Viselet.

Full text search

Viselet.
A posztó ezután a kallóba jutott, ahol összeverődött, összekallódott, olyan lett mint a posztó, jó «fakemény», mert szövés után ugyanis a posztó gyönge, laza.
A kalló a Szinva folyó partján van, s ott a kallósgazda ügyel a rendre. A kallóban fölemelik a vizet, mint a molnárok szokták; a víz azután belé zuhog egy hatalmas nagy kádba és ebbe teszik bele a gubaposztókat, tizet is egyszerre. Azt mondja Simon András, hogy önműködő a kalló, mert a zuhany a kádban maga forgatja a posztót, ami negyvennyolc órahosszat is benne van a vízben. A kallósgazda időközönkint singgel méregeti meg a posztót: hogy összement-e már a kellő tömörségre? Azután a posztót nem szárítják, hanem szikkajtják. A megszikkadás: kicsi száradás. Nagyon nem szabad megszárítani, mert paraszti embernek csak úgy jó a ruha, ha mennél nehezebb.
A fő, hogy a víz tiszta legyen. A miskolczi vizet a vasgyár rozsdás vize elpiszkolta. A gyárnak meg is gyűlt a gubásokkal a baja: bepörölték s huszonnégyezer korona költségbe verték a gyárat. A hatóság ugyanis kötelezte a gyárat, hogy egy új csatornán vezesse el a vizét és ne okozzon kárt a súlyos időkkel amúgy is küzködő gubásoknak.

Guba viselet. (16)

Gubások gubát árulnak a miskolci vásáron. (17)


Viselet Hevesmegyéből. (I. tb.)
1. Recski palócmenyecske. - 2. Hasznosi menyecske ünneplő ruhában. - 3. Nagybátonyi menyecske. - 4. Recski házaspár.
A gubás a posztót maga szabta ki, s maga varrta meg a gubát is. Érdeklődünk, hogy a magyarok eme ősi ruhadarabját miként is szabhatták? Simon András elővesz egy akkora síma papirost, mint a kiterített újság. Azt mondja: épen ilyen formája volt a gubaposztónak. Singgel kiméri a posztó hosszúságának közepét és ott egy ujjnyi bemetszést csinál. Ez a jegy. Ezután a posztó egyik szélét hosszában behajtja, olyan arányban, amilyen szélesre szánja a guba ujját, mert ebből a behajtásból telik ki majd az ujj. Az előttünk balról-jobbra hosszasságban fekvő Forma két végét összehajtja úgy, hogy ezek a jegynél találkoznak. A posztó tehát két rét fekszik előttünk. Most a fölső réteget bemetszette abban a vonalban, amely a hosszában történt legelső behajtás alsó vonala fölé esik, vagyis az ujja szélességében. Így kiszabódott a két újj, amit kiteríthetünk, s így, három metszéssel, megkaptuk egy nagy ruhadarab teljes szabási mintáját. Még csak a nyak helyét kell kimetszeni, még pedig a fölső behajtásból félkör alakban, s azt majd hátra lehet hajtani gallérnak. Az így kiszabott posztó két irányban kiván csak varrást: a mellénél és az ujjak aljánál egész hosszaságban. Olyan egyszerű az egész minta, Simon András mégis hosszan gondolkozik, sokat forgatja a papirost, míg beléjön a szabásba. Látszik rajta, hogy borongós érzések kedvetlenítik. Olyan régen dolgozott egykor annyira zenetett mesterségében!… Hat papirost is elrontott, míg megkapjuk a mintát. Simon Andrásné pedig egyre biztat bennünket, hogy csak így szabjuk a gubát, mint a régi asszonyok a kis gyerekek ingét szokták, meg ahogyan most a varró szalonokban az egybeszabott bluzokat szabják.

A gubás kártol, a felesége melyek-et, vékony fonalat sodor. (18)
A gubának zsebje nincsen; a guba nyakára került egy kis piros posztó s erre valami virág. A gubát nem igen bélelték be, legföljebb félig volt szabad bélelni. A piros bélés elül hengeresen kidomborodott s fűrészfogasra metszett, egymásra rakott színes posztócsikokkal ékesítették. A gubát 50–60 forintjával adtak. Ma is megkap még az a nehány dolgozó gubás száz koronát egy jó gubáért, pedig hát a külföldi posztó ugyancsak nagy versenyt csinál néki. A mai munkás ember inkább szürke gubát viselt, amelynek olcsóbb az ára, mint a fényes feketére föstött gubáé.
«Nagy kelete volt valamikor a gubának. A miskolczi vásárban hatvan-hetven gubás sátor is állott egy sorjában. Volt olyan idő, hogy egymagában, Miskolczban 165 gubásmester dolgozott és élt jó módban! Most már azonban, megurhodott a paraszt, bécsi rongyot visel, hogy a fene egye meg a bőrét! – méltatlankodik Simon András. – Most vékony bécsi rongyot visel, s az a csuda, hogy meg nem Fagy benne! Errefelé az urak és iparosok is gubában jártak valaha. Ez volt az első viselet. Most csak az igen szegény kocsisember viseli!» A nagy téli hidegben mi is leginkább csak kocsisnépen, lovat hajtó embereken láttunk gubát.
Ma már csak hat gubás dolgozik Miskolczon. Valamikor pedig az ő céhük volt, a csizmadiáké után, legnépesebb.
– Hát Simon bátyánk, van-e valami emléke a régi céhvilágból? – Hát hogyne volna! Hozzad be csak, asszony, a bemondó táblát!
A fürge, tisztes asszonyság behoz. egy szívalakú, sárgaréz dobozt, melynek hátul kapocsrajáró födele van. Elől G. C. betűk, amelyek azt jelentik, hogy Gubás Céh. Az előlapon bekarcolt rajzok: egy ember, aki valami hegyesfenekű üst előtt áll s kezében tart valamit. Szíves házigazdánk magyarázza, hogy a gubáslegény nem üst előtt, hanem a kas előtt áll, kezében pedig fésü van. Az az a kas, amiben a szövés után a megfésült gubáról lekerülő gyapjut gyüjtik. A másik rajzon: egy ember hosszú padon ül, előtte szekrény, kezében pedig hosszúszőrű kefe.
– Hát ez mit csinál?
– Kártol.
– Az micsoda? Erről még nem is volt szó?
– Hja, erről el is felejtettem beszélni, toldja a szót Simon bácsi. Mikor a gyapjú lekerül a birkáról, az kemény, nem lehetne könnyen fonni, ezért meg kell a kártszéken kártolni. A széken lévő szekrényformának teteje a kis asztal, ami hegyes drótokkal van tele. A legény kezében is drótkefe van. A gyapjut a drótok között puhára, finomra kártolják, éppen úgy, mint mikor az asszonynép a megtilolt kendert a szöges guzsalyba csapkodja, hogy könnyebben fonhasson belőle. A bemondó táblán rajta van még az 1843. évszám is.
– Hát bizony, véljük, régen használták már ezt a táblát!
– Használjuk bizony tekintetes uram, használjuk még most is, mert a régi céhből megmaradt hat gubás még most is társaságban van. Együtt tartjuk fönn a kallót. Evvel a táblával hívjuk össze a gyűlést. Ezt a kapcsot, itt ni, föltoljuk, a födelet kinyitjuk s a táblába tesszük a meghivót.
Csakugyan, találunk benn szép figurára összehajtott papirdarabot, s azon az írás «Miskolcz, 1913 dec. 26. Tisztelettel értesítem a társulat tisztelt tagjait, hogy folyó hó 29-én, vasárnap délután 1 órakor házamnál a perceptori számadásgyűlés fog megtartatni. Kéretnek a mélyen tisztelt tagok, hogy erre a gyűlésre jelenjenek meg és akinek tartozásaik vannak, úgy okvetlen egyenlítsék ki. Kmf. Simon András elnök.» E meghivó írása kaligrafus. Vajjon ki írhatta?
– Az Erzsi leányom, – válaszolja a hetvenkétéves gubásmester.
Egyszerre csak a szobában terem Erzsike, fiatal szép uri leányka. Édes apja büszkén beszéli, hogy Erzsike a vasúti üzletvezetőségnél hivatalnok, ezer korona fizetéssel és négyszázhusz korona lakáspénze is van: Kitünően érti a gépírást és nagyszerűen tud a gyorsíráshoz is! Ime: a család életében a világ sorának mekkora fordulása! Az égerfa héjával föstött gubától az amerikai írógépig!…
De mi lett azokkal a gubásokkal, akiknek még kenyérkereső gyermekük sincsen!?… Mivel kárpotolja őket a megváltozott kor, s mivel ezt a szegény országot, amelynek régi háziiparát tönkretette, művészkedő, derék kisiparosait földresujtotta s készítményeik helyett idegen portékát, tucatárút hord a nyakunkra?
– Bizony, jobb világ volt régen, a céhvilágban! – sóhajt föl Simon András. Hibát követett el a kormány, amikor eltörölte a céheket. Ez rontotta meg a fiatalságot. Eresztik ma világgá a fiatal legényt, mint pásztor nélkül a juhokat! Régen: a céhmester kiküldötte a legények fejét, az atyamestert, két bejáró mesterrel és a dékánnal. A dékán a legények eleje volt. Ezek bejártak s megnéztek minden műhelyt: a legények nem tesznek-e gyalázatos, piszkos beszédeket? nem beszélgetnek-e rossz, renye r…… kal? A bejárók megvizsgálták azt is, hogy a mesterek tiszta anyagból dolgoznak-e? Mert csak tiszta gyapjut volt szabad használni, kecske- vagy disznószőrrel nem volt szabad a közönséget becsapni. Bizony nem törődik most senki a közönséggel, de a céhek vigyáztak a mesterség becsületére! Azt is megnézték, tiszta-e a műhely? Nem kóborol-e oda az inas vagy a legény? Ha rosszféle helyen járt, ka kapuban cselédekkel locsogott, ha éjszakázott, ha bitang volt, ha nem fogadott szót: a céhgyűlésben az öregek előtt hatot vagy tizenkettőt rácsaptak. És ha ez nem használt, megcsapták megint. Mindenféle haszontalanságért nem ütötték, hanem ha ütötték, a legény úgy viselkedett, mint a kezes bárány. Ha nem használt az intelem kiadták néki a könyvet, hogy – erigy, nem való vagy te mesterembernek!… És lett belőle paraszt.

Gubás a fonógép mellett. (19)
Simon András, maga már beteges lévén, megint csak feleségét küldte ki, hogy hozza be, mutassa meg nékünk a virgácsot is!
Láttuk a miskolczi gubás-céh erősfonású, kétágú virgácsát, a magyar kancsukát, ami a mai gépíró-kisasszony édesapjának idejében még javában suhogott.
– Ki csapta meg a bűnösöket?
– A legényeket a fiatalabbik bejáró-mester látta el, az inasokat pedig a céhszolga – De hiszen ezzel a kétágú, kemény szíjjal az ütés borzasztóan fájhatott!
– De bánta is ám a fene – mondá Simon András, kemény hajthatatlansággal. Igazságtalanul nem bántottak senkit és ez a fő!
– A régi céhírásokat elvitte a Szinva árvize. A céhládát meg valamelyik mester őrzi. Ennek a ládának is története van. A legények gyűlésén csak akkor nyithatták föl, ha a dékán előbb elmondotta a következő imádságot: «Áldott szent Úr Isten, kérünk, légy te velünk az gyűlésűnkben. Aki fölvirrasztál a mai szent napra és egybegyűjtél ide, jó atyánk (az atyamester) házába. Érdemes jó atyánk, s háznak gazdája, kivánjuk: szálljon rád az égnek áldása. Véle egyetemben két hű bejáróink légyenek minékünk igaz szószólóink, hogy ezen kis sereg legyen szelídséggel: fölnyitom az ládát közmegegyezséggel.»
A ládát csak ezután nyithatták ki. Gyűlés végeztével, a ládát csak akkor zárhatták be, miután elmondották a következô fohászkodást: «Hála a mindenség Urának, aki megsegített mostan is bennünket. Elvégezvén ma kötelességünket, törvényünk egyik nagy része azt tartja, hogy aki itt mit látott: azt olyan mélyen szívébe zárja, mikép lezáratik e ládának zárja: hogy az sem utcán, sem otthon senkinek ne mondja, mivel annak méltán büntetését kapja, ki a mások hibáit előmutogatja, tartsa hát mindenki ezt kincsül magában, hogy részes lehessen az Úr áldásában. Becsületreméltó tisztelt ifjúság, szabad tetszésekből bezárom e ládát.»
Felekezeti vonás nincs az imádságokban 1 Simon András meg is magyarázta, hogy a céh tagjai mind jó magyar emberek voltak, még pedig – reformátusok. Csak később vettek be pápistát, mert előbb azt hitték, hogy mihelyt pápista valaki: nem is lehet tökéletesen tiszta magyar az!… A vargacéh utolsó percig se vett be egyetlen katholikust sem.
Simon András magyarázta nékünk azt is, hogy gubás ós szűrszabó között nagy a különbség. A szűrszabó végposztóból dolgozik; a szűr posztója vékonyabb, finomabb; a szűrposztót a csapók készítették, akik ezen a vidéken tótok voltak; a csapók kallója egészen más volt, abban bunkóval dolgoztak; a csapók kallója is ott volt, ahol a gubásoké, de már kétszáz éve, hogy elpusztult. A gubások kallója azonban, kétszáz esztendeje áll ott a régi helyén! Igaz, hogy ma már a hat gubás nem igen akar a rendbentartásáért fizetni, hiába hívja őket Simon András perceptori számadásra. Egyszer majd jön egy árvíz, viszi a gubások kallóját – és elpusztul majd e valaha olyan hatalmas régi magyar mesterségnek, még az emléke is, teljesen.
Simon András legénykorában is már csak tíz szűrszabó volt Miskolczon. A szűrszabó rangosabb mesterember volt, mint a gubás és a csizmadia; a polgárság elejének tartották. A szűrposztót a miskolczi szűrszabók a rozsnyói és jolzsvai csapóktól szerezték meg. El is van az öreg keseredve az ő kedves iparának pusztulásán. Panaszolja: nincs haszontalanabb ember a magyarnál! Hát mért is nem kell néki már az a jó guba, ami puha volt, mint a derékalj s ha az ember gubát vett föl és báránybőr-sapkát tett a fejére, elfekhetett a jég hátán is, ott se fázott meg!…
Elbucsúztunk Simon Andrástól, s utunk más helységek felé vitt. Kár, hogy nem láttuk a gyapjú fonását, nem láttuk a gubát szövő szék munkáját s a kallót, ami már nem soká dobog ott a felvidék egyes patakjain!… Megismerkedtünk azonban Bíró Sándorral, a miskolczi lelkes iróval, aki szeretettel ügyeli ott a magyar nép munkáját, és készséggel vállalkozott, hogy megfigyeli ezt az ősi iparos munkát; az ő adatai nyomán igazodunk a következőkben.
A népmunka egyik ősi terméke a guba. Hajdani fénykorának már letünt a napja, szerényen húzódik meg a városi vásár piacának valamelyik szögletében, s alig akad emberfia, aki megtekintésre érdemesítené.
Amilyen egyszerű maga ez a ruhadarab, csak olyan egyszerű, valósággal kezdetleges a gubásmester szerszáma is, amivel azonban annál ügyesebben tud bánni. A gubásmester szerszámának anyaga, szerkezete, kiviteli módja a mai műszövésnek olyan őse, mint a sódaráló vagy a kásaőrlő a műmalomnak, a falusi fazekas korongja a porcellán-, a majolika-gyárak mintázó asztalának. A gubásmester szerszámai megmaradtak a magok kezdetlegességükben s nehány évtized mulva nyomtalanul el is tünnek, anélkül, hogy a rohamosan fejlődő teknika újított volna rajtuk valamit. Ami szeg, kapocs, mint erősítés látható a gubásmesterség szerszámain, az mind csak olyan egyszerű cigánykovácsmunka; régebben szívesen vásárolták a díszes guzsalyszegeket, a fakutyákat, sőt a gyűrűket is cigánykovácsoktól. A gubásszerszámok gazdája legtöbbször, maga sincs tisztában, hogy milyen régi a guzsalya, a vetőfája, mert mint némely szerszámjára mondja: «Már ötven éve használom ezt a szövőszéket, de már akkor is öreg volt. Ha olykor nyikorog, ütök egyet a szorító éken, s megint csak olyan jó, mint valaha!»

Gubás vetőfája Miskolczról. (20)
A szerszámfélék kezelése igen egyszerű, egyik–másik a nő munkakörébe vág; látunk a családban gyermekeket, (de még sem lesz gubás belőlük) mily arravalósággal fésülik az «öreg gyapjat» a «bélhez», s a «melyékhez», látunk görnyedt, öreg asszonyokat, akik naphosszat guzsaly mellett ülve szorgalmasan segítik a családfenntartót küzdelmeiben. A miskolczi régi, messze vidéken híres gubás céhnek százhatvanöt tagja közül ma csak három érdemes öreg munkás szállít a hónapos és az országos vásárra (17) portékát, de ez sem kél ott el mind. Nem csoda, ha a mester ma már nem nevel inast, s nem tart segédet, nem csoda, ha gyermekei nem öröklik már apjuk iparát. Így a mai nemzedék mulásával elmúlik lassacskán maga a guba is.
– Eddig is csak időtöltésből dolgoztam, – sóhajt az öreg gubás – hogy ne teljék hát épen ingyen az idő: Feleségem ide is, oda is bejár, első szobámat kiadom, gyerekem is segít, így hát csak éldegélünk valahogyan!… Öreg vagyok én már, uram! A hatvanon jóval túl. Ha majd nem bírom tovább a munkát, szövőszék, fonógép, kártoló a padra vagy a kamrába kerülnek, – de amíg én élek, tüzet abból nem raknak!
Bezzeg, a régi jó világban!… Amikor «göndörszőrű kurta gubája, jól levert takarója csak a jobb módunknak volt!» A miskolczi gyapjúvásár ma is milliókat forgat s ennek a ma is hatalmas forgalomnak valaha a tekintélyes gubás céh vetette meg alapját. Ma már a híres és «kiadó magyar gyapjún, mint nyerstermék a miskolczi piacról külföldre vándorol, a három gubásmester csak annyit vásárol belőle magának, amennyit inkább csak «időtöltésből» már maga feldolgoz. «A guba nem való már ebbe a hamis világba, mert nem lehet azt úgy hamisítani, mint a tejet, a bor, meg mint a bécsi ruharongyot!» – mondja az egyik öreg gubás.
Csak pár évtizeddel ezelőtt is százhatvanöt önálló gubásiparos foglalkozott Miskolczon, százhatvanöt mester tartott segédet, inast, százhatvanöt mester látott el a városban és messze környékén ezer és ezer embert egy szükségleti ruhadarabbal. Ezt a szükségleti ruhát ma jóformán a mi nyers terményeinknek külföldön feldolgozott, s onnan hozzánk visszaszállított terméke pótolja.

Szövik a gubát. (21)
A gubásnak nincs szüksége sok szerszámra; kell néki szövőszék, guzsaly, orsó, fonógép, motolla, kell a vetőfa és a kártolószék. Mind ott vannak ezek a szerszámok a gubásmester szobája sarkában elhelyezett szövőszék mellett; a gubásnak, mint a legtöbb régi kisiparosnak, egyszersmind lakószobája is a műhelye.
A gyapjút súly szerint veszi, mert ő maga is súly szerint adja el a gubát; van olyan guba, mely 25 régi fontos is nyom, de ennél nehezebbet már nem igen készítenek, mert ha megázik, «lerogy» az ember alatta. A gyapjút, valamint a gubát is, az ősi «körtvés» mérleggel méri le, ami egy függőlegesen tartandó villaszerű fogantyúban mozgó rúd, amelynek egyik karja rövidebb, a másik meg hosszabb; a rúd rövidebb karjának horgába akasztandó a teher, míg a másik, hosszabb karon ide-oda tolható körtealakú súly van, s a tiszta súly a «körtve» melletti számról leolvasható.
A vásárolt gyapjút a gubás azután osztályozza, külön rakja az aprófürtű, külön a nagyfürtű, és külön az «öreg» gyapjút. Más guba készül az aprófürtűből és más a hosszabb fürtűből; az öreggyapju pedig, lévén legerősebb, fonálsodrásra való.
Az öreggyapjút a kártolószéken jól megfésüli, fonáshoz (sodráshoz) előkészíti a gubás. Mert a gyapjú már az állat testén, s utóbb a nyírás, a szállítás, az elraktározás, a kezelés során többé-kevésbbé egymáshoz tapad, megcsomósodik, egyenletes szálak sodrásához nem alkalmas. Ezért szükséges a kártolás. E műveletnél nem annyira a szék maga, inkább a két fésű (mint kender feldolgozásánál a gereben) játsza a főszerepet; a két fésű közül egyik a szék felső lapjához van erősítve, a másik pedig a kártoló kezében mozog. A kártoló-fésű: téglaalakú deszkalap, nyéllel ellátva; egyik lapjába kiálló görbített szegek vannak erősítve. A kártolás hasonlít a fésüléshez: a székhez erősített fésű fogaival megfogja a gyapjú szálait, míg a kézben mozgó a szálakat meglazítja, kifésüli. Kártolás után a nagy mennyiségű fésült gyapjúból a vékony fonál sodrásához (a «melyék» sodrásához) vagy a vastagabbhoz (a «bélhez») annyit veszen a fonóasszony vagy férfi, amennyire szükséges van. A gubásember műhelyében régente segédek s inasok dolgoztak, de voltak szakavatott fonóasszonyok is, akik hétszámra leltek így foglalkozást, kenyérkeresetet. Ma segédet már nem látunk a műhelyben, más meg éppen nincsen, de segít az asszony, ő fonja a gubához a vékonyabb szálakat , (18) a melyéket, olykor kártol is. A vékony szálak sodrásához a kártolt gyapjút rendesen az asszony dolgozza föl. A kifésült gyapjúból két-három maroknyit a guzsaly rúdjára köt, s ebből fonja, sodorja a gubához szükséges vékony szálakat; a szálakat orsóra sodorja, tekeri. A telt orsót azután nagy gombolyagokba szokás legombolyítani.
A gubás guzsalya teljesen egyezik a kender- és lenfeldolgozásnál használt guzsalyokkal; ezeken faragás, díszesebb esztergályozás vagy ólomdíszítés nem igen akad, csak az esetben, ha a guzsaly nem kizárólag a gubásnak készült. A gubás inkább az egytalpú, s nem a kéttalpú guzsalyt, használja.

Gubások kallója Miskolczon. (22)
A vékony és sodrott fonalat orsóra csavarja a fonóasszony. Ezt a szerszámot is láttuk már a kendert megmunkáló asszonyok kezében. Ez az orsó vékony karikához hasonlít, melyből 30–35 cm-nyi pálcika nyúlik ki. Szintén egyszerű szerszám, azonos a vásári cigányok hasonló készítményeivel.
A vastagabb fonalakat a fonógép (19) segélyével fonja, illetve sodorja a gubás. Nagyon egyszerű szerszám az a fonógép is: lazán összecsapolt állványon mozgó kerék és orsó; a kereket az orsóval szíj köti össze, s itt is, mint a guzsalyon, balkézzel sodorják a fonalat, jobbkézzel pedig a kereket hajtják s így, közvetve, az orsót forgatják. A megtelt orsóról motollára tekerik föl a fonalat.
A gubás motollája 60 cm hosszú sima pálcika; a faág kérgét lehántják s kész a motolla, amin semmi cifraság, semmi faragás. E pálcára hosszában vetik föl a sodrott fonalat szabad kézzel, s amikor a pálca közepén 6-8 cm vastag a fonal, más motollára kerül sor.
Nem egy, de több gubára való vékony és vastag fonalat készít így elő a gubás és visz át motollára, illetve gombolyít gombolyagokba. Ez nem is lehet másként, mert a vékony fonalak, a «melyék» felvitele a szövőszékre türelmet kivánó, hosszadalmas munka. Vastag fonalat, úgynevezett. «bélt» ugyan szövés közben is lehet sodorni, mert erre már úgyis csak akkor van szükség.
Hogy a több gubára való «melyéket» felvihessék a szövőszék «durungjára», megelőzőleg a «vetőfa» (20) fogai közé feszítik ki a vékony fonalakat, még pedig párosan.
A «vetést» kezdik a bal oszlop első fogán, onnan átviszik a páros szálat a jobb oszlop első fogára, visszatérnek, de most a bal oszlop első fogát kerülik meg, hogy a jobboldali oszlop második fogát elérjék, és újból visszatérjenek. Ezt így annyiszor ismétlik, ahány gubához való szálat akarnak a szövőszékbe beállítani. Nem érintve a gubamennyiséget: 53 páros szálat kell a vetőfára kifeszíteni.
A felvetett páros szálakat innen a «bordás» fésűn segélyével a szövőszék felső durungjára csavarják föl, végét a bordán és nyüstön keresztülhaladó szálhoz kötik, s innen van, hogy gubás nyüstjéből és bordájából sohasem fogy ki a fonal.
A szövőszék (21) alapszerkezetében hasonlít a hazánkban általánosan használt vászonszövőszékekhez, az úgynevezett osztovátákhoz. Ami szerkezeti különbség van, azt a fonál erőssége, vastagsága, a gubaanyag tömöttsége, a szövött anyagmennyiség felcsavarhatásának lehetősége kívánják meg. A durungok végein látható kovácsolt vasfogakat kivéve, az egész szövőszék fából készült, s ma is megvan még a maga ősi mivoltában, minden díszítés nélkül.
A szövőszék szerkezete négy függőlegesen álló oszlop közé van illesztve; az oszlopok szilárdságát a beléjük vésett oldalfák biztosítják; öt nevezetesebb részből áll: két nyüst, két durung és a borda. A nyüst folytatása, mint váltó. már a nyüstnek kiegészítő része, és ezt lábitónak nevezik.
A vékony szálak, a «melyék» a felső durungra vannak felcsavarva, az alsó durungon már a szálak közé vetett «bél» s az e fölé rakott fürt, mint szövött guba látható. A két nyüst csigán mozog, az egyik mindig fönt, a másik lent van; a nyüst közepén levő karikákon haladnak át a szálak, miért is 53 szál mindig fönt, 53 szál mindig lent van. Szövéskor a két szál között vetik át a vastagabb fonalat; ha most a lábitóval átváltják a nyüstöt, akkor a felső szál alulra, az alsó fölülre kerül. A két szálsor közé ekkor újból vetnek vastag fonalat. Mikor a motollát (a bélt) a két szálsor közé dobta a gubás, nyomban fürtöt is helyez a felső «melyék» szálai alá. Amikor mind az 53 szál mellett van már fürt is: a bordával leveri, hogy egyenletesen sűrű legyen a szövés, azután pedig a lábitóval átváltja a nyüstöt. Következik a motolla visszavetése a «melyék» szálai között, majd a fürtrakás, végül a bordával való leverés. Most a lábitóval a nyüstöt újból átváltja, hogy a felső szálsor alulra, az alsó fölülre kerüljön, hogy közéje újból vethessen fonalat, s rakhasson ismét fürtöt. E művelet folyton ismétlődik: hajnalhasadtól késő estig. Lassú munka biz ez! Bár fonalai vastagok és durvák, de a fürtberakás egyenletessége sok időt emészt. A berakandó fürt nincs kártolva, a maga természetes mivoltában kerül a szövőszékbe. Ha az egyes fürtcsomó túlnagy, letép belőle a gubás, ha kevés, ád még hozzá. Némely fürt hosszú, némelyik rövid. A rövid fürtből minden lábítás után helyez a szövő a «melyék» szálai alá, a «bél» mellé, ha azonban hosszú, csak a második vagy a harmadik bél elhelyezése után rak le új fürtsort.
Az így elkészített gubát a kallóhoz (22) szállítják, ahol nagy üstökben megfestik, majd áztatással, a víz erejével megkallózzák, azaz mesterséges úton még tömöttebbé teszik, hogy fürtjét ne hullassa.
A kallónál, felülcsapó vízimalom módjára, a főmedencéből egy külön levezetett árok vizgyüjtőjéből két csatornán két hatalmas kádba zuhan alá a víz. E kád minden második dongája hosszabb, az alázuhanó víztömeg a két hosszabb donga között folyik ki; a hosszabb dongának az a rendeltetése, hogy meggátolja a guba kijutását a kádból. Van a kád fenekén egy 6 cm átmérőjű lyuk s azon is állandóan folyik ki a víz; ez a kifolyás, amit a felső vízcsapás is elősegít, örvényesen forgatja a kádban levő víztömeget, s így a gubát is. A guba az állandó víznyomás és forgás következtében összébb megyen, a szövet még szorosabb lesz, a szálak valósággal egymáshoz tapadnak.
A kész gubát horoggal szedi ki a kallós gazda a kádból, s viszi a szárító kamarába. aminek a kulcsát ő őrzi.
A miskolczi piacon ma már csak nagyvásáros napokon látni eladó gubát, meg a téli hónapok hónapos vásárjain. Három öreg ember várja ilyenkor a vevőket, akik bizony igen gyéren jelentkeznek. Az eladásban segít az asszony is. Olykor, nagy ritkán, Nyíregyházáról s Abaujból is vetődik egy-egy gubás a vásárra, de panaszolják is, hogy sokszor ráfizetnek az útjukra.
Pedig hát éppen ebben a mai motorkocsizó világban, micsoda pompás soffőr-bunda telnék a magyar gubából! És aki ennek divatját tudná teremteni, egy egész magyar régi ipart mentene meg a biztos pusztulástól, s milyen áldott darab kenyérrel adna többet jó népünk kezébe!

1. Rimóci legény. (Nógrád.) – 2. Hasznosi legény. (Heves.) – 3. Nagyhangonyi palóclegény. (Gömör.) – 4. Hasznosi asszony ünneplőben. – 5. Maconkai nénike ünneplőben. (Heves.) (II. tb.)
Noha a gubaviselet utolsó nyomait eddig csak itt láttuk, visszaemlékezünk, hogy a guba szó nyelvünk szókincsében milyen elevenen él még most is, noha jelentőségét sok helyen alig tudják.
Némely vidéken a hosszúszőrű kutya: gubás eb. Ezért mondja a közmondás: Eben gubát cserélt. A gubaviselet régi magyarságát igazolja, hogy a zamatos magyarságú nagy pap, Pázmány Péter is többször említi hasonlataiban. Pl.: Vonszolják egymáson a gubát (vagyis veszekednek). A közmondások is a gubának egykori elterjedettségére mutatnak. Pl.: Közelebb az ing, mint a guba. Úgy illik, mint aranyrojt a szobránci gubához. Guba gubához, bunda bundához. (Hasonló a hasonlónak örül.) Ung megyét, tréfásan, Guba vármegyének nevezik.
A gubát Nógrád megyében Alsózellő, Erdőkürt, Kálló, Kiskürtös, Rétság s Romhány vidékén még javában hordják, mert a nép messzebb földre is eljár terményeivel, így hát úton a guba a rövid ködmönnél vagy morva posztóból készült kabátnál jobb szolgálatot tesz. Még a lónak is jobban esik, ha gubával takarják be. A Szárazvölgy gubája simafürtű, a rimavölgyié pedig göndör. A rakott gubának van ugyan fürtje, de ez nem göndör báránygyapjúból, hanem tépett, hosszú juhgyapjúból készül. Az ötvenes évek körül kezdettek Miskolczon göndörfürtű báránygubákat szőni a debreczeniek mintájára.
A gubás- és szűrszabó-ipar virágzásának alapja a kiterjedt juhtenyésztés volt, mely az egyik föjövödelmet adta. A hideg agyagtalaj a juhtrágyát kivánta. A juhtejből a felvidék híres sajtjai és turói készültek. A birka gyapjával is adózott, még pedig olyan nagy mértékben, hogy nemcsak a népies ruhákat készítő iparosok, hanem a közeli posztógyárak szükségletét is fedezte.
Az uradalmak, sőt a kisebb gazdák is finom merino juhokat tenyésztettek. Nagyban virágzott a durva egynyiretű és kétnyiretű birkatenyésztés is. Egy-egy birka két és fél font gyapjút is adott évenként, az anyabirkáról pedig tíz-tizenkét font gyapjút is vágtak. A losonczi és rimaszombati vásárokon tömérdek gyapjú került piacra. 1867 körül egy mázsa gyapjú 80 vagy 120 forint volt. Tenyésztettek oláh és magyar hosszúszőrű juhokat is, melyek a hegyi legelőkön jobban boldogultak. Különösen Szentsimon község volt híres kiválóan szép birkáiról. A legelők csökkenésével a nép birkatenyésztése nagyon megfogyatkozott.
Losonczon ősszel és tavasszal még most is látogatott bőr- és gyapjúvásár esik, de ez már csak olyan árnyéka a régi híres vásároknak, amelyeken a fél ország mesteremberei szerezték be szükségleteiket. A közeli gácsi posztógyár, sőt a brünni és külföldi posztógyárosok seregestől jártak ide. A vármegye urai is sok jó bankót hordtak haza, ha ugyan el nem dáridózták a híres-hangos losonczi vásáron. Valamikor a juhtenyésztés a vármegyében első helyen állott, most azonban a legelők megfogyatkozásával bizony nagyon hátraszorult. A gubások nem keresik ma már az ősportékát, a szegény ember meg, jó meleg s puha guba helyett, holmi elnyütt bécsi ágyterítőbe burkolózva didereg a bakon. A gubásoknak Rimaszombaton 1810-ben már céhük volt s a hadseregnek, 1840 körül, sok jó lópokrócot szállítottak. Vajjon a hadsereg, egy kis jóakarattal, nem virágoztathatná föl ismét a gubások pokróc-iparát?
*
Kétségtelen, hogy legősibb viselet az állati bőrből készült ruha; (II. tb. 4,5 képe és 23–25) a felvidéken még bőven láthatunk ilyet, hordják sok faluban, még pedig szépen díszítve. Dunántúl a Nyugattal érintkező kultura, de inkább az olcsóbb piaci portéka már majdnem teljesen kiszorította használatból a magyar szűcsök munkáit, de itt, e kötetünk területén, még elég szépen maradt az ősiségből. Régi palócainknak, földmívelés mellett, a baromtenyésztés volt legkedvesebb foglalkozásuk. Volt olyan gazda, akinek húsz-harminc darab marhája legelt. A nagy állattenyésztés a bőr- és szőrmeipart természetszerűen fejlesztette. Bőrből mindig nagy kivitelük volt a felső megyéknek. Egy 1867. följegyzés szerint: Ratkón 800 darab szarvasmarhának, Tiszolczon pedig 10,000 darab aprómarhának a bőrét dolgozták föl évenként.
A palócok megyéiben nagy tölgy- és cserrengetegek vannak. A kiterjedt állattenyésztés mellett ezek is természetes istápolói voltak a bőripar fejlődésének; cserhéjat törni vizi erőre épített egyszerű csertörő malmokat épitettek a timárok; mondják, hogy Gyöngyös község a vidéken nagy bőségben termett tölgyfákon élősködő úgynevezett erdei gyöngytől kapta nevét. Ratkón ötven évvel ezelőtt is 86 varga és timár dolgozott, de minden valamirevaló községben népes céheket alkottak a szűcsök, timárok, szíjgyártók. A Turóc-patak mellett lévő Ratkó nagyközség lakosai messze földön híres timárok voltak; különösen a nagyon keresett vörös szattyánt készítették s ezzel az egész országban kereskedtek; 1837-ben 104 timár és varga lakott itt, 150 posztós és gubás. A patakon számos szűrkalló állott. Miskolczon annyi volt a szűcs, hogy országos vásárkor a város alsó részében lévő piachelyen alig fértek el s ezért a rendet a céh szabályozta; később, 1820-ban a Csabai kapu nevű nagyobb utcában 2570 R. frtért vettek helyet «Isten segedelmébül, magok meggyengítésükkel, közönséges megegyezéssel». A miskolczi szűcsök messze vidékekre elhordták árúikat, Pestet különösen a Medárdus-napi vásár alkalmával keresték föl.
Hogy milyen elterjedt volt az állati bőrökből készült őseredetű, közkedvelt ruhák viselete, azt mutatja a szűcs-céhek népessége, s e céheknek hazánk kulturtörténetével összefüggő, eleven élete. A szűcsök minden városban tekintélyes osztályt alkottak, céhük gazdag volt, bőkezűen támogattak templomot s jótékony intézményeket. Ezek a derék, értelmes mesteremberek olyan céh-artikulust is szerkesztettek, mely az emberséges és becsületes emberek társaságából kizárta azt, aki egy állatot pálcával megütött; vigyáztak, hogy mesterségét mindenki serényen és lelkiismeretesen űzze, a vevőt meg ne csalja, nehogy az egész céhre becstelenség háromoljék. A szűcsmesterek nagyon ügyeltek tekintélyükre; igazolja ezt a miskolczi céh szabályzatának következő passzusa: «Ha valamelly közöttünk levő mester Ember valami dög nyuzásával, eb, matska és egyéb tisztátalan állatnak agyonverésével, vagy megölésében vagy pedig azoknak egy hellybűl más hellybe való elhuzásával magát meg motskolá, vagy csak megvéresítené is, Mesterségén maradjon. Másképp eb vagy egyéb állat ellen maga oltalmára minden Ember tartozik kikelni és maga tehetsége szerint védelmezni.»

