül.
Hát amint így elmélkedem, egyszer csak megnyílik az istállóajtó, s belépett rajta gazdám és egy idegen úr.
– Nos, tessék megnézni, báró úr, az ökröket – szólt gazdám udvariasan. – Melyiket választja?
Szívem nagyot dobbant, a nagyravágyás – mely az ökröket kínozza a legjobban – egy pompás ötletet sugallt: első lábamat nagy nehezen összehajtva, amint a báró eldefelírozott előttünk, egy kecses komplimentet csináltam s mindkét szememmel mosolyogni igyekeztem.
A báró észrevett s nevetve így szólt:
– Íme, egy jó nevelésű ökör. Ezért kár lenne!
No, megállj, mondám magamban dühösen. Hát ez a jó magaviselet jutalma? Lássuk megfordítva!
Mikor a báró megint átment mellettem, farkammal megcsaptam derekasan.
Célt értem. A báró dühös lett, s így szólt halkan:
– Ezért meg fogsz halni. – Azután gazdám felé fordult:
– Ezt fogom megtartani.
És rám mutatott.
A gazdám erre elkezdett dicsérni, szavai hasonlítottak az akadémiai emlékbeszédekhez. Elmondta, milyen karcsúk a tagjaim, s hogy a szarvaim igazi furórét fognak csinálni, kivált ha egy-egy narancsot szúrnak a végükbe, az igen jól fogja ott magát kivenni. Elmondta, hogy én érek ott a legtöbbet, s engem szeret a legjobban.
Farizeus! Hányszor megrugdosott azelőtt!
Az utolsó napok alatt nagy figyelemben részesültem. Sokan jöttek megnézni. Adtam előttük a nagy ökröt, fejemet kevélyen fenntartottam s szemeimnek igyekeztem okos kifejezést adni.
Az utolsó éjszakán még egy beszédet tartottam ökör-társaim előtt, amely azokat nagyon megríkatta. Elmondtam, hogy Magyarországon az ökrök ideje immár megérkezett. Én kezdem meg a szereplést. (Ellenmondások minden oldalról: Régi dolog ez már!) Nem akartak türelemmel hallgatni, hanem bőgtek, ők azt mondták, nagy keserűségükben, én azt hiszem: az irigységtől.
Reggel azután, amint már elmondtam, nagy ünnepélyesség mellett tartottam bevonulásomat. Előttem lovagolt a hét magyar vezér is.
Rólam beszélgettek.
– Dasz ist ein kapitaler Ochs – mondá Taksony…
– Bugye snyeho dobra pecsenka – szólt Balambér ünnepélyesen.
Engem csak egy dolog bántott, hogy Európa kisasszony nem ült a hátamon. Pedig határozottan benne volt a lapokban. Azzal a tudattal halok meg, amivel az okos emberek: hogy nagy ökör az, aki hisz az újságok reklámjának…
……
Eddig tartanak a nagyravágyó ökör saját gondolatai. Csak azért emelkedett diadalmasan oly magasra, hogy bukhassék. – Az ökrök sorsa ez!
A mészárosok bezúzták fejét a taglóval, s testét a nép darabokra szabdalta s megette.
Csak a csontjai hevertek ott estefelé szanaszét a puha gyepen.
A pályanyertes szamár, ki arra ment este felé, díjjal koszorúzottan azért, mert leglomhább volt, flegmával végigtekintve az itt lefolyt tragédia földi maradványai fölött, így sóhajtott fel:
– De nagy szamár volt az az ökör!
S az emberek, akik látták meghalni az ökröt csupán azért, hogy a nép gyomra megteljék, s akik látták a lomha szamarat a pálmával vígan ballagni hazafelé, abban a csalódásban ringatták magukat, hogy ez valami ünnepi szcéna, pedig hát az egyszerű mindennapi dolog.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
