AZ ŐSI EGYENLŐSÉG ÉS A SZENT KORMÁNYZAT
AZ ŐSI EGYENLŐSÉG ÉS A SZENT KORMÁNYZAT
Ahogy már Werbőczynél, a késő középkorból a kora újkorba átlépő magyar szokásjognál említettük, az egyházi rendiség is az ősi egyenlőség alapján állt, ez volt a világi norma egyik forrása is. Ebben a formában fogalmazódik meg – az egyetemes (katolikus) nagycsoport koncepciójával – a 19. század közepén is, laikust idézve: „A kereszténység – az ó-kor tisztán nemzeti vallásaival ellentétben – az emberiség vallása. 102Azon elvvel, miszerint minden ember egyenlő Isten előtt, az összes emberiség egysége mondatott ki” (Eötvös J. 1902: II. 4).
Itt is létezik a „nép” kettős fogalma – bár más hangsúlyokkal. Hasonlóképp létezik az egyházi tisztségeket viselők hatalmának legalább kétféle története és történeti legitimációs legendája. Az ősi egyenlőség „aranykora” itt az őskereszténységre tekint vissza, amikor a hívők engedelmesen éltek választott karizmatikus elöljáróik vezetése alatt. „E’ gyülekezeti szervezetben még – ahogy az idősebb Révész Imre a protestáns pátens idején elmondta – semminemű olly ó szövetségi zárt körü papi rend nem volt, melly mintegy közbenjáró lett volna Isten és emberek között, hanem minden hívő gyülekezeti tag, a’ maga lelkének ’s hitének erejéhez képest, önálló szabadsággal kereshette a’ maga üdvösségét, ’s közvetlenül egyesülhetett Istennel, az egyetlenegy közbenjáróba, a’ Jézus krisztusba vetett hit által” (Révész I. 1856: 2).
A hierarchia születésének is van jogvesztési magyarázata. A „nemzetek jogához” hasonlóan, nem az isteni természetjog következése, hanem a hivők engedetlensége vezet a jogvesztéshez, az intézményesített rangsor, a hierarchia bevezetéséhez: a püspökségek és a pápaság szervezéséhez. Ennek folytán azonban a közösség már két rendre bomlott: a papok rendjére, a klérusra és a „plebs”-re, a laikus rendre, vagyis a világiakra. A szent kormányzat – hierarchia – nem a hatalmak átruházásával született, nem a hívek által kigondolt intézmény, hanem Krisztus által alapított minden időkre szóló alkotás (Kérészy Z. 1927: 336). A hierarchia jogosultságát, az ősalkotmányra, az evangéliumra hivatkozva, a középkor folyamán eretnek mozgalmak sora tagadta, egyes protestáns jogtörténetírók még századunkban is „elfajzási processzus” eredményének tekintették (Kérészy Z. 1925: 8).
A két rendiség, a világi és az egyházi, sajátos formában illeszkedett egymáshoz. Míg a klérus „világi javaira nézve” a világi nemesi rendek jogaiban osztozott, az egyházrendiség törvényei szerint a világi rendek a laikus plebs rangján álltak.
Az egyházi hatalmakat, mindenekelőtt a lelki és igazságszolgáltatási jogokat (jus ordinis; jus iurisdictionis) kizárólag a klérus gyakorolta. A „rendemezésre” (ordinacióra, a papi rendbe avatásra) „teljesen képtelenek” (incapaces) a nem keresztények és a nők (Bozóky A. 1871: 131). A személyes vétség hiányában felmentéssel korrigálható szabálytalanságoknak (irregularitas) – amelyek a pappá szentelést nem tették érvénytelenné, csupán törvénytelenné – hosszabb és talán tanulságosabb is volt a sora. Konek Sándor sok kiadást megért Egyházjogtan tankönyvének jegyzetében (Konek S. 1894: 139) ezeket hexameterekbe szedve is közli:
„Testi-hibás, őrült, beteges, rabszolga, tudatlan,
A ki kereszténységben s papirendben vét, az eretnek,
Kétnejü, fattyú, ölő, csonkító, becstelen, ujoncz,
Kiskoru, lelkiszegény, lekötött – papirendbe nem állhat.”
A ki kereszténységben s papirendben vét, az eretnek,
Kétnejü, fattyú, ölő, csonkító, becstelen, ujoncz,
Kiskoru, lelkiszegény, lekötött – papirendbe nem állhat.”
Amit a katolikus egyházrendiség transzcendens magyarázata alátámaszt, a római szentszékben összpontosult monarchikus szervezet, nyilván szemben áll a másik hagyományos európai szervezeti elvvel, az önkéntes társulással, „társadalmi szerződéssel”, amit a maga módján a magyar köznemesi alkotmányfelfogás képvisel, s amit az egyházzal kapcsolatban még Rousseau előtt Pufendorf fogalmazott meg (De 103habitu religionis: 1687). Az egyház társulásszerű (collegium seu societas) felvilágosult protestáns elképzelése az egyházi hatalmakat is úgy tekinti, mint amit az egyenlő jogú egyháztagok ruháztak át elöljáróikra. Jog szerint azonban csak olyan hatalom ruházható át, amivel az átruházó rendelkezik. A demokratikus elv, a rendi normáknak megfelelően olyan területeken is a nemesség egyházon belüli hatalmának erősödésével, a patronátusi rendszer kiépülésével valósult meg, ahol a hódoltság idején jóformán csak köznépi gyülekezetek léteztek. A katolikus klérus a fejedelmi szuverenitás abszolutisztikus kiterjesztése után is elégséges világi hatalommal és javadalmakkal rendelkezett ahhoz, hogy közjogi és egyházrendi elsőbbségét ne lehessen kétségbe vonni, a református papság hasonló igényeit Sinai Miklós 18. század végi mozgalmában a nemesi ellenállás fejedelmi támogatással meghiúsította (Szaitz L. 1791; Révész 1. 1959).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