Hímzett bundában és bő ingben. (23) Szentsomoni emberek.
A miskolczi szűcs-céh legrégibb szabályzata, 1737-ből, az ottani múzeumban van. Bizonyos azomban, hogy már századokkal azelőtt szervezve voltak a szűcsök. A rimaszombati szűcsök latin privilégiuma az országban a legrégibb. A gyöngyösi szabó- és szűcscéh szabályait a király 1636-ban erősítette meg. A két céh testvériesen együtt működött. Mikor a rimaszombati szűcsök cifra ködmöneiket Gyöngyösön akarták árulni, ez ellen a gyöngyösi céh erélyesen tiltakozott. Gyöngyösön, az 1863. évben teljesített összeírás szerint, volt 56 szűcs, 4 kontár, 42 szűrszabó, 104 magyartimár, 4 némettimár, 3 gombkötő, 17 takács, 6 sapkás, 18 fazekas. Egy régi leírás megjegyzi, hogy Gyöngyösön, szőlőmívelés után, a szűcsmesterség, a szűrszabóság, a csizmadiaság és a timárság megyen legjobban. A többi iparos munkája nem igen keresett. Ez pedig «azért van így, mert a gyöngyösi mesteremberek nagyobbrésze mestersége elejibe teszi a szőlő- vagy földmívelést. Alig hogy mesterré avattatik fül: vagy megnősül s azonnal minden gondját odafordítja, hogy szőlőt vehessen magának, – ha pedig ezt nem bírja megcselekedni, legalább is krumpli- és kukoricaföldet haszonbérel, mesterségét egész nyáron alig űzi, de állandóan a szőlőben vagy a földeken kapál. Nem is csoda, ha arról vala híres hajdan Gyöngyös: hogy minden háznál borcégér vala kitéve a kapu fölé!» Ime ez a néhány sor milyen szépen magyarázza, hogy miért, nem tudunk mi igazi ipari állam lenni!…
A céhek apránként valóságos egyedárúságot szerveztek, úgyannyira, hogy végül a közönséget már szinte zsarolták is. Ez az oka, hogy a vármegyegyűlése Hevesben megállapította a szűcsök, vékonyszabók, szűrszabók, vargák, timárok és a többi mesterember készítményeinek árát.
A szűcsök, szabók és szűrszabók gyakran összevesztek azon, ha egyik mesterember olyan ruhadarabot csinált, ami a másik mesterségéhez tartozott. A miskolczi szabók és szűcsök 1741-ben sulyos pörbe keveredtek, melynek lefolytatására a vármegye nagy bizottságot küldött ki, a viceispán elnöklése alatt. A bizottság hosszasan megokolt végzést hozott, melyben a két nemes céhek között a bélelt menték árulása miatt keletkezett villongás fölött mondottak itéletet. Kimondották, hogy egyik céh a másik gyakorlott mesterségébe ne avassa magát, azaz a szűcs-mesterember a szabó-mesterrel varrattasson mentét, a szabó-mester pedig a szűccsel béleltesse a mentét, «illendő fizetése meglévén minden priváta vindréta és gyűlölség nélkül… Communicáltatott hoc tamen superadito: hogyha a szűcs mesteremberek bélés dolgában megfogyatkoznának, szabad légyen a szabóknak törökországi táblás béléseket venni és azokkal mentéket béleltetni a szűcsökkel. Mindenféle nyesteknek süvegre való fölvarrása pedig fogja illetni a szűcs mesterembereket.»
A régi szűcsmunkák a népies iparművészetnek igazi remekei voltak a szó szoros értelmében, mert hiszen akkor csak remekes mester árulhatott a vásárban ruhát. A miskolczi céh statutuma, például, következően írja elő a remekelés szabályát: «A melly Személly remekelni akar, megkivántatik, hogy maga készittsen 6 tisztességes Bárány bőröket, hellyesen és hiba nélkül megkaszálván és a Remekhez tartozandó materiálét illendőképpen elkészítvé tartozik a Ns. Czéh asztalán megszabta a négy kántoroknak idején, nem restaurátio vagy egyéb Gyűléseknek alkalmatosságával és az ahoz rendelendő Mester Emberek előtt tökéletesen, Ns. Czéhnek tetzése szerint megvarrni: mert ha külömben lenne, az Ő Remekebé nem vétetődik.» Aki a remekelő munkásnak segítségére volt, azt négy forinttal büntették, s ha föl nem hagyott: a céhből is kiutasították.

Kisbundában és cifraszűrben. (24) Szentsimoni emberek.
A szűcsmesterséghez szükséges nyersanyagot maga a céh szerezte be. Egy kiküldetés számadása így szól: «Midőn a Bárány bőröket mind megszámlálásában, mind megvételében, mind pedig ehhez kivántató circumstantiákban eljártunk, erogáltunk kenyérre, húsra mind össze négy Rfrtokat.»
Céh-szabály szerint a céhbe álló mester remekmunkái a következők: egy férfinak való dolmányujjú galléros ködmön; «egy vidrabőrből mivelt keztyű, melynek tenyere sárga avagy karmasinbőrből készül»; «egy három arasz ketskebőrből tsinált tsente ködmön».
A miskolczi szűcsmester a céhbeállás után egy esztendőre köteles volt megházasodni, s ha ezt nem tette: ötven itce bort tartozott a céhtagoknak fizetni. A második esztendőnek már száz itce volt a büntetése. Ha a negyedik esztendőben sem házasodott meg, kizárták a céhből, s míg meg nem nősült, nem számították magukénak.


Kisbundában, nagybátonyi asszony. (25)
A miskolczi szűcsmunkák díja a következő volt: farkasbőr kikészítése 60 pénz; róka bőrért 12 pénz; nyestbőrért 15 pénz; báránybőrért 12 pénz; hiúzbőrért 60 pénz. Egy férfinek való galléros ködmön ára, ha a megrendelő bőrt ád hozzá: 150 pénz; egy asszonynak való ködmön, «ha mindent eleget ád hozzá» 120 pénz; egy kucsmáért 36 pénz.
Érdekes, hogy a szűcs-céhbe álló két bőrvedret is köteles volt beszolgáltatni; ezeket a vedreket a városházára adták, ahol tűzoltásra tartogatták készen.
Az állati bőrből készült, népies művészettől ékes ruhák nagy elterjedettségét az is bizonyítja, hogy még a szűcslegények is népes társaságokat alakítottak. A miskolczi szűcslegények 1824-ben tánciskolát nyitottak; a följegyzések szerint a táncmesterek jutalma egy-egy kócsagforgó volt, 22 Rfrton. A kiadások közt 1827-ben is szerepel ez a tétel: egy kócsagtoll 20 Rfrt. A szűcsök saját öltözékükre is rátarti emberek voltak. A miskolczi legények társaságának följegyzéseiben ilyen tételeket találunk: haja boglyas volt, tizenöt kr.; hanyagul öltözött, 30 kr. Ez a büntetés! A miskolczi fiatal szűcslegény fizetése közé tíz báránybőr is számítódott.
Szűcs- és szűrszabó-díszítések után az Ipoly mentén kutattunk legbehatóbban. A gyüjtés területe nem valami nagy s így a népművészet. e termékei közül alaposan megállapíthattuk azokat, amelyek a palócföldön jellegzetesek; e vidék népművészet szempontjából meglehetősen egységes, amit elsősorban a kedvező, a népi izlést védelmező földrajzi fekvésnek tulajdoníthatunk. A hegyhullámos vidék az Ipoly folyását követi; a folyó melléke olyan, mintha valami kiapadt, hatalmas ősfolyam elhagyott medre lenne, melyben vékony ezüst szalagnak megmaradt a hajdani nagy vízből a szeszélyesen kanyargó kis Ipoly. A vidék középpontja Losoncz, hét kilométernyire az Ipolytól. A folyó mentét, Losoncztól Gyarmatig, tiszta palóc nép lakja. Az itteni palócok ruhájukban, viseletükben s nyelvükben is külömböznek a Szécsény vidékén és a Balassagyarmat vidékén lakóktól. Az ipolymentiek mintha egy más hadhoz, külön törzshöz tartoznának: barkóknak nevezik őket. Losoncztól északra már tótság lakik, s nem vegyül a magyarsággal. Ez a nép itt idegen elemeket nem fogad be, a tótságot valóságosan lenézi; palócságból a tótságba nincs is itt semmi átmenet, – Pinczfalva még tiszta magyar, a szomszédos Videfalva és Kálló pedig már egészen tót. Bizonyos, hogy ugyanígy a palóc népművészet is független a tót népművészettől.
*
Kétféle szűcs van, írja a Néprajzi Értesítő czímű folyóiratban munkatársunk, Fábián Gyula: németszűcs és magyarszűcs (mint a szabóknál). A németszűcs mesterségének körébe tartozott a külömböző prémek kidolgozása, uri bundák, szőrmeárúk, sapkák készítése. A magyarszűcs főképen bundákat, subákat., ködmönöket s bekecseket készített, amiket szépen kicifrázott, hogy ne csak hideg ellen védje az asszonynépséget, de ékességül is szolgáljon. A bunda vagy suba tisztességet jelent., a férfi nyáron is felölti. A subáról, «a magyar demokrácia címeré»-ről itt is az a mondás járta, hogy hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztesség, legénynek kényesség. Télen különösen nagy becsülete volt mindenha a jól bélelt ködmönnek, más néven: bekecsnek. Meg is érdemelte a cifrákat, amiket apró kivágott színes bőrökből, meg selyemfonalakból teremtett rá a mester.
A magyarszűcs kizárólag juhbőrből dolgozott.
A bőrt nyersen vette meg a bőrös zsidótól, azon mód, ahogy azt lenyúzták az állatról. A bőrt rendesen úgy készítették ki, hogy rajta maradt a prémje is. A gyapjú belülre került, s másik oldalát pedig simára dolgozták. Legjobban szerették a feketegyapjas báránybőrt. Ezt használták prémnek. Szép kékesfekete· színe volt és nem piszkolódott. Sapkáknak, ködmönök gallérjának, ujjavége prémdíszének: a szép göndör fekete báránybőr szolgált. A fehér inkább gyapjúbélésnek volt használatos.
A bőr sima oldala fénytelen volt s kétféle színben készült. Lehetett fehér (olyan, mint a pergament), lehetett sárgásbarna (olyan, mint a világos dohánylevél). A fehér bőr volt finomabb, kikészítése nagy munkát adott, de szép is rajta a virág! Asszonynépnek nem is kellett ködmön, csak ilyen fehér bőrből!
Losonczon sok szűcsmester lakott a régi időben.
Füleken találtunk mi is egyet: az öreg Nagy Jánost, aki még valamicskét dolgozott. Többnyire régi, viseltes ködmönöket javítgatott az öreg, mert azért viseli ám még a palóc az ilyen régimódi bőrgunyát, csak majd ha utolsó foszlánya is leválik, akkor veszen újat, de már német kabátot. Az öreg Nagy János még «virágozni» is tudott, de az üzlet nem igen ment, mert ő bizony öreg volt s reszketett a keze. Sohase oda szúrt, ahová akart, pedig pápaszeme is volt… Nagy uramat még most is emlegetik Fülek vidékén. Gyarmaton még két szűcs dolgozott az utóbbi időben: Juhász és Horváth János. Itt-ott a falvakban is laknak még szűcsök. Ezek mesterségüket azomban csak télen űzik: nyáron a gazdaság fontosabb nékik is!…
Legszebb a ködmönök díszítése.
Kétféle ködmön (közsök) van: férfiködmön és nőiködmön (24. és 25.). A férfiak ködmöne nincs díszítve; bőre barnára cserzett; legföljebb a ködmön hátára jut egy kis zsinórdíszítés. Az asszonynép ködmöne annál cifrább, erre remekeli virágait a szűcsmester. Erről azután nem is hiányzott semmi pompa, jutott rá, amit és amennyit a bőr anyaga csak megengedett. Többnyire fehérre dolgozott finom bőrből készült a női ködmön, nyaka és ujja fényes fekete birkaprémmel volt díszítve.
Ugyancsak asszonynép viselte a ködmönkét is, aminek a neve inkább: lajbi; mellényhez hasonló, prémes bőrből készült ruhadarab, mely ékesség dolgában sem marad el a nagy ködmön mögött. Nyáron is viselték, mivel ujja nem volt, valami nagy meleget nem tartott, de hűvös estéken mégis csak jó szolgálatot tett.
A legegyszerűbb díszítmények természetesen úgy s akkor adódnak, mikor a bőrrel való bánás közben a varrás, a bőrkivágás szinte magától kinálkozik, hogy díszítésnek használják. Különösen szegések levarrásánál láttunk ilyen módon előállított díszeket, melyek, természetüknél, végtelen szalagdíszítések. Ezeknél a varrás valami sötétebb fonállal történik és maga a díszítmény vonalas rajzú. Leggyakoribb az egyszerű vagy kettős hullámvonal, a lánc, a zeg-zugos menet, a meandervonal egyszerűbb vagy összetettebb változatai; általában mindazok a kezdetleges végtelen szalagdíszítések, melyek minden népnél előfordulnak és általánosan ismertek.
Szokásos a zsinórdíszítés is. Ehez fekete vagy sötétzöld zsinórt használnak, mely azomban nem túlságosan vastag; a zsinórt a díszítésnek megfelelően rávarrják a ködmön bőrére; a ködmön szél-részein is alkalmazzák, de leggyakrabban a hátat díszítik így. Különösen a férfiködmönöket látták el olyan zsinórdíszítésekkel, amelyek figyelemreméltó változatokat mutatnak.
A ködmön-díszítésnek tanadhatatlanul legősibb, legszebb módja a rárakás, az applikálás. A régi, ma már agyonvásott ködmönökön majdnem mindig megtalálhatjuk az applikálást; himzésre már csak a tűszúrások nyomán látható lyukacskákból következtethetünk, a fonalak réges-régen lekoptak, de az applikált bőrvirágok azon frissen megmaradtak és együtt pusztulnak csak el azzal a bőrrel, amelyre egykor a majszter rávarrta.
Miután a legrégibb darabokon rendesen találunk applikálást, – még pedig sokszor tisztán csak ez a díszítési mód fordul elő, a himzés teljes mellőzésével, – nyilvánvaló, hogy ez a teknika a szűcsremekek díszítésének az iránymódja. És csakugyan, ez illik legjobban a bőr természetéhez is.
Bőrt bőrrel díszíteni, – ez a kedves naiv gondolat az ősi magyar szűcsök ötlete. A bőrvirág (26) más színű bőrből volt kivágva. Rendesen fényes bőrt választottak erre a célra, mely a ködmön fénytelen bőrén szépen hatott, szokott fekete, karmazsinvörös vagy sárga színével az alaptól élesen elütött.
A himzés is kinálkozott díszítésnek. De meg kell vallanunk, hogy csak mint mostohagyermek szerepelhetett, mert anyaga egész más, mint a ködmönöké. Hiába, no! Mégis csak természetesebb a bőrvirág a ködmönön, mint a himzés, ha selyemfonálból van is. De azért a himzés is helyet kapott, mert könnyű volt és számtalan motivumnak kedvezett. Sőt sok olyan virág van, melyet bőrből kivágni nagyon bajos, himezni pedig semmi nehézséggel nem jár.
A himzőfonál rendesen selyemből volt, mert csak ennek a ragyogása volt összhangban a bőrvirágok fényességével. Az alkalmazott selyem szinek: Fekete, a cinóber és kármin skálája között lévő új vörös, sötétzöld, világoszöld, kanárisárga. Más színt nem is igen látunk.
Kezdetben félénken jelenkezik csak himzés az applikáció mellett. Kis rozmaring-viráglevelek, pontok, – eleinte alig himeznek egyebet, de később már bátrabban dolgozik a himzőtű. Vegyesen jelennek meg a himzett virágok az applikáltakkal, sokszor tulajdonképpen ezeket díszítve, gazdagítva. Végül megtörténik, hogy tisztán himzéssel díszítenek a szűcsmesterek. Az applikációnak csak egy-két virágmotivumban marad nyoma.
Ennek a fejlődésnek (inkább elfajulásnak) képeink mutatják sorsát; látjuk, hogy az egyszerű, naiv, a tiszta bőrvirágokhoz mint lopódzik oda a himzés, mely legjobban megtűri a nemzetköziséget.
Az applikálásban van bizonyos konzervatizmus; a díszítésnek ez a módja megkiván bizonyos sajátosságokat, korlátokat, amelyek határozott jelleget biztosítanak neki. A himzés viszont, könnyen módosul, mert teknikája szabad, korlátot alig ismer; könnyen hajlik is minden idegen befolyásra, nehézség nélkül szed föl új motivumokat, s ejt el régi, megszokott formákat. Erre a merevebb bőr nem alkalmas. Ezért becsüljük többre a szűcsremekeken a bőrvirágokat. Ezeken látjuk a tiszta, naiv formákat, amik a legértékesebbek, mert bizonyos faji sajátosságokat a maguk konzervativ jellege révén őriztek meg leginkább.

Bőrvirágok. (26)
Tiszta applikációval készültek a 27. ábra virágai. Mind a kettő régi ködmönről való; hátat díszítettek; piros, fekete és sárga bőrökből vannak az egyes motivumok kivágva. Himzésnek semmi nyoma. Az a példán a növényi eredet világosan meglátszik; a szív-formát kivéve, minden egyes motivumnak kimutathatjuk növényi eredetét. Koronázó minta a szegfű; alatta arányosan két tölgyfalevél; a szerkezet derekán egy-egy rózsa foglal helyet, és az egész díszítés szívformájú levélbe van ültetve.
Még szebb a b példa.
Legalul foglal helyet a két nagy levélforma, mely a szerkezet tartója és szívfoltot. ád; utána összekötő levélzet (mely ismét erősebben arab jellegű); erre következik a két nagy derékfolt (jobbra és balra egy-egy, mellette a két bimbó arányosan elosztva); legutoljára a koronázó szegfű.
Nagyon szép példákat látunk a 28. ábrán. Ezek már nagyobb minták, rozmaringlevél-diszítéssel. Igen régi ködmönökről valók ezek; a himzés fonala már levált régen, de a tűszúrások rajzából a levelek alakját egész pontosan meg még lehet állapítani. A minták egyetlen bőrből vannak kimetszve, csak a közepükön látható kisebb fekete forma az, mely külön darabból készült. Foglaló formájuk tojásvonal; ebből a nagy formából karéjosan van kivágva a diszítés, melynek vonalai erősen keletiek, az arabs hajlásokra feltünő módon emlékeztetők.

Bőrdíszítések bőrruháról. (27) Szív, rózsa és szekfű.
Mind a két minta részarányos. Eredetük, úgy látszik, levéle vezethető vissza. Erősen stilizált a természettől szinte erőszakosan módosult motivumoknak látszanak; természetüket azonban mégis elárulja a körrajz csipkézete, a levélkarélyok és a levélerezet sejtetése.
Az újabb női ruhák díszítése, különösen a lájbiké, tisztán himzéssel készült.
Az egyes minták természetesen ezekhez az ismert készítési eljárásokhoz módosultak, de közel rokonságot mutatnak a szürvirágokkal is. A levelek úgy szólván vonásról-vonásra hasonlók a szürvirágok leveleihez s csak itt-ott mutatnak olyan feltünőbb különbségeket amelyek a bőr megmunkálásának sajátos módjából következnek. A rozmaring-levél itt is nagy szerepet játszik. Mindenütt megvan, mindenhová jó, alkalmas. De mégis sokkal szerényebb, mint a szürvirágoknál. Ezeknél tömött, sűrű domináló foltokat alkot, de a bőrruhán csak nagyon ritkán jut ehez a szerephez. Itt valami virágszárat kisérnek, nem sűrűn sorakozva egymás mellé. Ennek a különbségnek a magyarázata egyszerű: a ködmönök diszítésénél a főszerepet a bőr viszi. A nagyobb virágok tartója a bőr, minden típikus palóc szerkesztésben. A kisebb, lényegtelenebb virágokat himezték (27/a), így a rozmaring-leveleket is. Már a teknika kényszerítette tehát a rozmaringlevelet arra a rendeltetésre, amelyet a díszítésben betölt.

Szűcsvirágok. (27/a) A bőrvirág mellett a himzés is tértfoglal, pinci ködmönről, miski ködmönről.
Az a jelenség azonban, amit a szürvirágoknál látunk, hogy rozmaringlevelek motivumokat alkothatnak, itt is előfordul. A bemutatott rajzokon rózsát látunk szegfűvel s rozmaringlevelekkel csoportosítva. A rózsalevél a ködmönvirágokon eltünni látszik; míg a szürvirágokon a foltelosztásban jelentős szerepe volt, itt nem becsülik többre a rozmaringlevélnél. A tölgyfalevél már sűrűbben megmaradt, többször alkalmazzák, aminek okát abban keressük, hogy bőrből is szívesen vágták ki, és mint tisztán bőrvirágot is alkalmazták, de szívesen himezték is. Ezt a mintát sem látjuk soha magában, legtöbbnyire összekötő formaként szerepel.

Bőrdíszítések himzéssel. (28) Bolyki ködmönről.
A képzelet alkotta levéldíszt becsüli a szűcs legjobban s ezek ritkán mutatnak valami határozottabb levélformát, inkább csak külső foglaló alakjuk és rendeltetésük árulja el eredetüket. Legtöbbjüket bőrből vágják ki; előfordulnak önálló díszítésnek, de mit alárendeltebb motivumok is. Egészen önállóan diszítik a nagyobb összetettebb levelek a ködmön hátát, a kisebbek pedig a ködmön ujját; férfiködmönökön leggyakoribbak. Példákat erre különösen a 27–30. ábrákon látunk. A levélformák arabus jellege elvitázhatatlan. Már megalkotásuk is mohamedán ízlésre vall: nem akarja a természetet utánozni, nem akar valami határozott alakot ábrázolni a mester, – amikor metszőkéssel hasogatja a bőrt, teljesen képzeletére bízza magát. Ereszti az éles kést úgy, ahogy fantáziája vezeti, kanyarít vele, lendületes vonalakat metsz, szinte magukból támadnak a bizarr formák, mintha igazán csak a kés szeszélyéből.
Nézzük csak a 28. ábrát! Hogyan készülhettek ezek?
Ovális formájú bőrt hajlított össze a mester s abból közepe táján kimetszett egy darabot, azután fölülről kezdve az éles metszőkéssel karéjokat vagdosott ki. Ha egy ilyen karéj két vonalát megfigyeljük, rágondolunk az összehajlított bőrre, az éles metszőkésre, s azonnal tisztában lehetünk ezeknek a díszítéseknek a jellegével és látjuk, mily végtelen egy szerű s mégis tetszetős, csinos, változatos ornamentumokat kapunk ezzel a szinte gyermekesen kezdetleges komponálási móddal. Szándékosan mondjuk, hogy gyermekes komponálási mód ez, mert csakugyan az, ma is így csinálják a gyerekek, s magunk is így csináltuk gyermekkorunkban. Szűcseink tehát nem cselekedtek egyebet, bőrleveleiket metszegetvén, mint ezt a primitiv ősjátékot. Ha a művészet csakugyan a lélek gyönyörködtető játéka, ezek a mesterek öntudatlanul bár, de a legkifejezettebben, legtisztábban végzik azt a játékot. Vizsgáljuk hát meg azt is, mint jutottak szűcseink ahoz az arabos gondolkozáshoz, a keleti szellemhez, mely bőrvirágfánkon mutatkozik a legjellegzetesebben.


Képzeletalkotta levéldíszek szűcsmunkán. (29, 30)
Fábián Gyula szerint a magyar timárok és szűcseink a törököktől tanulták java mesterségüket. A török uralom hatása látszik meg bőrrel dolgozó mestereink munkáján. Ott, ahol török fészkek voltak, nagyban virágzott a bőripar, a timárok, vargák, szűcsök stb. híres nagy céheket alkottak: szorgalmasan szállították bőrárúikat a török uraságoknak, akik a keleti bőrmunkát szerették, követelték. Csak egy pár bőrkészítési nemet említünk. Ezek elárulják rögtön eredetüket. Sok «kordován»-t, «szattyán»-t készítettek, csizmának, papucsnak; «irha»-bőröket «bekecs»-nek, ködmönnek. A «timár» is török név. Általában a magyar bőripar hemzseg török reminiszcenciáktól. Egykorú följegyzéseken sokszor látunk vonatkozásokat a bőriparra vonatkozólag.

Szűcsvirág. (32) Gazdag szívdíszítéssel, forgó malomrózsával és szekfűvel. Losoncz vidékéről.
(Mikszáth «Beszélő köntösé»-ben említést tesz egy török kaftánról, amelynek bőrvirágait egy magyar szűcs hajszálról-hajszálra utánozni tudja.)
A palócföld a török uralom alatt megszállott terület volt; Füleken basa lakott, Losonczon bégség volt, Balassagyarmat állandó táborhely, Nógrád vára pedig szintén török fészek vala. Losonczon meg is maradt a «Bég»-utcája, s mellette a «Vargák utcája.» Egerben a szépséges mecset épségben emlékeztet még ma is a török uralomra.

Szűcsvirág díszített szívvel. (31) Keleties tulipánnal Losoncz vidékéről.

Balassagyarmati szűcsvirág. (33) Bőrből vágott rózsákkal, hímzéssel gazdagítva.
Szív-motivummal a szürvirágoknál csak mint alárendelt szerepű formával találkozunk; a ködmönön azonban önállóan szerepel és gyakran, amit főképpen annak köszönhet ez a forma, hogy bőrből való kimetszésre igen alkalmas. Az összehajtott bőr szinte kinálkozik, hogy a rozmaringlevél alakját utánozva, egy metszéssel szívalakot vágjunk belőle. A 27. ábrán látunk ilyen bőrszíveket. A kétféle metszést is megfigyelhetjük az a és b példán. Az elsőnél a kiinduló metszővonal, megtartva lendületét, egyszerűen hajlik be; a másodiknál kissé visszatérve, csúcsosabban, hegyesebben adja a szív alakját. Ezt a két hajlást utánozza a többi szív is. A szivet sokszor díszítik valami himzéssel, mint a 31. ábrán látjuk. A szív karéjánál, fölül, pontot látunk, amiből a szívbe sugarasan vonalak indulnak szét, amelyek közt zeg-zugos vonal foglal még helyet. Gazdagabb már a szívmotivum a 32. ábrán; a szív-közepét négy zeg-zugos vonalból képezett rács díszíti, széleit pedig rozmaringlevelek koszoruzzák. Többnyire a szívből indul ki a virág s mint alapmotivum egyik legjelentősebb része a szerkezetnek; foltban is érvényre jut, mert formája erre alkalmasan nagyobb.
A képzeletalkotta levelek közé sorozhatjuk azokat is, amelyek kitöltésére valók, de egyéb szerepet nem játszanak. Ilyen leveleket látunk a 27. ábrán is. Ezek a levélformák bőrből valók és úgylátszik, nem egyebek, mint aféle kisebb hulladékok, amiket a mester akkor kapott, amikor nagyobb bőrformákat vágott ki. Ezeken is ott az arab jelleg. Leveleken kívül előfordulnak még bizonyos indaszerű formák is, amik egyes motivumok összekapcsolására valók.
A virág itt is nagy szerepet játszik, sőt sokkal nagyobbat, mint a szürvirágoknál. Szürdíszítéseknél a levelek tömege szinte elnyomni látszik a virágokat, amik jóformán csak arra valók, hogy a levelek elmés játékát élénkítsék. A ködmönön azonban a virág nyomul előtérbe; a 33. ábra díszítménye csupa rózsa, itt-ott néhány levél, de azok is inkább csak a virágszár erősítésére szolgálnak. A virágokat bőrből vágják ki és himzéssel gazdagítják, úgy, hogy a bőr jellege sokszor megsínyli; az apróbb motivumok azután tisztán himzéssel készülnek. Itt is körülbelül azokkal a virágmotivumokkal találkozunk, amilyeneket a szürvirágok során láttunk.

Szűcsvirág. (34) Bőrrózsákkal, tulipánokkal és himzésekkel Losoncz vidékéről.
Leggyakrabban azok a virágformák fordulnak elő, amelyeknek bőrből való kivágása nem okoz nagyobb nehézségeket; azok a motivumok, amiket bőrből metszeni nem lehet s csupán himzésre alkalmasak, csenevészek, kis foltjuk van és csak mint kisegítő elemek szerepelnek.
A rózsa mint naiv motivum természetesen itt is kiválóan fontos. Legegyszerűbb alakjára 27. ábra a rajzán látjuk. Egy darab bőrből kivágott motivum, melynek hat levele van. Ehhez hasonlók a 33. ábra rózsái; szintén bőrből vannak kivágva, de több karéjuk van; mindenik rózsában más színű bőrből kivágott rózsa foglal helyet, mely a motivum gazdagítására szolgál. A rózsát, mely bőrből van többnyire kivágva, gyakran himzés díszíti; a 34. ábra rózsáin a himzés még kevés, egy pár fonál csak az egész, amik a rózsa középpontjából sugarasan terjednek szerte s a motivum osztottságának hangsúlyozására szolgálnak, és mintha ezek a fonalak a porzószárakat akarnák utánozni. Leggyakoribb a 31. ábra rózsája; ezt, osztottságának megfelelően, csillag díszíti, mely zeg-zugos vonalakból áll; ezen belül porzócsomócskát utánzó himzés van, mely kiemeli a rózsa középpontját.

Szűcsvirág. (35) Forgó malomrózsákkal, kiemelt tengelylyel, Horváth János balassagyarmati szűcs rajzkönyvéből.
A 35., 36. ábrákon a forgó malomrózsával találkozunk. Az ilyenek rendesen himezve vannak. A 34. ábra rózsáján módosulás történik, mert itt is látjuk a sűrűn alkalmazott hatszögű csillagot. Az eddig említett rózsaalakok mind középponti elrendezésűek voltak; osztottságukat jellemzi a hatos szám; rendszerint hat szirmuk van, előfordul azonban az ötös osztás is, mely a rózsa hívebb megfigyelésnek eredménye.

Szűcsvirág. (36) Forgó malomrózsákkal, rozmaring ágacskákkal, tulipánnal, Horváth János balassagyarmati szűcs rajzkönyvéből.
Bazsarózsának nevezzük az olyan díszítést, mely nem középponti elrendezésű; ilyen van a 3738. ábrán. Foglaló formája kör, de magja nem a centrumban foglal helyet, hanem a foglaló vonalat belül érinti; ugyanilyen belül érintő köröcskékből áll maga a mag is; részarányos motivum; a karélyok nem egyformák; a mag érintési pontján van a legkisebb karéj (szirom) és innen kezdve nagyobbodnak az osztási távolságok. Ez a minta annak a szíves rózsának alapja, melynek a szűcsmunkákon nagy a szerepe.


Szűcsvirág. (37–38.) Bazsarózsa, nem központi elrendezéssel.
A szegfű, erősen keleti jellegével, szinte uralkodik a ködmön ornamentikában. Legjellemzőbb alakját a 27. ábra a példáján látjuk. Ez a minta erősen stilizált, bár világosan mutatja a szegfűfoltját; a b rajzon már kissé túlzott a metsző kés munkája, de azért ez a szegfű sem marad eredetiség tekintetében az említett mögött.
Szép szegfűket találunk azok között, amelyeknél a motivumnak csak a foglaló formája van bőrből, a többi pedig himzés. Ilyen a 32. ábra szegfűje. Ennél a csésze: két egymásfelé fordított rozmaringlevél. A szegfű csipkézete szintén érdekes; megfelelően zug-zugos vonal követi a szegfű hajlását. A motivumhoz tartozónak látszik az a két nagyobb rozmaringlevél, mely fölfelé hajlik. A szegfű gyakran nagyon hasonlít a pálmához is, mely a keleti stílusban nagy szerepet játszik; a szűcs virágjain mint koronázó motivum szerepel, mindig arra szolgál, hogy a kompoziciót befejezze. Ez magának a szegfűnek jellegéből következik. A szegfű ugyanis: magas, egyenesszáron ülő virág, mely legtöbbször oldalnézetben érvényesül. Ezt a jellemvonását megőrzi itt is, mert rendesen magas száron, a szerkezet tetejében látjuk elhelyezve a szegfűt.
A liliom vagy inkább tulipán sem hiányzik a ködmönökről. Meglehetősen gyakran fordul elő. Itt-ott teljesen bőrből van kivágva, különösen a nagyon régi ködmönökön, de legtöbbször himzést is találunk kialakításában. A tulipán ábrázolása a népies díszítésben általánosan egyforma: három szirmot látunk; egy szirmot előlről nézve, két oldalt pedig egyet-egyet profilban, amelyek kihajolva adják a tulipánnak jól ismert alakját. A két oldalszirom a mellső alól látszik kibujni (34. ábra fenn).

Szűcsvirág. (39) Horváth János balassagyarmati szűcs rajzkönyvéből.
Érdekes a 31. ábra tulipánja, keleties jellege miatt. Itt a két oldalszirom eggyé olvadt; az egész motivumnak tojásvonal a foglaló formája; legnevezetesebb az, hogy a külső vonalat erősen tagozzák a rajta lévő bemetszések; a középső levél nagyobb itt, mint az eddig látottaknál és rácshoz hasonló himzés díszíti. A tulipán a szerkezetben többnyire koronázó motívumnak szerepel, de nem ritkán az oldalvirágok között is helyet foglal.
Apróbb virágok s bimbók is szerepet kapnak, részben mint fő-, részben mint mellérendelt motívumok.
Megtörténik sokszor az is, hogy valamely szerkezetben csupa kicsi virág van; ezeknek foltja egyenlő értékű, egyik sem érvényesül a másik rovására. Ilyenkor a kompozicióban egy-két vonal, mint ágazat szerepel s ezeket az ágakat díszítik a kis rózsák, cseresznyevirágok inkább ötletesen, mint megállapodott rend szerint. Különösen említésreméltó a cseresznyevirág, mely egymást belül érintő két kis kör. Ez a minta fejlődik, szinte határtalanul változatosan, A külső kör helyett elipszist is látunk. Általában: sok az apróbb motívum, különösen ha a ködmön tisztán himzett díszítéssel készül.
Az állatvilágból vett motivum ritkaság; akad galambforma, de láttunk papapályt is, nagyon naivan ugyan, de jellemző ábrázolásban. A magyar címer is előfordul, mint díszítő elem.
A szűcsremekeken nagyon érdemes magát a kompoziciót is vizsgálgatni. Alapeszméket találunk, amelyek vezetik a virágozó mester kezét a tervezésben és a motivumok csoportosításában. A tervezés nem ötletszerűen történik: annak jellegzetes szabályai és korlátai vannak amelyek részint magukról a díszített felületekről, részint a motivumok tulajdonságaiból és az anyag természetéből sarjadnak. A tervezésre legelsősorban a díszítésre váró terület van befolyással, ez áll elő az első kivánalmakkal s megköveteli például azt, hogy a virág alkalmazkodjék a díszítendő terület nagyságához és alakjához. Ködmöndíszítésre legalkalmasabb rész: a hát. Ez a legnagyobb; szabás, varrás, szegés után szabályos trapézalakú marad a hát; különösen régente tele is teremtették virágdíszítéssel!


Famódra szerkesztett szűcsvirágok. (40–41) Losoncz vidékéről.
Általában kétféle típusba oszthatjuk a ködmöndíszítési szerkezetet: a nyaknál kezdődik és halad lefelé, háromszöghöz hasonlóan tölti ki a teret; vagy alul kezdődik és faalakú kompozició módjára halad a nyak felé. A díszítésnek e mindkét módja nagyon régi és egyformán elterjedt.
A 36. ábra foglaló formája trapéz. Tökéletesen alkalmazkodik tehát a díszítésre váró felület alakjához; részarányosan elrendezett, jobbra-balra hajló rozmaringágacskából nő ki a szimmetriális tengelyben elhelyezett ág, melynek végén tulipán díszeleg. Az ágak gazdagon rakvák rozmaringlevéllel; a levelek között apró motivumok foglalnak helyet, nem nagyon uralkodó foltokban; csak a két nagyobb forgórózsa van kissé kiemelve.
A 35. ábránál a tengelyt emelték ki elsősorban, de beléje csak kisebb motivumot helyeztek; a jobbról-balról következő rózsamotivumok adják a szerkezet legnagyobb foltját. Ezektől kifelé: egyre kisebbedő motivumok foglalnak helyet a hullámosan hajló ág mellett. Az utóbbihoz hasonló igen szép szerkezetet látunk a másik ábrán; a motivumok foltjai meglehetősen egyenlő értékűek, arányosan helyezkednek el, s körülbelül úgy, hogy a középső legnagyobb mintához viszonyítva, meglehetősen egyensúlyban legyenek.
Legérdekesebb a famódra való szerkesztés, ami igen réginek látszik és a szűrvirágnál is nagyon elterjedt; alapjában ez is keleti módja a díszítésnek s megtaláljuk ezt más vidékeken is. Annyi bizonyos hogy ez típus. Nézzük a 27/a ábrát. Az a rajzból még hiányzanak a tipikus fa kellékei, de a szerkezet már ebben is megvan. Látjuk a szív foltjait, látjuk derékban a rózsát, utána az összekapcsoló levélalakzatot, végül a koronázó szegfűt. A b példánál a tipikus fakompoziciónak minden kelléke ott van. Nem hiányzik semmi. Először is ott a szív, utána a kapcsolóforma; erre nagyobb motivum következik (legtöbbször rózsa); azután bimbót látunk, mely átmenet a szegfűbe. A fatípust látjuk legkisebb részletekig érvényesülni a 31., 32., 34., 40., 41. ábrákon. Ezeknél csak a minták változtatása adja meg a különféleségét és változatosságot. Általában: ezeket a szerkesztéseket bizonyos könnyedség, kecsesség jellemzi, igazán rájuk illik a virág név. Szűrdíszítéseken az ilyen kompoziciók sokkal nyomottabbak, ridegebbek; bizonyosan azért, mert itt a fatípus alkalmazkodik ahoz a térhez, amelyet díszít, a szürökön viszont csak a gallér sarkán foglal helyet, ahol tengelye nyulánkabbra nem fejlődhetik; a ködmönökön a hátat díszíti, az aljban kezdődik a virág, felfut a háton egész a gallért díszítő prémig, s így tehát karcsú alakot ölthet.

