A NÉP ÉS A PARASZT FOGALMA A NÉPRAJZ SZEMSZÖGÉBŐL
A NÉP ÉS A PARASZT FOGALMA A NÉPRAJZ SZEMSZÖGÉBŐL
Nép és paraszt korábban fogalmilag a köztudatban olyannyira összetartozott, hogy 1937-ben Ortutay, a szó szociológiai értelmében, még nem látott különbséget közöttük (1937a: 1). Az anyaggyűjtés során ugyanakkor már korábban is szélesebben értelmezték a nép fogalmát a néprajzban, hiszen látókörbe került az alföldi agrárvárosok összetett népessége. E tény mellett nagyon is gyakorlati szempontok is fogalmi felülvizsgálatra ösztönöztek: a népi demokráciában a munkáshatalom deklaráltatott, s a munkásság közösségi kultúrájának megismerésére gyűjtőmozgalom is indult (Dégh L. 1952).
A feladatot a történeti szemlélet alkalmazásával, a jelentésváltozás felderítésével vélte megoldani Ortutay, arról elmélkedve, hogy kik értendők a „dolgozó nép”-be, amely folklórt alkot és tart fenn. Értelmezése szerint az osztálytársadalom megszületéséig mindenki; majd „a feudalizmus korszakának dolgozó népe lényegében a jobbágyság”, bár „a munkásosztály kialakulásának kezdeteivel együtt megfigyelhetők azok a kulturális, költészeti jelenségek, amelyek a munkásfolklór kezdeteinek, előzményeinek tekinthetők… A kapitalizmus korszakában a kizsákmányolt dolgozó osztályokat értjük a »dolgozó nép« fogalmán, s végül a szocializmust építő társadalmunk dolgozó népe tartalmi és formai vonásaiban egyaránt újat, minőségi változást jelent” (Ortutay Gy. 1955: 37).
Hogy a dolog nem ilyen egyszerű, arra Hoffmann Tamás világított rá 1962-ben az etnográfia tárgyát és népfogalmát a gazdasági-társadalmi formációk marxi elméletének alkalmazásával értelmezve, a tudományfejlődés körülményeire is figyelve, egyben – kimondatlanul – a Vajda és Bodrogi közötti, említett vitára is reflektálva. A nép szó etnikum jelentése (amelyet sem ő, sem más sohasem kérdőjelezett meg) és az etnográfia népfogalma között kapcsolatot lát, amely a társadalomalakulás és annak tudományos leképzése egy adott időszakában jött létre, a modern polgári társadalom kialakulásának időszakában, amikor az etnográfia kibontakozását a nemzetté szerveződés igénye és romantikus antikapitalizmus ösztönözte, majd vizsgálódásának tárgyát a kapitalizmus viszonylagos fejletlensége konzerválta. Konklúziója szerint ezért „Az etnográfia tárgya a kapitalizmus előtti tulajdonformákon felépült társadalmak néptömegei életmódjának és abban kifejtett kulturális alkotótevékenységének története”. A néptömegek pedig mindazokat felölelik, akik termelők voltak a civilizáció gazdasági rendjében: parasztokat és iparosokat egyaránt. Nem tárgya viszont az etnográfiának „a tőke és a proletariátus ellentéte, majd az ellentét kibomlása, azaz a proletariátus felszabadulása és az osztály nélküli társadalom rendjének megalapozása…” Illetve, az utóbbi korszakra is kiterjed az etnográfia figyelme, ha a kapitalizmust megelőző tulajdonviszonyokban gyökerező társadalmi problémák és 60illúziók tovább élnek, valamint ha a proletariátus kezdeményezte forradalom eredményeként etnográfiai felismerések a szocializmus rendjébe is beépülnek. Ám a néptömegek életmódja egész fejlődéstörténete végigkísérésének túllépést is kell jelentenie a marxizmus előtti filozófiai meggondolások jegyében kialakult társadalomtudományi korlátokon, s a jelenben változó összetételű nép megértéséhez egy elméleti konstrukcióját, módszertani apparátusát tekintve új tudomány megteremtésére van szükség (Hoffmann T. 1975: 46–55).
A parasztságot illetően a történész Szabó István (1965) végezte el a fogalom történetileg változó jelentésének kibontását, összehasonlíthatatlanul nagyobb precizitással járva el, mint Ortutay a nép esetében. Felfogása szerint a feudalizmus időszakában a parasztság fogalma a jobbágysággal azonosítható, mindazokra vonatkoztatható, akik földesúri joghatóság alatt álltak. Többségük mezőgazdasági munkát végzett, de iparűzők, bányászok, halászok is találtattak köztük. A fogalmi átfedés azonban nem volt teljes, mert a parasztok közé soroltattak a nemesi és a szabad királyi városok rendi keretein kívül eső nem nemesek (és nem jobbágyok) is, a helyi kiváltságokkal, helyi nemességgel rendelkezők és a magukat a jobbágyi állapotból kiváltók. A jobbágyfelszabadítás után a fogalom foglalkozási jelentésben élt tovább, de a foglalkozás magán viselte a korábbi társadalmi állapot jellemzőit, egyben tágult is, mert már magába foglalta a hasonló életmódot folytató kisnemeseket, akik ápolták eltérő eredetük tudatát. A döntő azonban az életforma volt, amely egybekapcsolta az osztályhelyzetüket tekintve eltérő irányba gravitáló mezőgazdasági termelőket a kapitalizmus korában. A szocializmus időszakában éppen az életforma jegyei halványulnak el, mégis lesz a fogalomnak továbbvivője: a szövetkezeti parasztság – fejezi be meglepő fordulattal fejtegetését Szabó István. Az eszmefuttatás az Ethnographiaban jelent meg először, és alátámasztotta a néprajzban meggyökeresedett szóhasználatot. Arra azonban alkalmatlan volt, hogy egyértelmű tartalmat adjon egy tudományos kategóriának, sőt ebben a tekintetben visszalépést jelentett Erdei értelmezéséhez képest. Erre Sárkány Mihály mutatott rá a parasztság fogalmát a nemzetközi kutatások fogalomértelmezésével összevetve, s azokkal összhangban továbbgondolva. Definíciója szerint a parasztok mezőgazdasági termelők, akik ezen tevékenységük mellett végezhetnek más munkát is, ám termelő tevékenységüket olyan körülmények között folytatják, hogy „lehetőségük van a saját újratermelésükhöz szükséges munkaerőnek és munkaeszközöknek a birtoklására, de általános munkafeltételeiknek tulajdonosa vagy az állam, vagy egyes jogi személyek, akik tulajdonosi helyzetük alapján az általuk termelt javak egy részét elsajátítják” (Sárkány 1983: 31). Eszerint parasztokat csak a prekapitalista, de uralmi és szolgasági viszonyokkal átszőtt társadalmakban találunk, amelyek hálójából senki sem vonhatta ki magát – függetlenül foglalkozásától. Ez a háló alakította ki a műveltség megoszlását, népi és elit kultúra elválását. A társadalmak azonban, amelyek parasztságra épültek, nem egyneműek. A feudális viszonyok között elérhető nagyobb szabadság megkülönböztette az európai és a magyar parasztok helyzetét és történelmi útját más kontinensek agrártermelőinek lehetőségeitől, s a város és falu ellentétében mozgó történelmük végül a paraszti állapotból való kilépés esélyét adta meg, az árutermelő magántulajdonossá válást. Az árutermelő társadalom élelmiszertermelőinek helyzetét azonban éppen az határozta meg, hogy mennyiben váltak valóban árutermelővé, ettől függően 61éltek tovább körükben közösségi hagyományok, egy sajátos kultúra, vagy múlt el, átadva helyét iskolai tanulmányokból és a kommunikáció sok más csatornájából megismert közkultúrának.
A „nép” és a „parasztság” fogalmi tisztázására irányuló kísérletek jórészt összecsengő következtetésekkel zárultak, és a kutatások négy irányára irányítják a figyelmet.
Egyik a prekapitalista társadalmak élelmiszer- és egyéb termelői életmódjának, társadalmi viszonyainak és kulturális alkotásainak vizsgálata a keletkezés történeti kontextusában. Mint erre utaltunk, az anyagi kultúra „történeti” szemléletű vonulatába sorolható kutatások ide vonhatók, s kivételes teljesítményként csúcsosodik ki Hoffmann Tamás (1998) monográfiája az európai parasztokról, de említhetők példák a folklór vizsgálatából is (Vargyas L. 1976; Pócs É. 1997). Hasonlóan megalapozott kutatások a társadalom jelenségeire vonatkozóan csak egyetlen területen regisztrálhatók, a rokonsági rendszer vizsgálatában. A rokonság esetében azonban a történeti kontextus megállapítása eltérő eljárást igényelt, egy a korábbiaknál rigorózusabb, struktúra és funkció harmóniájának követelményét érvényesítő összehasonlító módszer alkalmazását.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
