„MEGTÉRÉS” ÉS ÉLETMÓD
„MEGTÉRÉS” ÉS ÉLETMÓD
A szabadegyházi közösségek életmódbeli változása, törvényesen rendezett új helyzete próbára tette a gyülekezetek kis közösségeinek belső kohézióját. Korábban a szabadegyházi közösségek híveit a meglehetősen erős társadalmi előítélet a társadalmi lét perifériájára szorította. Szektásnak lenni szégyen volt. Nagyon sok család, baráti kör megszakította kapcsolatait a szektássá vált tagjaival. Ezt segítették még azok a puritán szokások is, amelyek a szabadegyházi gyülekezetek tagjainak életvitelében, viselkedésében, étkezési szokásaiban jelentkeztek, amelyek a kisegyházi lét közös, de elengedhetetlen jegyei voltak. A társadalmi előítélet azonban nemcsak elválasztott, de a hittestvéreket sokszor a rokoni köteléknél is erősebben összekapcsolta. Ennek következtében a gyülekezetek belterjesen élő, sok szállal összekötött kisközösségekké váltak. Itt találta meg minden integrálódott tag a maga baráti, rokoni, emberi kapcsolatait. Ezt az összekovácsolódást a múltban legtöbbször a szociális nyomor is segítette. A szabadegyházi közösségek jogi és – ezzel párhuzamosan – társadalmi felértékelődésével a külső előítéleték csökkentek, sőt a hívői életvitellel járó etikai értékek társadalmi hasznossága egyre nyilvánvalóbbá vált, a nyomor helyébe az anyagi jólét lépett, hiszen a puritán életvitel, a szorgalmas munka tisztelete és gyakorlata ezt szükségszerűen magával hozta. A társadalmi felértékelődés egyidejűleg gyöngítette a szabadegyházi gyülekezetek belső kohézióját. Mivel a külső társadalmi előítéletek nyomása megszűnt, új erőfeszítéseket kellett tenniök annak érdekében, hogy megtalálják a közösséget teremtő belső erőknek azokat az új forrásait, amelyekre a mai embernek szüksége van. Ez a folyamat a szabadegyházi közösségekben nem ment zökkenőmentesen végbe.
A szabadegyházi közösségekbe nem lehet beleszületni, hanem felnőttkorban, tudatos döntés alapján a tagjává válni. A tudatos döntést nevezik megtérésnek. Ezt az életfordulatot minden esetben megváltozott életvitellel kell igazolni, amely a hívő egész életmódját befolyásolja. Természetesen a megtérést a szülők, a rokonság példája erősen motiválja, mindazonáltal nem minden hívő szülő gyermeke válik a szabadegyházi közösség tagjává.
A megtérést – a felnőttkorban bekövetkező – megkeresztelkedés pecsételi meg a legtöbb egyházban. A metodista egyház kivételével minden szabadegyházi közösség a felnőtt keresztelést alkalmazza, amit az alapvető hitpontok tanítása előz meg. A keresztelést 496vízbe merítéssel végzik. A jelöltek rendszerint fehér ruhába öltöznek, és a Biblia keresztelésre vonatkozó parancsának az ismétlése után a lelkipásztor vízbe meríti a jelöltet. Régen a keresztelés rendszerint a szabadban történt, ma már inkább a szabadegyházi templomokban épített keresztelőmedencékben.
Az istentiszteleteik egyszerűek, kevés liturgikus előírás köti őket. Általános a hétköznapi istentisztelet is. Arra törekednek, hogy a gyülekezet a közös énekléssel, imádkozással, sőt az ige hirdetésével részt vállaljon benne. Az igehirdetés áll az istentisztelet középpontjában, de az éneklésnek és a közös imádkozásnak is jelentős szerepe van. A karizmatikus pünkösdi jellegű közösségben a fő hangsúly erre kerül.
Az úrvacsorai istentisztelet protestáns típusú, két szín alatt, kenyérrel és borral adják. Az adventisták kovásztalan kenyeret és mustot használnak. Az úrvacsorát a testvéri összetartozás jelének tekintik.