Szűcsvirág hímezve. (42) Daróczi ködmönről.
A 33. ábra kompoziciója nem tipikus fa, amit úgy kell érteni, hogy ámbár a szerkezet elég jó, de nem olyan palócos, mint az iméntiek. Ezen magas, karcsú szárat látunk cserépből kinőni s azt csupa rózsa díszíti; az egészet a rozmaringlevelek kissé élénkítik, de különösebb jelentőségük nincs.
Díszítették a ködmön ujjának végét is, természetesen kisebb mintákkal, melyek a nagy virágokhoz hasonlóak.
A ködmön elején ritkán látunk díszítést; a gombon szükséges a parádé. A gombot csakugyan többszínű bőrből kötik rózsabimbóalakra; a gomblyukat bőrzsinórból készült kötők helyettesítik, amiket szintén cicomáznak.
A ködmön elejének alsó sarkára azonban néha jut mégis díszítés. Ilyen a 3738. ábra; a díszítés szigoruan alkalmazkodik a sarok hajlásához, a vezető vonalak mindig a sarokhoz görbülnek.
A ködmönök színpompában valóságosan duskálnak.
Láttunk olyan ködmönöket is, melyeken nincs virág, csak színes bőr- vagy posztópántlikákból kötött 8–10 bojt díszíti a háti részt. A parádét tetézik a bojtokban végződő átvető színes, sodrott selyemzsinórok.
A hosszú bundának is van díszített és egyszerű fajtája. A salgótarjáni piacon hosszú, díszítetlen bundában paprikát árult egri Biró István. Kérdeztük tőle, hogy az ő bundája miért olyan egyszerű, miért nincs kicifrázva? Azt válaszolta: ő ebben a bundában csak piacozni jár, nem pedig templomba, – csak az cifráztatja a bundáját, aki templomba jár benne!…
Nők is, férfiak is viselnek olyan kis kurta bundát, aminek kissárga a neve, sárga színéről, amit a különleges festési eljárástól nyert. Az ilyet a szűcs kivarrja selyemmel, szűcs-selyemmel úgy, amint a falu divatja kívánja. A lapos gombokat lencsésgombnak nevezik; a kecsői, méhi simoni, darnai, serkei nemes asszonyok ezüstgombos, paszomántos, rókatorkos mándlikat viselnek selyemből s finomabb szövetekből.
Balogvölgy asszonyai hosszú, rókamálon bundát viselnek, melynek széles prémgallérja fölfelé áll, úgy, hogy a fej alig látszik elé belőle.
Egyes vidékeken a tarka himzést szeretik, de sok helyen a ködmön, a bunda sárgásbarna alapszínén a kivarrás komoly, fekete. Ezeket az ünnepélyes ruhadarabokat Miskolcz környékén még nagy számban látjuk s olyan finom aprólékos mintájú díszítést találunk némelyiken, hogy lepirítja magát az ötvösművészetet is.
Vannak rövidebb s hosszabb kerekgallérok is.
A miskolczi tejpiacon télnek idején egy nénikét láttunk ködmönben; a nénike csakhamar megvallotta, hogy bizony ő ilyen hidegben az ura bekecsét viseli, mert női viseletben megfáznék, ha órákhosszat álldogálna a tejpiac kövezetén.
Ezen a vidéken az állati bőrökből készült ruhák kultuszát a vasuti állomásokon is látjuk, mert a vasuti szolgaszemélyzet itt a téli hónapokban szebb, módosabb bundában tesz szolgálatot, mint másutt.
A bőrruhákat inkább falun élő paraszt-szűcsök díszítették, természetes tehát, hogy a virágok népies ízlésűek. A falu ízlésének hatását azonban ott leljük a városi szűcs munkáján is, ami szintén természetes, mert hiszen a városi mester is a falu népének ízléséhez igazódott, hogy a nép kedvire való virágos ruhadarabbal szolgálhasson. A városi mester sokszor volt kénytelen falusi fiút fogadni inasnak, s nem egyszer az inas oktatta ki mesterét a falu ízlésére, amiben van valami jellemzően közös, van bizonyos hagyományszerű az országban. A szűcs szívesen nevelte fiát a maga mesterségére, mert hiszen ez régente jómódot és tisztességet jelentett; a céhéletben sok előnyt biztosítottak a mesterek fiának, aki remekkészítésnél több elnézésre is számíthatott. Ifju Kun János miskolczi szűcslegény remekét, 1791-ben hibásnak találták, de mert ő mester fia volt, remeke «különös megegyezésből akceptáltatott.» A mesterember fia, vagy az, aki mester özvegyét vagy leányát vette feleségül, a céhbeállás summájának felét fizette. Ez is egyik oka, hogy a mesterség a család több nemzedékének kezén ugy megmaradt. Természetes tehát, hogy az ősi minták átöröklődtek, s azokat a fiú kegyeletből is őrizte.
A népies ruhadarabok díszítései az egész országban még azért is mutatnak számos közösséget, mert hiszen a céhek előírták a köteles vándorlási időt, ami rendszerint három esztendő volt. Ezt az időt «jó Levelekkel» kellett visszatéréskor igazolni; aki a vándorlást nem igazolta, azt nem volt szabad műhelyben alkalmazni, különben a mestert érzékenyen megbüntették, a legényt pedig a városból kiutasították. A céh a vándor részére pöcsétes levelet, «Kundschaft»-ot állított ki. Miskolczról, Vértesy Sándor közlése szerint, évenkint 25–50 szűcslegény kelt vándorútra; később vándorkönyveket adtak ki útlevélnek. A legénynek a város céhmesterénél vagy atyamesterénél kellett jelentkeznie, aki a Herbergen szállást s élelmezést adott neki, és gondoskodott, hogy a vándor munkát is kapjon. Két heti fölmondás után mehetett tovább, de könyvét sok helyt az elüljáróság is «vidimálta.» Aki nem járt vándoruton, arra úgy szólt a regula, hogy «remeke nem akceptáltatik.»
A szűcsmunkák olyan szépek is voltak, hogy aki ócsárolta, valóságosan vétkezett. A miskolczi szűcsök céhszabályai így rendelkeznek: «Ha valamely Szüts Mester Ember más Szüts Mester Ember művét vizsgálván együtt is, másutt is, Városban vásárban, közönséges vagy kiváltképpen való helyen szóllaná, gyalázná vagy ótsárolná, büntetése lészen 1 Rfrt.»
A szép ködmönök és a cifra bundák viselete azonban már itt is pusztul. A palócasszonyra is ráalkudja a posztókabátot a városi boltos, a nép leányait is elragadta a módi. A ködmön száz év előtt is csak olyan volt mint ma, s aki ködmönben jár, az úgy öltözködik, mint öreganyjának az öreganyja. A modern nő pedig, mégha föld népe is, már maradiságnak tartja az ilyesmit. A bécsi posztókabát örökösen fordul, divat szerint, az tetszik tehát! A gyári portéka kiszorítja lassankint a régi tartós készítményeket, amiket egész életen át elhordott vevője, sőt maradéka is. Az is baj, hogy a legelők fölosztásával csökkent az állattenyésztés; az uraság mohóságában kiirtotta az erdőket, ahol pompás legelők voltak, mert a fa gyökerei megkötötték a talajt, ma azonban a zápor, különösen hegyoldalakon, szabadon vájja a gödröt s így pusztul a legelő.
Pusztul a ködmönviselet, a vásárokon egyre rövidebb a szűcssátrak sora; a rókafarkat limbáló szűcscégérek a város előkelő részeiből, a mesterek elszegényedésével, a város külső viskóira kerültek. Maholnap a régi viselet emlékét csak a népdalok őrzik:
Ihajla, ezt a kislányt nem az anyja nevelte,
Zöld erdőben jegenyefa termette.
Férjhez menne, nem kell neki édesanyja dunnája,
Betakarja szeretője subája.
No meg őrzik a régi viseletet az ilyen jóízű közmondások is: Eb a juhász bunda nélkül. – Juhászbundára bársony folt. – Könnyű bunda alatt könnyű megfázni. – Nyáron két bunda, télen szűr se. – Télen a szalonnát, nyáron a bundáját el nem hagyja az okos.
A szűrszabó a szép himzett virágok helyett most már olcsó posztóapplikációkat alkalmaz, a szűcs azonban nem térhet át ilyen könnyedén eféle olcsóbb eljárásra, mert ezt nem igen tűri meg a bőrruha állandóbb, drágább anyaga. A magyar szűcs nem vág ki piros bőrből olyan nagy díszítéseket, mint a garammenti tótok mesterembere, legföljebb hogy apasztja a díszítést.
A népművészet e pusztuló termékeit a nép sem becsüli már, szívesen túl is ád rajta, ha garast lát érte, – cigány-házalók, ócskás kereskedők vásárolják össze, természetesen potom áron, a régi kacatot. Az ócska ködmönök bőrét csizmadiák szabdalják fel toldozni-foltozni, vagy a ha másra nem tudják a szattyánt használni, csizma talpa alá teszik, csikorgónak.
Magunk is találtunk nem egyszer csizmadiaműhelyekben ködmöndarabokat, amelyeken a szűcs virágozásának nyomai voltak. Sőt nem egy itt közölt szűcsremeket ilyen eldobott bőrdarabokról, a varrás helye, a bőr színe is himzésfoszlányok útmutatása nyomán sikerült megállapítani és megrajzolni.
*
Az állati bőrből készült ruha után, ősiség rendén, kétségtelenül a szűr következik, (44. és többi) mely nevét a szőr szó után vette. A Fogarasi-szótár így határozza meg: «Kutyaszőrű gyapjuból kallott durva darócposztó». Abaposztónak, halinának is mondják, amit csapónak nevezett mesteremberek készítenek. Ez az olcsó szövet roppant erős; texturája szálas, felülete szőrös, érdes; nehéz anyag, vastagsága és szövedéke miatt nem igen hajlik; színe legtöbbször fehér. Ilyenre virágoztak legszívesebben, mert a színekben nagy szabadságot engedett. Hibája, hogy könnyen piszkult. A fekete posztó is divatos volt; feketére különösen piros, sárga és zöld színnel virágozhattak szépen. Színének tartóssága miatt nagyon becsülték. A sötétszürke posztó ritkább volt; ultramarinkék virággal ékesítették legszívesebben s parádéskocsisok különösen kedvelték.

Szűcsvirág. (43)
Ratkó, Jolsva, Csetnek, Klenócz községekben a durva juhgyapjúból igen sok szűrposztót és pokrócot készítettek. Ratkón 1866-ban 75 szűrcsapó 1600 vég szűrposztót készített. Csetneken a gombkötőknek 1705-ben, Klenóczon a csapóknak 1815-ben, Nagyrőczén 1834-ben, Rimaszombaton 1611-ben már céhük volt. Gyöngyösön a csapókat vastagszűrposztósoknak nevezték. A Bene-völgyben a mult század elején a Hármasforrás vizének mentén 17 kalló dobogott és tömérdek végszámra verte szűrposztónak a magyar juh szőréből font fonalat. A kelmét szamárháton szállították el a csapók a kallóktól. Nyustya rimavölgyi tót községben is nagyon sok szűrszabó volt; 1825-ben már céhet alkottak. Losonczon 1835-ben 12 gombkötő mester és 14 szűrposztós élt. A losonczi vásárok híresek voltak arról, hogy ott került össze a legtöbb szép cifraszűr.
A szűr fajai: öregszűr, hosszúszűr, köpönyegszűr, dolmányszűr, halász-szűr, révész-szűr, béres-szűr, galléros szűr, gallértalan szűr. A hosszúszűr neve: csuha; a rövid szűr neve némely vidéken: kankó.
A cifraszűr a lakodalmi meneteknek is nagy ékessége volt. A vőlegény menyasszonyát hajdan a templomba lóháton kísérte, amikor a cifraszűr úgy takarta be a vőlegényt és lovát, akárcsak koronázási ceremónián palást a királyt.
A tatai, pápai s privigyei szűrök mellett híres volt a gyöngyösi szűr; a bakonyi cifraszűrrel egy sorban emlegették az egri cifraszűrt is.
A szűrhöz nemcsak sok nóta, de számos példaszó is fűződik. Mindenhol ismerik ezt a közmondást: Kitették a szűrét… A legény cifraszűrben ment leánykérőbe; egyideig elbeszélgetett s indulván, mintha véletlenül történnék: ott felejtette a szűrét. Hajnalfelé azután visszasompolygott. Ha a szűr nem lógott künt a tornácban, akkor tudta, hogy övé a lány. Ha pedig a szűr künt lógott: kereshetett feleséget másutt, mert elutasították. Réső-Ensel Sándor, a magyar népszokásokról írott könyvében, ezt a szokást bakonyvidékinek tulajdonítja.
A balassagyarmati törvényszék azonban súlyos rabságra itélte még 1903-ban Lovász Mártont, aki egy leányt agyonszúrt, mert – kiakasztotta a szűrét. Látjuk tehát, hogy a szűrkitevés a palócoknál ma is szokásban van.
A szűrt nemcsak a népdal, hanem a magyar közmondás igen sokszor emleget. Fakó kocsi, kenderhám, nemes ember: szűrdolmány. (Elszegényedett nemesember.) – Jobb egy rongyos szűr két semminél. – Szűrujjában az esze. – Szűrben keresték, köpönyegben elköltötték. – A bunda volt a melegebb viselet azért tartja a közmondás: A bunda csak bunda, a szűr meg szűr. (Ezen átjár a hideg.)
A palóc népművészet java holmija: a palóc szűrszabó remekei. Büszke is volt rá az is, aki készítette, s még büszkébb, aki viselte. A palócnak, régente, nélkülözhetetlen ruhadarabja volt a szűr, sok faluban még ma is látunk idősebb embereken, akik úgy tartják illendőnek, hogy templomba díszes szűrben ballagjanak még nyáron is. A szűr a nyugalom és ünnepély köntöse.
A palóc szűr javarészt Losonczon és Balassagyarmaton készült. A szűrszabók onnan hordták szerte palóc vásárokra… És ma már Balassagyarmaton nincs olyan szűrszabó aki virágoz… Losonczon, Győri János műhelyében azomban még láttunk cifraszűrt, amilyet, nagy ritkán, rendelnek is még egy-egy példányt. Valamikor Losonczon dolgozott Rakottyai Zsiga is, de vénségére elhagyta mesterségét és korcsmáros lett. Nála dolgozott még legutóbb is Englert Béla, akinek rajzkönyvéből több különösen ügyes és értelmes rajzot mutatunk be.
Rimaszombatban hajdan a szűrszabók, csakúgy mint a szűcsök, a gubások, aranyművesek, csutorások, az egész magyar ipar történetére kihatóan, nagy szerepet vittek. Egy följegyzés szerint, 1821-ben 93 szűrszabó, 198 gubás és 124 csizmadia élt ott. Megkérdeztük a rimaszombati általános ipartestületet, hogy mi él még ebből a régi szép iparosvilágból? Az ipartestület elnöksége (1914, szám 62) következően volt szíves válaszolni. Levele mindenesetre érdekes kortörténeti okmány:
«Szíves érdeklődésre, sajnálatunkra, csak annyit közölhetünk, hogy városunkban a szűrszabó-, szűcs-, csapó-, gubás-, fazekas- és takácsipar egykor szépen virágzott, de most már teljesen megszűnt. A céhek életére vonatkozó okmányok és tárgyak megmaradt s testületünk által átvett csekély részét a gömörmegyei múzeumnak adtuk át. Egyetlen szűcsiparosunk a régibb idöböl Borsos Sándor, kinek díszes virágos munkái kiállításokon, rajzai szaklapokban is megjelentek, kilenc évi amerikai tartózkodás után a napokban érkezett haza, Putnokra költözött. Utolsó szűrszabónk pedig Kovács István volt, ki iparát legtovább folytatta s atyja céhmester volt, jelenleg a helybeli munkásbiztosító-pénztár hivatalnoka.»
A palóc szűr közé került bizony más vidékről is, mert a gazdák állatjaikkal, terményeikkel messzebb városok vásárait is fölkeresték, jó vásár után ott vettek olyan szűrt, aminek virágozása eltér e vidék mintáitól, ámbár hogy rokonság mindig van; különösen az egri minták mutatnak az ipolyvölgyi mintákkal hasonlatosságot.
Nézzük már most: milyen a palóc cifra szűr!?
A díszítés főhelye a háton lecsüngő négyszögletű gallér; ezt föltétlenül díszítik, nagy felülete valósággal kínálkozik hozzá. Díszítik a szűr oldalát is, körülbelül a könyök magasságában; ez az oldaldísz néha nagy felületet foglal el, de legtöbbször csak tenyérnyi széles szalag. A tipikus palóc-szűrnek feneke is van: az ujja ugyanis nem nyitott, de be van födve köralakú posztódarabbal, ami díszítésre szintén igen alkalmas; ide, a szűr «bekötött ujjába» rakja apróbb holmiját a gazda. Virágdíszt alkalmaznak általában a szűrre ott, ahol erre alkalmas szöglet vagy egyéb alkalmas felület kínálkozik. A váll díszítése nagyon ritka.

Kanász cifra szűrben. (44) Vállán karikás, hátán kürt.
Jellemzi a palóc-szűrt külömben, hogy díszítése szertelenségbe nem igen csap, mint más tájak, például Borsod vidékének szűrje, amelyen a posztó alig látszik a cifrától. A palóc-szűrnek legtöbbször csak a gallérja van virágozva, s a mester kezét inkább ízlés, mint pazarlás vezeti.
Maga a díszítés kétféle teknikával készül: himzéssel és applikálással.
Az applikálás úgy történik, hogy színes posztóból kivágott virágokat varrnak a szűrre, sokszor zsinórszegélyzéssel. Az applikálás eddig ezen a vidéken legföljebb mint szegés szerepelt, tulajdonképpeni virágozásra sohasem alkalmazták, amióta azomban a varrógép ide is eljutott, s a hamaros, olcsó munkát kívánja már a nép is: a szűrszabó is változtatott ornamentikáján. Fekete vagy barna posztóból metszi ki a díszítést és rávarrja géppel ugyanazon helyekre, amiket a szűrszabószokás a virágok részére állapított meg ősidők óta. Csodálatos, hogy ebben a változott díszítésmódban, a szövetapplikációban is mennyire otthonosak lettek szűrszabóink, s hogy milyen harmónikus, szép rajzú díszítések kerülnek elé már a varrómasina alól is.









Rozmaringleveles. (45) Változatos alkalmazása szűrökön, rózsákkal.
Külömböző községek a szűrt külömböző színű posztóval szegetik, ilyen színéhez az illető község állhatatosan ragaszkodik. A hangonyiak például századon át vörös posztóval. szegettek, mint ezt a falu hagyománya beszéli, s egyéb színről a hangonyi ember hallani sem akar. Vannak magyarázók, akik e megkülömböztetésben régi hadi szokás emlékét látják.
A nép lelkéhez azomban mégis csak a virág marad legközelebb. Virág alatt a nép azokat a díszítéseket érti, amelyek használati tárgyain, eszközein, ruháján előfordulnak.
Főképen pedig azokat a díszítéseket jelenti a virág nevezet, miket maga a nép alkotott lelke gyönyörűségére: szűrvirág, kendővirág, ködmönvirág stb. Ládavirág, székvirág, szóval bútorvirág nincsen, mert az már: tulipános!
A palóc-szűr virágai himzéssel készültek. Alkalmas erre a posztó anyaga is, melynek határozatlan szövedéke a fonálvezetésben a legnagyobb szabadságot lehetségessé tette. Nem lévén a posztó szemcsés vagy hálószerű szövésű, nem is korlátozta a mester tűjét semmi irányban. A fonalak, amint nyilvánvaló is az anyag természeténél fogva, lehetőleg rövid alakban feküsznek. Mennél közelebb fekvő pontokat kötni össze: ez az elv jut érvényre a szűrvirág himzésénél. Igy például a rózsánál a fonalak a középpont felé futnak. A fonalak sűrűn egymás mellé sorakoznak s vastag ágak révén: nagyobb foltoknál kissé kidomborodnak, úgy, hogy színek nélkül is lehetséges a motivumok elkülönítése, bármilyen szorosan legyenek is azok egymás mellé helyezve, mert közöttük barázda keletkezik, mely a rajzot szépen érvényre juttatja. Fonálnak a hárászt (berliner) használják; ennek vastagsága felel meg legjobban a posztó anyagának is.
A szűrvirág elemei igen egyszerűek. Két főcsoportra oszthatók: levelekre és virágokra.
A levél legegyszerűbb és egyszersmind legérdekesebb alakja a rozmaringlevél Ez a motivum minden díszítőmódban föltalálható. Nem ismerünk díszítő stílust, ahol ezzel ne találkoztunk volna, akár mint alárendelt, akár mint kiemelt motivummal. Két utat követhetünk e motivum meghatározásánál. Mondhatjuk azt, hogy mint a rozmaringlevél kezdetleges stilizálása, különleges magyar nemzeti motivum, amit sajátos magyar népművészetünk állapított és fejlesztett ki, – de tekinthetjük átvett elemnek is, mely nemcsak hogy átkerült a magyar népművészetbe, de valósággal nemzeti jelleget is öltött.

Rózsaleveles. (46) Fent liliomos; szűrhimzés Losonczról.
Az tagadhatatlan, hogy e motivumnak és változatának legnagyobb jelentősége a magyar népművészetben van; alig találunk népies ornamentumot, amelyből ez hiányoznék, leszámítva azt az esetet, mikor az tisztán ebből a motivumból van fölépítve. Ez különösen a bemutatott szűrvirágokra áll. Még azok a virágalakok is, melyek ettől a motivumtól függetleneknek látszanak, visszavezethetők erre. Nézzük meg bármelyiket: az egyszerű levélmotivum és annak változatai mint alapvető elemek szerepelnek. Szinte kimeríthetetlennek látszik ennek az igénytelen levélkének alkalmazkodó képessége. Motivumképzésre, alárendeltebb tér- vagy formakitöltésre egyaránt alkalmas (45).
Fontos levélforma a rózsalevél. Legtisztább alakjait az 46–49. ábrákon láthatjuk. Ezek képezik a virág alapját; erre épültek föl az itt említett díszítések; a levél stilizálása igazán szépen sikerült, alig-alig tér el a stilizált motivum a mintától; megtartotta a rózsalevél általános alakját, erőteljesen bár, de nem hibásan, kifejezésre juttatta erezetét, megfigyelte csipkézetét, szinte nagyítóüvegen meglátott hűséggel utánozva azt. Ezt a csipkézetet átvitte azután más motivumokra, például a liliomra is. Látunk rózsaleveleket, melyeknek csak a foglaló formája emlékeztet az eredetre; itt az erezetet rozmaringágacska pótolja. Ilyeneket látunk például az 50., 51. és 52. képeinken.
Meglehetősen terjedelmes formájánál fogva fontos szerep jut a szűrvirágok szerkezeténél a rózsalevélnek. Nem lehet már olyan szabadon és könnyedén bánni vele, mint a kis, variálható rozmaringlevéllel; alkalmazkodóképessége sokkal kisebb, elhelyezése is nagyobb gondot, több körültekintést kíván. Leggyakrabban a kompoziciók alján látjuk kettesével részarányosan elhelyezve; a két levélre helyezkednek a virágok, azokra van építve az egész ornamentum. Mint önálló motivum is szerepelhet.
A tölgyfalevél a legnagyobb levélforma, amellyel a palóc szűrvirágok során itt-ott találkozunk. Példát erre az 54. ábrán láthatunk. Nagyságánál fogva ez is a kompozició alapjául szolgál. Ennél a motivumnál azonnal szembetűnik az erős stilizálás. A tölgyfalevél azonnal felismerhető benne, de ha szétbontását is megpróbáljuk, – nagyobb rozmaringlevelekből álló, összetett motivumnak tekinthetjük, melyben a rozmaringlevelek egy főér mentén helyezkednek el, mindegyikük egy kisebb levelet zár be, melyek összességükben ágacskát képezve, a levél erezetét alkotják.

Szűrhimzés. (47) Alul rózsalevéllel, fölötte szives rózsával: fent tulipánnal.
Még mint nagy, önálló levelet felemlíthetjük a 55. ábrán látható két részarányos motivumot, melyek a koronát fogják körül. Ez a levélmotivum azonban nem egyéb, mint kétszer hajlított erezetbe ékelt kisebb s hegyes rozmaringlevelek összetétele.
A többi levelek, melyek a szűrvirágokban előfordulnak, nagy változatosságuk mellett sem egyebek, mint a rozmaringlevél változatai. Ezek a levelek soha sem szerepelnek önállóan, mint a nagyobb levelek, inkább összetételekben fordulnak elő; mesterük bámulatos ügyességgel tud bánni velük. Jóformán minden más virágon újabb és újabb alakot mutatnak, sokszor azonosságuk mellett is.
Jóllehet levélmotivumokban a szűrvirágok nem nagyon gazdagok, (hiszen csak három fajtáról emlékeztünk meg, sőt megengedhetőnek tartjuk azt a felfogást is, hogy csak egy levélről: a rozmaringlevélről és ennek változatairól lehet szó) mégis, mintha ezek a levelek soha meg sem ismétlődnének, mintha minden virágban újak lennének, önálló jellemvonást látszanak mutatni, soha sem unalmasak, összetételeik természetesek, naivak, soha sem erőltettek. A szerkezet ügyességét is bizvást dicsérhetjük. Itt szerepet kell juttatnunk a virágmotivumoknak is, melyek nagyban hozzájárulnak ahoz, hogy a nagy alkalmazkodóképességű levelek érvényesülhessenek. Bármily nagy szerepük van a leveleknek a palóc szűrornamentikában, mégis alárendeltebbek a virágoknál, akármilyen önállóknak mutatkozzanak is némelyik példán.

Egyenes szűrvirág rózsalevéllel. (48) Fölötte szíves rózsával, tulipánnal, a középen szekfűvel, melyet búzakalász koszorúz. Győri János műhelyéből.

Szűrhimzés. (49) Farendszerű rózsalevéllel, forgó malomrózsával, igen szép tulipánnal, Losoncról.
A virág rendesen uralkodó minta a szűrdíszítésben.
A leveleknél terjedelmesebb foltjuk, megállapodottabb, határozottabb formájuk lévén, melyek nem változnak olyan könnyen, mint a levélalakok, jelentőségük sokkal fontosabb is. A virágok megkövetelik, hogy a szerkezetben mindig a főhelyet kapják és foltelosztásuk legyen döntő minden más motivum elhelyezésénél. Mindig a szerkezetek fejét vagy törzsének középpontját képezik. A levelek mellettük olyanoknak látszanak, mintha a naiv virágmotivumoknak csupán gazdagítására szolgálnának. Számtalanszor fordulnak elő önállóan, egy-két levéllel díszítve, melyek azonban mindig csak a virághoz tartozóknak látszanak.
Legsűrűbben és legtöbb változatban előforduló virágelem a rózsa.
Görbe szűrvirág. (50–51). Alul rózsalevél, melyben az ér: rozmaring-ág; felette szives rózsák, legfölül szegfű.
Ez minden díszítőmódnak általánosan ismert alakja. Tulajdonképen nem más, mint a kör és ennek különböző díszítő képzése. Nem vehetjük a rózsa szigorú értelemben vett stilizálásának, mert csak foltjának tekinthetnők, ha fölülnézetben szemléljük. A szűrvirágok rózsái sem egyebek.
A rózsa legkezdetlegesebb alakja az egyszerű köridomú folt. Ez a naiv forma igen régi virágozásoknál is előfordul s középpontjának megjelölésével máig használatos volt. A 45., 46. képeink mutatnak ilyen példákat: a rózsa egyszerű kör csak, amiben kisebb kör foglal helyet; ennek a színe más, csipkeszegéllyel is díszítve van.
A rózsának legáltalánosabb alakja az, amelyen a külső körvonal nyolc egyenlő karélyra van osztva, melyek a középkörig – azaz körökig – érvényesülnek, nyolc cikkre (vagy, ha szabad ezt a kifejezést használnunk), nyolc sziromra osztva a motivumot. Gyakran minden sziromban pont foglal helyet, megtörve annak színét és gazdagítva a virágot. Ez az úgynevezett nyolcas rózsa. (45. ábra első és harmadik rajz.) Néha még a szirmok is osztva vannak két részre (45. ábra 2. rajz), de ebben a formájában már ritkán találkozunk vele.
Divatban volt régente a rózsa «satirozása» is: a rózsa színe a közép felé fokozatosan sötétedik, himzés alkalmával a középpont köré fokozatosan sötétedő szálakat varrtak. Ilyent látunk a 45. ábra 1. rajzán.
A «nyolcas rózsán» kívül több részre osztott motivummal is találkozunk. A négyes, nyolcas, tizenhatos osztás leggyakoribb. Ez a kör természetéből úgyszólván önként következik s nem is csoda, hogy legtöbbször ilyen osztásra jár a virágozómester keze. De előfordul a hetes, kilences és másféle páratlan számú osztás is. Ezzel leggyakrabban az úgynevezett «forgó» vagy «malom-rózsáknál» találkozunk, amikor a himző csupán arra törekszik, hogy a csavart osztó vonalak körülbelül egyenlő távolságokban tagolódjanak el.

Szűrvirág rózsalevelekkel, (52) melyekben az ér: rozmaring-ág. Bolyk községből.
A malom-rózsát tulajdonképen hegyükkel a középpontban találkozó, körben elhelyezett rozmaring-levélcsoportnak is nézhetjük. Ilyeneket látunk a 49. ábrán. A forgó rózsát igen szeretik, talán azért, mert úgy látszik, mintha valami kis élet, mozgás, forgás volna benne (32. és 36.).
Érdekes, hogy a szűrszabó-mester rózsájánál nem fordul elő az ötös szám, mely természetrajzi szempontból a rózsára jellemző.
A «szíves rózsa» nagyon kedves eleme a szűr-ornamentikának. Tulajdonképen nem is szoros értelemben vett rózsa, mert nem köralakú, hanem ellipszis vagy pedig tojásformájú. Más vidéken «pávaszemes rózsa» néven ismerik, de a palóc szűrszabó szótárában ez az elnevezés nincsen meg. Szíves rózsának nevezik itt azért, mert a minta magva szív, sokszor több, egymásba helyezett szív. Szíves rózsákat látunk a 47., 48., 56. stb. képeinken.
A szíves rózsa legtöbbször tojásforma keretbe van zárva. Ezen belül mandulaalakú forma van, amely néha nem végződik hegyben, hanem alkalmazkodva a külső vonalhoz, tojásvonal is maradhat. A két vonal közötti forma rozmaringlevelekre van osztva, az 5051. ábrán két sorban is. A levelek gyakran ponttal vannak gazdagítva. Most azután egy nagyobb szívforma következik, mely még egy vagy több szívet zár magába. A mintát osztó vonalak súlya mind a tojásvonal keskenyedő részére nehezedik, erre felé irányul a szív hegye is. A szíves rózsának nagy szerepe van a szűrvirágozásban. Fontossága majdnem akkora, mint a rózsáé. A szív különben azért is fontos, mert főalkotó része a «tulipán»-nak, azaz: liliomnak.
A tulipán számos változatban fordul elő a palóc szűrökön.

Tülkölő kanász, szűrben. (53) Vállán az ólomöntésekkel díszitett karikásnyél.
Típusa egy tengelyes, részarányos motivum, mely tojásformájú mag két oldalán elhelyezett levélből áll, a két levél közt levő üres forma pedig levelekkel van kitöltve. Példát erre az 54. ábrán látunk. Az egész motivum különben a tulipánvirág hosszmetszetének látszik. Kívül látjuk a kehely metszetét, mely a maghont zárja magába, amiből a porzók magasra emelkednek; a többi levél is metszetben ott látszik a kelyhen belül elhelyezve. Tagadhatatlanul a tulipán a legkarcsúbb motivum, s ez a tulajdonsága azonnal szembe tünik, mihelyt összehasonlítjuk a többinek vaskosabb jellegével. Sok változata van. Legszebb talán a 49. ábra tulipánja. Ennek magva lencsealakú (ez a leggyakoribb) és szíveket zár magába. Az egész félig kinyillott tulipánra emlékeztet, melynek szirmait fonállal vonták össze, hogy szebb alakja legyen. A porzókat makkocskák helyettesítik, a két külső szirom széle csipkés. Magát a mintát hegyével lefelé álló tojásvonallal kerítették be.
A liliom széle rendesen csipkés. Ez néha úgy is keletkezik, hogy a záró levelekbe rozmaringlevelek vannak elhelyezve, melyeknek hegye csipkésen szakítja meg a tulipán konturját. Példát látunk a 46., 57. ábrán. A kisebb tulipánnak «bimbó» a neve. Ez mindenben egyezik a tulipán szerkezetével, csak magja és levélzete sokkal szegényebb. A tulipán helyét szerkesztésében nagyon helyes érzékkel jelölte ki a mester. Látta a természetben, hogy a tulipán magas száron nyílik, ő is alkalmazkodott tehát ehhez s a szerkezetből mintegy kiemelkedve magas szárra (a tengelyre) helyezi a virágot; a bimbók közvetetlenül alája kerülnek, hogy az egyensúlyt meg ne bontsák.
A szegfű (melyet a nép indiai kartonokon, szöveteken gyakran látott) meglehetősen hasonló az ázsiai stílusok szegfűjéhez, csak valamivel esetlenebb, vaskosabb. Itt is hosszmetszetben látjuk a virágot, de annyira stilizálva, hogy szegfű eredetére csak körrajzából ismerünk rá; szerkezete különben kissé a legyezőpálma levelére is emlékeztet. Maga a motivum rozmaringlevelekre oszlik, melyek mindenike a körrajz vonalát követve, még többszörösen is osztva lehet. A szegfű maga kis liliomból nő ki, ez alkotja a virág csészéjét (48., 51., 52. ábra.). A szegfű legtöbbször a szerkezet feje, mindig ki van emelve; mint alárendelt. motívum soha sem szerepel.
Virágokon kívül más elemek is előfordulhatnak a szűrdíszítésekben.
Ilyen például a 48. ábra szegfűjét koszorúzó «buzakalász». Kissé nehézkes ugyan a stilizálása, de tagadhatatlanul kifejezi a kalász jellegét.
Gazdagító, kisegítő motivum a makk és a pont. Ez utóbbi jelentéktelennek látszó volta mellett is jó szolgálatot tesz a virágozó mesternek, ha valami szegényes motivumot akar díszesebbé tenni, valamely színt megtörni, vagy ha valamely üres forma uralmát kell csökkenteni. A motivumok valódi értékét a jó kompozició, a helyes összeállítás adja meg. A szűrvirág szerkezete mindig alkalmazkodik a felülethez, amelyet díszít. Megállapodott módszerek szerint történik a tervezés, melyben a régihez, a megszokotthoz való ragaszkodás szembeszökő.

Virág tölgyfalevéllel. (54) Tarnóci szűrről.
A palócszűrön kivált három rész kerül díszítésre, főképen: a gallér, az oldal s a fenék. Ennek megfelelőleg három nagy csoportra oszthatnók a virágkompoziciókat: a fára, a szalagra, a körkitöltésre. Ezen kívül előfordulnak más kompoziciók is, de típusoknak nem tekinthetők.
A farendszerű kompozició keleti, határozottan indiai eredetű. «Fá»-nak nevezik azért, mert egy törzs mellé vannak csoportosítva a motivumok, tetejükben valamely koronázó elemmel. A tervezésnek ez a módja nagyon hálás, mert a törzs mellé (mely a kompoziciónak egyszersmind részarányos tengelye is) szabadon helyezhetők el a motivumok olyan számban, amint az jól esik a tervezőnek. A palóctervezésnél a motivumok rendje, száma, elhelyezése közszokásos. A legáltalánosabban elterjedt típus, mondhatnók a főtípus példáját az 54-ik ábrán látjuk. Ezt körülbelül kánonnak is vehetjük.
A szerkezet két rózsalevélre van építve. Ezeken nagy levelek nyugosznak, melyek a szerkezet derekában rózsákat zárnak magukba. Ezek után tulipánbimbók következnek, a fa tetejében pedig, befejezve a szerkezetet, nagyobb liliom ül. Hogy mennyire ez a palóc szűrvirág szerkezetének típusa, azt mutatja a felrajzolás módja. A virágozó mesternek ugyanis kemény papirosból kivágott mintái vannak a nagyobb szerkezet egyensúlyára fontos motivumokra. Igy mintája van rózsalevélre, rózsára, színes rózsára, liliomra. Meghúzza a részarányos tengelyt, a mintákat mellé helyezi és elosztja a hagyományos rend, szerint; legalul a rózsalevél, azután rózsa, bimbó, s végül ott a tulipán.
E módszerből látjuk, hogy a szűrszabó teljesen is tisztában van a foltok jellegével és azok elosztására nagyon is sokat ád; mindegyik kompoziciójának megvan a maga egységes folthatása is, vagy tojásidom (48., 49., 56. stb.) esetleg négyszög (54., 55.), vagy valamely más idom, amelyen belül nagy gonddal osztja el elsősorban a nagy motivumokat foltjaik szerint, a többi üres részt azután tölti ki levelekkel vagy más apróbb elemmel. Az itt említett kereteken belül persze számos változattal találkozunk, melyek részint egyes motivumok kicserélésén, részint egyesek elhagyásán alapulnak.

