NÉPKARAKTEROLÓGIAI SZTEREOTÍPIÁK
NÉPKARAKTEROLÓGIAI SZTEREOTÍPIÁK
A mondottakkal arra akartunk rámutatni, hogy mennyire jelentős szerepe volt a népkarakterológiai sztereotípiáknak abban, hogy az „idegenekkel” való együttműködést a paraszti közösség tudomásul vegye, elfogadja. Jól megfigyelhető egy-egy etnikum sztereotípiákban megfogalmazódó értékelése az alkalmi kapcsolatok rendszeressé válásának hátterében is. Hódmezővásárhelyen a 18. század elején tekintélyes számban voltak a gazdák szolgái közt románok; olyannyira, hogy a század második felében a mezőváros tanácsa korlátozta is alkalmaztatásukat (Herczeg M. 1979: 9293, 109). Két évszázadnyi távlata van tehát a Vásárhelyi-pusztán gazdálkodók oláj béreseket dicsérő emlékezéseinek: „A bihari román béresek legnagyobb része jó cselédember volt. Bár nem dolgoztak olyan keményen, mint a magyar béresek, de csöndes természetüknél fogva szívesen fogadták őket” (Nagy Gyula 1975: 198). A felvidéki szlovákok arató munkavállalása szintén etnikai színezetű értékítéletre alapozódott: már Bél Mátyás hangoztatta a magyarok által felfogadott Nógrád megyei szlovák aratók szorgalmát és olcsóságát (Bél M. 1984b: 294–295); a 20. század első évtizedére emlékező bodrogközi magyarok pedig a ruszin, a rusznyák, az orosz, galíciai polyák, szlovák, tót, ruszinszkói tót népnevekhez kapcsolják a vándoraratókat (Viga Gy. 1996: 67).
A más etnikumhoz tartozókkal való együttműködésnek az esetben is az egymás becsülése és a másik fél számára is előnyös speciális készségek, tulajdonságok sztereotípiába sűrített számon tartása volt a meghatározó tartalma, ha egymás közvetlen közelében éltek. Bármennyire is segítették az etnikus közösségeket a véleményformálásban a napi tapasztalatok, a másik etnikum jellemzésében igen sok az „idegenek” mindegyikére természetesen nem érvényes általánosítás. Olyan előítélet értékű általánosítások ezek, amilyenek a naiv ország- és népismertető írásokban is századokon át forgalomban voltak. Andrásfalvy Bertalan a baranyai magyarok és németek egymásról alkotott, más-más értékhierarchiát kifejező vélekedéseit elemezte ebből a szempontból, összekapcsolván az ellentétes karakterjegyeket – a napi tapasztalatokkal teljes egészében nem igazolható sztereotípiákat – e két nemzetiség kistáji munkamegosztásával (Andrásfalvy B. 1973a). A magyarok, szlovákok és németek lakta Mezőberényben (Békés m.) a 18. század eleji betelepülés óta jellemző volt a kulturális elkülönülés és a gazdasági érdekek által meghatározott együttműködés. Az etnikus kis közösségek a másságukat egyes kulturális jegyek (például a viseletben vagy a táplálkozásban megnyilvánuló ízléskülönbség) szimbólumokká sűrítésével 858fogalmazták meg, közösségi életüket pedig az elkülönülést fenntartani akaró kisközösségi normák irányították. Az első világháborúig szigorú endogámiára törekedett mindhárom nemzetiség, ami pontosan kijelölte a szokásszerveződés korlátait is. Mégis egységes akaratú „érdekközösségként” működött a kis mezőváros, nem szakadt szét magyar, szlovák és német „falura”. Tudatosan törekedtek ugyanis a mezőberényiek olyan intézményrendszer kialakítására, mely garanciát jelentett a másságból adódó ellentétek elsimítására, az együttműködésre. A toleranciának ebben a légkörében természetes volt, hogy például a magyar asszonyok főzésben, a szlovák asszonyok szövésben mutatkozó kivételes képességeit elismerjék, dicsérjék, és szolgáltatásként kölcsönösen igénybe is vegyék ezt az etnikumokhoz kapcsolt, „mindenkire” persze nem jellemző speciális tudást (Szilágyi Miklós 1973: passim).