A hívő ember életvitele puritán normákra épül. Kötelező a szorgalmas munka, az ételben-italban való mértékletesség. A legtöbb szabadegyházi közösség antialkoholista, vagy legalábbis nagyon kis mértékben fogyaszthatnak szeszes italt, csak annyira, hogy meg ne részegedjenek. A dohányzást káros szenvedélynek tartják és tartózkodnak tőle. Ide tartozik az is, hogy a szabadegyházi közösségek igyekeznek az ünnepet teljesen az istentisztelet céljára fordítani és ünnepnapon a hétköznapi munkától tartózkodni. A gyülekezeti életben az egyházfegyelmet gyakorolják. A rendetlen életű, az egyház hitbeli és erkölcsi normáival szembeszegülő tagokat soraikból kizárják. Egyházi szervezetüket, gyülekezeteiket a tagok szabad adakozásból tartják fenn, mely sokszor a tagok összjövedelmének a tíz százalékát is eléri. A szabadegyházak az élő gyülekezetek közösségére épülnek, bár van olyan szabadegyházi közösség is, amely demokratikusan választott képviselők irányította világszervezettel rendelkezik (pl. adventisták, metodisták).
A szabadegyházi közösségek az egyetemes papság elvét vallják. Ez azt jelenti, hogy nem ismernek laikusok és klérusok közötti különbséget. A különböző feladatkörök ellátására a gyülekezet választ meg tisztségviselőket. A legtöbb szabadegyházi közösségben demokratikus választással, jelöléssel, a nazarénusoknál pedig közmegegyezéssel.
A gyermek megszületésekor névadót nem tartanak. Elviszik bemutatni az imaházba, a lelkész imádkozik érte, és „felajánlják az úrnak”. A legtöbb szabadegyházi közösség jelentős fáradozásokat tesz a gyermekek vallásos nevelése érdekében. Amelyik gyülekezet ezt elmulasztja, az annak a veszélynek teszi ki magát, hogy a közösség kihal, elnéptelenedik.
A szabadegyházi közösségek tagjainak szórakozása is puritán. Legtöbbjük elítéli a mulatozást és „a hangos dínomdánomokat”. Korábban nem jártak színházba, moziba, nem olvastak kétes értékű irodalmat, nem hallgattak rádiót, és nem néztek televíziót sem. Ezek a fenntartások ma már lassan megszűnnek, de egy „hívő ember megválogatja a maga szórakozását is”. A lakodalomban is törekednek a szerény egyszerűségre. Helyette a baráti társaság, a közös kirándulás, a közös éneklés, a különböző gyülekezeti rendezvények, a szeretetvendégségek és a hittestvéri segítség töltötte ki a kisegyházi hívek szabadidejét. Az öltözködésben is megnyilvánul a puritán szellem. Máig óvakodnak a divat túlzásaitól, bár az öltözködésre vonatkozó szabályokat ma már nem tartják be olyan szigorúan, mint egy emberöltővel ezelőtt, amikor a hagyományos puritán viselet kötelező volt. Tilos volt a nyakkendő, a színes, „divatos” női ruha, a dauerolt frizura.
A szabadegyházakban ma is él a családi istentiszteletek hagyománya. A gyerekeknek bibliai történeteket mesélnek, naponta közösen olvasnak Bibliát, imádkoznak és megszokott 497énekeiket énekelik. A temetéseken igyekeznek a népszokásokat visszaszorítani, és a sírás helyett a vigasztalásra helyezni a hangsúlyt.
A protestáns kisegyházak történetének, tagjai életmódjának a kutatása az utóbbi esztendőkben méltán került a vallástörténet érdeklődésének homlokterébe. Egyre világosabbá válik: a protestáns kisközösségek története a magyarországi vallástörténet szerves része. Benne sok, ma már szinte teljesen elsüllyedt kegyességtörténeti hagyomány is öröklődik. Ugyanakkor a vallásos kisközösségek világa társadalomtörténeti szempontból is sok érdekes tanulságot rejt magába, hiszen ezek a történelem folyamán mint hatékony erkölcsi szabályozórendszerek jelentkeztek, mind a falusi, mind a városi társadalom egyes rétegeiben.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