Szűcsvirág. (55) A koronát rozmaring-ágak övezik. Vilkei szűrfoszlányról.
Jellegzetes az 56. ábra. Ezt szíves rózsa koronázza. Szép a 47. ábra szerkezete is, nem hiányzik belőle semmi, hogy tipikusnak ne mondhatnók. Ilyen jellegzetes szerkezet még a 48. ábra is.
Ezektől eltérő, de szintén egyenes részarányos tengellyel bíró szerkezetek is előfordulhatnak.
Az eddig bemutatott szerkezetek tengelye egyenes vonal s ezeket elnevezhetjük «egyenes virágok»-nak, ellentétben a «görbevirágok»-kal, melyek már mesterkéltebbek és inkább csak a szűrszabó-mester tervező ügyességének fitogtatására valók.
Görbe virágot tervezni nem is könnyű feladat. Ragaszkodni kell a megszokott elrendezéséhez, amit nagyon megnehezít az, hogy a tengely görbe vonal. Egyszer vagy kétszer is elhajolhat a szerkezet gerince, a mesternek ehez kell tehát alkalmazkodnia. Az itt bemutatott példák igen szépen igazolják, mennyire ügyes a virágozó keze e kényes feladat megoldásában is.
Az 51. ábra b) rajzán látható görbe virág teljesen megtartotta a főtípus szerkezetét: két rózsalevélre volt csupán szükség, hogy a hajló szegfű és az alatta álló tulipán között támadt üresség kitöltessék: a foltelosztás, a halott tengely mellett is, sikerültnek mondható, és a szerkezet egyensúlya sincs megbolygatva. Szép görbe virágokat mutat még az 50. ábra első rajza. A görbe virág nem olyan gyakori. Ennek oka részint az, hogy fölépítése nehezebb mint az egyenes virágé, részint pedig, hogy a virágozómester igen konzervativ természetű és nem szívesen változtat a hagyományos renden.
A tervezés másik módja, amit jellegzetesnek mondhatunk: a szalag. Ez a mód minden díszítő stílusban föltalálható, általánosan használt s igen kedvelt. Alapelve az, hogy a díszítő elemek, mint tagok egymás mellett vannak. Rendesen kétféle különnemű tag szerepel, melyek felváltva helyezkednek egymás mellé. Az ritkán fordul elő, hogy a sor egynemű tagokból álljon, ami pedig más díszítő módokban igen gyakori. De erre is találunk példát az 58. ábra e) rajzán, továbbá a b), c), d) példákon.
Ez különben az általánosan ismert kezdetleges szalagszerkesztési mód. Hullámvonal a szerkezet gerince s e mellé sorakoznak az egyes motivumok; rendesen csupán a hullámvonal öle zár valamely elemet magába, de ez nem általánosan követett szabály; a szalagdíszítés nagyon sok szabadságot, változatot enged meg, de a hagyományoshoz ragaszkodó palóc ornamentikában ez a dicséretes tulajdonsága nincsen kiaknázva.
A legszebb szalagdíszítmény az 59. ábra a) példánya; két különnemű tagból: rózsából és rozmaringlevélcsoportból áll; rózsa mellé rozmaringlevélcsoport van helyezve, ezután-ismét rózsa következik.
Két-két rózsa között akkora távolság van, mint a mekkora a rózsa körének a sugara. Ha tehát a sort geometriai hálóval akarnók kifejezni: olyan négyzeteket kapnánk, melyeket egymástól vízszintes középvonal és olyan függőleges vonalak választanak el, melyek a körök középpontjain és kerületüket érintve osztják szélességben a szalagot.
Valószínű, hogy a virágozónak eszébe sem jutott geometriai hálóba szerkeszteni szalagját, de mivel ez csakugyan kiolvasható belőle, megemlítjük, mint megfigyelésre méltót.
Az 59. ábra d) rajza ugyanolyan, mint az előbbi.
Itt is rózsa mellé (szíves rózsa) rozmaringlevél-csomó van helyezve. De itt a rózsa foltja egyenlő a levélcsomóéval, nem is olyan szép mint az előbbi, amelyen a rózsa folthatása nagyobb, ki van emelve és így a szerkezet ritmusa élénkebb, változatosabb.
Mind a két szalagnál érdekes a levélcsomó beilleszkedése is; a levélcsomó gerince a rózsa függőleges átmérőjének felső pontjából indul ki, darabig a kör kerületének mentén halad, majd a két rózsa közötti távolság közepén áthajolva az utána következő kör alsó bal negyedének az ívéhez, ugyancsak e rózsa függőleges átmérőjének legalsó pontjánál végződik.
A levélcsomónak ez a hajlása némi játékot, mozgást ád a szalagba s annak bizonyos élénkséget is kölcsönöz.
A képeinken bemutatott többi szerkezet az előbbiektől lényegesen különbözik, mert ezekből a folytathatóság teljesen hiányzik; mindmegannyi befejezett szerkezet, amelyek hosszúkás téglaalapidomú tért foglalnak el.

Szűrvirág. (56). Lent rózsalevéllel, középen rózsával, fent: szíves rózsával. Győri János műhelyéből.
A téglaalapban bizonyos geometriai arány van, mert az idom szélessége négyszer akkora, mint a téglalap magassága.
A szerkezetek kétoldali részarányossággal bírnak: közepükben uralkodó foltnak valami nagyobb motivum: rózsa (59. ábra b) és c), liliom (58. ábra a) van elhelyezve.
Nagyobb motivumokat látunk a díszítmény két szélén is. A közép és a szélső motivum közötti tért hullámvonalra épített kisebb diszítések (kis rózsák, liliomok, rozmaringlevelek) töltik ki.
Érdekes szalagdíszítést látunk a 60. ábrán. De ez lényegesen el nem tér az eddig tárgyalt típusoktól.
Ez az ornamentum azért különbözik a többitől, mert nem «aszal», hanem –harisnyakötő dísze. Ezt a harisnyakötőt Rakottyai Zsiga szűrszabó-mester himezte remekbe, vőlegény volt: ajándékba készítette menyasszonyának. A körkitöltéseket nagy rózsáknak tekinthetjük.
A díszítmény közepén nagyobb rózsa foglal helyet, amit valami koszorú körít.
Különlegessége miatt érdekes az 55. ábra. Ez a szerkezet az eddigiektől teljesen eltér; csak alapja maradt meg, mert itt is látjuk a két rózsalevelet. Ez a díszítmény a magyar címert mutatja, természetesen erősen stilizálva, úgy, ahogy azt a varrásmód és az anyag maga is megkivánta. A magyar címer kedves motivum a palóc diszítésben is. A szűrökön másutt is sűrűn előfordul, még inkább faragásokon. Mint szűrvirág a hatvanas években volt nagyon divatos, amit nyilván annak a kornak politikai viszonyai magyaráznak. A nemzeti nekibuzdulás, mely az abszolutizmust követte, az öltözködésre, a viseletre is nagy befolyással volt; divatja került a honi posztóból készült ruhának, még pedig a magyar szabású ruháknak; tüntetés volt akkor a magyar nemzeti divat, mindenki nemzeti ruhát viselt. Ekkor támadt a megkülönböztetés a «magyar szabó» és a «német szabó» között. Sajnos, ma már «magyar szabó» alig akad.
Az akkori idők divatja vitte a magyar címert a szűr gallérjára is; az úri nép is viselte a szűrt, különösen az urak kedvelték inkább a magyar címermotivumot; annak sok változata keletkezett így, melyek közül a legjellegzetesebbet mutatjuk be.

Szűrgallér. (62)
Alant rózsalevél, fölötte rózsa, legfölül liliom, a sarok szöget felező irányban. Bolyk községből.
Virágokat – mint már említettük – a szűr gallérjára, oldalára, s az ujjak fenékre alkalmaztak, de apró virággal díszítették néha a hasítékok elejét is.
A gallér az, mely legkínálkozóbb a díszítésre. A szűr válláról a hátra függ le, négyszögletes, nagysága 70 cm. hosszú, 60 cm. széles. Szabhatnak azonban négyzetalakú gallért is. A gallér két alsó sarka a két hely, ahol a díszítés foltjának legnagyobb a súlya; sokszor a két alsó sarokvirágon kívül egyéb díszítés nincs is a galléron. A sarokdíszítésre a nagy virágot (legyen az «egyenes» vagy «görbe») alkalmazzák. A nagy virág tengelye a sarok 90°-ú szögét felezve, tehát mindig 45° alatt áll a gallér alsó széléhez; kivétel csak néha a görbülő virág. De amennyire lehet, még a görbe virágoknál is érvényesül a sarokszöget felező forma. (59. ábra). A galléron tehát a sarokdíszítés dominál nagy foltjával. A két nagy virág között valami kisebb középdísznek jut hely, amit kisebb szalagdísz köt össze a nagy virágokkal. Ilyen kis középvirágokkal a 45. képünkön találkozunk. A gallért piros posztóval szegik be, alsó két sarkára fityegő, zömök posztórózsát alkalmaznak. A palóc galléron egyéb díszítést nem igen látunk. Más vidéken az egész gallér tömören virágokkal van borítva, úgy, hogy az alapposztó anyagából semmit sem látunk. A palócszűrön a díszítés, helyes ízléssel, a gallérnak mintegy csak kerete.
A virág foltja maga tömör. Ezen belül nem találunk olyan helyecskét, ami kitöltve ne lenne teljesen; egyik motivum formája szorosan illeszkedik a másikéhoz és ha valahol hézag mutatkoznék, a leleményes virágozó azonnal betölti valami levélkével vagy ponttal. De ezen túl azután, semmiféle erőszakos pazarlási kedvre mutató kísérlettel nem is találkozunk. A keret tömören díszíti a gallért, de nem nyomja el, sőt csinos folt-elosztásával annak anyagát is érvényesülni engedi.
Ugyancsak fegyelmezett ízléssel, soha nem pazarolva díszítik a szűr oldalát is. Erre az «aszal» szolgál. Az aszal körülbelül 30 cm. hosszú, 10 cm. széles posztódarab, mely a 58., 59. ábrákon látható díszítésekkel van kihimezve. Az aszalt bevarrják a szűr oldalába. Különös esetekben megtörténik, hogy 2–3 aszalt alkalmaznak egymás alá, de azt, hogy a szűr egész oldalát rakják asztalokkal tele, azt soha el nem követik. (62.)
A fenék a szűr ujját födi be. Díszítését a 63. ábrán találjuk.
A szűrszabók nemcsak szűrök virágozásával foglalkoztak. Himeztek ők egyebet is, himeztek fali szőnyegeket, vánkoshajakat, terítőket, lótakarókat stb., – ilyen munkáknak azonban, sajnos, ma már nyoma sincsen. A régi példányok használat közben elpusztultak, újabbak pedig egyáltalán nem készülnek. Csak emlékezés, szóbeszéd nyomán tudunk róluk.


Szalagdiszitések szűrökről. (58)
A színek elrendezése, azoknak megválasztása és alkalmazása igen fontos. A magyar népművészetben a színezésre kutatóink nem igen figyeltek eddig, lényegtelennek tartották, meg sem igen említik. Ha szólnak róla, legföljebb annyit mondanak: a szinezésre jellemző a tarkaság, a színek szétszórtsága, mely a keleti népművészetre emlékeztet s jellemzően rendszertelen.

Szalagdiszítések Szűrökről. (59)

Harisnyakötő (60)
Ami a keleti vonatkozást illeti, az tagadhatatlan, – de a palóc virágok színezésében van bizony rendszer. A keleties színelosztás nem mindig részarányosságon, vagy valami más geometriai szerkezeten alapszik, hanem az egyensúlyon és bizonyos színharmóniára való törekvésen. A nagy színfoltokon belül, melyek az ornamentum szerkezetéhez alkalmazkodnak, a színek látszólag minden rendszer nélkül helyezkednek el, de ez a rendszertelenség csak látszólagos. Hasonlatos a palóc virágok színezése is. A szinfoltok elosztásában bizonyos konzervatizmus van, mely nemzedékről nemzedékre szállva, szinte megrögződött a virágozó mesterek felfogásában. Már a színek megválogatásában is mutatkozik bizonyos megállapodás. A tört, a kétes színeket nem szeretik; tercier színek (olyanok, melyek három szín keverékéből állanak) a barna kivételével nem fordulnak elő soha; egyes színek, például a szürkék, teljesen hiányoznak.
Színek közül a következők fordulnak elő: újpiros (a karmin és cinóber közt), vörös, cinóber, sötétzöld, rézrozsda, ultramarin, lila, sötét rozsdabarna, kadmiumsárga, fehér, fekete. Színskálájuk, feketétől a fehérig, meglehetősen egyenletes. Nagyobb tónusugrás nincsen. A középértékű színek itt a vörös, a sötétzöld és a barna. Tömegben ezek is dominálnak, s így a színezés összhatása rendesen kissé sötét, komoly. A színek megválasztása különben, elsősorban a posztó alapszínétől függ.
Leginkább használatos alapszín: a fehér. Ilyenkor majdnem valamennyi szín helyet kap a szerkezetben; domináló szín: a fekete és a három középszín. Ha a posztó színe fekete: egyes színek teljesen elmaradnak. Elmarad a három középszín, és természetesen el, a fekete is. Másképen nem is érvényesülhetnének a túlsötét alapon. Ilyenkor sok sárga, világoszöld és cinóber kerül a díszítésbe. Ha az alap szürke posztó: az egész ornamentumot egy színnel, rendesen ultramarinnal himezik.
Divatos volt a két színű díszítés is: piros és fekete. Ezt a két színt teljesen egyenlően osztották el, pirosat és feketét egymással felváltva. Mindenesetre legtöbb figyelmet érdemel a nagy virág, a fa színeinek elosztása, amilyet a 47. ábrán láthatunk. Ez a palóc virágban a színfoltok elosztásának jellegzetes rendje.
A nagy virágnak, mint már említettük, részarányos tengelye van, amely mellé szigorú pontossággal helyezkednek el az egyes motivumok. De ez a tengely a színfoltok elosztásánál csak részben szerepel, mint szimmetriális.
A két középrózsa külső színfoltja, a koronázó liliom két külső szirmának színe egyezik csak meg egymással és hódol a szimetriának; a többi szín nem tartja meg az arányosság törvényeit, de elosztásukban bizonyos ütem érvényesül.
Az itt bemutatott szép anyag nem ölel fel nagyobb kort. A hatvanas évkig tudtunk visszamenni csak, mert a szűr teljesen kiment már a használatból. Erősen hisszük, – fejezi be Fábián Gyula ezt az alapos tanulmányt, – hogy a palóc szűrszabók konzervativizmusa nem igen változtatta sem az egyes motivumokat, sem a komponálás és a színezés módját. Mindezek olyan megállapodottságot mutatnak, annyira kiforrottnak, befejezettnek látszanak, hogy okunk van hinni: évszázadok előtt is ugyanezek a típusok voltak jellemzők a palóc szűrornamentikában.

Szűrvirág kocsiszűrről. (66)
*
A szűrszabók és szűcsök jó régideje szerepelnek a följegyzésekben; tudjuk, hogy 1570 körül az egész Nógrád megyében alig volt kétszáz iparos; az igaz, a földmíves-lakosság is jóval kevesebb volt, de azért az iparosok száma mégis aránytalanul kicsiny, ami azt mutatja, hogy a nép szükségleteit maga állította elő. Az ipari élet a szatmári békekötés (1711) után kezd nekilendülni, különösen Losoncon; Nógrádban ugyanis Losonc volt az egyetlen szabadalmas város. Annál érdekesebb, hogy az egri püspöki udvartartás mesterembereiről 1494-ben készült jegyzék már udvari szűcsöt említ. A püspöknek volt tehát vargája (suttor), szűcse (pellifex), fazekasa (luti figulus); az iparcikkek bevásárlási adatai a következők: lenből készült ing és lábravaló, két tárkányi kanász ezekre évenként egy forintot kapott; egy közönséges posztóöltözet (chypoostho) két forint s ilyet hordtak a mesteremberek; a fegyverkovács zubbonyra és nadrágra egy forintot kapott; a zenészek díszesebb öltözete négy forintba, a vicevárnagy felsőruhája ugyanennyibe került; a lovászmester és vicevárnagy subájának ára hat-hat forint, az udvarmester rókabőrsubája (de pellibus vulpinis) nyolc forint; a nyestbőrből készült suba (mardorialis) 18 forint; a posztó 32 rőfje 625 dénár; a püspök rokonainak négy pár téli lábbeli: 25 dénár; zsákoknak 134 dénárért «karlathlan darócot» vásároltak. Karlott darócból készült akkor is a szűr, amelynek nyomát tehát már 1494-ben, írásokban is megtaláljuk.
A szűcsök és szűrszabók mintái legtöbbször csak úgy fejből termettek, de voltak, akik mintáikat könyvbe rajzolták, már csak azért is, hogy azokat gyermekeikre, az utódokra hagyják. Bizony jó volna, ha ezeket a mintakönyveket megmentenők és közgyűjteményeinkben helyeznők el. Különösen a vidéki múzeumokra vár e téren szép és hálás föladat. A III–VII. táblán és több képen bemutatjuk annak a mustrakönyvnek egyes lapjait, amelyre Groh István munkatársunk bukkant Miskolcon; az ábrákat Fülep István szűrszabó rajzolta. A címlapon 1824 az évszám; a könyvecske legutolsó lapján három francia huszár van lerajzolva, ezzel az aláírással: Pinx. Steph. Fülep 1826. A nyilván katonaviselt mester tehát két esztendő során rajzolta ezeket a mustrákat s végül a három huszárt: «Frantzőschise Gavallérien». Mesterünk bizonyosan világlátott ember volt, s ez rokokós naturalizmusán meg is látszik; rajzainak legnagyobb részét kiszínezte, még pedig sokkal mesterkéltebben, mint ahogyan az magyar szűrszabó ízléséhez illenék. Motivumai között ott a bokrétába kötött rózsa, a tulipán, nefelejts és csipkebimbó; itt-ott jelentkezik a magyar pávaszemes virág is. Az egyik bokrétára kétfejű sas szállott; az egyik sas nefelejts-bokrétát tart csőrében; alul valami oltárféle, amely fölött két géniusz kezel, a tudomány muzsája és a hírnév trombitás angyala. Bizony ezek nagyon elkalandozó ábrázolások egy magyar tervező mesterember, részéről. A könyvecske egyes lapjain azomban megemberelte magát Fülep István, mert igazán magyaros ornamenteket, jó részarányosan elosztott bokrétákat rajzolt: egyenes virágszáron kakastarajosan csipkézett szegfű, kétoldalt nehéz, stílusos rózsa-szem, edényből kinövő bokor, hajladozó rózsaágak, – ezek lehettek Fülep István korában a miskolci szűrszabóság virágai.

Juhász szűrben, Diósjenőről. A szűr újja fenekes.
A mesterek mintakönyveiben sok érdekes följegyzést is találhatunk. Fűlep István például az egyik lapra egy népdal elejét ís följegyezte.
A mintakönyv Fülep rokonára: Nyitrai Dánielre maradt, aki a könyvnek mintegy folytatásaként a képeinken bemutatott virágokat rajzolta. Nyitrai már nem rajzolgatta annyi szeretettel és gonddal virágait, mint Fülep István; nem is színezte, csak konturvonalakat húzott, de viszont az ő rajzaiban jellegzetes a stílus. Különösen a rózsáit érdemes megfigyelnünk, indáit hegyes vagy tompa levelecskék borítják, amelyek között kicsiny bogyók tarkálnak; bokrétáit alul szalaggal éppen úgy köti össze, mint Fülep; szereti a cserépedényből kinövő bokrot. Nyitrai Dánielt is befolyásolják azonban idegen hatások. Fölfelé fordított szaruja nyilván a Bidermayer-kor bőségszarujának utánzása. Érdekes a Proksa nevű mészáros számára 1837-ben rajzolt ökörfej, tagló és kés, amelyet magyaros virágkoszorú övez. Látjuk saját címerét s kezdőbetűit is, egy kidolgozott állatbőr társaságában; ez a bőr arra enged következtetnünk, hogy nem szűrszabó volt Nyitrai, mint ahogyan azt egyik unokája állítja, hanem szűcs. A bőr mellett ágaskodó, nyelvöltögető oroszlánok ábrázolása kedvesen naiv.

Cifra szűr, kiterítve. (64)
*
A férfiviselet, mint általában az egész országban: itt is komorodik, mind egyszerűbb és ízléstelenebb lesz, különösen a palócföld nyugatán, azon az elmosódott néprajzi határon, mely a Vágig ér ki. Elszíntelenedett a viselet délen is, a Duna felé eső részen; el északon is, a Sajó és Rima mentén. A régi ruházkodást az ipari munkába szegődő férfinép elhagyja már manapság a palócság közepén, Ózd tájékán is.
Az asszonynép azomban, kivált Hevesben, Borsodban s Nógrádban még ma is színes, tetszeni kíván; a nőiviselet nem szürkül, sőt tarkább, ékesebb, amiben a manapság már könnyebben hozzáférhető bolti portéka is segíti. A palóc nő még a mezei házimunkára is rendkívül tisztán (65) öltözik, – így kívánja a tisztesség. Máskülömben eladó leány alig menne férjhez… Itt az apa nem a templomban vagy a mulatságban, hanem a legszorgosabb munkában szemeli ki menyét. És a nő itt ruházatában éppen olyan tiszta, mint erkölcseiben.
A palóc férfi hétköznapi ruházatában századokon keresztül kevés a változás, mert minden darab mezei munkához, a test könnyű morgásához van szabva. A falujához ragaszkodó palóc viseletben, nőjével együtt a vidéken még elég maradi, nem úgy, mint más vidék népe, a nagy városokhoz közel, ahol az úrhatnámság a gatyás parasztból nadrágosat csinál, népies viseletéből kiforgatja, üde színeit megtompítja. Érdekes, hogy Hevesben a népviselet éppen a megye székhelyén: Egerben jellegzetesnek maradt meg. A városnak jó negyedét földmíves nép lakja, s ezek népiesen színes ruházata jóleső változatosságot, magyaros vonást ád a kulturában gazdag városnak.

Szűr ujj fenekének díszítése. (63)
A nők a fekete színt inkább kerülik viseletükben.
A palóc eddig jóformán alig látta életében a negyedik falu határát s legföljebb a közeleső város piacára járt be, vagy a bíróság székhelyére, de ma már ezen a vidéken is megindult a népvándorlás: Amerika felé… Olyan könnyen és oly hamarosan szánják rá magukat hazájuk elhagyására, mintha csak arról volna szó, hogy a szomszéd faluba tekintsenek át, egy kis beszélgetésre! Akik visszatérnek, bizony már nem igen öltik többé magukra a magyar népies viseletet: Amerika elszínteleníti azt az egy-két magyaros vonást is, amit a palóc-öltözék eddig megőrizett.
A palóc föld jó poétája, Pósa Lajos is megénekli a népies viselet pusztulását:
Hová lett falunknak áhitatos lelke?
Elfutta a szellő!
Úgy divatját múlta mint a gyöngyös párta
Vagy a rojtos kendő.
Kordovány csizmának a nyoma se látszik.
Felvégen, alvégen:
A csattos cipellő, a selyem topánka
Eltaposta régen.
 
Micsoda világ ez hogy már a falu is
Csak hívságnak áldoz!
Hűtlen lesz lassacskán a szántó-vető s
Ősi gúnyájához.
Tulipántos szűrnek hulló tulipántja,
Képe erkölcsének:
Hulló tulipánttal, mintha mindig egy-egy
Magyart temetnének.
A bányatelepek és vidékük elnemzetköziesednek. A rendőrbiztos beszélte nékünk, hogy az ő gyermekkorában Salgótarjánban még bocskorban jártak és seprőt kötöttek, ma a jól kereső bányásznép bizony urimód jár; ezelőtt húsz évvel a faluban alig lakott 600 ember, ma pedig 14,000 a község lakóinak száma. Az őspolgárok kihaltak; a régi portákat fölaprózták s a parcellákon tucat munkásházak épültek. Kovács József, községi jegyző, már ezelőtt húsz esztendővel az ipartestület jegyzője volt, de még ő sem tud nékünk hírt adni arról, hogy a községben szűrszabó, vagy ilyesféle mesterember volna. Az egész Salgótarjánban már sehol egyetlen népies vonás. A koszén bányászása éppen ott legvirágzóbb, ahol a palóc főtelepek vannak; a szélrózsa minden irányából összesereglett nép elszínteleníti a palóc néprajzi sajátságokat és elnyeli ezt az érdekes ősnépet. Az eddig érintetlen palócföldet vasút szeli át, a palóc is érintkezik más vidék népével, a sok gyár, a bánya s végül a kivándorlás hűtlenné teszi őket régi, eredeti életmódjukhoz, ruházatukhoz, lakásuk régi bútorához. A falvak néptelenednek, viszont a bányahelyek lakossága 100–200 százalékkal szaporodott az utolsó néhány év alatt; a bányákba a szomszédos falvakból kerékpáron karikázik be már a parasztlegény munkára. A tucat életmód ellepi már a palócság szigetét, is, persze csak néprajzi szempontokból, de nem magyarsága tekintetében. Mert itt nem olyan a helyzet, mint Erdélyben.

Menyecske hétköznapiban, Diósjenőről. (65)
Erdélyben az oláhság eszi s olvasztja magába a magyar környezetet: a palócok azomban az ő idegen környezetüket alakítják át úgy, hogy ma már Csallóköztől Kassáig szép magyaros, palóc-sajátságokkal teli világot találunk. Arra még eddig nem volt eset, hogy palóc község eltótosodott volna, mégha tisztán más ajkú néppel érintkezett is. Jókai is nyilván e beolvasztó erő tudatában helyezte Az Új Földesúr című regényének színhelyét a Mátra vidékére, a magyarság beolvasztó erejét óhajtván példázni.

Palóc-viselet 1857-ből. (67)
Nógrádban sok a magyaros tót, akik az ősi tót viseletből teljesen kivetkőztek és palóc módra ruházkodnak. Sok helyütt a tót nők a csizmás palóc viseletet követik. Igen érdemes megfigyelésre Balassagyarmatnak és vidékének elmagyarosodott tótsága: régi magyaros ruhában járnak azok!
Tekintsünk csak kissé vissza, hogyan öltözködött e vidék magyarsága a multban. Szeder Fábián említett leírása erre is megadja a választ. «A féjérszemélyek közt az aszszonyoknak ökölnyi nagyságú finom gyolcs kontyok vagyon, melly gyakorta csipkés és kivarrott; a leányok szintakkora sik aranyos pártát viselnek, mellyről, valamint a fiatalabbak kontyaikról, többféle színű egy röfnyi galondok vagy pántlikák lógnak lefelé.· Melly – kezkenyő nincs szokásban, a mellynek tisztesség okáért behozásán a lelki pásztorok igyekeznek. Ezen mezitelenségeket, midőn a Szentegyházba mennek, úgy rejtik el, hogy az idősebbek keszkenyővel, a fiatalok pedig finom fátyollal kötvén be fejeket, annak szegleteiből és végeiből, a melly takaró is kikerül. Ezen alkalmatossággal a leányok fél rőf szélességű és három-négy rőf hosszaságú himes rojtos kendőt tesznek vállaikra. A garáliszson vagy hamis gyöngyön kívül fojtókát is viselnek nyakokon. Ez keskeny fekete bársony pántlika, és ezzel a hiubbak, hogy pirosabbak legyenek, igen meg szokták nyakokat szorítani. A véneket kivévén, karon alól érő fodros ingben vagynak télen is minnyájan a templomban, és ha útra lepedőt takarónak vagy egyéb melegítő ruhát visznek is magokkal, azt az Isteniszolgálatkor hónok alatt tartják. A sárga vagy piroscsizmát sáros időben mind addig viszik hónok alatt, míglen ollyan helyre nem érnek, a hol azt minden kár nélkül felhúzhatják. Félingen (rövid ingen), pendelyen és ruhán (kötényen) kívül házkörül semmit se vesznek magokra. Azomban az aszszonyok konty nélkül soha se járnak. A szoknya a gazdagabbak egyedül ünnepi öltözete.»

Rókamálos, zsinorós kabátban szentsimoni asszony. (68)
Hans Normann német utazó, 1830-ban, Ungarn cím alatt könyvet cselekedett, melyben leírja, hogy nálunk a földmíves nők alig viselnek egyebet egy szál ingnél s köténynél… E viseletben csodálatos szépen formált mellük látszik. Az egyébként sok ostobaságot összeíró német utazó följegyzését Szeder Fábián leírása is megerősíti, s ebből kitűnik, hogy a nők mezítelenül hagyott keblét a papok takartatták el.

Fülep István miskolci szűrszabó mintakönyve 1824-ből. A könyvet Nyitrai Dániel miskolci szűcsmester használta a 70-es évekig. (III. tb.)

Fülep István miskolci szűrszabó mintakönyvéből. (1824) (IV. tb.)

Fülep István miskolci szűrszabó mintakönyvéből. (1824) (V. tb.)

Fülep István miskolci szűrszabó mintakönyvéből. (1824) (VI. tb.)

Fülep István miskolci szűrszabó mintakönyvéből. (1824) (VII. tb.)

Nyitray Dániel miskolci szűcsmester mintái 1870 körül.

Nyitray Dániel miskolci szűcsmester mintái 1870 körül.

Nyitray Dániel miskolci szűcsmester mintái 1870 körül.

Nyitray Dániel miskolci szűcsmester mintái 1870 körül.

Nyitray Dániel miskolci szűcsmester mintái 1870 körül.

Nyitray Dániel miskolci szűcsmester mintái 1870 körül.

Nyitray Dániel miskolci szűcsmester mintái 1870 körül.

Nyitray Dániel miskolci szűcsmester mintái 1870 körül.

Nyitray Dániel miskolci szűcsmester mintái 1870 körül.
A Vasárnapi Ujság az ötvenes években az ország külömböző részeiből képeket közölt a népviseletekről. Bár követnék ezt a példát ma is képes lapjaink, még van mit közölni a magyar népviseletről, de már nem sokáig lesz. A régi jó Vasárnapi Ujság bemutatta a palóc menyecskét (66) is, írván a következőket: «ki Lisznyay palóc dalait olvasta, e sajátságos magyar népfajjal némileg megismerkedhetett. Férfiainak viselete a hevesi népviselettől nem sokban külömbözik, kivévén, hogy a palóc szeret báránybőrsüveget hordani és cifra tüszőt viselni derekán. Igen fiatalul megnősülnek, úgy hogy néha a leány nem több 14, a fiú pedig 15 évesnél, s már férj és feleség, – e szokás azomban most már az újabb kormányrendeletek nyomán megszűnt és a szülők házában laknak mindaddig, míg az érettebb kort el nem érik. A menyecske aranycsipkés fejkötőt hord, és selyem színes kendőt, s nyakékül többnyire négy-öt sor kalárist visel, s nagyon szereti a bő selyemkötényt, melly vagy zöld vagy fekete szokott lenni, – magas sarkú piros csizmáját csak akkor veti le, ha templomból haza ment, akkor szintén olly magas sarkú papucsot húz fel, házi dolgait abban végezi. A táncot véghetlenül szereti, mi gyakran halálát is okozza, mert nagyon sokan közülök sorvadásban halnak el.»

Palóc menyecske viselete 1857-ből. (66)
A hevesi népről pedig így emlékezik meg «Általában véve a magyar faj az egész birodalomban úgy viselete, mint növése és testalkata által kitűnik, úgy, hogy nemcsak beszédjéről, de külsejéről is meg lehet ismerni a magyart. A magyar népviselet azomban nem mindenütt egyforma, a hevesmegyei nép, s különösen az Eger tájékán és magában Egerben lakó nép viselete illyen, amikép az képünkön látható (67). A nőnem öltözete igen bő, s számtalan ráncba kényszerített rövid szoknya; köznapokon kék vászonból, vasárnapokon s ünnepeken pedig más színes szövetből készítve, mellyet a ropogósra keményített iszonyú bő kötény, fehér, kék vagy fekete, csaknem egészen elfed, azomban a veres magas sarkú csizma már messziről piroslik. Felső testét cifra mellény s mellét nagy cifra kendő, gyakran színes selyem fedezi; az asszonyok többnyire fehér kendőt hordanak fejökön is, s ha hideg az idő, veres és fekete virágokkal cikornyázott ujjas takarja felső testüket, a tehetősbek azomban sárga cifra ködment, s nagy fekete vagy sötétkék posztóujjast viselnek, melynek széle kétujjnyira bársonnyal s keskeny vörös széllel ékíttetik. A lányok lesimított hajat, hátul roppant szalagcsokorral összekötve; hordanak s haj fonadékukat, mely hosszan lóg lefelé, hogy ruhájukat be ne zsírozza, szintén széles pántlikába göngyölgetik, melynek végén szintén nagy szalagcsokor díszlik; a menyecskék azomban aranyos vagy ezüstös kis magyar fejkötőt hordanak, melyet hátul szintén szalagcsokor ékít. A férfiak, ha tehetősbek, sötétkék prémes dolmányt, s ugyanoly színű zsinóros nadrágot viselnek, melynek elejéből az ifjaknál olajba ment veres kendő lóg, nagy cingombokkal megrakott és selyemmel kivarrott posztómellényt s fekete nyakkendőt, valamint félvállra vetett kisgallérú köpenyt hordanak. A legények kurta rojtos gyolcsgatyát, széles ujjú csipkés inget, cifra mellényt, kivarrott fejér juhászbundát, vagy szűrt viselnek; fejökön gombáros fekete kalapot hordanak, mely bokrétával van ékítve.»

Rokka Rimóczról. (69)
Egy leírásban olvassuk, hogy «Eger városának 1828-ban huszáros ruhában tisztelkedő magyar polgári serege és nagy számban fegyveres kapásai voltak, akik valamelly jeles ünneplés alkalmatosságával egy tanátsbélinek vezérlése alatt díszeskednek.»
Gömör és Kishont népéről és viseletéről így ír Hunfalvy, 1867-ben: «A gömöri magyar középtermetű (Serke körül zömök, alacsony; magas szálúak nemcsak szórványosan, de tömegesen is találtatnak, Bénán a férfiak és nők is kiválóan magasak): arányosan kifejlett csontvázú, erős izomzatú, széles, domború mellkassal, inkább kerekded arccal, gömbölyded fejjel, barnás bőr- s hajszínnel; testben nem hízik el, karcsú és hajlékony; barkó- és palócvidéken a bőr- és hajszín nem igen barna («se nem szőke, se nem barna, magyaros») és a gyermekek széltében szőke hajúak. A magyar faj nálunk mindkét nemben arcvonásaira nézve nehéz, a kereset, a gondteljes vagy rendetlen életmód, illetőleg gyermekágyi kíméletlenség következtében harmincöt éven túl a valóságnál öregebb kort mutat; kivált a nőknél tapasztalhatni ezt. A magyar férfi nyírott rövid vagy hátrasímított, erősen zsírozott hosszú hajat, fiatalja divatos körhajat is visel; borotválkozik, rendesen csak bajuszát hagyja meg, mely néha haja színének dacára, szőke; nyárban széltiben szalmakalapot, vagy külömben nemez csárdáskalapot és kucsmát hord; ing és gatya, hozzáadván gyakran posztómellényt és fekete nyakkendőt, legszokottabb öltözéke; a csizma állandó láböltő; a palóc többnyire mezitláb jár, a csizmát mint illemi ruhacikket ünnepiesb menetelre magával viszi ugyan mind a két nem, de ezt csak a megállapodási helyen ölti föl; hidegebb évszakban vászony- vagy posztónadrágot, báránybőr mellényt, fehér szűrt vagy csuhát hord, melynek alól kötött ujja – a csuhujj – a tarisznyát pótolja; Rimaszécs vidékén szürke vagy fekete fürtös gubát és bundát visel. Az asszonyok kontyba kötött haj felett tarka vagy fehér főkendőt, magyar fekete fejkötőt ünnepnapokon csak a fiatalabb nők viselnek; a többi ruhakellékek az ingváll, sujtásos vagy pitykés mellény (pruszli), sötétszínű szoknya és kötény, posztókabát és rövid ködmön. Igen tetszetős a magyar parasztok – módszerinti – ünnepi öltözéke a férfiaknál: pörge kalap szalaggal, struc-, páva-túzoktollal, árvaleányhajjal vagy virágbokrétával ékesítve, selyem nyakkendő; bő gyolcsing; ólomgombos mellény; zsinóros fekete, kék vagy barna dolmány és nadrág; sarkantyús kordováncsizma; rózsákkal és tulipánokkal kivarrott fehér szűr. A nőknél: arany vagy ezüst főkötő fekete csipkével, bolti virágkoszorúval és nehéz; széles selyemszallaggal díszítve; virágos selyem- vagy kivarrott kis tülkendő és nagyszemű fehér álgyöngyök a nyakon; átlátszó szalagcsokros ingváll; zsalyi (sál) veres, virágos nagy kázmérkendő; zsinóros mellény; rövid gyapjúszoknya arany vagy ezüst csipkével, pántlikával fölékesítve; veres, selyem vagy átlátszó fehér kötény; hegyes sarkú kordoványcsizma; zsinóros fekete posztózeke, vagy rókaprémes, zsinórral, bojttal és réggombokkal cifrázott mente, mely ruhatárának főkincse.»
A rókaprémes, rókamálos mentét (68) minden régi író emlegeti. A palóc erdőkben sok a róka; tél idején belátogatnak a falusi tyúkólak köré s gyakran kerül belőlük a furfangos palóc csapdába. Egy-egy urodalom hajtóvadászatán százával esik róka; a Koburg hercegi urodalom nemhogy irtaná a rókákat, de tenyészti. Igy, a rókaprémhez, régente könnyen hozzájutott a nép.
A ruha, persze, itt is változik s illeszkedik a nő korához, akárcsak a név. A leányka öt éves koráig: Marika; férjhezmenésig: Mari; asszonykorában: Marcsa; negyvenöt éven túl: Mara néne. A férfi öt évig: Bercike; tíz esztendős koráig: Berti; legénykorában: Berta; mint házasember: Bera; negyvenöt éven túl: Aubert bátya.
A magyar nő általában nem túlságosan hiú. Orcája kendőzését nem szokta, megveti, s mikorra Marcsa lesz, már nem sokat törődik a díszesebb viselettel. Korával rohamosan halványodik köntöse színe is. A palóc leányra azt mondják, hogy szemere, ami a szerénységnek magasztaló kifejezése; hanem hát amíg a szemere leányok fiatalok, bizony csak kedves nékik a szép ruha, mint ahogyan azt, ez a naiv kis gyermekjátékversike is igazolja:
Mély kútba tekintek,
Viol' szálat szakajtok.
Asszonyomat benne látom,
Biborba, bársonba, Gyöngyös koszoróba.
A kéken virágzó kenderföldek mutatják, hogy itt a felvidéken még szaporán fonnak, szőnek az asszonyok. Az alföldi kövér földek nem kedveznek a kendertermelésnek, az Alföld gyermeke már úgy néz a padláson heverő rokka (69) és szövőszék darabjaira, mint valami ismeretlen ősiségre; a palócok hegyesebb vidékein azomban még nyűnek, áztatnak, tilolnak, – aratás után fonnak, s farsang hagytán szőnek. Nagy arányokban cselekszik ezt, Losonc alatt, s onnan nyugatra is, Barsban, föl egész a magyar nyelvhatárig; kelet felé Gömörben Ajnácskő tájékán, Abauj-Torna vármegyében a Boldva vizéig; ezen alul a Zagyva mentén, Nagyháton tájékán, a Mátra hegycsoportjának déli lejtőinek irányában: Tar és Hasznos községekben, Mezőkövesden és vidékén még javában virágzik a fonás, szövés, de az Alföld felé haladva, fogynak a szövőszékek, mert az áldottabb föld hálásabb terményeket is nyújt. Heves megyének alig van községe, ahol a fonást, szövést ne folytatná az asszony. Ezért is mondja a palóc: «A jaó asszon mereő haszon».
Az asszonynak bizony jól hozzá kell látni, hogy minél kevesebb pénz menjen a boltba, s az ő kezemunkája révén mennél több kerüljön a házhoz. Hisz egy lélékre palócországban csak két holdacska föld jut!… Igy tehát a sok közteher mellett a föld jövödelme bizony, a külömben is sovány talajon, nem biztosít valami irigylendő jómódot.
Mocsáry Antal, 1826-ban kiadott munkájában, megírta, hogy kendert és lent éppen ki-ki csak annyit termeszt, amennyi háziszükségére elegendő. Meg is kérdezi: Miért ne lehetne a mezei gazdaság ezen ágát itten is, mint Sziléziában vagy a Szepességben, lassan-lassan kiterjeszteni?… Azon is panaszkodik a hazafias gondoskodással eltelt író, hogy a megyében csak egy nevezetes Posztó Fabrikánk vagyon, miért nem lehetne több is, akár a nagyobb birtokos Urak eszközlésük, akár pedig több kézmivesek munkálkodások által! Az illy intézet sok jót kitanult, de szegény mester-legényeket foglalatoskodtatna, általa kézmivek szaporodnának s a közjó igen sokat nyerne, mert ki-ki első kézből vehetné mindazt, amire szüksége vagyon!…
Mily régi, hazafias panaszok, s bizony a háziipar a palócok között ma sem akar gyáriparrá lendülni. Természetes alapja pedig meg volna a szövőiparnak itt, még ma is!

