A RENDI PLURALIZMUS SZERKEZETI KÖVETKEZMÉNYEI
A RENDI PLURALIZMUS SZERKEZETI KÖVETKEZMÉNYEI
Az egyházi és világi rendi kettősség puszta léte is társadalomszerkezeti következményekkel jár:
1. A rendszerben, amelynek keretei közt a hagyományos társadalmat el lehet helyezni, s amelyen belül szerveződésének szabályai érvényesek, a magyarokat mint „össznépességet” egy nála tágabb csoport, a király közbejöttével az egyetemes (catholica) egyház, a keresztények közössége öleli magába. A nemesi nacionalizmus magyarsága mellett a „keresztények” a népi közfelfogásban eleven alternatív nagycsoport, Werbőczy és a parasztháborúk, valamint a reformáció korának is élő valósága (Szűcs Jenő 1970: 59–60; 1974: 582–587, 589. skk). A konstanzi és a tridenti zsinatok közt tovább osztódó kereszténység a középkornak ezt az első – a modern nacionalizmus térhódításával második – identitását sohasem szünteti meg. A katolikus egyházjog a tridenti zsinat (1545–1563) után az érvényesen megkeresztelteket – ideszámítva a görögkeletieket, a luteránus és kálvinista eretnekeket is – egyetlen közösségnek tartja, s ezt az I. vatikáni zsinat (1869/70), majd az 1918-ban lényegében a kánoni jog, a Corpus juris canonici korszerű összefoglalásaként bevezetett egyházjogi Codex (Codex juris canonici) is átveszi. A megtűrt kiközösítettek (excommunicati tolerati), egyházjogilag a katolikus klérus jurisdictiója alá tartoztak. Mint kiközösítettek, csupán egyházi jogaikkal nem élhettek – ami gyakorlatilag a szentségek magukhoz vételét jelentette. A valláskényszer mellett ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy együttélő helyi közösségeket településileg és magánéletükben is élesen elválasszon. A szekularizálódó abszolutizmus korának, majd a polgári kornak katolikus egyházi sérelmei kivétel nélkül ebből, a kereszténység felvételével alkotmányossá vált jognak, az ecclesia dominans kiváltságának fokozatos korlátozásából származnak. Szemben a római szentszéknél központosított egyetemes hierarchiával, az elszakadt protestáns egyházak, sőt 1791-ig (a budai és pesti zsinatig) az egyes egyházkerületek sem alkottak országon belül sem összefogó szervezetet (Bucsai M. 1985: 91, 187). Élénk nemzetközi kapcsolataik ellenére nem szerveződtek egyetemes ellenegyházzá. Velük párhuzamosan a görög rítusú ortodox és egyesült egyházak nemzeti egyházakká alakulnak. A keresztények csoportszerkezetében az egyetemes kereszténységgel szemben – jóllehet a nacionalizmus a múlt században ezen is rajta hagyta bélyegét – a kiközösített egyházak államilag is elismert autonom, önálló (rendi) alkotmánnyal rendelkező felekezeti etnikus intézményekké válnak.
A felekezeti etnicitás autonómiájának jogi csúcspontját az 1895. évi XLIII., a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényben éri el. A fejlemény az egyházak súlyos belső, Magyarországon az ipari forradalom teljes kibontakozásával kirobbant alkalmazkodási válsága mellett jött létre. Ezzel zárult le az eretnek egyházak egyetemes kereszténységről való végleges jogi leválása. Így intézményesült mindegyik közösség állami ellenőrzése, egyben elvilágiasodása és politizálódása, abban a formában, hogy 115az egyházak politikai pártharcokba kapcsolódtak, illetve nemzeti mozgalmak hordozói és képviselői, mint a két román, a görög katolikus és a görögkeleti, valamint a szerb, s az örmény, görögkeleti egyház. Az állami alkotmányosság keretein belül zsinataik, országos gyűléseik törvényhozó testületek, bírói hatalmat gyakoroltak. Végrehajtó hatalomként, például az egyházi járadékok behajtásánál, az egyházi igazságszolgáltatási gyakorlatban a felek előállításánál igénybe vették a világi karhatalmat. Az új egyházi alkotmányos formák már a 19. század végén kiformálódnak, például a reformátusoknál (Egyházi törvények… 1906).
Az 1848: XX. törvény a törvényesen bevett (keresztény) vallásfelekezetek egyenlőségének és viszonosságának kimondásával a római katolikus egyház uralkodó állását elvben megszüntette. A régóta védekezés helyzetébe került katolicizmus ennek ellenére az összes többi bevett és elismert egyházzal szemben sikertelenül küzd a 19. század végén (1867–1871, 1897) önkormányzatának elismertetéséért (Karácsony S. 1929/1985: 282, 284; Concha Gy. 1918). Az egyetemes egyház után élére került magyar érzelmű klérus törekvése ellenére nem alakulhatott a többi felekezetéhez hasonló nemzeti egyházzá.
2. A rendi kényszert, ami azt jelenti, hogy az egyén személyi jogait a rendi választóvonal egyik oldalán egy rendi osztályba vagy kiváltságos csoportba tartozása révén élvezi, fokozatosan lazítja fel a feudalizmus utolsó százada, gyökerét találja a jobbágyfelszabadítás 1848-ban. A rendi előjogok után elvben is megszünteti a rendi kényszert, kimondva a honpolgári jogegyenlőséget – meglehet szigorúbb értelemben véve közvetve, a nemzetiségi jogegyenlőség kapcsán – kimondó 1868: XLIV. törvény. (Ez lesz a liberális kor közjogi normája, jogforrására nézve, mint láttuk, nem új. Új polgári jellegű vonása az lesz, ahogy az új egyenlőtlenséget legalizálja és intézményesíti.)
