BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
A magyar paraszttársadalom statikusságáról és változóságáról, egységéről és tagoltságáról, zártságáról és nyitottságáról, tagjainak azonosságáról és különbözőségéről sok ismerettel rendelkezünk. A parasztság kutatói számba vették a különböző korok parasztjai termelőtevékenységének, termelési és csereviszonyainak feudális és kapitalista jegyeit, a társadalmi folyamatokat és interakciókat szabályozó rendszerek (jog-, erkölcsi norma-, és szokásrend) rendi(es) és polgári vonásait.
A két világháború közötti magyar társadalmat, annak „csökevényességét” és „felemásságát” elemezte Erdei Ferenc (Erdei F. 1976) és e „felemásság” jegyében alkotta meg a korszak paraszttípusait (Erdei F. 1942a).
A jelen összefoglaló munka kísérletet tesz arra, hogy leíró és rendszerező céllal, változásában és változatosságában mutassa be a magyar parasztság társadalmi rétegeit, a társadalmi státusokat és pozíciókat, hogy megalkossa a különböző korszakok rétegmodelljeit és feltárja a társadalom működésének elveit – működési területét, kereteit –, a kapcsolatrendszereket. A kapcsolatrendszerek egyben jelzik a rétegmodellek tényezőinek érvényesülési lehetőségeit, módozatait, és magyarázattal szolgálnak a különböző rétegtípusok, sőt azokon belül a különböző pozíciót elfoglaló csoportok létrejöttére. Az elemzés alapvetően a néprajzi szakirodalomra épül, a kikérdezés és megfigyelés módszerével összegyűjtött adatokra, ennélfogva két korszakra vonatkozik a modellalkotás: a századfordulótól az első világháborúig terjedő, valamint a két világháború közötti időszakra. Mindemellett a társadalomtörténeti, valamint a szociológiai szakirodalom segítségével az alapmodellek ismeretében követi a fő tendenciákat a 19. század második felétől az 1945 utáni évtizedekre vonatkozóan.
Az adott korszak történelmi tanulságaiból következik egyrészről, hogy minél több tényező kerüljön be a vizsgálódás körébe, de módszertani és elméleti meggondolások is erre késztetnek. A kapitalista gazdasági-társadalmi rend kiépülése, és benne a parasztság helyzetének alakulása természetesen magával hozta a társadalom újfajta tagolódását, s szükségképpen ráirányítja a figyelmet a termelési viszonyok, a tulajdonviszonyok strukturáló szerepére, a tudás és a hatalom megoszlására, a társadalmi egyenlőtlenségekre. Ám, mint a Max Weber fejtegetéseit továbbgondoló Pierre Bourdieu figyelmeztet, az emberek nemcsak osztályhelyzetük, azaz a termeléshez, a 485javak megszerzéséhez való viszonyuk, piaci helyzetük szerint különböznek egymástól, hanem létezésük módja, fogyasztásuk módja, egész életstílusuk szerint, amelyek alapján státuscsoportokba rendeződnek – s osztályhelyzet és státuscsoport határai korántsem esnek mindig egybe, gyakorta átmetszik egymást (Bourdieu, P. 1971: 417–419). Ha így áll a helyzet, a vizsgálódást ki kell terjesztenünk a termelés és fogyasztás elveire. Sőt, ha a társadalom egy olyan szeletére összpontosítunk, mint amilyen a falu társadalma, amelynek számos sajátossága a vizsgált időszakénál jóval korábbi létezésmódból eredeztethető, épp az ilyen elvek mutatkozhatnak meghatározónak. Márpedig arra a kérdésre, hogy „Mi biztosítja a rendet a termelésben és a fogyasztásban?” egy Polányi-idézettel válaszolhatunk: „Amíg véget nem ért a feudalizmus kora Nyugat-Európában, addig az összes, általunk ismert gazdasági rendszer vagy a reciprocitás, vagy a redisztribúció, vagy a háztartás elve, vagy e három elv valamelyik kombinációja alapján szerveződött meg. Ezeket az elveket egy társadalmi szervezet segítségével intézményesítették, mely egyebek között a szimmetria, a centricitás és az autarkia sémáit használja fel. A javak szabályszerű termelését és elosztását ebben a keretben az általános viselkedési elvek által megrendszabályozott egyéni motívumok igen változatos köre biztosította” (Polányi K. 1976: 67–70).