Guzsaly. (70) Borsosberényből.
Pintér Sándor írja, az ő éber szemmel gyűjtött palóc tanulmányában, hogy a palóc «hadi-életben» legfontosabb szerepet játszott a kender, mely a családtagok jövödelmének és ruházkodásának főforrása volt. A közös gazdaság, ingatlan vagyonához aránylag, bőven termelt kendert, ennek minden munkáját, közerővel végezték el egész a kitilolásig és a kitá-ba rakásig. A gazdasszony a kitába kötözött kenderfejeket összeszámlálta, azokat annyi fő- és fél részre osztá, ahány fő és félfő volt a családban. Főrészt kapott minden ember és asszony fejenként; félrész jutott pedig a gazdaság minden egyes munkaerejének. A fiúgyermeket munkaerőszámba vették, ha «me tudta fognyi a kasza nyelit», s a leányt, ha «kibirta a sallóval», azaz, ha a fiú már tudott kaszálni, a leány pedig aratni. A kender szétosztása után, kiki saját osztályrészének feldolgozásához fogott. A «fejes kender»-ből látta el az asszony önmagát, urát és gyermekeit fehérnéművel; abból készítette ágyhaját és eladó leányának kelengyéjét. A «szöszi» kenderből fonták s szőtték régibb időben a «négynyistes» vásznat, amivel kereskedtek; a szálag ugyelá-ból fonta és szőtte abroszait, urának, esetleg fiugyermekeinek «hunyá»-ját; kócból készült a zsák- és ponyvavászon, amiből magának és leánygyermekeinek ingvá-, gyócs, kendő, csecseszoknya, kecele, pántyika, fékető és viganóra pénzt teremtett, sőt még urát is ellátta értékesebb ruhadarabokkal. Az ügyes, takarékos és szorgalmas palócasszony a néki jutott kenderrészből gyakran tekintélyes tőkét is gyüjtött.


Guzsaly Bujákról. (71–72)
A következő, száz éves leírás is bizonyítja, a fehérruha-készítés mennyire gyökeres háziipar volt itt! «A Palócok nem csak szorgalmatos földmívelők, értelmes marhatartók, hanem többnyire minynyájan mesterséges faragók is. Amellett, hogy házaikat magok építik, a szekereket, jármokat, hordókat, kádakat, konyha faedényeket is megkészítik. A fejérnépnek különös foglalatossága a vászonykészítés; azért nem igen látni házat, mellyben szövőszék ne állana. Váczi vásárokon a sok cérnát, vásznat, és a számos megvarrott fejér ruhát palócz aszszonyok árulják. Sót a gyapjut is megfonyják és megszövik ruhának férjfiak számára. Gyertya hellyett közönségesen fáklya a világítójok; a csert és másféle szálkás fát vékonyra felhasogatják és azt, amidőn jól kiszáradott, erre a végre használják. Ezek valóságos jelei a nép munkásságának és takarékosságának, s el is lehet ezek szerént gondolni, hogy illy módon a pénzkiadásra a lakosoknak kevesebb alkalmatosságok vagyon.»

Guzsalyok Rimóczról. (73)
Ma már azonban a kendertermelés évről-évre csökken, mert a szegényebb ember többet keres, ha napszámba vagy gyárba megyen munkára, mintha a kenderrel babrál. Ezért inkább a jobbmódú földmíves asszonya termeszti csak ma már, a család szükségletére. A lent csak nagyobb uradalmak termesztik, de azok is csak keveset, mert drága már a hozzá szükséges munka. A nép is csak felében nyüvi ki.
A fonók erre is elmultak. Régente külön fonóban dolgoztak a süldő leányok, s külön az eladók. A hatóságok az erkölcs nevében üldözték, mintha az erkölcstelenség másütt nem találna alkalmasabb helyet! Az bizonyos, hogy a leány ott találkozott szeretőjével a fonóban, de mindig a tisztesség határán belül. A legényről mindenki elhiszi, hogy becsületes a szándéka s aszerint is viselkedik. Ha ezt nem tenné, rögtön kitennék szűrét s híre terjedne a faluban, azután pedig kikopnék mindenünnen a becsülete. A házasságon kívül született gyermek ritka is; mielőtt megszületnék, sietnek házasságra lépni, mert megvetnék azt a legényt, aki szerencsétlenné tette a leányt.




Guzsalyszárak részletei. 1, 5 Patak; 2–4, 9 Berkenye; 6–8 Diósjenő; 10 Borsosberény.
A fonóban szem előtt volt a guzsaly, (70–74) nyél s a guzsalytalp (75), ezeket cifrázta párjának a szerelmes legény. A legények valósággal versenyeztek a guzsaly díszítésében. Az volt a boldogabb leány, aki fonóban a legszebben díszített guzsalyon dolgozhatott. A guzsalyokra, ezekre a talpas rudacskákra, szöszt sodor az asszonynép s arról fonja orsóra a szálat téli estéken. Ezt a fonást ülve végzik, olyképen, hogy rája ülnek a guzsalytalp féloldalára; állva, járkálva szöszt nem fonnak, azt csak oláh asszonyok cselekszik Erdélyben, azért az oláh guzsalynak nincsen talpa. Gondosan díszített apróságok ezek mind, ékes a talpuk, meg a száruk egyaránt. Ha a díszítés módja szerint osztályozzuk, a savval maratott hímű guzsalyszárakat tehetjük meg elsőknek. Ékes karikák osztják szakaszokra a nem igen magas guzsalyszárat, e szakaszokon azután vagy díszes sávok kigyóznak fölfelé csigavonalban; geometrikus díszítésű szalagok, vagy indás ornamentika, búja rajzú csipkézett szárak, tele virággal, rüggyel, levéllel, amik között, szinte nehezék gyanánt, meg-megjelenik a geometrikus osztású körös rózsa. A gyengébb, nem annyira logikusan diszített munkákon már tőből ered ez a növényornamentika, de van olyan több is, amelyiken alul, igen helyesen, geometrikus cirádák fogják körül a rudacskát. Ezeknek a savval maratott rudacskáknak a talpa legtöbbször olyan, mint két pillangószárny, de van olyan is, amelyik kicsiny cipő talpához hasonlít. Díszítésük bemetszéssel készült, mert ide erősebben vésett ornamentika kell, nem úgy, mint a rúdra. Akadunk több olyan guzsalytalpra, amelyiknek díszítése XV. Lajos korának ornamentikájára emlékeztet. Egyebütt azonban köröket véstek cirkalommal a talp két mezejére, azokat körülvájták ékforma bemetszésekkel, hogy szirmos virágot mutassanak, és az egész lapot beszegték körül zegzugos vájt díszítéssel. A Kerbschnitt, az ékforma metszés egyébként elég ritka a palócság ornamentikájában, s ez az oka, hogy ez az ornamentika eredeti, nem nyomja a korlátolt teknika, ami mindig ugyanazokat a formákat szüli Svédországtól lefelé a Balkánig. Akadunk azonban ékmódra vésett díszítésű guzsalyokra is Rimócon meg Bujákon, s a bujákiak szebbek, mint a rimóciak.
A tilók egyszerűek, általában. A legdíszesebbet Diósjenőn láttuk (76); egyik oszlopa fölül szépen metszett gazdag formájú, másik oszlopát persze nem lehetett hasonló ékesre metszeni, mert akadékoskodnék a tiloló asszonykéznek – hanem a középső kötőfa, meg a talp támasztó lécei csinosabbak a szokottnál.




Guzsalytalpak. (75) 1–2 Borsosberény; 3 Patak; 4–5 Buják.
Otthonos ezen a vidéken is a kendertiloló, de a kender földolgozásához itt nagyobb, aféle kezdetleges gépeket alkalmaznak. Az áztatóból kiszedett s a napon már meg szárogatott kender a törőbe kerül. A törő hosszú vályú, amiben fahenger fekszik; e henger egyik végét az asszony lábával lenyomja s azután visszaejti a vályúba, miközben egy másik asszony a kendert a henger alá rakja. Van olyan törő is, amiből csak egyet tart a falu, közösen; fogaskerék, amit többen is hajtanak, s úgy puhítják a szárított kendert.
A szövőszék (77) neve: szátva, eszváta; főbb részei: zugó, felhajtó, szorító, pálcika, borda, osztó, váltó. Az osztó s váltó elnevezésből lett némely vidéken a szövőszék neve osztováta. Helyesen cselekednők, ha a régi szövőszékek, olajütő gépek, kallók minden kis részének nevét lejegyeznők, mert így nagy szókinccsel segíthetnénk a magyar gépészmérnököknek, akik idegen szavakkal kénytelenek a gép részeit jelölni, vagy pedig olyan rettenetes szavakat fundálnak ki, amelyeknek hallatára borsózik a jó nyelvérzékkel megáldott magyar ember háta.
Amikor néhai jó Mocsáry Antal, Nógrád megye monografiájában, a gácsi privilegizált Posztó-Fabrikát leírta, szintén zavarban volt, mert azt írta, hogy az industria előmozdítására igen hasznos eszközök és machinák vannak ott. Minthogy ezen külföldi találmányoknak még nincsen, de még eddig nem is lehetett magyar nevük, ezért azokat német neveken nevezte meg ilyenformán: Wébér-Stühle, Schrobel- und Lock-Maschinen, Aroso-Mühlen; hívtak volna pedig csak oda egy palóc asszonyt, a magyar nép az ő pompás megfigyelő s hasonlatalkotó tehetségével, gondolkodás nélkül elnevezte volna a fabrika valamennyi gépét s annak valamennyi részét.
A kendertermesztésnek is meg van a maga szókincse. Az összecsomózott szálas kender: főkender. Huszonnégy főkender: kila; máshol tíz egymásba kötve: koszorú; a fonál egy kötegében van tizenkét pászma, egy pászmában negyven ige, egy igében három szál fonál. A vászon: tizenkettős, tizenhatos, huszonnégyes és négynyistes.
A kendernek, a fonás, szövés szerszámainak nagy szerep jut a népszokásban, a néphumorban, a közmondásban s a népdalban. Keresztelőre menet az újszülött leányka vánkosába orsót, guzsajt fektetnek, hogy jó fonó váljék belőle. Az elmés néphumor kérdi: Ki látott kenderből tornyot? E furfangos kérdésre ez a felelet: aki a kenderben állott.
Nézzünk néhány közmondást: Bátor a kenderben, de nem a lenben. (Amabból nem látszik ki, de ez kisebb.) – Ember a lenben, de nem a kenderben. (Kistermetű.) – Erős kenderből válik erős kötél. Haragszik, mint akinek kenderföld nem jutott. – Lustos, mint a kenderáztató. – Pozdorjás kenderből nem lehet jó fonalat csinálni.
A fonóban a tapasztalatlan lánytól megkérdezik, hogy mi az: három virág elbúcsúzott egymástól, hol kerültek össze? Felelet: az asztalon; a buzavirág mint kenyér, a szőlővirág mint bor, és a kendervirág mint asztalterítő. Találós kérdés ez is: aki a száraz fa alatt van, mindig ázik, aki pegyig alatta nincs, a nem ázik, – mi ez? Ez a fonó asszony, aki mindig nyálazza azt a kezét, mellyel a kender-szöszt sodorja; másik keze nem ázik, mert azzal az orsót pörgeti.

Kendertiloló Diósjenőről. (76) A másik egy kendertiloló részlete a nyelv tövénél.
Felnyeött e ffa,
De nem a mag a tövibe. Eszeget e madar alatta,
De nem a maga begyibe. Mi ez?
Ez is a fonó asszony, aki megrágja a szöszt, hogy könnyebben sodorgassa fonalát. A fa: a guzsaly.
Uton megyen henderig (őgyeleg)
Hátán viszi kenderit,
Ha nem szánnám emberit
Meggyujtanám kenderit. Mi ez?
–Magyar birka.
A fonóban a leányok csepüből kis bábukat állítanak össze. Mindenik meggyujtja a maga bábuját s amerre azok dűlnek, arra felé viszik majd a leányt férjhez.
A babona azt tartja: ha leány a fonó ajtajáról levágott madzagot elégeti, utána bolondulnak a legények.
Lakodalmi vigasságban a vőfély beköszöntő verse így szól:
Vigad a menyasszony, nem perget most orsót,
A kezembe nyomott egy nagy tele korsót,
Melyért adjon Isten néki sok jó borsót,
Neked násznagy uram diófa-koporsót.
A palóc nóta meg azt mondja:
Bemászott a rózsám kenderi a tóba,
Ládd, me'montam, el ne meny a fonóba,
Vékon a szösz, könnyen elszakad a szála,
Vékon lesz a rózsám patyolatgatyája.
Igen, mert a palócság még hordja az ősi bő gatyát (78–80) s a hozzávaló vásznat otthon, az asszonynép szövi meg. A bő gatya úgy szép, ha ezer a ránca, s alul rojtos. A pendelyes gyermeknek itt éppen olyan vágyakozása a bő gatya, mint úri bakfisnak a hosszú szoknya. Az ingre és a gatyára vörös pamutból betűket himeznek; az ingnek mellére, a gatyának pedig bal felére a kötésnél. A barkóknál a széles rojtos gatya neve: libernye. Az ősi gatyaviselet magyar voltát igazolja a sok jóízű közmondás: Amilyen a legény, olyan a gatyája. – Annyit fordulj, mint a gatya ránca. – Egy ingben, gatyában sem fázik meg az ember, csak idő legyen hozzá. – Nehéz gatyára szoktatni a németet. Nem fél a német, hogy ellopják a gatyáját. – Sűrű műhely, ritka gatya.

Szövőszék. (77)
A kezdetlegesebb használati ruhákat is házilag szövik, pl. a hamvas nevű lepedőt, melyet fű, csalány, levélhordásra használnak, s mely mint takaró: esőben is jó szolgálatot tesz. A hamvas elnevezést sokan onnan származtatják, hogy lugozáskor a hamút ilyen lepedőbe rejtik, hogy az alatta lévő fehér ruhát megvédjék. Nyáry Albert báró, aki palóc földön sok régészeti ásást végzett, a bronz-karperecek külső felére tapadt vászondarabkákból azt következteti, hogy az őskorban a holtakat lepedőbe csavarták, mert nem koporsóban temetkeztek s nem akarták, hogy a tetem a földdel érintkezzék; az emberi hamvak kifejezés nagyon régi, a hamvas lepedő elnevezés tehát a temetkezési lepedő után maradt volna. Már régente is, vászonba egyszerűbb mintákat az asszonyok maguk is beszőttek; a szövőszék teknikájának fejlődésével ujabban pedig az iparművészetnek is becsületére váló mintákat tud szőni egyik-másik ügyesebb asszony. Noha a nép sokat szőtt, a takácsok is jól megéltek. Jánosiban láttunk igen szép szőtteseket.
A szövőszék berendezése jóformán az egész országban egyforma, a minták azonban vidékek szerint nagyon változnák; motivumaik a vászon szálaiból adódnak, ezért a szövés mintái mindig merevebbek, mint a himzés mintái, mert hiszen azokat korlátozza az eszváta mérete, a szálak menete.


Gatya-viselet. (78–79) Lőrinci és ludányi gazda.
Megtudjuk-e valaha, milyen volt az ősmagyarok szövése? Mert hogy szőttek. ahoz kétség alig férhet, hiszen már a bronzkor embereinek szövéséről bizonyító leleteink vannak. Az őshaza népei között bizonyára élnek még azok a minták, amelyeket a magyar szövéseken megtalálunk. Az összehasonlító néprajz talán szintén világot segít vetni nemzetünknek annyira homályos eredetére. Számolnunk kell persze azzal, hogy a legősibb magyar mintákba is elkeveredhetett a középkor stílusa, s később a renaissance, de a hozzáértők majd csak kihámozzák az ősibb formákat egykor.
A középkorból céhbeli takácsok munkája elég szép számmal maradt reánk. Lőcsén leltek egy szőttest. melyen stilizált angyalok sorakoznak; bizonyos, hogy templomi célt szolgált. A másik két érdekes szőttes Bazinból való, a pozsonymegyei egykor híres takácsok községéből, ahova érdemes az összehasonlítás végett kissé ellátogatnunk. Az egyik szövésen (81) szemben álló madarak vannak sorjában, a másikon (82) pedig szarvasok nézdelőznek ágas-bogas fák tövében. Ezek a motivumok teljesen egyeznek azokkal a motivumokkal, amelyeket. népünk még most is nagyon szeret. Bizonyos, hogy a minták már készítésük idejében is ősiek voltak. Mindkét darab keskeny szövés, melyek a mostaniakhoz hasonló kis szövőszékeken készülhettek. A stílusból látjuk, hogy a gotika legvégső korának termékei. Ezt kétségtelenné teszi a legfelső sorban látható írás stilizált minuskula betűivel. A madarak lába alatt kis csibék vannak. Bajos volna megmondani, miféle szárnyasok ezek? A nagy madarak sorát, alul-fölül, két keskenyebb szalag szegi hármas csoportokban egymással szemben álló madarakkal. A legalsó széles frizen szintén madarak vannak, csőrükről két leffentyű lóg le, amiből azt következtethetjük, hogy talán pulykákat akart ábrázolni a mester. Itt a kisebb madarak a nagyobbak hátán állanak a térbe való igen helyes beillesztéssel. A 81. ábrának szőttese rendkívül buján van rakva díszítő motivumokkal. Az alsó és felső, két szélesebb, sávja stilizált erdőt mutat. A fák két sorban állanak egymás fölött. Mindenik fa alatt agancsos szarvaspár büszkélkedik; az egyik első lábát fölemeli, mert hiszen a legalsó és legfelső sorban nem is tudná letenni, az alatta lévő háromszögalakú halom miatt. Az agancsosok dámvadak is lehetnek, mert testük pettyes; lehetséges, hogy a pettyezés nem a természetet utánozza, de a szálakat kötötte így a takács. Nagyobb területen ugyanis, nem mehet el szabadon; éppen ez okozza a szőttesek mintáinak tömöttségét. A szőttesen még két keskeny egysoros szarvasos szalag van s középen két esik, szembe álló madarakkal. E két szőttesen a mintákat kék szálakból szőtték be, ami pompásan hat a már kissé megsárgult lenvásznon, mely kiválóan jó és lágy.

Gatya-viselet. (80) Lóci gazda.
Hevesben s Borsodban legtöbb a geometrikus díszítésű szőttes, mert hiszen a kezdetleges szövőszékeken ilyenek készülhetnek legkönnyebben; akadunk azonban kelyhes virággal, szerte hajló levelekkel díszített vásznakra is. Mivel a szálakat nem lehet tetszés szerint olyan könnyedén hajlítani, mint a rajzban, természetes, hogy az ilyen virágmotivumok csak stilizálással születhetnek meg.
Lelünk emberi és állati alakokra is. A Lukaménye honti községből való két friz, pl. rideg, egyenes vonalakból van szerkesztve, de az egyiken már megjelenik a csúccsal szembe álló kettős szív, (100) aminek a sorát, alul is, fölül is, egy vonalba fűzött virágszirmok szegik be. Leveles galyhoz hasonlít a két nagybátonyi szalagdíszítés is. (106, 109) E vidéken is előfordul a mezőkövesdiek szembeálló két kakasa, (94) mint egy-egy törülköző alsó részének az ékessége, de nem foglalják azt be szorosan kétoldalt nehéz csikok sűrűségeibe, mint Mezőkövesden, hanem szabadon állítják a nagy fehér mező aljára. Az ilyen törülköző aljára illesztett sor sokféle. Siden is láttunk kakasokat (94). Virágosnak nevezik Siden az olyat (97), amelyiknek közepén leszakajtott ferde virágok állanak megdülve; babás az a törülköző, amelyiken összefogózkodott gyermekek vannak, persze igen naiv stilizálásban (103). Hogy változatossá tegyék a sort: a két szélső gyermek virágos galyat tart; ennek a magyar ornamentikában oly ritka motivumnak a neve, némely sidi házban «padári gyermek». Van rózsás, kőoszlopos is (108); ennek a friznek a sorát stilizált oszlopok, a palóc ház elejének kedves díszítő formái aprózzák el mezőkre, s azok közé illeszkednek a szögletes fürészvonalakkal határolt stilizált rózsák; az egészet, alul is, fönt is, leveles galyak fogják be.

Középkori céhbeli takácsok munkája. (81)

Középkori céhbeli takácsok munkája. (82)

Szőttes törülköző kendő Lapujtőről. (83)

Jánosi szőttes. (84)
A pádári gyermekhez hasonlatosat leltünk Csale községben, de a gyermekek oldalvást látszanak, s úgy lépegetnek egymás után, előrenyújtott karral; (VIII. táblán) alapvonaluk nincs, de egy ujjnyira lábuk alatt kanyargós indájú kék virágok sorakoznak.

Madaras szőttes törülköző kendő Lapujtőről. (85)
Apafalván, Hontban, felkunkorodó farkú , kiskutyák (111) állnak sűrűen, pár szerint egymásnak fordulva, persze igen naiv stilizálásban, Lukaményén pedig madarak; tartásuk legalább is kacsás, de a farkuk cifrább (a VIII. táblán). Az odavalók csak madárnak mondják. Van Ajnácskőn kakasos galyas is, amelyiken virágos galy váltakozik a lazán kiterjesztett szárnyu kakassal.
Bár ezek a motivumok is gyarapítják a szőttesek ornamentális anyagát, meg kell vallanunk hogy az a laza ornamentika, amit Gömör és Nógrád határvidékén szőnek a vászonba, nem felel meg annyira a szövés teknikájának, mint például a szomszédos, jóval sűrűbb mezőkövesdi díszítésmód. A színes szál, mely a díszítést adja, azon kötetlenül, hosszú darabon halad a vászon visszáján és ez gyöngévé teszi magát a szövést.

Szőtt dunnahéj Vizslás községből. (86)

Szőttesek. (96–101) 1 Kötény (szakácska); 2–3 Lepedő Locról; 4–6 Vánkoshéjak Nógrádvadkertről, Diósjenőről és Ludányból.



Szőttesek. (102–111) 1 Szives Lukaményéről; 2 Cserepesvirágos; 3 Virágos Gömörvidről; 4 Babás vagy padóri gyerekes; 5 Kakasos; 6 Lukaményéről; 7 Nagybátonyról; 8 Rózsás kőoszlopos; 9–10 Lukaményéről; 11 Apafalváról.

Szőttesek. (87–90) 1, 3 Diósjenőről; 2 Almágyról, gyerekes, csillagos és poharos minták; 4 Ludányból.

Szőttesek. (91–95) 1 Diósjenőről; 2 Lapujtőről, kis makk, kis rózsa és csillag van benne; 3 Jánosi szőttesek és rece; 4 Gömörvidről; 5 Nagybátonyról.

Ipolybolyki szőttes. (112)
Külön kis fejezetet kell szentelnünk a keresztszemes himzésnek, e sajátságosan merev, de mégis kedves ornamentikának, aminek formáit a keresztöltés szeme adja meg. E formák atyafiságban vannak a szövött ornamentikával. Mint Magyarországon mindenütt, a palócságon is megtaláljuk a keresztszemes himzés kedves termékeit. Ismeretlenek azonban itt az olyan gazdag keresztszemes kompoziciók, amilyeneket az erdélyi szász asszonyok csináltak, híven a régi formák nyomán, solymászó lovasokkal, nőalakokkal kevert növényi ornamentikával. Nem tudjuk, mennyiben csatlakoznak a palóc keresztszemes himzések régi mustrákhoz, mert nem leltünk sem templomokban, sem házakban olyan munkákat, amik félszázadnál régiebbek lettek volna. A legrégibbet Pálfalán, a Rima mellett találtuk. Ez az egy talán 50-60 esztendős is lehet; merev törzsek kelnek ezen sorjába s bocsátanak sovány, szúrós ágakat kétoldalt, amiknek végén szerényen tagolt virág ül, az ágakon pedig ritkásan kicsiny rózsaformák. Úgy e vékony, ritkás indák, mint a közbül fakadó alacsony bokrok rajza gyöngéd; színük most fakó, a mosás, a fakulás összehangolta a vöröset, a zöldet, narancsszint, meg a feketét, de színeiben mindez valaha igen élénk lehetett.

Rétságvidéki keresztszemes himzés. (113)

 

Himzés Gömörből és Hevesből. (117–118)



Rétságvidéki keresztszemes himzések. (114–116)

Himzések. (119) 1 Felsőczről; 2, 3 Főkötők hátsó részei. Apafalváról; 4, 5 Rimócról.

Himzések. (120) 1 «fejel-haj» párnahéj Sátóról; 2 Csokváról; 3 Proszrikos kendő Sátóról. Istvánffy Gyula rajzai.
Nagyon szép keresztszemes himzésekre leltünk Nógrád megye déli felében. Némi iskolai hatás ugyan meglátszik ezeken is, mert vagy a város, vagy az iskola hozatta ide ezeket a magyar ornamentikából kiütő sajátosságokat, decsak a 116. számú darabon érzik meg jobban. Ezen igen ékes edények állnak sorjában, az edényekből virágok nőnek, amiknek galyai koszorúba fonódnak össze s a galyak alatt két kis kutyus látszik; ez az ornamentika teljesen idegen ízű, hanem ami e fölött van, a szalagdísz fölött, az már magyarosabb. Jobb a rajza a 115. számú törülközőszélnek, amelyiken egy ágas-bogas friz fölött három bokor; kettő edényből fakad, egy pedig, a középső, csak úgy a levegőben áll. Legszebb azonban Szunyog Anna 114. számú varrása, pedig nem is régen csinálta, az írás szerint 1906-ban. Ismerte az iskolai munkákat. Ami meglátszik azoknak a betűknek a formáján, amikkel nevét himezte kedves munkájára. Az ornamentikája azonban jó, leszámítva a széldíszítést. A vászon középmezején három bokor sarjad, mindegyik edényből; vékony galyak, fenyőágra emlékeztetők, amin nehéz gyümölcsök, talán épen tobozok függenek sorjában; a virág az ágak végén vagy hatszirmú rózsa, vagy gránátalmaforma, vagy szegfű; apró bokrocskák helyezkednek el közbül, a nagy motivumok között maradt térben, nem szervesen, de iden kedvesen odarajzolva; eszményi s nem természetutánzó alakítások, csak az egyik szívforma mellett látunk két galambot.

Himzések. Gömörből. (121) Felső Sajóvidékről, alsó Rozsnyóról.






Szövőminták Lukaménye és Csale községből (VIII. tb.)
Nézzük most már a viseletet is.
A leányok hajukat ágba fonják és leeresztve viselik. (122) A fonat végére nagy tarka pántlikát kötnek. A fonat felső részére kötött nagy csokrot papirossal bélelik ki, hogy dudorosan álljon. A fésülés huncutkára, kákosra, tyukosra, semerintésre történik. A hajat foncsikba fonják és a fonatot csigaszerűen csavarják; az így összerakott haj neve cipóponggyola. Másütt a hajat a fül mellett félkörben sűrű fonalakban sallósfonásba szedik, (124) vagyis félkörösbe és a fejbub alatt foncsikokba vezetik. Négy, öt, hat ágból: rozmaringba fonják a hajat a halántékon. Ha az eladó leány szülei a házasságba beléegyeznek: a fiatalok kendőt cserélnek. Ezt. követi a «kendőlakás» vagyis a hivatalos eljegyzés. Ezután már a menyasszony nem fon hajába többé színes pántlikát.
A pártaviselés teljesen divatját multa; ehelyett a leányok fekete bársonyszalagot futtatnak végig a homlok fölött, különösen az egri járás leányai, vagy pedig menyasszony fejkötőt tesznek föl. (132133)

Lóczi leányok hajviselete. (122)
Az asszonyok hajukat kontyba fésülik. Az egri járásban a fiatalasszonyok kéregpapirból kontytokot készítenek, ami a kontynak formát ád és azt szilárdan tartja. Községenkint e tok alakja változik. Vannak asszonyok, akik ilyen tokkészítésből élnek. Előfordulnak színes selyemmel bevont díszített kontytokok is; az egyszerűbb tok ára 30–40 fillér, a díszítetté néhány korona. A kontyra jő a kontykendő, fölibe pedig a fejkendő. Mivel a szorosra kötött menyecskekendő alatt sok haj nem fér el, a dúshajú asszonyok fürtjeiket inkább eladják jó pénzért a városi hajas zsidónak.
Érdekes különösség ezen a vidéken a kontyvas. Ezt a holmit cigányok sárgarézből készítik és cifrázatok is vannak rajta. Erre csavarják a hajat s ez a «vas» itt a jegygyűrűt helyettesíti, ebbe vésik belé az esküvő napját és tulajdonosának nevét. A hajat a vasra kis vászoncsikkal: a kontyruhával erősitik meg.
Természetesen a hajviselet is különböző, majd minden faluban. A hevesi Mikófalván például kétféleképen fonják hajukat a leányok: egy ágba vagy két ágba. A női viseletben a hajfonás és a konty elrendezése igen nagy szerepet játszik. A városi hatást persze itt is látjuk, urasodó falvakban már nem fonják pántyikába (123–127.) a hajat, inkább koszorúba tűzik. Különösen a városban szolgált leányok terjesztik a kisasszonyos hajviseletet, de azért egy-egy virító, színes páltlikától ők se igen tudnak megválni.

Diósjenői leány pántlikás hajviselete. (123)
A férfi hajviseletét illető kérdezősködéseinkre több meglettebb ember beszélte, hogy apáik még középen kettő választott, vállig érő fürtöket hagytak s abba fésűt tűztek. A fül táján háromágú kákó csüngött alá. Itt-ott még van ugyan 80–90 éves ember, aki fejebubján görbe fésűt visel s hajfonása a kuruc-varkocs maradványa. Szeder Fábián így ír: «1780-dik Esztendő körül voltak még ollyan öregek, a kik üstökön kivül más minden hajokat leborotváltatták. Mostan az idősbek előhajokat homlokokon csomóba tekerik és felálló rövid üstököt viselnek. A legények pedig homlokul felett üstököt kötnek és azt három ágba fonyván, hátra lódítják.»
A kendő, keszkenő, kiskendő nevezetes holmi a népviseletben, de a népszokásokban is. Az újszülöttet látogató asszonyok fejéről a pitvarban lekapják a kendőt s azt pénzen kell kiváltaniok. A keresztelő után következik a poszrik, amikor a mesterasszony (bába) hívja meg a vendégeket, akik himzett, színes virágos poszrikos kendők-ben (120) süteményt, túros és krumplis lángost visznek, mert a kis jövevény tiszteletére nagy dinom-dánom dukál. A helyre egri legény neve: cikra; ráncokba szedett rojtos gyolcsgatyája korcából háromszögre összehajtott női színes fejkendő lóg elé, amit kedvesétől kap ajándékba; ez a «lyányhó járás» jele. A cikra heves, akaratos legény, aki nem igen hagyja jussát, különösen, ha kissé benyakalt a híres jó egriből! Ilyenkor nagy önérzettel kiabálja szálóigévé vált mondását: «Egri legény vagyok ám én.!» Ha összevész valakivel: a színes kendőbe kő kerül s fegyver lesz belőle, azzal lakol a vetélytárs. Mikor az apa a komaasszonnyal elmegyen leánynézőbe, ha a leány szülői vállalják a legényt: az apának százszorszép kendőt adnak át telve dióval, annak jeléül, hogy ünnepélyesen is jöhetnek kérőbe. A barkóknál, a medvesalji magyarságnál kendőlakáskor a falubeliek a menyasszony háza előtt csöngetyűvel, kendertörővel, kereplővel, kiabálásokkal, rikkantásokkal zavarják a kézfogót. Edényeket vagdosnak az ajtóhoz, mire a násznép elzavarja a vendégeket, akik babonásan azt tartják, hogy a megháborgatott jegyesek sokáig élnek boldog házasságban. Lakodalom napján a menyasszony az érette érkező vőfélyeknek is kendőt ajándékoz; módosabb leány maga fonta-szőtte kendőt ád, a szegényebb bizony csak aféle boltit. A kendő végén lévő huroknak szatying a neve, a menyasszony ezzel köti föl a kendőt a kisvőfény balkarjára, a nagyvőfélynek pedig a jobbkarjára. Lakodalmas menetben a vőfélybot rozmaringos ágán is selyem- és kasmirkendők lobognak, a botra tűzött aranyalma, dió, sütemény, eleven veréb s tarka pántlikák fölött.
Lakodalomban a férfiak pénzen, az asszonyok kendővel váltják meg jussukat a menyasszony-tánchoz. Sok községben, ha a menyasszonyt a biztos kimerüléstől meg akarják menteni, az anyós selyemkendővel váltja ki a táncból. Egy-egy jobbmódu lakodalomban ötven kendő is összekerül igy. A menyasszony fölkontyozása után a nagyvőfély kendővel leborított kaláccsal, a kisvőfély pedig szintén kendővel leborított mézespálinkával érkezik, s az a kendő a szószólót illeti, emez pedig a nagyvőfélyt, mert a pálinkát már ő helyezi az asztalra. A vőfélyek a kendőket rudra akasztják s vállukon hozzák be; a menyasszony azután kiosztja a kendőket a lakodalmi ceremóniák szertartásmesterei és urának rokonai között, ajába: ajándékba. A megajándékozottak külön-külön elmondják, hogy jobban örülnek a menyasszony jó nevének, mint a csekély ajándéknak.
Különösen régente, az asszonyokat fejkendővel temették; a fiatalabbját színes kendővel, az öregjét: feketével. A halottvivő legények karjára fehér kendőt, vagy fejre való színes kendőt kötnek; a legények kalapja mellé bokréta dukál, a leányok pedig ezt a bokrétát a karjukra kötött kendőre tűzik föl.
Így kiséri el népünket a kendő, bölcsőtől a sirig. Természetes tehát, hogy a népművészet nagy szeretettel foglalkozik a kendővel: elhalmozza ékítésekkel. A legnépiesebb kendő: fehér, (134135) melynek széleit, sarkait rendesen fehér, lyukacsos himzésekkel díszítik, azok «rozmaringgal vannak kivetve.» A nyak körül s a hónalj alá kerített patyolatkendő gyócskendő, ballán, bunkóskendő. Ezen nagyobb tere lévén a díszítéseknek, rajtuk még nagyobb mértékben nyilvánul a nép művészkedése. Nem csoda ha százszorszép-kendőnek is nevezik. Ezek szélét öblösre, hullámvonalasra vágják, meglyukgatják, kivarrják, négy sarkába bokrétát himeznek. A fehér kendők különösen a hetvenes évek táján voltak nagy divatban; egy-egy helyt eltünnek, de másutt ismét előbukkannak. A kendőkön sokszor meglátszik a városi hatás, de a falusi kendők a városinál sokkal becsesebbek, mert míg ezeken boltban előnyomatott minták vannak: a nép maga tervezi virágait. A 138139. ábrákon (Gömör legdélibb csücskén lévő Hangony községből mutatunk be két himzést, melyeken különösen a sarkok bokrainak rajza szép. Az egyiken háromszögletes formájú motivum: kivágott forma, amibe hálót varrtak, s abba füzték a hullámvonalakat, tetejüket meg magvakkal rakták teli sűrűen. Ez a motivum igen eredeti és jó. A másik kendősarok azért érdekes, mert rajzának mását gömörmegyei tálakon láttuk, ahová gurgulyával csurgatták és cseppentették.