Ezzel szemben nem szűnik meg a valláskényszer. Megszűnik ugyan eredeti rendi alkotmányos értelmében, amire a katolikus felfogás „joggal” hivatkozott, s amely szerint a vallás és az egyház azonos a római katolikus hittételekkel és a római katolikus egyházzal. A magyar szabadelvű álláspontot végső formájában törvényesítő 1895. évi XLIII. törvény a vallásszabadságot úgy fogja föl, hogy az egyén a közjogi státusával rangsorolt, törvényesen bevett vagy elismert, illetve az „egyéb”, tisztán magánjogi egyesületként engedélyezett felekezetek közt szabadon „választhat”. Ez megkönnyítette az áttérést. Előzőleg a bevett keresztény hitfelekezetekkel egyenlő rangra emelte a (nem keresztény) izraelita vallást (1895: XLII. tc.). Ezzel a rendeken kívül állás jogi maradványát, egy kardinális jogi választóvonalat törölt el utólag. Az 1895: XLIII. törvény nyitott egy kiskaput a tényleges lelkiismereti szabadságnak is, jogi fogalommá avatva a felekezeten kívüli állást. Abban, hogy ez az utóbbi csoport számában – s nem az ide tartozó egyénekre nézve – jelentéktelen maradt (az „egyéb” kategória, ahová másokkal, például a szektákkal együtt sorolták őket), összesen sem érte el a húszezret 1900-ban, nyilván kevés szerepet játszott maga a törvény.
A modern polgári (alkotmányos) norma jellemzésére érdemes megemlíteni, hogy ezt a kiskaput igencsak szűk résre nyitották. Először is egy egyház kötelékeiből „kimaradni” nem lehet. Az 1848: XX., a vallásfelekezetek viszonosságáról szóló törvényt megerősítő és kibővítő 1868: LIII. tc. kötelezi a törvényesen bevett „keresztyén” vallásfelekezetek „hitsorsosait”, hogy abban az esetben is csatlakozzanak valamely 116önálló magyarországi egyházközséghez, ha tartózkodási helyükön külön egyházközséget nem képeznek (20. §). Az idegenben tartózkodó személy hat hét után automatikusan felekezete helyi egyházközségének illetőségébe kerül (Geisz A. 1910: 285). A törvényesen bevett felekezetüktől megválók még öt évig fizették elhagyott egyházuknak az egyházi járulékokat (adót), a községnek pedig a felekezeti iskolai, óvodai pótadót (1895: XLIII. tc. 25. §). „A gyermekek, kiknek akár mindkét, akár csak az egyik szülője a bevett vagy törvényesen elismert vallásfelekezetek egyikéhez sem tartozik, valamely bevett vagy törvényesen elismert vallást követnek, és abban nevelendők” (uo. 26. §). A szülőnek itt abban van döntési szabadsága, hogy a valláskényszert gyermeke melyik bevett felekezet rítusai szerint viselje.
Meg kell jegyezni, hogy a személyi szabadságjogok közt a vallásszabadság helyzete a nyugat-európai modellhez képest csak részben értékelhető megkésettnek. A magyarországi viszonyok e téren – s a nemzeti fejlődéstől nem függetlenül – a felekezeti széttagoltságban különböznek gyökeresen. Nyugat- és Dél-Európa feudális államaiban a keresztény felekezeti különbségeket általában radikálisan szüntették meg még a tridenti zsinat előtt vagy a tridenti elvek szerint utóbb, de még a modern nacionalizmus francia forradalomtól számított térhódítása előtt. Franciaországban például 1685-ben, a nantes-i ediktum felmondásával, a hugenotta eretnekség betiltásával (Hajnal I. 1986: 433). Az angol III. György az észak-amerikai gyarmatok elvesztése után még megtiltja Pittnek a római katolikus emancipáció bevezetését (Russel, B. 1934: 9). Ennek az útnak a követését tartalmazza lehetőségében a Hármaskönyv szigorú katolikus felfogása is. Az „eretnekség” feltartóztatása, francia mintára, vagy uralkodó felekezetté avatása angol és holland módra, az egységes magyar feudális állam feladata lett volna. Közrejátszott a felekezeti megosztottságban valószínűleg a hűbériség hiánya is Magyarországon, amely a tridenti elveket nyugaton a nemességgel szemben is képes volt érvényesíteni. Az alkotmányos nemesi vallásszabadság, a köznép körében a török hódoltsági területek vallási türelme, majd az újratelepült vidékek munkaerőhiánya falvakon belül is megosztott felekezeti képleteket hozott létre. Így lett nyugaton a polgári forradalmak korára a vallásszabadság mércéje a zsidók emancipációja (Egyesült Államok 1783, Franciaország 1791, Hollandia 1796, Anglia 1859, a német államok 1848 és 1869 között, Olaszország 1870, Ausztria és Magyarország 1867). Emellett mégis más összefüggésbe kerül az állam és „az” egyház szeparációjának ezt követő kérdése is (Belgium 1831, Franciaország 1905, Genf 1907, Basel 1910, Portugália 1911, Oroszország 1918, Németország 1919 – Kérészy Z. 1927: 265–267).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