Polányi gondolata Tóth Zoltánéval folytatható, aki társadalomtörténeti esszéjében arról a rendi normáról – ha tetszik viselkedési elvről – ír, amely lényegében a mai napig meghatározza a társadalom működését. „Az európai polgári társadalmak sohasem vetkőzhették le azt az alapvető vonásukat, hogy osztályszerkezetük a feudális rendi osztályszerkezetből alakult ki, és vele örökölték rendi szerkezetüket. A kétféle társadalomszervezeti rendszer – feudális rendi szervezet, polgári szervezet – forradalmi változásokon is átívelő természetes folyamatosságát a folyamatosan itt élő népesség műveltsége közvetíti…” (Tóth Z. 1991: 75).
A rétegmodellek megalkotásakor szolgálnak kindulópontul a következő elvek:
1) A Pierre Bourdieu által megalkotott praxis ökonómiája (Bourdieu, P. 1978); vagyis nem a szűk értelemben vett gazdasági tényezők a meghatározóak, hanem azok az „általánosított gazdasági” viszonyok, amelyek egyaránt rendelkeznek materiális és szimbolikus vonásokkal „A cselekvések gazdasági oldala sohasem önállósul olyan tökéletesen, hogy a legközvetlenebbül gazdasági célok felé orientálható cselekvések meg lennének fosztva szimbolikus funkcióiktól” – ami indokolja a materiális tőke és a szimbolikus tőke különbségének és kapcsolatának vizsgálatát.
2) A fogyasztás elvei, amelyek reprezentálják a különböző életmódtípusokat és szimbolizálják a társadalmi pozíciókat, szimbolikus szférát képeznek (Bourdieu, P. 1971).
3) A reciprocitás elve (Polányi K. 1976; Service, E. R.–Sahlins, M. D.–Wolf, E. R. 1973).
A paraszttársadalom rétegeinek, kapcsolatrendszerének leírásakor megkülönböztetett figyelmet kell fordítanunk a csereviszonyokra azon a módon, ahogyan Polányi és követői a csere formáinak és társadalmi környezetének viszonyát megvilágították. E. R. Service-t idézzük: „A javak, szívességek és a munkaerő cseréjének általános formája van, amit reciprocitásnak neveztek el. … Az általánosított reciprocitás a csere olyan formája, ami azon a feltevésen alapul, hogy a viszonzások hosszú távon kiegyenlítik egymást. … A kiegyensúlyozott reciprocitás viszont egyenes és nyílt cserét 486jelent, amikor (ideálisan) mindkét felet kielégítik maguk a javak vagy cselekedetek. Így ez az általánosított formánál valóságosan reciprokabbként, haszonelvűbbként, személytelenebbként és kevésbé önzetlenként jelenik meg. Mindegyik fél tudja, hogy miért, mit és mikor kell viszonoznia.”
„A csere spektruma… párhuzamosan ível az együttműködési hajlandósággal, a viselkedési szabályokkal, az erkölcsi nézetekkel, érzelmekkel és legnyilvánvalóbban a közösség tényleges belső társadalmi szerkezetével, valamint a közösségek közötti kapcsolatokkal” (Service, E. R.–Sahlins, M. D.–Wolf, E. R. 1973).
Mint látni fogjuk, a parasztok életének minden tevékenységét a fentiekben leírt csereformák határozták meg, amelyeket az irodalom feudális, rendi vagy hagyományos jelzőkkel szokott minősíteni. Véleményünk szerint azonban a társadalmi létnek olyan fontos alapelvéről van szó, mely minden társadalomra jellemző; a kérdés csak az, hogy milyen területen, mely intézményi szférában lelhetők fel és milyen formái léteznek. E két csereformát, mely között számos átmenet is található, Bourdieu kifejezését használva materiális és szimbolikus cserének hívjuk, szembeállítva a piaci alkuval (Bourdieu, P. 1978). Nem nehéz elfogadni elöljáróban azt az állítást, miszerint vizsgált korszakunkban végig jelen van egymás mellett a materiális és a szimbolikus csere, valamint a piaci alku is különböző jelentőséggel, ám a korszak egészét tekintve az áruviszonyok, a piacelv eluralkodása a jellemző tendencia.
4) A háztartás elve (Polányi K. 1976), amit a magyar szakirodalom az önellátás elveként tart számon, kiegészítve az együttműködés és a szolidaritás elvével, amely túlmutat az egyes gazdaságokon, egy egész rokonsági kör, egy település, sőt nagyobb földrajzi egység parasztgazdaságait fűzi össze.
5) A térszerkezet elve (Tóth T. 1980), amelynek történetileg kialakult és meghatározó szerepe van a paraszttársadalom működésében, a termelés és a csereviszonyok alakításában. Lényegében a termelés földrajzi meghatározottságáról és a termelvények piaci értékesíthetőségéről van szó.