Nódrádmegyei palócleány hajviselete. (143)
A 141–144. képünkön a nógrádi Berkenye község fehérnépének himzéseit mutatjuk be. Nehéz eldönteni a kérdést, hogy ezeket a mintákat a falu vette-e át a várostól vagy a város a falutól? Annyi bizonyos, hogy e díszítéseken megnyilvánul a nép lelkének naivsága.
A fejkendőnek felkötésénél az asszonyok sok ügyességet és kedves formát tudnak, mint azt képeink igazolják. Érdekes, hogy Érsekvadkerten az asszonyok kimenőkor a főkötő fölé fehér vagy világos kendőt kötnek s annak elejét úgy huzzák előre, hogy ernyőt vonnak így véle homlokuk fölé; különösen szép arcú nőknél ez a viselet bájosan titkolózónak, majdnem apácásnak látszik. Az ilyen fehér kendő «csakúgy fénylik a mezőben.»
Őrhalomban még az ékes főkötőnél is kedvesebb a hétköznapi fejrekötött kendő, mely laposan borul itt is a főre, de csücskei hátra lógnak a nyakba. Pereszlényben ez a fejrekötött kendő ünnepi viselethez való, anyaga selyem, két csücske hátul szélesen borul a vállakra s eltakarja a nyakat is.
A. népies készítésű kendőket persze itt is háttérbe szorítják már a bolti selyemkendők, ezért sokszor gunyolják is a fehérnépet: zsidó szagú a kendőd hugom! – vagyis hogy hitelbe vette…
A selyemkendő neve: bogárkötötte-kendő.
Egyik legnépiesebb viseletünknek, a főkötőnek talán legklasszikusabb hazája éppen Nógrád. Petőfi Sándor utijegyzeteiben írja: «Utbaesett Ludány helység, hol a legszebb parasztfejkötőket láttam életemben. Ha megházasodom, onnan hozatok fejkötőt a feleségem számára.»

Mikófalvi leány hajviselete. (125)

Recski menyecske diszes kendővel. (126)
A fejkötő formája vidékek szerint nagyon változatos. A ludányi csárdás vagy tarajos főkötő éppen csak a kontyot borítja s két aranyszalag csüng le róla; tetején ráncbaszedett pánt van, kakas tarajához hasonló. A farkas-főkötő az egész fejet betakarja s hátul szárnyai hosszan borulnak a vállra; ezt a főkötőt slingelt fehér kendőből (136–150) vagy virágos selyemkelméből alakítják. Litkén az asszonyok fejdisze: tutri, amit csinált virágból tornyosan alakítanak s a pántlikák földig érnek le róla.
A főkötők között szép a menyasszonyi főkötő; nincsen semmi túlzás rajta, a két, hátul lecsüngő szalag bokrétája is rövid.
Az egri menyecske különlegessége, hogy arany- vagy ezüstfőkötőt visel, melynek elől szalagbokrétája van, hátul pedig két pántlika lóg le róla. Nehány faluban a menyecskék kendőjét főkötő módjára föltett arany- vagy ezüstcsipke helyettesíti. Gyöngyös vidékén a tornyos, kúpalakú főkötő volt divatban. Az arany-főkötő eredeti alakját Ludány és Fülek-Püspöki őrizte legtovább; akadt olyan módos asszony is, aki egy-egy százast se igen sajnált a «garályisos» főkötőért. A Magyar Nemzeti Muzeum néprajzi osztályában a régi nógrádi főkötők tipusa aranyszálakkal tömötten ki van virágozva, olyan buján, akárcsak a keleti aranyhimzett munkák. Városiasodik kivülről erősen Verpelét is, szaporodik benne a bank meg a bolt, hanem menyecskéi még viselik a kúpos főkötőt. Vasárnap és hétköznap is, kontyukra sajátságos, alacsony, kúpos formában kötik a tarka kendőt, ami igen kedves sziluettet ád a fejnek. (151) Meredekebben, szinte függőlegesen áll a főkötő a gyöngyöshalászi asszony (146) fején és kúposabb (152) is a verpelétinél. Lapujtőn szép a nagy gyöngyökkel kivarrott menyasszonyi főkötő. Diósjenőn .különös, a többitől egészen elütő az asszonyok főkötője: sipka módjára födi be az egész fejet és a széle sűrün bodros, úgy, hogy széles prémszerű kerettel övezi az orcát. Nógrád két szép faluja, Hugyag és Rimóc főkötőviseletét képeink mutatják (IV. tábla és 148., 149. kép).

Pántlikás hajviselet Dejtáron. (127)
A menyecske-kor a nő életében legérdekesebb és legédesebb. Csuda-e, hogy a menyecske-kort jelző főkötőt olyan nagy szeretettel, valóságos fényüzéssel díszítik?… A szép főkötők tipusaiból a hontmegyei Apafalva községből mutatunk be egynehányat.

Érsekvadkerti leányok mellkendővel. (128)


Romhányi menyasszony. (129–130)

Érsekvadkerti asszonyok fejkendővel. (131)


Menyasszonyi fejkötő lapujtői és lóci menyasszonyon. (132–133)
Az egyiknek tagolása egészen régies, szinte templomi művészetünk magyaros renaissanceát juttatja eszünkbe; csillagvirág áll itt középen, merev száron, amiből két-két pár inda fakad; ketteje felkunkorodó magvas kelyhes virágot tart, ketteje meg csigavonalba görbül lefelé. A másik már nem annyira szerves; a középinda széles virágból ered ugyan és szépen tagolódnak az ágai meg a levelei, de fölül a két nagy rózsa nincsen kellően s arányosan beléillesztve a szerkezetbe. A frizek között legszebbek a rimóci himzések. Az egyik vékony, hullámos indájú, kétoldalt apró, letépett galyacskákkal szegett, a másik nehéz, pávaszemes levelek sora, vékonyabb kisérő indával, de mindkettőnek rajza igen gyöngéd és jellegzetes. A főkötők ornamentikája is különböző. Olykor-olykor megtámadja ezt is a városban vett portéka, a városban vásárolt szövött és festett vásznak díszítése; az iskolai kézimunka-oktatás is több helyt inkább ront, semmint javítana. Szerencse azonban, hogy a nép egészséges érzéke mégis felülkerekedik, átalakítja az idegenszerűt a maga szivében lakozó érzések, a saját agyában fogant gondolatok szerint.
A magyar fehérnép nem igen bomlik, nem eseng ékszer után; tudja, hogy a csillogó gyűrű nem igen illik a munka sulyos nyomait hordozó ujjra. A nyakon azonban szeretik a gyöngyöt, a kalárist, különösen a vicsittó garályist. Ujabb időben a fiatalabb leányok olyan fülbevalót viselnek, amelyikről kereszt csüng le.

Diósjenői menyecske ingvállal és himzett keszkenővel. (134)

Verpeléti leányok templomba menet, ingvállban és kivarrásos keszkenővel. (135)
A vászonruhát fehér-őtőnek mondják. A női fehérnéműek neve: ujjas, ingváll, pendel, (hosszú ing, pendelke, pentyák, pendus), gyermeking, féling, röviding, korcosing, alsóruha, alsószoknya, korcosszoknya. Ha a pendelyt derékon kötik meg: ráncos-, ha zsinegen a váll tartja: korcospendely a neve. Karancsalján, Litkén a női ing: szuka, melynek könyökig érő szűk ujja van. A leányok és menyecskék ünnepen fodrosujju «csárdás» ingvállat, gallérnélküli vászoninget viselnek (156 és 189). A patyolat-ingváll a kézfejnél ráncokba, kézelőbe van szedve s a jutka köti össze. Az ingváll himzésmintáinak nevei: tőzés, parasztolás, keresztelés, kettőske, fül, kalyinkó, lánc. A hétköznapi ingváll csak derékig ér le s bekötik a szoknya korcába. A mezei munkában hajladozó nőnek derekán bizony ki-kivillanik a fehér test…
Az ingvállra a kapcsokkal ellátott ujjatlan derekat, a pruszlikot öltik, azt a virágos, tarka, csillogó ruhadarabot, aminek díszítésén nagy pompát fejtett ki mindig a falusi fehérnép. A pruszlik neve itt: lelle, szellőske, vedrád, szállóka. Ez a pruszlik a mellet laposra leszorítja; templomba járó ruha ez, otthon nem viselik sohasem.

1. Maconkai (Heves) leány hétköznapi ruhában. – 3. Rimóci (Nógrád) menyecske. (IX. tb.)

2–4. Hugyogi (Nógrád) menyecskék.
A pruszlik fölé, hidegebb időben, kabátkát öltenek s annak neve: (145) vizitke, szabadka, lelle, testálló, passzent, franciska, ránciska, kacus, pluszka. Két főtipus: a vizitke és a szabadka. Amaz kivágott nyakú, emez állig begombolt; amaz testhez áll, emez zsákszerűen szabadon lóg; az első ünnepi, a második hétköznapi viselet. A ránciska és franciska a mellen fodrossá ráncolódik, átmenet a bluzhoz; városias, hosszú szoknyához és cipőhöz viselik. A vizitke téli kiadása: bujka vagy kacamajka; ezt vattával bélelik, bársonynyal szegik, s arany, ezüstszálakkal díszítik.
A nők téli öltözéke egyébként a nyáritól csak abban különbözik, hogy a patyolatingváll helyett gombokkal cifrázott, prémes, rövid, suskás ködmönt öltenek.

A slingelt farkas főkötő. (136)

Főkötő viselet Lóczon. (137)
A kék posztóból varrott, világosabbkék zsinórzattal díszített rókatorkos mente (68) az asszonyoknál ezelőtt két-három évtizeddel még általános volt. A legények, ha lakodalomban a menet után lovagoltak vagy a követjelölt elé bandériumban vonultak: elkérték az asszonyoktól ezeket a mentéket s panyókára vetve parádéztak benne. Régente nem is volt vőlegény, aki ne rókatorkos mentével és szépen kivarrott piros csizmával ajándékozta volna meg menyasszonyát a kézfogón. Az elköltözöttet úgy tisztelték meg, hogy rókaprémes mentében mentek temetésére.
A leánnyal néhány birka, egy üsző, a jobbmóduaknál egy rókás mente járt ajándékba.
Nagyon érdekes egy cseh iró vélekedése, mely szerint a szkitha nők ruházata a férfiakéhoz hasonló, – viszont Jerney János jegyzi föl, hogy keleti utazásai alatt a női kőszobrokon feltünt néki a hosszú prémes menteruha, s valami szkitha rokonvonást lát abban, hogy az ő idejében a középrendü magyar nők is rókatorkos férfimentét öltöttek.


Lukacsos himzések Felsőhanganyról és Szentsimonról (Gömör megye). (138–139)
Bármiként városiasodjék is különben a viselet, a magukra szedett tizenkét-tizenöt szoknyához hivek maradnak. Ahány szoknya a leányon, mindeniket másszínű pántlikával kell ám beszegni .… A szoknya rövid, sok helyt, csak térdig ér, aminek gyakorlati haszna is van: nem csatakosodik az alja.
Az én babám lilaszín szoknyája,
Rászállott a harmat az aljára.
Gyere babám, verd le a gyenge harmatot,
Vedd le a szívemről a bánatot.
A hosszú szoknya alját bizony még jobban megnedvesítené, ott falun, a hajnali harmat. A szoknya úgy szép, ha élénk a «falja» s ezen mennél tarkábbak a virágok.

Asszonyok Recskről fejkendővel. (140)
Nagyon óvatosan kell hajladozni, a rövid, szétterpeszkedő szoknyákkal. Mulatságban, táncnál vigyázni kell a pördülésnél, félkézzel le kell szorítani a szoknyákat, nehogy valami csintalan látványosságban legyen a legényeknek részük. Azt azonban nem kerülik el a lányok, hogy térdük olykor ki ne villanjék, ami nem megyen nagy eseményszámba… Az egri leányok és legények külön-külön sorban összefogózva járják az utcát, énekelgetnek, dévajkodnak s hancuroznak. A leányok egyszerre lépnek ki, úgy, hogy redős aláomlású, kereken duzzadó, színekben gazdag, tarka-barka szoknyájuk ütemes, szabályos mozgást, lengést végez. A duzzadó szoknyatömeg külön járási modor elsajátítását kivánja. Külön kell azt tanulni, hogyan illik a szoknyát riszálni, ritmikusan ringatni. «Úgy lóbázik a faruk, azt gondolná az ember, hogy elszáll. A dologtalan, sokat parádézó leányra mondják is: «Bárcsak úgy tudnál szitálni, mint a farod riszálni».
Selyem és bársony a barkóknál és palócoknál nagyon divik; az a rend, hogy a menyecske első esztendejében selyemben jelenjék meg a templomban.

Fehérhimzések Berkenyéről (Nógrádmegye). (141–144)
Legalul van a pendely, fölötte a rongyszoknya, ezután a barchetből varrott zsandárka, azután meg egy sereg kikeményített fehér szoknya, legfölül a színesen szegett felsőszoknyák. A rong szoknyát és zsandárkát kétrét még fel is tűzik; a fehér szoknyákat redőzve vasalják. Ezek az alsó szoknyák csak térdig érnek, mert már úgy kifejthetik duzzasztó szerepüket. A kivasalt szoknya akkor igazi, ha megáll a földön úgy, mint a harang, vagy mint a borító kosár.
Az elszaggatott szövetekből vékony sávokat hasogatnak, s azt megszövik mint polgári házaknál az ismert szőnyegeket szokták; ebből a szövetből varrják a rongyszoknyát, ami legalul van, hogy a szoknya harangalakját jobban segítse kidomborítani.
A viganó elnevezést itt csak gyermekruhára alkalmazzák. A hosszabbodó szoknya: mesteremberes. Kötényt nők és férfiak egyaránt viselnek (192–194, 196 és 225). Jellemző, hogy a palóc asszony köténye legtöbbször dísztelen, fekete, még ha a szoknya tarka is; himzett női kötény alig akad; ellenben a férfi, a legény kötője legtöbbször világos színű és kivarrott. A gömöri Hanva, Simoni, Serke, Feled község fehérnépének köténye azonban híres selyméről és csipkézetéről. Felső- és Alsóbagod a fehér kötények rendkívül gazdag változataiban mutatnak jó ízlést, sok művészi hajlandóságot.
A fehér gatya fölé kötött kékfestett kötény: szakácska; a nadrág elé kötött kötény: ganga; a körülérő női kötény: kecele, gonya, szakácska, futyika, surc. A külömböző szabású kötények elnevezése vidékenkint változik.
A palóc legény ünnepi ékességei között ott a leányhimezte és ajándékozta kötény, szépen slingelve, kicsipkézve, alul kirojtozva.
Egyes községnek híres szép legény-kötényviselete van. Ilyen a hevesmegyei Erdőtelek, ahol a kötény fekete kelméből készül. Alsó sarkait lekerekítik és szélét ugyanazon kelméből készített nyolc-tíz cm. széles fodorral vagy fekete bolticsipkével látják el úgy, hogy csupán a felső szélek maradnak üresen; a kötényt piros kötővel kötik derékra s az a piros pántlika olyan hosszú, hogy a derekat kétszer is körüléri; elül kötik meg. A kötényeket sok-sok színnel himezik, virágozzák, a készítő egyéni izlése és fantáziája szerint. A fodron belül virágfüzér övezi a kötényt, sőt az belső mezején is szétterül; közepébe rendesen két fehér galambot himeznek, s a két galamb között a legény nevének kezdőbetűi (194.). E kötényét a legény csak ünnepnapokon viseli, akár gyolcsgatyába, akár feszes, fekete, zsinóros magyar nadrágba öltözzék. A kötényt a szerelmes leány készíti választott párjának s csak természetes, hogy minden ékeset, minden szépet reá rakna… Minden leány a maga izlése és tudása szerint rajzolja s himezi a kedvesének szánt kötényt; az alapmotivumok azonban megegyeznek, mert hiszen rég idők, talán századok óta ez a szokás itt Erdőteleken, de meg a vidék számos más községében is. Némely kötényen van tizenöt-húszféle selyemmel varrott himzés: színhatás tekintetében hasonlítanak is a színekben pompázó mezőkövesdi kézimunkákhoz.

Menyecske pruszlikban Szenterzsébetről. (145)
Finomabb kézimunka: csipke, rece ma már nem igen díszíti a nép ruháját. Nagy multja van pedig az ilyen női kézimunkának is ezen a vidéken, parasztházaknál, uri családoknál, a templomokban sokat találunk még, de már nem sokáig, mert úgy hazai, mint külföldi régiségkereskedők átkutatják e vidéknek is minden házát. Nem néz senki a kezük alá, semmiféle tilalom nem állja útjukat.
A Felvidéken a vert, más néven vetélt csipkének volt nagy kelete. Már a XVII. században csipkeverő népipar virágzott Körmöczbánya tájékán. Meg is emlékeznek róla a krónikások. A hatóságok kárhoztatták a csipkeverő leányok cifrálkodó, módjukhoz nem illő magukviseletét. Ebből a korból sok, igen szépen készített csipkénk maradt, különösen a felvidéki templomok oltárterítőin.

Kupalaku főkötő Gyöngyöshalásziról. (146)

Fejkötős menyecske Pereszlényből. (147)
Azok a darabok, – írja munkatársunk, Gróh István, – amiket a palócságban lelünk, kivált följebb, északon, azt mutatják, hogy a csipkekészítés általános volt népünknél egész a XIX. század derekáig, vagyis addig, amíg a jobbágyság felszabadítása egymás köréből el nem szakította a nemes asszonyt és parasztleányt. Akkor azután felejteni kezdték a csipkevetélést, padlásra, sutba kerültek a vetélőpárnák, lemaradt a kendőkről, fejkötőkről a kézzel csinált csipke, és került helyébe gyári munka, cifra és olcsó; csak egy-egy messzebb vidéken, inkább fönt a maradibb tótságban dolgoztak még csipkeverő öreg asszonyok. Igy Alsósajón, nem messze a magyar nyelvhatártól. Itt is csak egyetlen öregasszony csinálgatja a csepeszek elejét, s utána bizonyára gazdátlanul marad csipkeverő párnája. Magyar asszonyt klöplizni (ezt a szót ismeri jól közönségünk) nem láttunk még Gömörben sem, ott, ahol pedig még legtöbb vetélt csipke található manapság is.


Menyecskék főkötővel Hugyagról. (148–149)
Hanem azért itt is megbecsülik ezeket a régi jó munkákat; a recés, a csipkés szélű nagy terítőket tisztán, összehajtogatva tartogatják a ládafenéken s csak kiváló alkalmakra veszik elő. Csetenekvölgyén a szülő asszony ágya köré akasztják, másutt meg öregasszonyok kivánkoznak véle a sírba, és szemfedőnek tartogatják. Az emberélet legnagyobb perceihez adják: a születéshez meg a halálhoz. De keresik, szedik is az ilyet Rimaszombaton s Rozsnyón a kupecek, serényen.


A ludányi Farkas-főkötő. (150)


Fejkötő-viselet Verpeléten. (151–152)


Fejkötő-viselet Érsekvadkerten. (153–154)

Erdőkövesdi menyecske viselete. (155)

Recski asszony ingvállban és fejkötővel. (156)


Visontai leány. (157)


Pereszlényi leány. (158)




Anyák. (159–160) 1 Nagybátony; 2 Recsk; 3, 4 Lócz községből.


Dejtáriak, Hevesmegye. (161–162)

Menyecskék Őrhalomról. (164)



Menyecskék. (165–166) Pásztó, Sajla, Nagybátony, Kazár községekből.

Leányviselet kesziből. (167)

Lőrinczi leány. (168)


Menyecskék. (169) Visonta és Recsk községekből.


Menyecskék Pereszlény- és Diósjenőről. (170)

Leányok Dejtárról. (171)

Menyecske Lóczról. (172)

Leányviselet Hugyagról (Nógrád) (173)

Menyecske Hasznas községből. (174)

Leány Mikófalváról. (175)

Diósjenői leány és menyecske. (176)


Asszony Szenterzsébetről. (177)


Asszony Szentsimonról. (178)

Viselet Mikófalváról. (179)

Asszony Pereszlényről. (180)


Dejtári anya és leánya. (181)
Annak a nehány recemunkának, amit e könyvben bemutatunk, legrégibb darabja a Sajóvölgyéből való. Széles csipke ez, rajta egyenletes, hálós alapon dúshajtású bokor, a középen tele virággal, mellette meg kétoldalt kelt nehéz sarjadzás, ami külön válik egészen a középső bokortól. Nem hosszú a darab, s ezen a középső három nagy motivumon kívül csak még két vékonyabb virágszál áll kétoldalt s rekeszti be a két szélt.
Úgy ez a csipke, mint általában valamennyi palócföldi, sőt mondhatnók felvidéki vetélt csipke: szalagos csipke. Vagyis a díszítés rajzát egy összefüggő, szövött szalag adja meg, s ez adja ki kanyargásaival az indákat, a virágkelyheket, rózsákat; ezeknek a virágmotivumoknak a háttere egyenletes háló, sűrűbb vagy ritkább, de a széles rózsák bele sokszor más szövésű, mint a laza háttér, – sűrűbb vagy díszesebb ennél. Mindennek oka pedig, hogy a csipkevetélés a szövés egy neme lévén, annál szaporább, könnyebb a munkája, mentől kevesebbszer kell megszakítani, mennél kevesebbszer kell elkötni a szálakat. Azért ilyen folytonos szalag a legtöbb ornament szülője, ami aránylag legkönnyebben állítható elő ebben az egyébként igen nehéz, és csak lassan megtanulható teknikában.


Menyecskék Pásztóról és Szentsimonról. (182)
Fájdalom, minden évszámbeli jelzésnek hijjával lévén, lehetetlen kor szerint való sorát adni e csipkéknek a XVIII. századtól kezdve egész a mi időnkig. Ezt a sorozatot a maga teljességében össze sem lehetne állítani e vidék anyagából, át kellene nyúlnunk északabbra, a tótságba és felvidéki városaink német bányásznépének régi készítményeihez.
Azt megállapíthatjuk, hogy a legrégibb csipkék rajza változatosabb, mint a későbbieké; ritmusuk nem olyan szigorú, nem annyira egyhangú, nem egyetlen motivumnak folytonos megismétlődése a rajzuk. Ha ismételnek is egy-egy motivumot, az nem egyetlen virágkehely, hanem egész bokor. Igy a régebbiek közé kell tennünk azt a két csipkét, amit Rudnán leltünk, a pelsőci nagy hegy északi lejtőjén (198–199). Egyiknek háttere fekete csipke, mert feketére vagy zöldre szőtték ugyanis sokszor a háttér áttetsző hálóját, hogy annál inkább eléütközzék belőle a rajz. A középső virág tövéből két nehéz kanyargós inda fakad és megkunkorodik mindegyiknek a virágos nehéz vége; ezenkívül, kétoldalt, a csipke két széle felé rézsút nő két gazdagon tagolt sarjadzás. A másikon három bokor áll egy sorban, egyszerű bár és vaskos indájú, de azért eléggé jó a rajza.
Azok a csipkék, amiket bőven varrtak föl lepedőszélre: kétfélék. Vagy egyetlen összefüggő hosszú pántlikát képeznek (202, 206) mint előbb mondottuk, ahogy a vetélőpárna adta, – vagy pedig külön részekből (204 –210) állították össze, s ezek a részek külön, egyenként készültek el a párnán, lévén mindenik ilyen rész megannyi egyetlen behatárolt virágmotivum, cifra kerek rámájú. Az ilyen motivumokat azután, ha elegendőt készítettek belőle, összefűzték s így adódott ki a szélcsipke. Ez a gyakoribb eljárás a régi csipkéken is. Összefüggő, folytonos menetű csipkét keveset találunk. Az ilyen külön-külön készített darabok ornamentális tölteléke nagyon sokféle; legszebb az olyan, amelyiknek formája magyarosan kelyhes virág, kunkorodott szélű, kétoldalt, alul, két tőlevelet eresztő; ennek a kelyhébe cifrább szövés kerül, keresztbeálló apró magformákkal.

Őrhalmiak. (183)
Szép az is, amelyiken a középső, aránylag apró virágot két kerek leveles galy fogja körül (201). Ennek is van több változata, sűrűbb meg ritkább, olyan, amelyiken a két leveles ág egészen körülmegyen, meg olyan is, amelyen a két ág csak a virág magasságáig ér, vagy pedig virág ül ennek a két végén is, és kerek bogyók lógnak le azon alul kétoldalt.
Némelyiken viszont leszakajtott kunkorodó indák feküsznek sorjába, amiknek virágja, a kunkorodáson belül, nehéz kerek rózsa (202). Leggyakoribb azonban az olyan csipke, amelyiken egyetlen galy és szár nélkül való virág van mindenik rekeszben; ez a virág lehet sűrű vékony szirmoknak egybeborulása, amik úgy nyúlnak fölfelé egymás mellett, mint a kéz ujjai; lehet háromszögletes is, úgy, hogy a háromszöges kehely belsejét csak áttört díszes szövés tölti ki; lehet tömött, szúrós bokor, gömbforma egészben véve, akár a sorjába ültetett buxus, vagy kerek rózsa, (203–205) sűrűen aprószirmú, aminek belét hálós rajz cifrázza.
Ezek paraszti munkák. A templomi csipkék között akad sokkal gazdagabb is, olyan széles sávú, amiknek mezejét sűrűn borítja be a szalagmenet, tekergő kigyók nyugtalan tömege, hol tágabban, hol meg összefonódva. A legszebb ilyen csipkés oltárterítőt Hisnyón láttuk abban a XIV. századból való öreg falképes templomban, amelynek az oltára még csúcsíves korból való, de az oltár barokkos tetejét már Murányvár híres szép asszonya csináltatta, Wesselényi Ferenc későbbi hitvese, s bizonyára ő ajándékozta az oltárra a csipkét is; de ez tót vidéken fekszik már, jónéhány kilométernyire az utolsó magyar falutól, Gicétől, azért nem is vettük a csipke képét ebbe a kötetbe.

Leány Romhányról. (184)
Említettük, hogy a palócságon kimult már a csipkekészítés, és haldoklik, lassan, Sárosban, Szepesben és Zólyomban is. A divat visszanyul olykor a valódi csipkéhez. Az előkelők, a hozzáértők megkívánják, hogy emberkéz csinálja ruhájuknak ezt az ékességét is, mindazonáltal közönségessé nem válik a kereskedelemben a kézzel vetélt csipke soha. A modern gépek pompásan utánozzák és készítik olcsón a régi vetéltformákat, a nép leányai pedig a mai nagy bérek mellett nehezen hajlanak az ilyen szaporátlan, kevés kenyeret adó munkára. Az állam, bár nálunk apránként vállalni kénytelen mindama feladatokat, amik egyébként a társadalmat illetnék, megteszi itt is a magáét. A kereskedelmi kormány régebben már csipkeverőtanfolyamot állított fel Körmöczbányán, taníttat, megrendeléssel, anyaggal látja el a közeli falvak népét, vásárol, közvetít, előlegez, s így nem engedi elmúlni, elhalni ezt a teknikát. Az új csipkeiparnak az ornamentikája teljesen más azonban, mint az, amit mi itt bemutatunk. Csetneken készítenek háziiparilag olyan csipkéket, amelyeknek motivumait régi magyaros himzésekről szedegetik össze.

Díszités az alsószoknyán. (185)
A szövés ornamentumaihoz nagyon hasonlítanak a recemunkák díszítései. A rece-készítést bizony már elfelejtette a mi jó palócnépünk úgyszólván teljesen és úgy, ahogy elfelejtették a zsubrikálást, meg a csipkeverést. Régi teknika a rece is, aminek legszebb emlékdarabjait a Sajó és a Rima völgyén találjuk, legtöbbet ott azon a tájon, ahol ez a két folyó egybeszakad. A díszítés alapját a rece, vagyis a háló képezi, amit előre külön kötnek meg, recélnek, kicsiny szemekből, erre került a tűvel fűzött, öltött díszítés, mi a maga teljes szépségében akkor tünik elé, ha a recét sötét szövetre fektetjük.
Azon a legrégibb és legszebb darabon (197), amit e könyvben mutatunk, igen nemes rajzú motivumok, bokorrá fűződött virágok állanak külön-külön csoportban. Régi munka ez, talán a XVIII. század elejéről való, vagy még a XVII-ből, és, amint rajza mutatja, előképét valamelyik nemes kurjáról vagy papiházból kaphatta az az asszony, aki csinálta valaha. Az a széles rece (207), mely Sajópüspökiböl származik, sűrűbb ennél, sokkal inkább a nép felfogása szerint való, de a tömött bokrok indáinak, virágjának rajza érzéses, erővel teljes és rokon azzal az ornamentikával, ami 1700 tájékáról maradt ránk a templomi kendőkön. Igaz, túlságos egyenletesen borítja be egész mezejét a két főmotivum, az álló bokor, meg a kerek rózsából fakadó virágzat, és keveselnünk kell az ornamentek levegőjét, hiányoznak az üres terek, amiken megpihenne a fáradó szeme, hogy annál jobban élvezze a díszített részeket. De maguknak a motivumoknak a rajza erőteljes, valamint becses az a csipke is, amit az aljára varrtak.

Asszony Erdőkövesdről. (186)
Utóbb, a XIX. század folyamán, egyszerűbbé, szögletessé és bizonyos mértékben üressé válik a recemunkák ornamentikája; tágabbak a hálószemek is, kevesebb már az olyan munkásdarab, mint amilyen az utóbbi kettő, – ellenben lelünk ezek között a kései recék között több színes munkát.

Asszony Mikófalváról. (187)
Ugyancsak Sajópüspökiből való a 208. ábra széles színes recéje, aminek azonban csak a két szélén állanak szorosan kifelé forduló virágkelyhek, a tágas belső mezőn renyhe kanyargású inda fut végig s a közbüleső részeket csak alig tölti meg egy-egy nagy ormótlan csillagforma, s néhány apró elszórt keresztvirág. Rimaszécsről való a 204. ábra parasztos mívű recéje; díszítése hasonlít ahoz a szövéshez, amit Gömörsiden oszloposnak mondanak; oszlopok aprózzák a teret ezen is, de az oszlop törzsöke vékony, feje s lába nehéz, és a közbülső térbe formált kerek virág ezen igen tömött.
Mostanság, amikor a nép emlékezetében már elhalaványodott minden, ami ezekre a munkákra vonatkozik, sok helyütt még recének mondják a szálkihúzással, a subrikálással készült munkát is. Sokat készítenek ilyet Gömörben, a szomszédos Nógrádban, Borsodban, de ezek a munkák nem különböznek formában és kivitelbenazoktól, amiket Erdélyben és a Dunántúl lelünk bőséggel, s amelyeknek díszítő motivumai mostanság is élnek a kalotaszegi varrottasban, értvén a varrottasnak azt a fajtáját, amit egykor (Gyarmathy Zsigáné élesztett föl Bánffyhunyad vidékén s tett divatossá országszerte.
Legkedvesebb motivum ezeken is az a stilizált kakas, melynek farka kettéágazó galy, olykor virág, s melynek testét gyakorta fekete belehimzéssel tarkitották, hogy annál jobban kitűnjék az áttörött (kihúzott szálú) alapmező (209–211, 214).
Van olyan, amit poharasnak vagy kelyhesnek mondanak. (212., 228). Ezen stilizált, talpas kehelyforma edények állanak sorjában, a kehelyből két nehéz inda ered s csüng le kétoldalt úgy. hogy virágja a talpat éri.
Van továbbá olyan áttört munka is, amelyiknek dísze tisztán geometrikus vonalakból formált csillag (213), vagy szögletes szirmú rózsa, de ez nagy, akár a napraforgó virágja, és mivel tág közök látszanak közbül, igen kellemesen díszítik a zsubrikált mezőt. Ritka az olyan darab, amelyiken cserépből eredő növényszár fején nehéz tányérrózsa látszik s abból erednek a környező kisebb kelyhes virágok, meg füzérek, s éppen ezek a legszebbek a palócsági zsubrikált munkák között. Az uri házak divatja volt ez valaha, a nemesi udvarház adta lefelé a zsubrikálás ismeretét a jobbágynak. Kevés ideig tarthatott e munkának a divatja. Nem volt módjában népünknek, hogy belévigye lelkét, hogy meggyarapítsa ornamentikáját, amit egyébként úgyis nagyon-nagyon megköt, korlátoz a szigorú teknika.

Asszonyok Diósjenőről. (188)
Nézzük most már a férfiak viseletét. Vezetőnk a régi világban, néhai jó Szeder Fábián ezt írja: «Ami a viseletet és ruházatot illeti. az öregebb férjfiak magosabb, a fiatalabbak alacsonyabb süveggel födik fejeket. A kalapok is szokásban vannak már, miolta a süvegesek megritkultak. Látjuk tehát, hogy még csak száz év előtt is a süvegviselet volt általános. A süveg posztóból készült magas alakura, széles karimával. Bartholomeides László Cottus Gömöriensis című munkájának térképén látunk ilyen süveget. Ezzel temették el a halottat is. Hangonyon egy sírban találtak egy ép süveget, amit a rimaszombati múzeumban helyeztek el. Több céh szabályai szerint, a mester az inasnak, a fölszabaduláskor abamentét, dolmányt, nadrágot., két pár fehérruhát, csizmát és süveget tartozott adni.
A legények a kalapot rozmaring bokrétával díszítik, aminek a neve itt: boldogvirág. Az árvalányhaj s pávatoll helyébe bolti virág, a bukréta, tutri, lép, emellett apró tükröcskék fénylenek, amelyek bizonyára a boglár pompáját kivánják helyettesíteni.
A magyarság kedves viselete: a fekete báránybőr-süveg telente ezen a vidéken általános.
A miskolczi kalaposok limitációja 1813-ban ezeket mondja: «Liberiás Tselédnek való legnagyobb karimájú felkötött mondva tsinált Szőr Kalap 1 Rf. 30 Kr.; Magas tetejű gömbölyű jóféle szőrkalap 1 Rf. 40 Kr.; Közönséges Parasztnak való hat hűvelknyi karimájú Szőr Kalap 1 Rf.; Felkötő jóféle Selyem Kalap 7 Rf. Ha Kalapot tsináltató maga ad Nyúlbőröket, a munkának ára 2 Rf.» A hatalmas vármegye még a viselet dolgába is beléavatkozott, s nemcsak árát, de formáját is megszabta a kalapnak.
«Tapasztaltatván az – mondja a kalaposok limitációjához fűzött «jegyzés», – hogy a rendkívül való nagy karimájú Paraszt kerek, akár fekete, akár fejér úgynevezett Zsivány Kalapok a visszaélésig szokásba jöttek, mellyek mind maguknak a közrendű Embereknek, mind a Cselédet tartó Gazdáknak terhekre vagyon és haszontalan költséget okoznak; ahozképest a Kalaposoknak megtiltatik, hogy a feljebb megírt hat Hüvelyknyi Karimájú Kalapoknál nagyobbakat közrendű Embereknek számukra ne készítsenek, és ne áruljanak, külömben ha nálok efféle nagyobb Kalapok fognak találtatni, azok körül fognak nyirettetni.»
Régente az ingnek nem volt gallérja. Az így csupaszon maradt nyakra Fekete selyemkendőt csavartak körül; ezt a kendőt a legény jegyajándéknak kapta és jóformán egész életén át viselte minden ünnepnapon. Öreg írásban olvassuk: «Nyakravalót csak nagyobb napokon viselnek a hetyke ifjak; másként arra senkinek sincsen szüksége. Csuha, kankó, bocskor a közönséges mindennapi öltözet; ujas, de többnyire ujatlan ködmönt, és botkát (topánkát) többet látni, mint nadrágot és csizmát. A szennyes vagy zsíros vászonruhát nem kedvelik; fejér ingét és gatyát viselnek örömest.»
A rövid ünneplő kabát: mándlyi. Ezt a legény viseli. Házas ember testhezálló, barchettel, báránybőrrel bélelt, pitykékkel ékesített, zsinórozott, rövid kabátja: nemtelik, nagylajbi. Ősszel előkerül a bőrlajbi, másként: melylyedzeő puruszlyik. A mellény gyüjtőneve: lajbi; (231) a bőrmellényé: cucaj; az ujjas, szövött meleg mellény: untercig, unterci.

