FÁNK
FÁNK
Zsiradékban sült tészta. Elnevezése, mind a korábbi (!) átvétel pánkó (1522), mind a fánk (1500) alakban az erdélyi szászból (‘zsiradékon sült’) származik. A 17. századi szakácskönyvekben a kelt, magas kerek fánk („körtvély-fánk”) és a tojásos tésztából borral gyúrt, vékonyra kisodort és elvagdalt forgácsfánk egyaránt a fánk nevet viseli. Az utóbbinak csöröge (1565) elnevezése a zsiradékban kisütött száraz tésztadarabok zörgő hangját utánzó szó, török származtatása téves. Ugyanennek későbbi herőce (1781) elnevezése alföldi és palóc tájszó. A 19. század elején szakácskönyvek a kelt fánkot farsangi fánknak, a gyúrtat forgácsfánknak nevezik. Parasztlakomához rendelve mindkét fánkfélét 1793-ban Gvadányi József, Rontó Pál keresztelőjén említi. Az Ipoly menti palócok 1857-ben az ünnepi herőcét cukrozva ették (Reguly A. 1857/1975: 112). 1868-ban Hódmezővásárhelyen a téli névnapi sütemények közt mind kelt fánk, mind forgácsfánk (csörge) szerepelt (Török K. 1868: 19).
Az 1900 körüli századfordulón a kelt fánk (almafánk, púpos fánk, siska, pampuska) a szűkebb Magyarországon a parasztoknál is elsősorban farsangi étel. A farsang végén sütötték. Kivétel északkelet, ahol kötött ételekkel e napokat többnyire nem is ünnepelték. A Dunántúl nagy részén, a Dél-Alföldön újévre is rendszeresen készítették. Lakodalomban ezzel szemben csak szórványosan fordult elő, a vendéglátók sütötték. A forgácsfánk sütése, noha más tészta, sokszor járt együtt a kelt fánk készítésével. Kevésbé fényes alkalmakra egyedül is sütötték (jegyváltás, gyermekágyas ellátása). A Nyugat-Dunántúlon a kelt fánk újabb ételnek látszik a parasztoknál, mint a keleti magyar nyelvterületen. Itt egyrészt kirajzolódik egy övezet, ahol szinte kizárólag farsangra készült. Másrészt a századfordulón még sajnálták rá a zsírt: „Három-négyszázat sütött a farsangra anyám. Disznóöléskor már félretettek neki három-négy kiló zsírt, hogy ne kelljen akkor a bödönből kivenni, hogy a férfiak ne pöröljenek” (ne lássák – Kisbán E. 1960: 107). A hozzá kapcsolódó hiedelmek ellenére őrségi elterjedését Kardos László az 1880-as évekre tette (Kardos L. 1943: 130).
A fánk a keleti magyar nyelvterületen, Beregtől Háromszékig a legfontosabb, ahol a kelt fánk (pánkó) nem kiemelten a farsang végéhez kapcsolódik. Bár Erdélyben sok helyütt sütötték ez alkalomra, másutt hiányozhatott is. Kövér csütörtökre sütvén, azt mondták a Székelyföldön, Olyankor már pánkólé folyik – olvad a hó, tavaszodik (Vágás, volt Udvarhely vm., Kisbán E. 1978b: 65). Újévi étel viszont a kelt fánk az egész keleti területen, ahol ekkor a magyarországi rétes helyét tölti be. Az év során a magyarországinál gyakrabban sütötték, mert jegyváltásba, lakodalomba a vendégek vitték. A fonók tavaszi befejezésekor tartott mulatságba ezt sütötték. Itt szokásos volt lapostányér nagyságú kelt pánkó is. A száraz pánkó forgácsfánk, az előbbihez hasonló alkalmakra, de gyermekágyas asszonyoknak is sütötték (MNA VII. 444., 460., 462. térkép).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