A térszerkezet elvének érvényesítése a modell működtetésében azt jelenti, hogy az időben behatárolt korszakok között meg kell oldani az átjárhatóságot. Bizonyos pozíciójegyek együttes megléte több rétegen belüli státuscsoportot vagy egy új réteget jelez ugyanazon időben. Másfelől azonban e rétegek vagy csoportok éppen a térszerkezettől függően jelentéktelenebb vagy jelentősebb népességre vonatkozhatnak, amit időbeli megjelenésük különbözősége határoz meg. Ily módon bizonyos területeken a korábbi vagy későbbi korszakra jellemző sajátosságok a meghatározó jegyek.
Ennek megfelelően a további kutatások eredményeképpen természetszerűen változhatnak a rétegképző tényezők, azok érvényesülése és az elkülönített korszakok időbeli határai. De megvan annak is a lehetősége, hogy az egyes korszakok társadalmának jellege változik meg éppen bizonyos polgári jegyek nagyobb súlyú megléte következtében a tudományos kutatások újabb eredményeit felhasználva. Számolnunk kell minden tudományos „felfedezés” esetében az újonnan belépő, témánk szempontjából lényeges társadalmi tényező hatásának túlértékelésével éppen újdonsága következtében. Mindig a következő „felfedezés” fényében kerülnek a korábbiak megfelelő helyükre, vagy egy időre méltánytalanul elfelejtődnek.
A rétegképző tényezők számbavétele előtt meg kell említenünk a paraszttársadalom, 487a parasztok, illetőleg a falusi lakosság néhány alapvető jellemzőjét. A 20. századi magyar társadalomkutatás szembekerült vizsgálata tárgyának – a magyar társadalomnak – duális sajátosságával, bármely történeti korszakban is vizsgálta azt (Hajnal I. 1942; Erdei F. 1976; Hanák P. 1980; Kolosi T. 1982; Hankiss E. 1986). A magyar társadalom egészére jellemző a kettősség, de a parasztság 18–19. századi, rendi jegyeket hordozó állapota olyan mértékben hatással volt a későbbi korszakra is, hogy a rendi viselkedés szabályozottságát, norma- és értékrendszerét sokáig megőrizte (Faragó T. 1987). És az agrárfejlődés – itt nem részletezett – jellemzői következtében a parasztság, a falusi népesség vitte tovább, társadalmi súlyával erősítve. Hankiss Elemér elemezte A második társadalom c. tanulmányában (Hankiss E. 1986: 219–350) azokat a tényezőket, amelyek a társadalmi paradigma – az alapvető szerveződési elv és az alapvető szabályrendszer – megkettőződéséhez vezethetnek. A magyar paraszttársadalom mindig bővelkedett, illetőleg jelenleg is bővelkedik azokban a kritériumokban, amelyek kettős társadalmat hozhattak, illetőleg hozhatnak létre. Megítélésünk szerint a magyar parasztok társadalma, különösen a századfordulótól számítva, lényegében egy megmerevedett második társadalomként működött. Ezért is használható Erdei nyomán a paraszttársadalom kifejezés.
A magyar társadalom duális sajátosságaiból következik az a paradox helyzet, hogy a leíró elemzés azzal a korszakkal kezdődik, amikor bekövetkeztek azok a változások, amelyek megszüntethették volna a parasztságot. Magyarországon azonban mindössze a megszűnés hosszú, meg-megtorpanó, átmeneti időszaka kezdődött el a jobbágyfelszabadítással. Innen van az, hogy a parasztok külön társadalmat alkottak, „amely egy sajátságos »társadalmi szerződés« révén tartozik egybe a fölső társadalommal, közlekedik avval egy aránytalan csereviszony alapján, azonban egész emberi élete külön, más társadalmi körben folyik le” (Erdei F. 1942a). Ez a külön társadalom, ahogyan mélyen alatta volt a nemeseknek és a polgároknak (Szabó István 1976), ugyanúgy alávetett és kirekesztett maradt a jobbágyfelszabadítás utáni évtizedekre. Mielőtt a külön társadalmat, a paraszttársadalmat elemeznénk, meg szeretnénk jegyezni, hogy minőségében különböző csereviszonyok jellemzőek a parasztok és nem parasztok között a falun belül, a falu és a város között, illetőleg a termelői szférában és a hatalmi szférában. A téma alapvetően a paraszti elemeket érinti, azonban jelzi ez esetben is a makrotársadalomhoz, a többi osztályhoz, réteghez tartozó kapcsolódási vonalakat.
Mivel tehát a magyar társadalomnak is alapvető sajátossága a kétféle – feudális rendi és polgári – társadalomszervezeti rendszer együttes működése (Tóth Z. 1991), történetileg e felemásságból, kettősségből következik, hogy a parasztság vertikálisan és horizontálisan egyaránt megosztott, valamint az is, hogy nem alakultak ki tiszta társadalmi típusok és formák, hanem számtalan átmeneti változat élt egymás mellett. Ennek megfelelően a társadalmi helyzetek és pozíciók elválnak egymástól; nemcsak rétegekre, de az egyes rétegeken belül tovább tagolva a parasztságot (Erdei F. 1976; Hanák P. 1980).
A különböző korszakokban különböző jogi helyzetekben kialakult települések más-más lehetőséget biztosítottak lakóiknak. (Attól függően, hogy jobbágyfalvak, telepesfalvak vagy éppen kiváltságot élvező települések voltak.) Némelyek nagyobb autonómiát élveztek, mások azonban jobban függtek eleinte a földesúrtól, később a 488megyétől, illetőleg a politikai hatalomtól. Az azonban kétségtelen tény, hogy a helyi közigazgatás – a tanács, az elöljáróság – egybefogta a parasztgazdaságokat, megszervezte a gazdálkodás rendjét, a kereskedelmet, de egyben képviselte a hatalmat – a földesúrit és az államit egyaránt (Bárth J. 1984; Szilágyi Miklós 1973; Horváth Z. 1965). Az önkormányzati és a választói törvényeknek megfelelően változott a képviselő-testület összetétele és a képviselet lényege; nagyobb hatása lett az államnak és a virilizmus következtében a közösségtől „idegen, úri” képviselő-testületi tagoknak (Magyary Z.–Kiss I. 1939). Az első világháborút megelőző időszakban sokkal inkább biztosította a falu lakói számára a védelmet, az egymás iránti szolidaritást az önkormányzat. Mindenesetre az „intenzív falusi együttélés és területi közösség” egy „különös falusi életmódot” (Erdei F. 1942a) hozott létre, és ezt a különösségét szinte napjainkig megőrizte. És mivel a „falu … a társadalom egy-egy darabja”, a típusai egyben társadalmi különbségeket takarnak. Eszerint különböztet meg Erdei Ferenc szabályos parasztfalvakat, apró parasztfalvakat, különös parasztfalvakat, uradalmi falvakat és mindenféle polgári falvakat (Erdei F. 1974).
A paraszttársadalom működési színtere termelői és cserekapcsolatai révén kiterjeszkedett a környező falvakra ugyanúgy, mint a közelebbi vagy távolabbi, történetileg kialakult mikrorégiókra. Ily módon tehát a térszerkezet, az adott település földrajzi, ökológiai fekvése esélyt vagy éppen fordítva, hátrányt jelentett lakói számára. Agrártörténészek, gazdaságföldrajzosok, településtörténészek és etnográfusok, szociológusok kutatásai nyomán ismertek azok a magyarországi régiók, ahol nagyobb mértékű volt a mezőgazdaság kapitalista fejlődése, a modernizáció. Ezek voltak: az Alföld, a Duna–Tisza köze, a Kisalföld, ÉNy-Dunántúl, valamint a főváros és a gyorsan iparosodó városok vagy közlekedési gócpontok vonzáskörzete (Erdei F. 1942a; Hoffmann T. 1963; Lettrich E. 1965; Magyary Z.–Kiss I. 1939; Rácz I. 1965; Tóth T. 1980; Für L. 1976; Vörös A. 1976; Boross M. 1959; 1963). Vagy a legjellemzőbb példákat az ellenkezőjére: hegyi apró falvak, dél-dunántúli, Fejér megyei, északkelet-magyarországi, eredetüket tekintve jobbágyfalvak.
A határok átrendezése lényegében változtatta meg a térszerkezetet. Az első világháború után több határ menti terület vált kedvezőtlen helyzetűvé azáltal, hogy valamely szomszéd országba került az a kereskedelmi központ, amelyik hatókörébe tartozott. Elvesztette piacát és az országon belül pedig teljesen marginális helyzetbe került.
A paraszttársadalom legfőbb jellemzője a föld; tagjainak aspirációja a föld megtartása, gyarapítása, újabb terület szerzése. A jobbágyfelszabadítást követő időszak is ennek jegyében zajlott. A jobbágyok és a zsellérek legfőbb célja, hogy az általuk, korábban viszonylag szabadon használt földterületet – a telken kívüli állományt (irtásföldet, szőlőt, legelőt, erdőt és a különféle bérleteket) – saját tulajdonba vonják. A „szabaddá” vált föld további aprózódását immár semmi nem akadályozta, és a maradványföldek sem biztosítottak elegendő megművelhető területet, miközben fokozódott a népességnövekedés is. Mindezek hatására a 19. század végére olyan mértékű lett a földbirtok polarizálódása, hogy a folyamat megfékezésére több irányú stratégiát kellett kidolgoznia a falu népének. Megoldásként kínálkozott a parasztcsaládok létszámának csökkentése a születésszabályozás (Andorka R. 1975) révén, vagy közvetlenül a családi birtok növelése előnyös házasságkötéssel.
489A 19. század nyolcvanas éveitől egyre nagyobb számban hagyták el lakóhelyüket a parasztok egy-egy időszakra, megélhetésüket keresve. A nagybirtokok és a parasztbirtokok a mezőgazdasági munkák idején jelentős munkaerő-felesleget kötöttek le, ami az országon belül számottevő időszaki vándorlást eredményezett; azonban a folyamszabályozás, lecsapolás és a vasútépítés földmunkái, a főként a fővárosban meginduló építkezések, az épülő iparközpontok is vonzották a falusi munkaerőfelesleget. Ezek a munkaerő-elvándorlások túlléptek az ország határain is, főként az Egyesült Államokba. E vándorlások egyik célja a megélhetés biztosítása volt, de elsőrendűen a földbirtok megtartását, gyarapítását, jobb esetben a meglévő birtok tőkebefektetését szolgálta.
Az 1920-as években végrehajtott földreform ugyan nagyszámú parasztot érintett, azonban főként a föld nélkülieket és a jelentéktelen földterülettel rendelkezőket – átlagosan 1,5 holdat osztottak; ennek következtében még nagyobb lett a földtulajdonnal rendelkezők között az életképtelen gazdaságok aránya (Gunst P. 1976). Sem ez a földreform, sem egyéb parcellázás nem oldotta a földtulajdonos és a földtulajdon nélküli parasztok elkülönülését. Minőségében eltérő azonban a tulajdonosok és a tulajdon nélküliek elkülönülése a föld materiális és szimbolikus vonásainak függvényében, amely eltérés egy-egy korszakon belül és az egyes korszakok között egyaránt jelentkezett. Más volt a föld értéke, ha csupán a megélhetést biztosító gazdálkodást és alapvetően más, ha tőkeként működve piaci termék előállítását szolgálta. Emellett szimbolikus tőkeként működött a földet birtokló család kiváltsága, illetőleg a termelést folytató szakmai tudása. Bár valamennyi felsorolt vonás érvényesült a jobbágyfelszabadítástól egészen a második világháborúig, mégis azt mondhatjuk, hogy a korszakban előre haladva egyre inkább nő a föld piaci terméket előállító értéke és ugyanígy egyre nagyobb szerepe van a tudásnak. Mégis oly mértékben meghatározó marad a föld birtoklásának, a „szabad” gazdálkodásnak a szimbolikus értéke, hogy az érte folyó elkeseredett küzdelem már-már a quasi tulajdonlásért folyt. Mindez nem csökkentette a földnek mint materiális tőkének az értékét, ami biztosította a megélhetést, sőt a meggazdagodást is.
Ez a sokrétű jelentéssel bíró „föld”, amikor szétválasztja a parasztokat két, élesen elkülönülő rétegre, ugyanakkor elkülönítve a faluban lakó nem földműveléssel foglalkozók csoportjától, egységbe vonja a földművelőket, és ki is alakítja a kapcsolatot a más foglalkozásúakkal.
A történetileg kialakult térszerkezetben a materiális és szimbolikus jegyeket magán viselő föld birtoklásának megoszlása lényegileg két nagy rétegre osztja a parasztságot, de a rétegeken belül újabb két kategóriát különböztethetünk meg aszerint, hogy még erősen kötött a paraszti rendi keretek által vagy pedig már a parasztpolgári keretek jellemezik (Erdei F. 1942a). A föld kötöttségétől megszabadulni, szimbolikus értékétől függetlenedni leginkább vagy azok tudtak, akik jelentős nagyságú földbirtokkal rendelkeztek, vagy azok, akik földtulajdon nélküliek voltak. Ezt a kettéválasztást a kettős társadalom jellegéből következően tehetjük meg, annak tudatában, hogy a rétegképző tényezők egyik szférában sem választhatóak el mereven egymástól.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