Verpeléti menyecske kivarrásos ingvállban. (189)
Régente több nógrádmegyei községben a mellény téglavörös volt. A kik a palócvidékeket ismerik, azok a lajbi szabásából, gombozásából, zsinórozása és színe után megmondják, hogy viselője melyik községben lakik. Minél közelebb a falu a városhoz, annál színtelenebb a lajbi és kevesebb rajta a fénylő acélpityke. Sok helyt a lajbit hátul kivágják s belé színes pántlikákat húznak, amivel a lajbit úgy összevonhatják, mint nők a fűzőt. Nagyon ünnepies a kecsői, vályi, simoni, darnyai és serkei nemesek hollófekete mellénye és dolmánya, amit ezüstgombokkal és zsinórral díszíttetnek. A dolmány neve dóka, s annak színe és kiállítása szintén elárulja viselőjének községét. A dókán is gazdag a zsinórozás, sok a gomb és pityke. A ködmön kerek, elül-hátul egyforma a szabása; a bekecs hátul «össze van szedve».
A lajbi mindig nyitva, legföljebb alul gombolják be egy-két gombra, már csak azért is, hogy a szépen slingelt, színesen himzett, virágokkal ékes ing minél jobban érvényesüljön, A férfiak inge: (193, 194) kézelős, szűkujjú, szedett vagy lobogó. A lobogós ujja keskenyebb vagy szélesebb, hosszabb vagy rövidebb, aszerint, amint hétköznap vagy ünnepen viselik. A köznapi lobogósujjú ingeket munkaközben a kézfejnél összeszedik és fölgyűrik. A pásztorok inge bőredős, s az ujj borjúszájas. A lakodalmi ingek rendkívül díszesek, slingeléssel, csipkével, rojtozással. Különösen nagy a szerepe a népművészkedésnek a jegyingeken, amit a menyasszony ajándékoz a vőlegénynek.
Egy kisterennei gazdával beszélgettünk, akinek (193.) inge szépen volt kislingelve és színes pamuttal is ki volt cifrázva. Azt mondta: «Nemsokára fölmondok a cifraingnek, mert könnyebb viselet a patyolat, mint az a vászon, amit az asszony maga sző. Nálunk a szűrviselet már ki van zárva. Testem már nem is állaná a szűrt. Nálunk már csak a pásztorok viselik. Igy nem állja ki már testem a durva vásznat sem.»
Följegyezték: a palóc inge oly rövid volt, hogy hasát és hátát tenyérnyi szélességben mezitelenül hagyta.
Idéztük azt a leírást., amely szerint régen a nők födetlenül hagyták mellüket. Úgy látszik, ez a pogány viselet csakugyan hagyománya volt a magyarságnak, s az időjárás viszontagságai ellen való edzettségükre vall. A szabad has lovaglásban, munkában szabadabb mozgást engedett. Szeder Fábián jegyezte föl azt is, hogy a palóc cifra tüszőt visel derekán!… Nem hinnők azonban, hogy tüszőt magyarokon látott volna, mert az sohasem volt olyan nemzeti viseletünk, mint a tótoknak.
Pápai Károly egyik tanulmányában ezt írja: «Pár évtized előtt palócaink «dériékszíjat» viseltek három-négy csattal; e szíj majdnem a hónaljig ért föl. Elő tormos-kés vót benne, ennek a nyeli sárgarézvel volt kiverve vagy ollomval vót be öntve, a nyelnek a végin három torom vót.» Tehát szerinte is valami tüszőfélét viseltek volna!…
Az ing bizony most már hosszú, «bekötős.» A férfiing alkatrészei: gallyér, páha, ingujj, kézelő és ingderék. A gatya alkatrészei: korc, ereszték, ülep és szár. Az ing ujja nem puszta parádéból volt bő, hanem azért, hogy azzal letörölje a kemény mezei munkában orcája verítékét. Több faluban kígyóskézelőt viselnek, melynek rajza, akár csak a címer, családonkint változik. A Ballán-család kézelőjén például kék kockakígyó van.

Leánykák Pásztóról. (190)
A nadrág testhez feszülő; csizmába húzva különösen télen és ünnepen viselik.
Ámbár a bányák és vasgyárak munkás népe terjeszti a pantalló divatját, e vidéken még látunk szépen zsinórozott ruhákat is. A kabátnak először a hátáról hagyja el a szabó a sujtást, azután az elejéről; a nadrágról elmarad a nadrágszíj hurka, azután le az ellenző, végre átalakul s lesz belőle pantalló. A pásztornép kedvelt ruhadarabja a bőrnadrág is, amit csizma fölé húzva viselnek. A nagy állattenyésztés nyomán kifejlődött bőripar e legősibb ruhadarabját, az ősiségeket állhatatosan őrző pásztorság ezen a vidéken mai nap megtartotta. Az ország más részeiben a pásztor bizony már csak morvaposztóban jár. A fekete barchetből varrt nadrág neve: ördögbeőr. Idegennek feltűnik, hogy Egerben, az érseki palota körül, még kezdődő télben is ujjatlan lajbiban és gatyában sétál a cikra. Dehogy is van azon prémes bunda! Azt azonban nem mindenki tudja, hogy a szellős holmi alatt untercig, untercikk-lajbi, a gatya alatt pedig ördögbőr védi a kackiás legényt!…

Recemunka, lepedőszél Sajópüspökből. (197)

Csipkék Rozsnyó vidékéről (Gömör). (198–200)

Csipkék Rozsnyó vidékéről (Gömör). (201–202)

Lepedőszél Páskaházáról (Gömör). (203)

Lepedőszél Rozsnyó vidékéről (Gömör). (204)

Lepedőszél Rimaszécsről. (205)

Lepedőszél Serke községből és Jánosiból. (206)

Lepedőszél Sajópüspökiből (Gömör). (207)

Recemunka, lepedőszél Sajópüspökiből. (208)

Subrikolt lepedőszél (Gömör). (209) A felső szél kakasos mintái fejtetőn vannak.

Subrikált lepedőszél Simonyiból (Gömör). (210) A felső szél kakasai rendes állásban vannak.

Subrikált lepedőszél Simonyiból (Gömör). (211) A felső szél madaras.

Subrikált lepedőszél, kelyhes minta. (212)

Subrikált csillagos minta, lepedőszél Serkéről (Gömör). (213)

Subrikált kakasos lepedőszél Pálfalváról és recés csipke Rozsnyó vidékéről (Gömör). (214–215)
Himzett lepedőszél Pálfalváról (Gömör). (216)
Csipkék. (217–220) 1–2 Kistapolca, 3 Berzéte, 4 Rudna (Gömör)

Himzett lepedőszél Rimaszombatról (Gömör). (221)

Csipkék Gömörről. Badna, Pesőc, Berzéte Községekből. (222)
Himzett lepedőszél Rozsnyó vidékéről (Gömör). (223)
Himzések Recén a XVIII. századból Gömör megyéből. (224 a) A felső szekfűs, az alsó gránátalmás és rózsás. Lovrich Istvánné, Tauffer Margit gyűjteményéből.
Himzés Bőségszaruval és szőlőfürttel Recén a XVII. századból (224 b) Gömör megyéből, Lovrich Istvánné, Tauffer Margit gyűjteményéből.
A szabók újabban bársonyruhát hoztak divatba, melyen gyöngyházgombok sorai fénylenek. Az öltözék nagyon komoly és ünnepélyes, az ára mindössze 14–18 korona. A
bessenyőtelki nemes még ma is büszkén megyen ezüstcsattos, ezüstgombos dolmányában «templomba, násznagyságba, leánykérőbe, tanácsban. Régente bizony jobban parádézott a magyar, mint azt a felvidék egyik gombkötő céhe szabályainak ez a passzusa mutatja: «A mester remek két darabba legyen, elsőben ablakos gomb, vitézkötéssel, kantárhoz való fonyásból legyen, burittás gomb szál tizenöt pár, a felső része ezüstből legyen, az alsó pedig fejér selyemből, a gombháza tiszta ezüst legyen, füző karmasin selyemmel, ezüsttel, mind a két felől aranyozás legyen.»
A vármegyei tótság ruházata a nyelvhatárokon, több helyt még azon fölül is, sokban hasonlít a magyarságéhoz. A tisztán tót községekben azonban már jellegzetes tót népviseletet látunk.
Az északi magyar nyelvhatáron a tótokat, azonnal megkülömböztethetjük, mert ők ott fehér szűrposztóból készített ruhában járnak; a rövid nagykabátot, a kankót panyókára vetik. A kankót. azonban a szabók magyaros, színes virágokkal szépen kihimezik. Érdekes, hogy ez a himzett ruha a magyarokról maholnap teljesen lemarad, de a tótság szeretettel viseli tovább. Rimaszombat utcáin virít a csinos tót legények virágos festői ruhája. Legősibb viselet: a mezitelen láb. A régi följegyzések hűségesen bevallják, hogy a palócok jó időben mezitláb járnak. Templomba azonban már nem illenék így menni, de ha a templom szomszéd községben van, vagy ha városba mennek: a gyaloglás odáig mezitláb történik, a cipőt kézben, vagy kosárban viszik, hogy ne kopjék. Mezitláb jártak a mesteremberek is, mert például a füleki szabók artikulusában szigorú büntetéssel sujtják azt a mestert, aki mezitláb megyen temetésre.

Tere-fere Diósjenőn. (191)
A szomszéd tótság viseletét, a bocskort, átvette a palócság is. A 232. képünk igazolja, hogy e vidék pásztorsága ma is bocskort visel. Régente a bocskort jó hegyes árral a palóc maga is megkészítette vagy rábizta a községi pásztorra, aki deleléskor lábbeli-készítőnek csapott föl. A bocskor általánosabb viselet lehetett, amit a következő szokás is igazol. Esküvőkor az oltár előtt a kisvőfély a menyasszony lábbelijének szárába pénzt csúsztat be, ezen kell járjon egész nap, hogy meg ne rontsák szemmel. Ennek a pénznek a neve még most is bocskor-pénz. Régi följegyzés említi, hogy «a török és tatár nagy hadával Fülek várát és városát hamu-maradvánnyá tette. A köz levelestárt is lánggal borította el, s azóta számtalan régi és szerencsétlenné lett nemes familiák maradéki az eke szarvánál nyomják a botskor-talpat, hogy valamennyire megszerezhessék sovány élelmeket.»
Az öregebb emberek emlékeznek még a saru divatjára is.
A saru olyan lábbeli volt, mely teljesen varrással készült el, semmiféle szögezés nem volt benne; a sarok pedig ujjnyi vastag bőr, de azt is csak úgy varrták a sarura. Annak a mesterembernek a neve, ki a sarut varrta: varga, mint azt nékünk egy rimaszombati timár mondotta. Tévednek tehát, akik a varga elnevezés alatt csizmadiát, timárt vagy más bőrmunkást értenek. A vargáknak is nagy céheik voltak, de hírmondójuk is alig akad. A rimaszombati kiolvasó gyermekvers így kezdődik: «Páter noster, Apád suszter, Az enyém varga, Fusson a labda». De bizony a rimaszombati gyermekek ma már nem tudnák megmondani, mit is jelent ez a varga elnevezés!… A sarura azért panaszkodtak, mert erősen fölszedte a sarat, hiába biztatták egymást: Csak mindig a sár tetején járjék ke'!…

Gyöngyöspatai legény. (192)
A saru bőrének bizonyosan válogatottnak kellett lennie, mert egy 1655-ben kelt céhartikulus így rendelkezik: «Senki a mesterek közül lóbőrből sarut mivelni ne merészeljen, egyébbaránt az ollyan vakmerő maga mesterségének elvesztésére büntetődjék.» A lábbeli viseletre – a többi viselettel együtt – több adatot találunk régi okiratokban. II. Rákóczi Ferenc Rimaszombat és a kishonti kerület részére az árucikkekről rendelést adott. Ebből valók ezek a régi elnevezések: loding-csináló (tarsolyos), illér (nyeregszíj), gerezna (bolyhos), szirony (vékony zöldbőr). A szoknyakelme neve: fajlandis, kisnyizer, rása, sebruk; a csizma cápbőrből (kecskebak) volt, cáp a bak román neve. Más bőrminőség a felsing; a kordoványkapca: kamásli; lengyelsaru: a hátulvarrott csizma; a pulitóros almárjom neve: gyontáros.
Egy 1706-ban kelt följegyzés említi, hogy: «egy kikészített eöregh eökör bőr párja 12 forint. Egy kocsisnak való eöregh hosszú szárú csizma 1 f. 50. Egy pár lengyel sarú 1 f. 20. Egy egész talpalásért 1 f. 24, félig valóért 15 pénz. Asszony Embernek való új sarú csinálásért, ha az gazda bőrt ád: 30 pénz. Egy bokor karmasin csizma 5 forint. Egy pár sárga kordovány csizma 3 forint. Egy pár fekete kordovány csizma 2 forint 50 pénz.»
A miskolczi szűcs-céh szabályai szerint az esztendős mesterlegény bére 8 magyar forint és «egy pár fehér öltöző» vagy pedig az utóbbi helyett «egy pár fehér csizma» volt. A csizma már előrehaladottabb kor kitalálása és készítése. A csizmadiaipar, mint általában a bőripar, e vidéknek nagy jövedelemforrása volt. Jolsván népmonda, hogy a határban lévő két várat egykor bőrhíd kötötte össze s a vár lakói ezen közlekedtek. A krasznahorkai várban bivalybőrből készült vödröket, a rimaszombati múzeumban ugyanabból készült bőrtömlőt láttunk. Rimaszombatban hatvan timár is dolgozott, de most már csak alig hatan folytatják a mesterséget rimaparti házikóikban. A ház előtt halomban a forgács, a cser s az jelzi, hogy ott laknak az utolsó timárok. Panaszkodnak is ők ezekre a mai mostoha időkre! Tönkreteszi őket is a gyár, mely majdnem olcsóbban szállítja a bőrt, mint ahogy ők, a timárok azt nyersen veszik. Betekintettünk a timár udvarára, ahol meszes gödrökben áll a bőr; a szinben egy imént lefejtett lóbőr száradt amit a gazda most küldött ide, de a timár még nem tudja, mit akarhatnak vele?… Az udvaron nagy halomban a cser, nem – mint hinné az ember – a cserfának, hanem a tölgyfának forgácsa. Egy helyiségben termetes hordók: azokban cserzik a bőrt. Az udvaron bakok, húskések, sajátságos alakú szerszámok. Az akácfák közé húzott kötélen lóg a kicserzett bőr, jól bezsírozva; a bőr már ki van dolgozva, csak be kell még fösteni. Azután maga a timár megyen vele vásározni, vagy a házhoz járó csizmadiáknak, kereskedőknek adja el. A timárok azt mondják: tíz évet sem vetünk neki, nem lesz timáripar széles Magyarországon, mert nem érdemes vele vesződni!…
A szattyánbőr-készítés, Gömör megye egykori különlegessége már szintén csak úgy tengődik. A finomabb szattyán és kordován készült pedig kecske vagy juh bőréből, s különböző színüre föstötték. A szűcs ilyenből metélte ki a bőrkabátok virágait s ilyenből készültek a piros csizmák, amik valaha e vidéken nagyon divatosak voltak. Miskolczon a kordován-készítőknek 1836-ban népes céhük volt.
Jaj de rövid az bakancsom szeára,
Esik eső, elmerő a sárba.
Hol is van a kordoványos tyizma,
Ki a soárba e nem merőt soha.
A palóc legény ma is nagyon szereti a szép állású csizmát, aminek ráncos-, harmonikás-, rogyós- és feszített-szárú fajtái vannak. A lakodalmi és az ünnepi csizmák kérgét sárgaréz-szögekkel díszítik ma is; virág és csillag a parádé. A jobbmódú legény rézpatkót is veret a csizmára. A csizma olyan glancolva szép, hogy a napsugár is «etyusszanjon rajta».

Palóclegények himzett ingben és köténnyel. (193)
A csizmadia-ipar javában virágzik is még. Ezen az egy mesterségesen nem fogott ki eddig a gyáripar. Hazánk északi felének egyik ipargócpontja Miskolcz volt, melynek a legenda szerint 999 vargája vala, de az ezerediket sohasem vették be a céhbe… Ezt az ezeredik szegény csizmadiát éppen úgy figurázzák a miskolczi képes levelezőlapok, mint a miskolczi kocsonyába fagyott híres pislogó békát.
A leánynép több helyt viseli ma is még a piros csizmát. Régi szkitákról vagyon, emlitettük már, egy följegyzés: férfi és a nő ruhája egyforma volt. Ennek az ősi egyformaságnak nyomait keresik némelyek abban, hogy palócoknál olyan csizmában jár a leány, mint a legény!?… Mi inkább azt hinnők: e közös viseletnek oka nem holmi szkita-rokonság, de az, hogy ott azokban a kis falvakban akkora a sár, hogy legény is, leány is csak csizmában gázolhat át rajta…

Diszitések legény-kötényről. (194) Erdőtelek községből (Hevesmegye)
Nem is olyan régen még, sarkantyús csizmában járt az igazi legény. Több faluban még most. is szeretik a sarok belsejére vert baksarkantyút, ami járásközben élénken csörög… A rogyósszárú, rezesorrú, himzettsarkú, csikorgóval talpalt, rezgőkével ellátott csizma volt az igazi, amelynek tehát minden része ékeskedett, a csizma meg valóságosan nótázott. Keresztelői vacsora végén az újszülöttet az asztalra teszik, melléje tányért helyeznek s a bábaasszony megkéri a vendégeket, hogy a kicsinynek sarkantyúra valót adjanak. Ha a csecsemő leány, akkor singolt szoknyára szól az ajándék. A sarkantyúnak különösen táncközben jutott nagy szerepe; sarkantyúpengéssel tánc csak a csárdás, amit egy régi írás szerint «egyenes, de nem feszes, könnyű, de nem szeles, bátor, de nem szemtelen, víg, de nem pajkos, rátartós, de nem gőgös állásokkal kell táncolni… Illy szempontból nem kell-e elszomorodnunk, midőn látjuk, hogy némelly kötéltáncoló se országa, se hazája lábfintorgatásokkal gyalázzák a magyar méltóságot, táncot! Midőn látjuk, hogy magunk közzűl is alig van ezer közt egy, aki száz rugdalódzásokat, förtelmes testfintorgatásokat, keresztbe kacsba vágott szelességet ne keverne az elfelejtett, s csak hébe-hóba pengő sarkantyú nagyságos ütései közé… Az lenne az igazi magyar tánc, ha minden lábozat csendes, erőltetés és rugdalódzás nélkül való illendő mozgásokból állván, sarkantyúpengéssel fejeződne bé!» A sarkantyúviselet általános voltát igazolja, hogy Miskolczon a sarkantyúsok 1828-ban céhet alkottak. Az ünneplő csizmán régente szép nagy volt a sarkantyú taraja; vasporral tartották tisztán. A csizma sarkába csavar alá vágott vasat erősítettek s abba járt belé a sarkantyú.
Régi palóc románc dalolja, hogy
Kis perge kalapja,
Messzire hagyitva.
Gyócsingi, gatyája
Vérbe be van mártva,
Sárga nyelő rézfokosa
Fejibe van vágva.
Sárga sarkantyuscsizmája
Lábára dagadva.
A csizma féltett kincs. Azért nem is mer elaludni senki a lakodalomban, mert bizonyos, hogy lehúzzák lábáról a csizmát, vagy bemeszelik a lábán úgy, hogy többé ugyan el nem megyeit benne misére!…
Ma már bizony a hegyesorrú fényes lagoscsizma terjed. A csizmaszár külső oldalán három-négy darab gyöngyházgomb, de milyen csúnya, milyen nem odavaló! Valamikor a nők is csizmát, még pedig pirosat viseltek, de már inkább a füzőscipellőt szeretik, amit tarkán-barkán díszít a «cipész». Az egri paraszt nő lábbelije sem csizma már, de cipe. A szomszédba szívesen járnak át bőrpapucsban vagy himzett posztópapucsban; kedvelik hozzá a tüdőszínű harisnyát. A leányok aratásban mindig papucsot: mamuszt viselnek, amikor dévajul kérdik: egy jól elkészült csizmának mi a hijja?… Felelet: a párja.
Ahol hivek maradtak a csizmaviselethez, ott még egyéb ruházkodásuk is a régi, ahol azonban cipőre tértek, ott az egész öltözék elvárosiasodott. Farkas Pál összeszámlálta, hogy Nógrád megyében harminchat falu csizmát, negyven falu vegyesen csizmát és cipőt, nyolcvanöt falu pedig kizárólag cipőt visel, – így tehát a megye palócságának fele rendületlenül kitart apáitól örökölt viselete mellett. A megye falvai közül a férfiak százhuszonkilenc faluban járnak sötétkék, fekete, fekete-kék vitézkötéses ruhában, és csak harminchárom falu népe tért át az uraskodó viseletre. Itt a legények már gyöngyházgombbal díszített lovaglónadrágot rendelnek.
Már az 1871-ben Miskolczon rendezett kiállít-ás alkalmából az egyik helyilap megrótta a 999 csizmadia közül egyedül kiállító mestert, mert ahelyett, hogy jó cseléd-, huszár- vagy hajducsizmát állított volna ki, stepeléssel (rátűzéssel) élteti a hazát a csizmán.
Maholnap csak a népdalok őrzik a régi szép viselet emlékét:
Magas sarkú piros csizmát
Szeretnék,
Szeretnék,
Szeretnék.
Arany patkóm jaj de szépen
Kopogna,
Kopogna,
Kopogna.
Az aljára arany patkót
Veretnék,
Veretnék,
Veretnék.
Irigyelné minden kislány
Titokba,
Titokba,
Titokba.
*
A kékre festett női ruha kedves viselete ennek a vidéknek is. A kékfestett portéka terjed, a férfiviseletben inget is varrnak belőle. Ez a kék ing a bányamunkáson, a szaporodó ipartelepek munkásán nem piszkul úgy, mint a világos ing-; olcsóbb is, mert ha a festőnek a virág nem sikerül a kelmén, akkor munkás-inget készítő gyáraknak adja el olcsóbban a portékát vagy maga varratja meg.
Dunántúli kötetünkben ismertettük a kékfestő kisipart, mely ezen a vidéken is szépen virágzott; a kékfestők fáin, a ducokon (237–243.) ott leltük a kedves népies mintákat. A palóc vidékeken használt kékfestő-mintákból munkatársunk: Gróh István buzgólkodásából bőven adunk mutatót ebben a kötetben. Hanem a kartonnyomás legrégibb mustráit kár lenne idefognunk – alig is van már abból valami – mert még ezelőtt, száz évvel is a kartonnyomásban idegen, a Lajosok stilusára emlékeztető formák voltak divatban. Igaz, hogy ilyen régi formákat, ducokat csak a Szepességen találtunk, de a legrégibb idevaló ducok se igen öregebbek százhúsz esztendősnél. Úgy ezekből, mint abból az egyébként igen becses gyűjteményből, amit Radisics Jenő adott ki «Régi Magyar Kartonnyomások» címmel, hiányzik minden népies jelleg. Ha volt. is akkor kartonnyomó ipar a palócság városkáiban: Rozsnyón, Rimaszombatban, Putnokon, Gyöngyösön, Egerben, – ezeknek régi mustráiról alig tudunk valamit, pedig bizonyára közelebb állhattak a népies ornamentikához, mint a szepességiek, annyival is inkább, mert. hisz a ducokat, úgy az egyszerűeket, mint a dróttal tűzdelteket, a kékfestő legények csinálták, fáját körtefából ők metszették, drótját drót húzón vékonyították kedvükre és drótverővel illesztették a iába. Ilyen kezekből, lent a Mátra alján, vagy a Sajó meg a Rima mentén bizonyára magyarosabb ornamentika tellett, mint az akkor már gazdag s igen elurasodott szepességi német mesterektől.

Cifraszűr Borsodból. (195)
A külföldi, különösen a csehországi gyárak versenye leszállította szintjét ennek az iparnak is: elvitte a közönség űri részét, tőlükis, mint a (fazekasoktól, s maradt a paraszt, aki otthon szövi meg a vásznát s úgy viszi be a festőhöz, hogy az néki megfösse, megtarkázza.
Látogassunk el Rozsnyón Kirnel János kékfestőhöz, a céh legutolsó mesteréhez, az ő Drázus-parti házába s vallassuk ki: hány hét a világ még, ennek a régi jó mesterségnek is?!…
«Régi céh vagyunk. Legrégibb céhjegyzőkönyvünk, beszéli a mester, úgy emlékszem, 1713-ból való, de megégett. El nem felejtem: panaszokat tárgyaltak benne egy mesterről, aki nem tartotta meg a vásári rendet és ifjabb létére elibe rakódott az öregnek! Meg engedetlen inasokról volt szó az írásban!… Céhünk 1875-ben oszlott föl. A céhzászló, meg a céhkondér a városházán vannak. Voltunk 1860 táján még vagy huszan itt Rozsnyón, de a mi céhünkbe tartozott Kolbenheyer, a tornai festő, Radványi Károly, a gömörpanyiti, meg Stromp János is, a putnoki festő. Most bizony elfogytunk. A váltómunka, a faluról behordott paraszt szőtte vászon megföstése, kevés dolgot ád, de nem ez volt régebben sem a mi igazi keresetünk. Ma bizony a gyári pamutvászon megföstése a munkánk s kész portékát hordunk vásárra, ez adja a kenyeret!
Legfőbb festőanyagunk persze az indigó. A kemény indigót megtörjük törővel apróra, úgy, hogy a legnagyobb szem legföljebb akkora benne, mint a kukorica; azután vizet öntünk rá a nagy vasüstbe, a görgetőbe, amiben négy darab nagy kétökölnyi golyó jár. Amikor így vízben jól össze van törve az indigó, minden egy kilogramm indigóhoz három kilogramm forró vízben oldott vasgálicot adunk, meg négy kilogramm oltott meszet. Ebbe a keverékbe bocsájtjuk a vásznat, ráakasztván olyan abroncsra, amin belül horgas fogak vannak. Csigán eresztjük le. A lében ázik a szövet félórát, közbe vagy négyszer felhúzzuk, pálcával szerteválogatjuk, az összeragadt szövést megveregetjük, hogy a levegő jól átjárja. Ez a hivités, ami igen szükséges, mert ha nem hivítenénk, foltos lenne a vászon. Négyszer bocsájtjuk le a világosabb színűnek szánt vásznat így egy-egy félórára a festékbe; ha sötétebbet akarunk, nyolcszor mártjuk, közbül pedig hivítünk gyakorta. Nélkülözhetetlen matériánk tarkázásához a pap. Ennek keveréke: négy font budai földre megyen egy font gumiarabikum, harminc deka grünspan (rézoxid), huszonöt deka kékkő (rézgálic), tizenkét deka borkősav, tizenkét deka szalmiák, másfélfont salátromsavas ólom, egy fél font ólomcukor, meg egy negyed font fazekas glét. Ezt edényben keverjük össze, lassú tüzön megolvasztjuk, aztán szitán szűrjük át másik edénybe. Ezt a zöldesszürke pépet, amitől azt kivánjuk, hogy a nyomómintával a vászonra téve betakarja azt a cifrázás helyén és ne bocsássa hozzá az indigófestéket., úgy kell a vászonra szerteteregetni, hogy a nyomóduc könnyen, egyenletesen szedjen föl belőle mustrájára éppen csak annyit, amennyi kivánatos. Vásznat feszítünk tehát ki rámára, hogy jó rugalmas fölületet nyerjünk, ez alá posztót, meg még ez alá is régi keményítőréteget ágyazunk, s erre az ágyazásra, amit sasinak mondunk, erre kenjük a «papot». Ha már mostan erre kézzel borítjuk a mintát., egyenletesen fogja azt a pép. Magával a vászonnal így bánunk el, még pedig mielőtt festékbe tennénk: nagy üstben, amibe százhúsz méter is belefér, főzzük ki a nyers vásznat, vagy tiszta vízben, vagy egy kis szóda hozzáadásával; kifőzés után kiöblítjük hideg vízben, inkább folyóvízben, hogy a szövésnél belékerült tésztás részek kitakarodjanak belőle. Ezt azután, ha sima kéket kivánunk, rögtön mártani lehet indigós lébe, az imént ismertetett módon. Ha cifrázni akarjuk a vásznat: előbb meg kell szárítanunk és meg is kell mángorolnunk.

Nagylóczi legénykék. (196)
Cifrázni kétféleképen szoktunk. Ha fehér vászonra került a mustra, az a tarkázás, ha meg sötétkék alapra, az a passzolás. Kék szövésen a fehér virág úgy terem, hogy a pappal betakart rész, az indigó festék után, meg a vitriolos kimosás után: fehér marad. Ha sárga virágot akarunk, ezt még krómkális vízben áztatjuk huszonnégy óráig, azután kimossuk belőle a meszet (mert mondtam, oltott mész van az indigóban) sósavas vízzel úgy, hogy tíz kupa vízhez egy félliter sósavat veszünk. De megkivánja a munka ezután még a tiszta vízben való öblítést is.

Kötény-viselet. (225)
Az a «pap», amivel a sárga virágot csináljuk, az is más fajta, mint a fehér virághoz való pap, mert például salétromsavas ólom is van benne, ami a krómkáliból a sárga festéket leköti» Még mielőtt Kirnel János régi mustrakönyvét, meg öröklött, de már padlásra rakott öreg ducait átnéztük volna, végigmentünk vele portáján és megnéztük mángorlóját. Nagy szálfákból építették meg azt jó erősen, felső ládája tele kővel, alatta két görgő juharfából, s ezekre a görgőkre tekerik a vásznat. A görgők a táblán járnak, ami bikkfából van. A mángorlót két lánc mozgatja, ami fölül nagy vízszintes fahengerre csavarodik. Két fogaskerék kapaszkodik e nagy tengelyre, ebbe illik egy jobbra-balra dönthető függőleges orsó (gazdája úgy mondta, hogy arsó), felül orsókerekekkel, amikbe fogak kapaszkodnak. Az orsót ló forgatja mindig ugyanegy irányba. Igy a mozgató lánc húzván a mángorlót egyfelé, a tábla legvégeig, kell, hogy most a tengely visszafelé gombolyítson és a mángorlót visszafelé húzza. Hogy ez megtörténjék, egy emeltyűs szerkezettel az orsót a másik fogaskerékhez döntik és az orsókerék a másik fogaskerékbe kapaszkodva, azt visszafelé forgatja. Ezt az emeltyűt úgy hívják, hogy hop, ami bizonyosan aféle kommandó, vagy biztatás lehetett az orsóváltó számára.
Régi minta, duc bőven akadt a műhelyben; az ujakat mostanság Morvaországban csináltatják, mert mai legények, mai mesterek nem bajlódnak már minta metszésével. A régi mustrakészítő szerszámok meg ott hányódnak elrozsdálva: a vésők, amivel a körtefát metszették, a drótverő, meg a dróthúzó, aminek a lyukain a lágy drótot vonták által és tekerték fel a dobra.
Vegyük már most sorra az 1875-ben nyomott mustrakönyv lapjait. (240–243)
Himzett lepedőszél Csetnek vidékéről (Gömör) (226)

Kelyhes minta. (227)

Himzett lepedőszél Dobáczóról. (Gömör) (228)
Nyolcvanhétféle tarkázó mustra van benne s legtöbbjének más a neve. Nagy virágos három lap van benne; egyiken az ötszirmu virág párosan fordul felénk, másikon, s ez a legmagyarosabb, az egyes virágok kupszerűen egymás felé nőtt szirmaiban apró magvak ülnek; a harmadikon vegyesen szórtak el a szöveten virágot, meg vadszőlőre emlékeztető bogyókat. A felhősön apró pettyekből csinált kanyargó vonalakat látunk, amik lazán, szerényen ütnek ki a sötét alapon, akár a tejút vonala az éjszakai égen. A nagyvirágú galyas – így nevezi a mustrakönyv – nem is éppen olyan nagyvirágú, hanem a páros virágok között drótejtette pettyekből rajzolt galyak fonódnak. A kígyófejes sűrű indái nem pettyesek, hanem teljes vonalból állanak, s az indák termése hegyes bogyó, végükön kétágú sarjadzás, akár a kígyó kiöltött nyelve. Két lap neve: körtvélyes. Az egyiken körte látszik, amit levelestől szakajtottak le, az üres mezőben szerteszórva, a másikon leveletlen a körte, de a mezőt pontsoros kanyargó vonalak osztják fel, arányosan ismétlődő apró mezőkre. Egyes virágos-nak apró, szabadon elszórt virágokat mond, amik nem sokkal nagyobbak a nefelejtsnél. A majoranna még ennél is apróbb s az egyik ilyen lap virágja három kicsi pettyből, a másik pedig négy-öt pettyből kerül ki. Nagyobb pettyek adják a pettyest, de ezeknek elhelyezése szabályos, a kvadratikus háló csomópontján van mindannyi. Gyöngyvirágos lap kettő van; egyiknek bokrai szabadon keltek a kék mezőben, másiknak a bokrai között különös levelű kanyargós indák hajladoznak. A recés bizonyára a zsubrikált munkáktól vagy recéktől kapta elnevezését; hálós ez is, mint a pettyes, de a hálók szálait a metszéseken apró körök kötik össze. Az, amit bogárkának mondanak, tulajdonkép inkább virág, rendre hullajtva szerte a kék mezőben; középső levele akkora, mint egy katicabogár s a köréje helyezett négy kis pont talán a bogár lába? Van egy útvesztő is a mustrás könyvben, zűrzavaros keveredett vonalak, amiken csakugyan bajos eligazodni. Csillagos is kettő van a mustrák között; az egyik valóban csillagos, és a csillagok szép rendben helyeződnek el, a másikon inkább csillagforma virágok vannak. Van dohányleveles is; a nagy levelek rajzát, amik derékszögben állanak egymáshoz, az teszi lággyá. hogy testük csupa apró drótnyomta pettyből áll, csak a főér menete teljes vonal. Göndöreresnek azt a mustrát mondják, amin leveletlen indák haladnak fölfelé, vékonyak és kunkorodottak, mint a szőlő kacsai; csíkos az olyan, amin hullámvonalas szalagok futnak lefelé, de ezek a szalagok sem tömörek, szélük csupa petty, s a belsejüket is sűrű pettyeknek kanyargós vonala lágyítja áttörötté. Lencsés az olyan, amin lencseforma pettyek állnak rendben az üres mezőn; a babot meg hasonlít ehhez, hanem pettyei már nagyobbak, akár az apróbbfajta babszem. Körtvélykés, mintha a körtvélyes mustra kényeztetése lenne; aprógyümölcsű, amik szintén meg nem rajzolt derékszögű hálós vonal metszőpontjain állanak; a nagybabos föléri nagyságban a nagy tarka babszemet. Gazdag mustra a nagyvirágos, aminek sűrű indái között hol oldalt állított, hol szembeforduló szegfűk látszanak keveredetten más apró virággal; kár, hogy ennek rajza nem eléggé magyaros. Galyasnak neveznek egy igen szerény vékonyka ágas-bogas mustrát; tövises eres meg az olyan, amin külön-külön bokor a dísz, de vékony indái leveletlenek és szúrósak. Van zabos, amin porhuzamosan állított hosszúkás zabszemfélék illeszkednek hullámvonalas szalagos közökbe; van gyűrűs, ami tulajdonkép növényi minta, de a leveles galyacska csupasz ága gyűrűformán hajlik oda a csúcshoz s a gyűrűk között apró virágok hevernek. A buzás mustrán apró buzaformák látszanak, szerteszórva szabálytalanul; ez a minta minden egyszerűsége mellett is kedves.