A másság elfogadását és személyes haszonra fordíthatóságát szemléletesen kifejezi az a tény, hogy a rendszeres kapcsolattartás a másik etnikum nyelvének-kultúrájának megismerése érdekében kifejlesztette – főképp a nyelvhatárokhoz közel – a „cseregyermek”-intézményt. Az azonos korú gyermekek egy-két évig tartó kicserélése s a saját gyermekekkel azonos módszerű nevelése biztosította egymás minél alaposabb megismerését: az idegenkedés személyes tapasztalaton alapuló oldását. Mivel az egyes családok közötti, esetleg több generációs „cseregyermek”-kapcsolatok hátterében a táji munkamegosztás hagyománya húzódott meg, igen fontos volt az otthonitól eltérő gazdálkodási ismeretek, üzletvezetési módszerek „ellesése” is. Ezek az intenzitásukban a rokonságéval vetekedő, gyakran műrokonsággá (keresztkomasággá) is fejlődő kapcsolatok főleg magyar–német és magyar–szlovák viszonylatban voltak gyakoriak, de az esetlegesnél többet jelentettek magyar–román viszonylatban is (Nagy L. 1965; Paládi-Kovács A. 1981b: 63–72; Kósa L. 1981; Csorna Zs. 1982; Szűcs Judit 1992: 145–152).
A csaknem kizárólag kereskedéssel foglalkozó és diaszpórában élő etnikumok esetében különösen szembetűnő, hogy a magyar parasztközösségek mennyire az előítéleteikkel tudatosították magukban a „másságot”, egy-egy etnikumhoz kapcsolván hozzá a kereskedő foglalkozást vagy a kereskedés valamelyik ágát (Paládi-Kovács A. 1989b: 37. skk.). A 18. században a görögök uralták a távolsági áruszállításra alapozódó kereskedelmet, s jelentős részt vállaltak a magyar vágóállat- és borexportból is. A „görög” azonban gyűjtőfogalom volt, ortodox vallásút, illetve török alattvalót jelölt inkább: rácok, szerbek, bolgárok, bosnyákok s románok is tartoztak a görögök kereskedő kompániáihoz. Azokban a falvakban-városokban viszont, ahol boltosként jelen voltak, függetlenül az ott lakó személy etnikai hovatartozásától, a görög szó a kereskedő szinonimájává vált (lásd pl. Petri E. 1975: 17–72; Papp Izabella 1987, 1989; Dobrossy I. 1988: 341–351). Az Erdélyben önálló kolóniákat alkotó, a 19. század elejétől azonban gyorsuló ütemben a magyarságba beolvadó örmények szintén kereskedelmi monopóliumaik révén épültek bele a magyar társadalomba. Elsősorban a ló, a szarvasmarha, a juh exportjával-importjával foglalkoztak, s ennek érdekében a 18. században az Alföld térséges legelőin bérleteket is szereztek (vö. Bencsik J. 1977a). Az erdélyi falvakban mindenütt – ahol egyébként nem éltek zsidók – ők jelentették a falusi boltost, a szatócsot (vö. Tarisznyás M. 1982: passim). A Dunántúlon és az Alföldön a zsidók kezében összpontosult a falusi kiskereskedelem, és a 19. században a zsidó szó lett a kereskedő szinonimája. Ez a jelentésmódosulás 859persze a zsidók kereskedelmi vállalkozásokban játszott szerepének igen lényeges különbségeit homályban hagyja. A 18. században inkább a görögöknek volt hegemón szerepük a falusi-mezővárosi boltok és kocsmák bérlésében, a zsidók csupán házalóként vagy nyersbőrfelvásárlóként kereskedhettek. Előbb szervezték meg a mezőgazdasági termények: a gyapjú, a nyersbőr, a dohány, helyenként a hal felvásárlását, s országon belüli, sőt külföldre irányuló közvetítését; előbb lettek tehát nagykereskedők és pénzemberek, mint falusi szatócsok és kocsmárosok: a falusi kiskereskedelem hovatovább konkurens nélküli irányítói s lebonyolítói (Hanák P. [szerk.] 1984: passim). Nem tűnt el azért a zsidó házaló sem. Az alföldi magyaroknak a 20. század első évtizedeire vonatkozó emlékezései máig őrzik a fütyülős zsidó, gyűrűs zsidó, tollas zsidó alakját, aki sípolva jelezte érkezését, s a csontért, rongyért, tollért a gyermekeknek és az asszonyoknak kedves apró holmikat adott cserébe (Szabadfalvi J. 1982: 425–426).
A vándoripar és vándorkereskedelem egyéb formái is egy-egy, az Osztrák–Magyar Monarchia területén élő nemzetiséggel kapcsolódtak össze. A szlovák drótosok, akik legtöbben Trencsén, emellett Nyitra, Szepes és Sáros megyében éltek, és ablakosok, Liptó, Árva és Gömör megyéből, Monarchia-szerte – sőt külföldön is – a területet egymás között felosztva vándoroltak (Ferko, V. 1985). Jogosan emlegették tehát ezeket a foglalkozásokat a magyarok a tót népnévvel egybekapcsoltan. Az országhatárokon messze túl viszont vengerecként, ’magyar’-ként – azaz a magyar királysághoz tartozó személyként – nevezték meg a szlovák vándorkereskedőket is (Gunda B. 1954: 76–86). Mivel az ország mai területén is akadt néhány szlovák falu, melynek férfi lakossága az 1960-as évekig ezt a két vándoripart folytatta, a drótosság és ablakosság mint a szlovákokra jellemző foglalkozás – még inkább az előítélet – évtizedekkel túlélte a trianoni határmegvonás jelentette cezúrát (Petercsák T. 1984). Szerte az országban morva miskárolókra bízták legszívesebben a kocák ivartalanítását. Ők Morvaország néhány falujából kiindulva a drótosokhoz és ablakosokhoz hasonlóan felosztották maguk között az országot. A két világháború között azonban már csak azok a miskárolók folytatták ezt a speciális foglalkozást, akik letelepedtek valamelyik magyar faluban. A miskárolást mégis mindmáig a morvákhoz kapcsolja hozzá a kollektív emlékezet (Kodolányi J. 1959a). A vásárok jellegzetes, viseletük miatt is feltűnő alakjaiként emlegetik az első világháború előtti vándorkereskedelem ismertetői a bosnyákokat, akik nyakukban hordott asztalkaszerű ládából kínálták a sokféle apró cikket: bicskát, borotvát, zsebórát, fésűt stb. (Dankó I. 1982: 105–110; Faggyas I. 1982). Egész sor jellegzetes foglalkozást űztek a vándorló életmódot folytató, a 20. században lassan-lassan letelepedő cigányok: a szegkovácsolást, az üstfoltozást, a köszörűsséget, a vályogvetést, a teknőfaragást stb. cigányfoglalkozásként fogadta el a magyarság. A hagyományosan cigánynak tekintett lókereskedés mellett a korábban a zsidókat jellemző házaló kereskedés és felvásárlás is mind jobban őket kezdte jellemezni (Paládi Kovács 1989b: 39).
Ezek a példák óvatos következtetéseket is megengednek. A feudalizmus századaiban s a hagyományok folyományaképpen a közelmúltig, míg a politikai döntések véglegesen lehetetlenné nem tették a spontán népi kapcsolatokat, a Kárpát-medencében élő nem magyar nemzetiségek szinte teljesen kisajátítottak maguknak egyes kereskedői és szolgáltatóipari foglalkozásokat. Ennek következtében árujuknak, 860munkájuknak etnikummal való összekapcsolódása afféle „márkajegyként” rögződött az ilyen szolgáltatásokat igénylő magyarság tudatában. És viszont: ezek a nem magyar kereskedők és iparosok nemzetiségként való elkülönülésüket öntudatosan vállalták, sőt: ezt hangsúlyozva kínálták fel szakértelmüket vagy árujukat. A táji munkamegosztás tehát – legalábbis részben – a Kárpát-medencében élő sokféle etnikum közötti együttműködést: az egymásrautaltság tudomásulvételét, a speciális adottságok és készségek haszonra fordíthatóságának kölcsönösségét is jelentette.
Ebben az együttműködésben persze, bármennyire rendszeres volt is, nem nemzetiségi közösségek, hanem személyek, esetleg valamilyen konkrét feladatra szerveződött akciócsoportok vettek részt. Ezzel együtt járt, hogy a személyes találkozások gyakoriságától függetlenül egymás kölcsönös megismerése alig haladta meg a sztereotip általánosítások esetenkénti igazolásának szintjét: a kereskedő, vándorkereskedő, vándoriparos specialistákkal azonosult az általuk képviselt etnikum. Egyszerre értékelőek és lekicsinylőek ezek az etnikum egészére vonatkoztatott előítéletek. Értékelőek, mert az „idegenek” másként ki nem elégíthető igények kiszolgálói voltak, kínálatuknak tehát a munkamegosztás adott rendszerében nem volt alternatívája. De lekicsinylőek is, mert aki szolgáltat, tényleges társadalmi helyzetétől függetlenül kiszolgáltatottnak tűnik azok szemében, akiknek felkínálja áruját, munkáját: speciális szakértelmét.
A sztereotip vélekedések – a közvetlen szomszédság, a napi érintkezés esetén – egymás mind alaposabb megismerésére, a saját közösségben alkalomadtán hasznosíthatónak vélt értékek elsajátítására is sarkallhattak egyeseket. Ennek a kölcsönös tanulásnak azután ki is alakult a közösségek által „normává” avatott személyes szintje: a „cseregyermek”-intézmény. Ezen a személyes szinten elmélyített kapcsolatok jelentősen befolyásolták, alakították-módosították ugyan az etnikus előítéleteket, a másságtudatot azonban alapjaiban nem változtatták meg. Az egyén számára előnyösnek fogadta el a helyi hagyomány, tehát megengedte a személyes viszony bensőségessé formálódását, az etnikus előítélet ettől függetlenül érvényben maradt.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