Rece- és áttöréses munka Jánosiból. (229–230) Madarasak.
Tisztába vagyunk azzal, hogy e mustrakönyvnek minden rajza nem sorozható be a magyar ornamentek csoportjába, ámbátor hogy e téren a határokat jobban ki kell terjesztenünk, mintsem azt közönségünk legnagyobb része gondolná és sok olyant mondhatunk ám teljes joggal magyarnak és eredetinek, ami eltér a megszokott közismert motívumoktól. Nem szabad elfelednünk soha, hogy a népies ornament elsősorban az anyagból sarjadt, a teknikából született, és hogy az egyes iparágakban, a különböző anyagokon teljesen különböző módon érvényesült a magyaros íz.
E mustrákon kívül a rozsnyói kékfestők a következőket ismerik: rimaszombati galyas, tilda-galyas, rojtoskás, patkós, légyszaros, macskanyomos, lóherés, szőlőfürtös.
A rimaszombati festők műhelyeiben javarész ugyanazokat a mintákat nyomják, mint a rozsnyóiakéban, de ott más az elnevezés. Az, ami Rozsnyón göndöreres, az Rimaszombatban kacskaringós, a kígyófejest itt bimbóseresnek mondják, ellenben a csillagos, az útvesztő, a bogárkás, meg a körtvélykés ugyanazok itten, mint a rozsnyóiak. Van egy csomó olyan is, amit Rozsnyón nem láttunk, például a szamócás, igen csinos minta, csupa pettyekből álló szamócaforma virággal; a csengős, ami ugyan szintén virág lenne, kanyargós indából eredő, hanem a virágok kelyhéből mintha apró csengők csüngenének; a nyolcas, amin a nyolcas formát ugyancsak pettyek adják ki, meg a bimbós-töviskes, igen kemény szúrósszárú növényféle, amin csak itt-ott látszik bimbó.
Népművészet szempontjából persze nem egyenlően értékesek e minták; jobbak azok, amiknek rajza némileg geometrikus; meglátszik az idegen befolyás nem egy virágos mustrán, s ezeknek nem is adnak magyaros nevet a kékfestők.
Régiek közül valóknak látszanak még a szomorú fűzfa, aminek vékony leveletlen gatyai lekonyulnak; a kulacsos, ami virág inkább, hanem a kicsiny kerek virágtöveket kulacsformának látják; a rozmaringos, csupa gyöngéd szár, apró elszórt félholdas virágokkal; a mákon, a félholdak meg a buzakalászos, de ennek rajza, kivált a kalász tövében álló szertehajlott leveleké, igen naturalisztikus. Van még a szőlőfürtös, szőlőleveles, kakastarajos, vékonyeres, meg a villámos is.
A többinek, amilyen a dominó, a pimparapax, meg a stráfos, kevés közük a népművészethez. Nem mintha nem akadnánk egy-egy régi jó motívumra e szalagdíszek között is, olyanra, amilyet a XVIII. századbeli fazekasok írtak már míveikre (pl. az a friz, amit egymás hátán álló félkörök formálnak, vagy egy kicsiny másik szalagdíszítés, amit ők tölgyfalevelesnek mondanak), de e szalagdíszek általában mégis a népművészettől való eltávolodását jelentik már.
Az a sorsa a népies kékfestő iparnak is, ami a szűcsségnek, szűrmívességnek, céhbeli, városi fazekasságnak: lassan pusztul – és a régi ducok, amikből már is sok a padlásra került, sutba jutnak, mert nem érdemes folytatni az apa s a nagyapa mesterségét. A félrehányt, tűzre szánt ducok közül szedett össze munkatársunk, Gróh István, egy csomót e munka számára, mert hiszen szinte érdekesebbek a mi szempontunkból, mint a ma is használatban levők, bár az egyes mustrák elnevezését sem ismerjük már. Pedig nem mondhatnók, hogy valami nagyon régiek. Akadtunk régire is, de azok nem magyarosak; e ducgyűjtemény kora körülbelül fél évszázad lehet. Persze, megmutatkozik ezeken is itt-ott az idegen hatás, legkivált az a keleti, amit 1870 táján ismert meg és kapott föl az európai szövőmívesség, kivált a perzsa és a kásmir szőtteseket utánozván. E gyűjteményben legmagyarosabbak azok a különálló apró bokor-ornamentek, amiket a kendők csücskébe nyomtak kicsiny ducokkal, nem nagyobbakkal, mint egy női tenyér; némelyik olyan, mintha valami régi szűcsmustra-könyvből rajzolták volna; nagy magyar szemes rózsa benne párosan s ez az ornament közepe, a többi, egy-két levél meg kisebb virág, csak járulék. Van biedermeyeres bokréta is: tágszájú edényből nő ki, s a galyak közét szembenéző apró rózsa tarkítja. Némelyik ilyen kis ducon a szabadon hajladozó rokokó virágok rajza szinte küzködni látszik a magyar formákkal, amik be-belopózkodnak a rózsák, levelek rajzába, merevebbé teszik a szárat, párosan állítják a virágot; van naturalisztikusan formált szőlőbokor is, nagylevelű, de igen apró fürtű, az egésznek az elosztása azonban kedves és izléses. E szőlős ducra M L betűk vannak vésve s oldalt az 1861. évszám. Azok a kicsiny bokrok, amiknek rajza kezdetlegesebb, indái ritkásak s faragásukban nincs is szúrt drót, de egészen fából vannak, azok jó magyarosak s alighanem palóc munka mind. Az egyik ilyen vékonyas lombozatú bokor hármas virága szépen stilizált tulipánforma; a másik valamivel dúsabb rajzú s középen tulipán van; a két oldalsó lehajló indáján pedig kétfelől két-két gránátalma termett, kisebb, meg nagyobb.
Van ezek közt az apró ducok közt egy igen csinos bokor, aminek törzsökét nagy tojásforma többrétegű gyümölcsféle képezi, s a gyümölcs belsejében ugyancsak valami körteféle mag nő, tetején pedig három kicsi virág közül lehajló leveles ágak sarjadnak elé; igaz, hogy ez a munka nem faragás, az ornamentet a fába fektetett rézszalagocskák adják ki s betűzdelt rézdrótok úgy, hogy ezt bizony aligha rozsnyói mester készítette. Viszont rajza annyira magyaros, hogy okvetetlen idevaló ember kieszelése. Föl kell tételeznünk tehát, hogy a gömöri mesterek kiküldték rajzaikat, vagy régi használatban elkopott ducaik lenyomatait Morvába s ott csináltatták meg. Az a keleti, az az ind-perzsa hatás, amit említettünk, az teremtett egy sajátságos formát: álló vagy lefüggő, végén hegyes és félrehajlott, olykor megkunkorodott gyümölcsszerű alakzatot. Mutatunk belőle két példányt.
Van egy csomó frizünk, szalagdíszítésünk, amik csupa sorjába rakott, különálló keleties motívumok; van, amelyik nem nagyobb egy-egy öreg babszemnél, s van tenyérnyiig. A legkisebb szalagdísznek kunkorodottvégű gyümölcse tüskés, szőrös féloldalt, belseje meg csupa apró mag; a középnagyok körülbelül akkorák, mint egy császárkörte, a gyümölcs kerek alja sugaras vonalú keskenyedős hegyesedő vége pedig réteges, úgy, hogy a rétegeket hullámvonalak alkotják, rekesztékeket formálva a drótoknyomta apró pettyeknek. A legnagyobb fajtájú ilyen szalagdísz közepe szép magyarosan rajzolt virág, olyan, mintha 1700 táján készült himzésekből vették volna, s ugyancsak nem látszik rajta a keleties új hatás; a nagy körvonalat s a töltelék többi részét apró leveles szekfűforma virágok adják. A szalagdíszek közt legbecsesebbnek tartjuk azt a nagy magasvirágú, féloldalt hajló, ritkás frizt, aminek hasonmását egy licei edényen láttuk, természetesen a fazekas ornamentika szellemében tartva. Valami nagy külömbség még sincsen köztük, mer t hisz a fazekas is könnyen rajzolja az indát gurgulyával, ecsettel és könnyen cseppenti a pettyeket is. Szép az a hullámvonalas indájú szalag is, aminek vonalközibe csillagokat hintettek, kétoldalt pedig a vastag, hullámos indára szilvaforma gyümölcsöket helyeztek el egyetlen levéllel. Van olyan díszítés is, amit csupa sűrűen haladó görbe vonalból formáltak meg, de azok a görbe vonalak egészben mégis kelyhet mutatnak, körülrakva kerek pontocskákkal; a rézdrót meg a rézszalag erről a ducról is hiányzik. Csodálatosan gazdag a rajza az egyik ilyen szalagdísznek, egy szintén dróttalannak, amin kétféle változatú bokrok sorakoznak egymásután kellemes ritmusban, sűrűn kilevelezett galyak, törzsökön, amiknek vékony testét még változatosabbá teszik azok a körök és apró kinőtt rügyek, amik elborítják a díszítés szélét. Szép az a kicsiny tagozású stílusos szalagocska is, ami e gazdag növényi díszítés alapját képezi.
A rézből formált szalagdíszek között van egy olyan apró mintás is, aminek motívumával többször találkozhatunk a XVIII. század végéről való ónzománcos edényeken; egy nagyobb, tisztára, fából faragott ducon pedig a hetvenes évek fehér himzéseinek szépen stilizált bokrai sorakoznak: egy kerek tő, mely alul sugarasan gyökereket ereszt, fölül pedig hét virágos ágat hajt, a díszítést félkörös cakkok veszik körül, nyilvánvaló jeléül annak, hogy ez a díszítés az így kivagdosott és körülvarrott vászonkendőkről származott át a kékfestőkhöz.
Különböznek a maiaktól azok a mustrák is, amikkel a vászon mezejét díszítették. Az egyik közölök hasonlít ahhoz, amit Kirnel mustrakönyvében epresnek írtak, csakhogy az eper fölött még apró, sugarasan szerteálló levélkék vannak. Csupa sárgaréz adja ki egy másiknak apró virágait, pirinyó bokrokat, amiknek gyökérkéi sugarasan állanak szerte, fölül meg négyágú csupa apró leveles galy. Két nagy, fából metszett duc motivumai testesebbek, de igen szépek: súlyosabb gyümölcsféle van mindegyiken, az egyiken fodros levelek is, szinte a gyümölcshöz tapadva. Ormótlan, parasztos, de nem minden karakter nélkül való rajz után vésték azt a ducot, amin nagy indák haladnak fölfelé s az indák hajtása kétfelől felváltva kalász meg szemben álló virág; levél egyáltalan nincs ezen a sajátságos faragáson.
*
Mielőtt további részletekbe bocsátkoznánk, nézzük meg néhány palóc-falvunk belső életét általánosságban úgy, amint azokat helyi vezetőink föltárják előttünk. A salgótarjáni járásban lévő Kazár község jegyzője tanított bennünket, hogy a palócoknál is van telkes gazda, van egynegyed, egyharmad, egyhatod, egynyolcad, egytizenhatod telkes gazda és zsellér. Az egész telek: husz hold föld és belsőség. Az ingatlant rendesen a fiúgyermek örökli, a leány csak kiházasítási költséget jussol, ezt is csak igen kis összegben. Ez az öröklési rend annyira megszokott, hogy még rövid időre sem tűrik a leány nevét a telekkönyvben, azt fölöslegesnek is tartják, mert hisz a leány, mint mondják, úgy sem kaphat a birtokból semmit, az mind a «gyerekén. A földhöz rendkívül ragaszkodnak; ez az oka, hogy ha több gyermek örököl: a legkisebb földet is annyifelé hasogatják, ahány gyermek van. Ezért olyan keskeny a palóc tábla! A világért sem osztoznának ők úgy, hogy az egyik helyt fekvő föld az egyik gyermeké legyen egészben, a másik helyt fekvő pedig a másiké.
A palócházak rendszerint véggel néznek az utcára; van a házban: pitvar, ház és kamra.

Lóczi legények mellény- és kötényviselete. (231)
A házban (ez a nappali szoba neve) csupán egy deszkaasztal, pár lóca és nehány szék a bútor. A falon sok tarka szentkép, a tükör és az óra; a sarokban: kemence.
A kamrában vannak az ágyak s itt tartják általában a ruhákat és a fehérneműt; a kamrában alusznak, de ott soha nem fűtenek. Csodálatos, de leghidegebb télen sem fűtenek a kamrában, ami ugyancsak okos és egészséges szokás. «Ami a palócság művészetét illeti» – írja nékünk a szíves jegyző, – «arról igazán nem tudok írni semmit sem, mert a köznép maga vagy bányász, vagy földmíves, és a mindennapi megélhetés gondjai mellett művészettel foglalkozni sem ideje, sem kedve nincs».
Pedig, mennyi ott a művészet!
A hevesmegyei Dorogháza község tanítója szívesen beszélt községéről, mert szerinte a palóc nép igazán megérdemlené, hogy jobban ismerjék és így jobban megbecsüljék. A nép ott a fiatalabbat tengik szólítja, de mihelyt rokonságba kerülnek, az öregek még a gyermekeket is megkendezik; a leány a legényt is tengik szólítja, de ha felesége lesz, kendezi. A férj tegezi feleségét. Az asszony férjének fiú testvéreit nem hívja sógornak; a fiatalabb: kisebbik uram; az öregebb: nagyobbik uram; az anyós: édes szülém; az após: apám-uram. Legközelebbi s legnagyobb rokonának, sajátságosan, komáját és komaasszonyát tartja ez a magyar nép; komáit vendégeli legszívesebben. Amikor meghívja lagzira, így mondja: Elhajtom hozzám a komámat… A farsang három utolsó napját dáridóval ünneplik, egyik nap az egyik, másik nap a másik koma hajtja el magához komáját. A vendégség napját mindenki tudja a faluban, de azért egyik koma se menne el addig vendégségbe, míg komája személyesen nem jő érte és el nem hajtja.
A lakodalom még most is három napig tart s ebből nem enged a legszegényebb sem. A lakodalom vasárnap estefelé kezdődik, tart kedd estvéig. A lakodalombahívogatók rendesen öreg emberek. Mielőtt elindulnának hívogatásra, megkérdezik a vőlegény szülőitől: kiket hívjanak meg? Erre a felelet ez: «Minden házba menjenek be kendtek, ahonnan a füst kijár». Vagyis, ahol csak laknak. A hívogató nem is hágy el egyetlen házat sem.
Vasárnap éjfélig mulatnak a vőlegényes háznál. Éjfélkor a kisvőfély megveregeti a mestergerendát a fölpántlikázott rézfokossal, és kihirdeti, hogy mára vége a mulatságnak! A vendégek oszolnak. Hétfőn, mise után az esküvő. Esküvő után a vőlegény és menyasszony nem kerül még össze, mindenik a saját szülői házába tér; délben a menyasszony két rokonnővel a vőlegénynek ebédet küld, amiből a vőlegényen kívül csak egy-két előkelő rokon eszik. Hétfőn délután a vőfélyek többször meglátogatják a menyasszonyos házat, «keresik az elröpült galambot…» A vőlegény, illetve a már esküdt férj estefelé a násznéppel kocsikon a menyasszonyos házhoz megyen; násznagyja a menyasszony násznagyjától kérdezősködik az elröpült galamb után, de kitérő választ kap. Azután a menyasszony násznagyja a vőlegény násznépének okosságát köszörülgeti találós kérdésekkel. Ha azután e kérdéseket üggyel-bajjal megfejtik, a menyasszony násznagyja bevezet egy öreg asszonyt és kérdezi: Ilyen galambot keresnek kigyelmetek?… Nagy hahotával felelik: ez nem galamb, hanem karvaly!…

Dudáló kanász cirfaszűrben, Bocskorban. (232) Előtte lóg le az ólomöntéssel díszített karikásnyél.
Több öreg asszonyt bevezetnek így, valamennyit megvizsgálja a vőlegény násznagyja s nagy nevetés közben visszautasítja őket. Végre a menyasszonyt vezetik be a kamarából s a vőlegény násznagyja azonnal kézen is fogja; a másik násznagy elbúcsúztatja szülőitől, testvéreitől, rokonaitól és leánybarátaitól. Minden versre tust húz a cigány. Úgy illik, hogy a menyasszony az egész bucsuztató alatt sírjon; ha nem hangosan sír, akkor csipdesik, lökdösik hozzátartozói, hogy hangosabban sírjon, mert megcsúfolják. Bucsuztatás után a vőlegény fogja kézen, felülteti a kocsira, melléje ül s derékon öleli. Vágtatva haladnak a vőlegényes házhoz. Utánuk viszik a menyasszony ládáját. Ezen a ládáskocsin ülnek a vőfélyek: dalolnak, kurjongatnak, rézfokossal verdesik a láda tetejét. Az utánuk következő kocsin a cigányok, s azok is inkább kurjongatnak, mint muzsikálnak. A háznál a vőlegény anyja mézeskenyérrel fogadja a menyasszonyt, megöleli, megcsókolja és bevezeti a kamarába. Este tiz óra felé kezdődik a menyasszonytánc. A menyasszony száz-százötven koronát is összetáncol, végül a vőlegény egy vagy két koronával kiváltja, a kamarába vezeti és lefeküsznek. A vendégek azonban tovább mulatnak. A fiatalság azon mesterkedik, hogy a zárt kamarából ellopja a fiatal pár valamely ruhadarabját… Készek arra is, hogy kibontsák a falat, vagy a padlást. Ha valamit sikerül ellopni, eladják nehány koronáért, a zsidónak, akitől a vőlegénynek ki kell azt váltani, miért hogy oly mélyen aludt! Kedden délben is van mulatság, de azon már csak a legközelebbi rokonok vesznek részt cigányzene nélkül, esti nyolc óráig.

Himzett párna Jánosiból. (233)
Dorogháza község női viselete: rövid, többnyire piros színű szoknya, amiből hetet-nyolcat is magukra szednek. A leányok és asszonyok lakkosszárú csizmát hordanak, aminek sarkán rézszöggel van viselője neve kiverve. A nők főfoglalkozása itt a kendertermesztés; maguk szőnek s olyan remek himzéseik vannak, hogy bizony megérdemelnék az országos hírnevet. A férfiak többnyire vitézkötéses magyar ruhában járnak, de a fiatalok már cipőt és bő nadrágot viselnek itt is. A falu lakossága szorgalmas, becsüllettudó, hazáját szerető nép. Amerikában még csak kettő van közülök…
Így folytathatjuk ezt, végig az egész palóc földön; a négy vármegye ezernyi községében mindenütt találhatnánk szokásban, viseletben valami eredetit, mint azt viseletképeink nagy száma tanusítja. Emlegessük is meg hát a viseletet, ismételten.
Az egri járás huszonhárom községében községenkint változik a viselet s olyan jellegzetesen, hogy az egri piacon a viselet után meg lehet mondani, honnan való az atyafi.
Szép a viselete a maczonkai (Heves) fehérnépnek; az ékesség java itt is a menyecskére kerül; ő van az élet virágjában, ő maga a termő élet, őt illeti az ékesség igazán! A leány öltözete is szép, de a feje még hajadon, arra majd csak később kerül a palóc asszony legfőbb dísze: a csipkés fejkötő. Az öregasszony pedig igen egyszerűen ruházkodik: ruhája színe sötétkék, fején cifrázatlan kendő, és ha kivarrott is a rövid asszonyi ködmen, ha egy kis himzéssel, bőrapplikációval vidámul is rajta a bőr nagy barna mezeje, ez már szűcs munka, félig férfi viselet, mintha azt mutatná, hogy aki hordja, lemondott nőiességéről…

Himzett asztalterítő Jánosiból. (234)
A díszes maczonkai fejkötő három részből áll. Kezdődik az alákötő-vel. Ez az alákötő széles szalagforma fehér vászon, három széle fodroson színes pántlikával van beszegve; e fodros szalagocskák közé színes üveggyöngyöket fűznek. Ilyen alákötőt ötöt köt fel a maczonkai menyecske. Olykép illeszti őket egymás fölé, mint a zsindelyt szokás, úgy, hogy az öt gyöngyös, fodros szegés egymás mellé kerülvén, az egész fejkötő alsó részét ez adja meg. Az alákötőre illeszkedik a fejkötő. Ez sapka formájú dísztelen tok, s igazi rendeltetése az, hogy a nagy, tarka szalagból kötött bokrétát, a máslit tartsa, ami hátul üli meg a fejet. Mindezekre kerül végül a csipke, betetőzése az egésznek. A csipke maga széles, kemény szalagforma, aminek a széle keskeny, színes, bodros szalagocskákkal van beszegve, a szalag közepe pedig aranyszálakkal áttörve; díszítése legtöbbször hálós rajzú, és a tetején kicsi kokárdaszerű füle is van. Két szalag ereszkedik le, hosszanhátul, s ezeket a színes szalagokat járás közben eleresztik: libegjen, verdesse a riszáló csípőt, – olykor azonban, például tánc közben, vállukra vetik föl. Csodálatos, ösztönszerű megérzés tette ezt divatossá, asszonyi sejtése annak, hogy ezek a laza szalagok ritmikusan követve a test mozgását, akár lefüggve, akár vállra vetve, széppé, kecsessé teszik azt.
Van Maczonkán olyan egyszerűsített fejkötő-forma is, amiről elmarad az álkötő meg a csipke, az egész csak a fejkötő tokjából áll, ami persze ez esetben díszes, s erről lóg le a két szalag. Ezt suta fejkötőnek hívják. A maczonkai menyecske egyéb ruházata már nem annyira jellemző, mint a fejkötő s alig üt el más palócsági asszonyviselettől; vállán drága tarka kendőt köt keresztbe, aminek két vége lelóg hátul; két karján bő bugygyos fehér ingváll ér le könyökig, aminek széle megfodrozódik, s a szegése csipkés. A szoknya palóc földön sehol sem olyan hosszú mint például a matyó Mezőkövesden a «höndörgő», hanem azért többrét van egymás felett, hogy megduzzassza a csípőket, és ütemes lengésnek induljon járás közben.
A duzzadó szoknya fölött, elül, a kötény annyira szokásos, szinte elmaradhatatlan, hogy a kötény helye alá nem is kerül a szoknya drága szövetéből; azt a részt olcsóbb vászonból varrják, hogy megtakarítsák ezt a darabkát.
A leány viselete Maczonkán alig külömbözik a menyecske viseletétől; a hajadon fejéről két fonott varkocsban lóg le a haj, általfonva széles tarka selyemszalaggal. A köntös színe asszonyon, leányon csupa élet, ragyogás, a tarkázott piros, meg a fehér legtöbb benne; a kék, a viola, a fekete szín már az öregeké.
A Mátra hegycsoportjának ama részén, amelyik már a Zagyva völgye felé lejt, van néhány igen színes falu, ilyen Hasznos, egészen a hegy lábánál, közel Pásztóhoz, onnan tovább északnyugatra Tar (nem Tard, mert az matyó falu), meg Nagybátony.
A hasznosi asszonyviselet nem marad mögötte semmivel a maczonkainak, színes, gazdag, kackiás; az ifjú asszony legfőbb ékességét, a fejkötőt itt is gonddal, olyan részekből állítja egybe, mint Maczonkán. Még a hasznosi menyecskék csizmában járnak (sáros is a falujok nagyon, tavasszal), de a szomszéd tariak már cipellőben. Nagybátonyban s Hasznoson a fejkötő még valamivel kúposabb, hegyesebb, mint Maczonkán, de tovább, oda által Nógrádban, ott már másmilyen formájú.
A nógrádi asszonyi viselet legszebbjeiből, a rimócziból meg a hugyagiból adunk néhány színes képet. A fejkötő itten nem kúpos már, s a széles csipke, amiről széles szalagok lógnak hátra a fejről, mintha kissé hátrább csúszott volna, mint a hevesieké. Hugyagon két főtípusa van a fejkötőnek. Az egyik némileg hasonló a hevesihez, amiről szólottunk, a másik azonban egészen eltérő: lapos tányérforma, ami megfekszi a fej tetejét és előre jő a homlokra, s csak az élénkíti, hogy rojtos végei lelógnak a vállig és befedik az asszony fülét. Képünkön jól meglátszik eme ülő asszony főkötője, ami hasonlít valamelyest egy onnan jó messze fekvő palóc falu, Bogács asszonynépének főkötőjéhez. Ez a Bogács község Mezőkövesd fölött fekszik, de viselet dolgában független a matyóktól.
Van három színes képünk Recskről, a Mátravidék belsejéből. A főkötő bizony itt is ékes; csipkéje szinte szélesebb, mint a maczonkaiaké, de hátul, a főkötőről függő két széles szalag nem formál bokrétát, máslit fölül, hanem szinte tulságos szabályossággal lóg lefelé. Recsken divatos az az egyszerűbb asszonyi viselet, ami nem éppen öreges, de nem is annyira színes, mint amikről szólottunk. Egy javakorbeli tisztes házaspár képét adjuk: a férfin rövid széles gatya, kivarrott mellény; párján kivarrott fehér fejkendő, fehér derékra való kendő és színtelen szoknya, pedig elég fiatal még.
A két színes hevesi falu, Tar és Hasznos közelében fekszik: Pásztó. Az asszonyi viselet szép ugyan itt is, nem városias még, mert a nép büszke az ő mivoltára és asszonya, leánya őrzi az ősit, nem akar a mesterember-néphez hasonlítani. Van erre példa egyebütt is: Esztergomban évszázadok óta lakik együtt a magyar paraszt a német módra ruházkodó polgársággal, de az ő szabója a magyar szabó, és az asszonya is parasztosan jár. Igy Pásztón is kevéssé látszik meg csak a város hatása.
Palóc-ország szívében: Karancskeszin a szíves plébános oktat bennünket. Híveinek régi népies viselete már nagyon modernizálódott; a férfiak sorában csak elvétve látunk egykét idősebbet gatyában vagy szűrben, a többiek sötétkék vagy fekete, fehérgombos nadrágot és kabátot, magyaros csizmát, tisztes puhakalapot viselnek. A leányok s fiatal asszonyok többnyire már cipőt és harisnyát hordanak: rövidebb, rikító színű köntöst; a leánynép tarka-barka szalagos lelógó hajfonattal ékeskedik, a menyecskék pedig sokféle szalagból készült fejhez álló, vagy libegő, hátul két széles, lefüggő szalaggal díszített aranyosezüstös főkötőben. Az idősebb asszonyok csízmát, hosszabb, sötétebb színű szoknyát viselnek, s fejkendőt. Bőjt idején leányok is, menyecskék is sötétebb köntöst öltenek. Az asszonynép telente kenderfonással és szövéssel foglalkozik, de a férfiak fehérnéműjét, a kendőket s abroszokat már nem tiszta kenderfonalból, de felerészben pamutból szövik. Többen a szép színes, virágos, ékítményes varráshoz is értenek, de a fiatalok közül akárhányan már varrógépen dolgoznak.
Palóc-fiúk. (235)
Vácztól kis vicinális visz bennünket a nógrádmegyei Romhány községbe, nagyon kies vidéken. Ezért hát nem is bánjuk, ha a kis vicinális csak sétál velünk. A község kántortanítója kalauzolt bennünket, aki már negyvenhét év óta szolgálja ebben a községben a népnevelés ügyét. A nép tisztességtudó, szorgalmas, beszédmodora szapora, kiejtésük «elég palócos». Szóval: itt sem ismerik el, hogy egészen palócok. Az asszonynép kissé cifrálkodó, öltözködésében és szokásaiban szeret divatozni. Nagyon bő és rövid szoknyájukhoz sok selymet, bársonyt, csipkét, szalagot használnak. A férfiak ünneplő fekete ruhája csinos, magyaros. A legények virágos bársonylajtit viselnek. A leányok ugyanilyen testállót, de csak télen, mert nyáron hófehér csipkés ingváll az ünnepi. A legényeket már 18–20 éves korban házasítják, 15–16 éves leányokkal. Lakodalmi előkészületeik legérdekesebb mozzanata az esküvő előestéjén rendezett leánybúcsúztatás, a menyasszonykalács földíszítése. Erre összejönnek a leánypajtások, s a húsz-húszonöt kilós óriási kalácsot hol vidám, hol bús nótázás közben télizölddel, pattogatott kukoricával, aranyozott rozmaringgal, arany almával, színes papirrózsákkal és égő kis gyertyákkal díszítgetik.
Dejtáron ismét gazdagabb a viselet. A leányok színes szalagos hajfonása hosszan lelógó, a kötény kötőszalagja széles selyempántlika, ami már maga díszes öv és két vége hátul lecsüng. Az asszonyok főkötője is sajátságos: mintha hátracsúszott volna és a hátul lefüggő széles szalagos csokrok húznák lefelé.
Ludányban a főkötő elől sima és laposan, minden kúposodás nélkül borul a tejre, de keményített fodra magasan mered szerte hátul; a színe fehér. A hevesi színes-tornyos főkötők kackiássága ebből teljesen hiányzik.
Lóczon, Nógrád egyik legérdekesebb falujában, szép az ünnepi viselet (a főkötő bár alacsony, de gazdag, teli rávarrott gyöngyökkel, és hátul függő szalagjai is himesek), de igen kedves a hétköznapi viseletjük is, kivált az asszonynép fején a bodrosan megkötött kendő. Leány is, asszony is, itt még csizmában jár, s a csizma szárát, fejét is olykor, varrás ékesíti. A leányszoknyák, a csizmaviseletnek megfelelően, rövidek.
A gömöri palócság női viselete, a nógrádihoz és hevesihez mérten, meglehetősen színtelen. Még délen, a Heves felé eső részen találunk legszebb ruházkodásra. Innen Szentsimonból mutatunk egynéhány képet; legbecsesebb annak az öreg asszonynak a képe, aki rókaprémes aprózsinóros asszonyi ködmönt – vagy inkább mentét – visel. Ilyen volt a köznemesség asszonyainak viselete a mint század közepén.
Régente fehér vászonruha, piros csizma, az aranyfejkötő ékeskedett a palóc asszony viseletében, Ez is átalakul azonban; divatja van ennek is, akárcsak az urinők viseletének, színekben és anyagban egyaránt. Az otthonszőtt fehér vászon helyébe. színes gyári portéka lép, az ingváll helyett ott a bluz, az apácás, puritán bő ruha helyett ma már az idomokat jobban előtüntető, testhezálló ruha divatozik.
*
Egerben járva, – írja munkatársunk, Sági János, – szokatlan jelenség vonta magára figyelmünket. A piacon földmívesasszonyok lepedőnagyságú, pompás színekben ragyogó selyemkendőket, cifra pruszlikokat, tarka fejkendőket árultak. Ennek okát kérdve, azt a választ kaptuk: azért árulják a sok drága ruhát potom pénzért, mert viselésüket Borsodszemerén a plébános úr megtiltotta.
Hát még ez is lehetséges! Hogy, hogy? Mi lehet ennek az oka?…
Csak azt felelték: hogy azt a fehérnépet, aki ilyen selyemruhákba öltözik, a plébános úr nem ereszti be a templomba, visszaparancsolja az ajtóból!
Volt ott azonban egy fiatal, okos asszony. Ő tudott teljesebb választ is adni. A plébános úr nem akarja, hogy a drága öltözködés miatt elpusztuljon a falu! A szegényebbje is úgy kénytelen a sok ruhára költeni pénzét, mint a gazdag. Ezért parancsolja le róluk a pap a ruhát, de csak a templomban!…
Ez igazán érdekesnek igérkezik!… Ezt jó lesz közelebbről megnézni!…
Gyerünk tehát Borsodszemerére.
A falu Heves és Borsod határán túl, odébb a Mátrán, a Bükkhegység alatt fekszik. Szilhalom állomástól szép eperfasor vezet odáig, jótermő fekete földek között. A köralakban álló fehér, zsuppos kis házikók, szerény berendezkedésű udvarukkal nem vallanak legjobb módra. Nagy búzaföldeket látunk és nadrágszíj keskenységű táblákat, itt tehát uraságé a föld nagy része, a földmívesek jövödelme nem lehet nagy.
Elsősorban a viselet érdekelt bennünket. Az udvarokban egyszerű, izléses, tiszta kartonruhákban beszélgettek leányok, asszonyok. Láttuk mindjárt, hogy a pap föllépése nincs a népies izlés, a faluhoz illő színesség rovására. Egy nagy eperfa árnyékában beszélgettek a falu bölcsei. Szép, nemestartású, egyenesderekú emberek, hosszú hajjal, okos arckifejezéssel; legtöbbjén szépen hímzett cifra szűr tetézi a tekintélyt. Éppen a nagypolitikát tárgyalták, amikor közibük ültünk a kispadra. Jövetelünk célját nem mondottuk, mert ebben az érdekes kérdésben igazán tisztán szerettünk volna látni.


Dejtáriak és Romhányiak. (236)
Errefelé is annyi eső jár, mint Pesten?… Jött nemsokára egy sereg asszony és leány. Templomba igyekeztek. Bokorugró, harangszéles szoknyájuk ingott, rengett, színes pruszlikjukon ragyogott a napsugár.
– Ejnye, de szép viselet van a kendtek falujában!
– Hát ha még az úr ezelőtt látta volna! – válaszol egy tisztes polgár.
– Hát ezelőtt más volt?
– Meghiszem azt! Csupa selyem meg bársony! De, az Úristen áldja meg érte a mi derék főurunkat, a plébános urat: a fehérnépnek ő eltiltotta, hogy az Istenházába selyemben járjanak. Hát tudják az urak, a fehérnép ha egyszer belebolondul az öltözködésbe, az ördög se győzi pénzzel! Amit kerestünk, azt elvitte a selyemruha. Az egész falu a boltos bolondja volt. Sok ember pénzét eltakarította itt a cifra ruha. Ha az egyik lány új ruhát varratott, az már rágta a másiknak a szemét. Addig sírt-rítt az anyján, míg néki is lett olyan ruhája. Addig veszekedett az emberrel az asszony, míg meg nem varrhatták a ruhát. A szegény lány sírt egész héten, hogy a gazdagok közé nem mehet a templomba, mert megszólják, kinézik. Akinek ötszörösen kisebb volt a gazdasága, annak is éppen úgy kellett öltözködni. mint amannak! Nem csoda azután, ha a divatolás miatt falu annyira elfajult, hogy adósságba keveredett.




Kékfestő-ducok Rozsnyóról. (237)





Kékfestő-ducok Rozsnyóról. (238)

Kékfestő-ducok lenyomatok Rozsnyóról. (239–242)
– Bizony jobb lett volna, – folytattuk, – ha a fölösleges ruha árát takarékpénztárba teszik s mikor a lány férjhez megy, egypár tehenet adtak volna véle.
– No hiszen, – mondták többen, – gondoltak is azok tehénre! Akinek volt tehene azt is el kellett adja a fehérnép ruházkodása miatt!






Kékfestő-ducok Rozsnyóról. (243)
– Hát azután olyan sokba került csakugyan egy-egy öltözet?
A következőkben állapodtak meg egyhangúan, de sok megfontolás után: szoknya 40 korona, a felső selyemkendő 40, a selyemkötény 10, a pruszlik vagy az ujjas szálika 8, 10 darab alsószoknya 40, az ingváll 10, a cipő 10, a derékra való bársony 14, a hajba való pántlika 10, kaláris a nyakba 5, ezüstgyűrűk 5, apróságok 10 korona, összesen 202 koronába került egy fölvétel.
Egy öltözet azonban nem elég a fehérnépnek. Legalább négy rend ruhája volt valamennyinek. Ha megunták: eladták s újabbat vásároltak. A falu egész népe sommásba jár, vagyis tavasszal és ősszel elszegődik két-két hónapra mezőgazdasági munkára s havonkint hatvan koronát keresnek így. Mihelyt a leány hazakerült, verejtékes keresetével sietett a boltba, selyemszoknyáért! Hát ezt nem tudta nézni a főúr. Kiprédikálta, hogy senki se merjen templomba selyemben járni! Többen mégis megpróbálták, de a pap azzal fenyegetőzött, hogy leszedeti róluk a kendőt! Azóta legalább tudjuk, hogy miért dolgozunk!
– És a lányok, asszonyok nem haragusznak a főurra? – kérdeztük.
– Eleinte bizony pihegtek, pattogtak, most is van olyan szamár, aki haragszik, de hát bizony most már a fehérnép maga is rátér, hogy milyen jót tettek vélük! Eddig csak kontóztunk, kontóztunk, s csak az üzletes ember gazdagodott.
Följegyeztük ezt a bölcs beszédet, mire egy gazda odaszól hozzánk gyanakvó hangon, sunyi ábrázattal:
– De hiszen, sejtjük mit akarnak az urak, maguk nem jóban járnak. Most ki akarják tudni, hogy több pénzünk van, azután beadják az országházba, hogy erre a nyomorult népre még több adót vessenek!…
Valahogyan megbizonyítottuk, hogy kik vagyunk, mire bocsánatot kért, de azt mondta, hogy a többi súgta néki, kérdezné meg, miféle emberek vagyunk?
Ezután kiszámítottuk, hogy a mostani kartonviseletből egy fölvétel csak harminc koronába kerül. Ez tartósabb is, mert az a selyem még az állásban is összetöredezett. Megkérdeztük azután a nőket is, hogyan fogadták a plébános úr rendelkezését? Mindenki azt mondta, hogy most már bele vannak egyezve. Eleinte loppa, mégis csak felkötögették a selyemkendőt. Mikor ezt látta a plébános úr, beteg lett mérgében, pedig kár érte, mert igen adakozó, jószívű ember, hogy az Isten áldja is meg érte!
Mindenki természetesnek tartotta, hogy a plébános kitiltotta őt a templomból, mert hát hiszen ott senki sem parancsolhat, csak a pap. Az utcán nem szólt a selyemért, de hát a fehérnép csak a templom kedvéért öltözik.
Elmentünk a templomba. Ott a leányok elül térdepelnek a szivárvány színében tarkálló, tiszta ruhákban. Még szebbek, természetesebbek így, mint selyemben. Az asszonyok fején hófehér, keményített kendő, annak a szélét szépen kivarrják csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal. Ezt singelt kendőnek mondják. Az öregasszonyokon fekete a kendő. A pap rendelkezése semmit sem változtatott a templom képén, csak népét mentette meg az anyagi romlástól. A leány most férjhez mehet a selyem árából.
Áhítattal énekli a nép a Szűz Mária énekét:
Te látod mennyi bajjal
Kell mindig küzdenünk.
Hogy kísértettel s jajjal
Van tele életünk.
Látogassunk el a plébánoshoz. Bekopogtatunk hozzá, Balássy János plébános úrhoz, aki magyaros barátsággal fogad bennünket. Kissé feszélyezi öt jövetelünk célja. Hátha megtámadják érte, hatalmaskodásnak nézik a jó szándékát!…
Nagyon szépen nyilatkozik a népéről, amelyik kétszer arat; ha végez – másnál az Alföldön, megyen a Szepességbe. Nyáron nem alszik három órát, örökösen dolgozik mégsem vergődik semmire. Hát ezen akart valahogyan a jó pap segíteni, ami sikerült is néki. Most a nép a középponti szövetkezetbe már pénzt küld, holott ezelőtt meg csak szedegette ki onnan a garasait.


Hevesi népviselet. (X. tb.) 1. Recski menyecske. – 2–3. Maconkai menyecskék. – 4. Nagybátonyi anya.
A néppel okosan kell bánni, akkor hajlik a szóra. Ő azon kezdette a tanítást, hogy Isten előtt minden ember egyforma, – ha tehát a templomban megjelenünk, a gazdag ne fitogtassa jobb módját a szegény előtt, különösen ne nézze le a szegényt! Ő csak ilyen keresztényi elvek érdekében tiltotta el a költséges selymet, – ne gondolják a szerkesztő urak, hogy valami beteges hatalmaskodás vett rajta erőt!…
E derék pap cselekedete példa lehetne ebben az országban. Meg kell látnunk, hogy a mi népünknek átka nagyrészt a drága, s mégis haszontalan bécsi rongy. Vannak vidékek, ahol a parasztasszony három selyemkendőt is felköt fejére, s a legesztelenebb költekezést végzi az ura romlására. Nehéz tíz szoknyát is magára szed, vesebajt kap tőle, a munkában oktalan terhet hurcol magán. A ruháért kész eladni is magát a városban, mert a faluval kell tartani minden áron! Gyermekétől elvonja a tejet, a húst, mert minden a ruhára kell! Három leányt nem lehet így ruházni, marad tehát az egyke. És a drága magyar pénz vándorol Bécsbe, a nép ruházkodása miatt elszegényedünk, a nemzet nem tud tőkét gyüjteni, igényességünk pedig még csak nem is a hazai gyáripar emelkedését szolgálja!…
A derék borsodszemerei plébános cselekedete erősíti azt a szándékot bennünk, hogy meg kellene alakítani a Magyar Viselet Egyesületet. Ennek célja lenne, hogy a népet egyszerű, de izléses, olcsó, de népies öltözködésre bírja szép szóval, példákkal, ujsággal, prédikációval. Föl kell támasztani az egyes vidékek ősi viseletét, de le kell vettetni a vagyontpusztító bécsi rongyot, a tisztán nem tartható, a nem mosható selymet, bársonyt; az egészséges öltözködési módot kell népszerűsíteni. Nagy nemzetmentő munka lenne ez is. A magyar papság, tanítóság és földbirtokosság vehetné kezébe ezt az ügyet. Mondanunk sem kell, hogy ezzel egyetemben a hazai ipar termékeinek pártolását, a régi háziipar föltámasztását is programtuba vehetnők…

Palóc-viselet Kazár községből. (244)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT