SUBA

Full text search

SUBA
A hosszú, ujjas és ujjatlan köntösök – említésre méltó, főúri – változatairól az 1200-as évek óta megemlékeznek a krónikák, majd a kelengye- és hagyatéki leltárak. Az időben egyre közeledve a jó néhány névvel jelölt hasonló ruhafélék és szabástípusaik egyeztetése egyre nehezebb. A suba szóval jelen esetben – mivel korábbi jelentései között is előfordult, és mai, köznyelvi értelemben is így használatos – palástszerű szőrmeköpönyeget jelölünk, s a subáról szólva csak a népnyelvi utalásokat idézve használjuk a rokon értelmű, ám egyébként ujjas felsőruhára is illő bunda megnevezést.
A nemes szőrmékkel bélelt vagy prémezett, azaz szegett palástok köznépi megfelelői nemigen keltették fel sem a hajdani leírók, sem a furcsa öltözeteket kedvtelve rajzolgatók figyelmét. Csak sejthetjük, hogy közéjük tartozott a 16–17. században sokat emlegetett gelezna, gerezna, ez az elöl éppen összeérő, félelejű vagy egymásra hajló, kételejű és galléros, szegett szőrmepalást. Igaz, Apor Péter (1972: 27) szerint ez csak a „főasszonyo-ké” volt, de az Esztergomról 1595-ben, Palánkról 1617-ben (Rózsa Gy. 1955. VI., XVI. kép) készült metszet közrendű staffázsfiguráin, majd egy, a 17. század végén festett képen is egy egyszerű „kolozsvári öregasszonyon” (Viseletkódex 1990. 36. kép) látható. Bár a gereznáról írott legtöbb adat Erdélyből származik, a korabeli árszabások és üzleti leltárak Vas megyéig emlegetik, igazolva, hogy országszerte ismerték. Radvánszky Béla szerint (1986: I. 70) e „lombos, fürtös külsejű, eredetileg tiszta állatbőrből”, a „róka, nyúl, pegymet” bőréből varrott geleznát férfiak és nők egyaránt szőrével kifelé vették fel. A Zoltai Lajos által emlegetett „virágozott” gerezna (1938: 90) kecske- vagy juhbőrből készülhetett, melyet így díszítve, már szőrével befelé kellett hordani. Ez az adat is összecseng azzal a ténnyel, hogy a 17. század közepétől a gerezna már többnyire bélésként volt használatos, s maga a szó is csupán állatbőr, krupon értelemben (BAZML 1653. Zemplén vm.) bukkant fel. A bélésként alkalmazott gereznát drága matériával vagy 676éppen finom szőrmével borítva viselték a főúri hölgyek, módos polgárasszonyok (Viseletkódex 1990. I, 4., 6., 26. kép). Zoltai Lajos (1938: 90) egy 1552-es debreceni tanácsi jegyzőkönyvben idézett bundát, azaz subát és az itteni 1598-as szűcsartikulusok segítségével ennek női párját, a rövid subicát is beilleszti a 16. századi debreceni öltözködésbe. Dorogi Márton (1962: 9) ezekben a 16–17. századi hosszabb és rövidebb palástokban vélte felfedezni a későbbi subák és kunsági női kisbundák elődeit. Ha ezeknek a szőrmepelerineknek különféle, leginkább spanyol divathatásokra reagáló változatait most nem is vesszük figyelembe, tény, hogy még a 18. század elején is ujjatlan, bőrrel bélelt, coboly- vagy nyestprémmel szegett, hátukra vetett ruhadarabokat viseltek a nemes és a városi asszonyok (Bél M. 1984: 459).

67589. ábra. Subaformák: 1. tányéros, vállas suba szabása; 2. tányér nélküli, vállas suba szabása; 3. tá-nyéros, váll nélküli suba szabása; 4. tányér és váll nélküli suba szabása; 5. kunsági kisbunda szabása 6 bőrből; 6. kunsági kisbunda „hegybe szabása”
A suba a 18. század első felében az Alföldön, a Hajdúságban, a Nagykunságon és a Mátra alján hódított. A későbbiekben is ez a táj maradt igazi hazája, ha át is húzódott az erdélyi Mezőségig, és megjelent a Dunántúlon is. A suba gyakran cselédek járandóságában szerepelt, egyszerűbb formában a szegényebbek legfontosabb ruhaféléje lett, de gazdaemberek is használták (Papp L. 1930: 27). Leginkább azonban az életük legnagyobb részét a szabad ég alatt töltő pásztorembereknek, kocsizóknak volt rá szüksége.
A 18. századi térképillusztrációk pásztorfigurái még általában szőrével kifelé fordított subában láthatók. Ez a juhászbunda, mosott bunda húsolt, szárított, olykor sóval kezelt, törött bőrből készült. Még gyakrabban egyszerűen „saját zsírjában törték ki”, és az ilyen mosatlan bundát később is „hájjal köszörülték”, hogy bőre puha és vízhatlan maradjon. A mosatlan bundában ugyanis a nedves, éppen csak harmatos idő is kárt tett, ezért ilyenkor szőrével kifordítva viselték, s alját is felhajtották, hogy bőrére fel ne verjék a vizet. A felkötött bundaaljba szerszámait is belepakolhatta a nyáj mellett ácsorgó pásztorember (Ecsedi I. 1914b: 32). Bár a „csikós módra zsíros” bundát, a „juhász magyar törött bundát” avas zsírszaga miatt a 18. század közepétől kitiltották legalábbis a templomokból, még a 19. század elején is főleg az Alföldön, igen gyakran szerepelt a körözöttek személyleírásában. A leírásokban sűrűn felbukkanó juhbőr gallértalan subák mellett ekkor már sorozatosan említik a birkabőr galléros bundákat és a hosszú birka bundákat is (Schram F. 1964: 24–42).
A nemesprémek fogytával és a divatváltással a vatelinos felsőruhák felé forduló úri, nemesi osztálytól egyre kevesebb megrendelésre számító szűcsök a közrend kiszolgálására rendezkedtek be. A 18. század közepétől a parasztos ködmönök, subák bőrének egyre finomabb kikészítésére is törekedtek, s a csáválással és timsóval, sóval kezelt bőrökkel hoztak változatosságot ezekben a ruhafélékben. Ennek ellenére a „Juhász által kikészített törött Bunda” és a hasonló eljárással, „Törött Szűts által varrott Irhás Bunda” még a 19. század elején is hozzávetőlegesen egyenlő arányban készült a csávált bundákkal (SzSzML 1813. Pest-Pilis-Solt vm.).
A szűcs árszabásokban szereplő irhás juhászbundák talán csak kikészítési módjukban utalnak a juhászokra. 1791-ben egy „paraszt juhászbunda cafrangokkal szürke birkabőrrel a háta kiütve” (Schram F. 1964: 38) pl. egy paksi számtartóé volt. Akkor, amikor a jobbágyparasztságon belül is legalulra sorolták a pásztornépet, a nekik szánt „közönséges Juhász Bunda” mellett varrt „Szironnyal kivarott Juhász Bundák” (SzSzML 1813. Heves vm.; BAZML 1813. Borsod vm.), az alföldi szűcsöknél „tsupa varrással” ajánlott (BML 1813. Pest-Pilis-Solt vm.), a legdrágább „Bárány Bőrbül való nagy Bunda” (SzSzML 6771812. Szatmár vm.) és az egyre gyakoribb „föstött bőrből” varrt bundák nem a juhászoknak készültek.
A megrendelők rangbeli különbségére a bundák ára is utal. A rimaszombati szűcsök árlistáján a „Közönséges paraszt Juhász Bunda” 18 Ft, a „czifrábbat” 21 és a „legczifráb-bat” 26 Ft-ért varrták (HML 1819. Gömör vm.). Még szembetűnőbb a különbség a csongrádi szűcsöknél megrendelhető törött magyar juhbőrből, gallér nélkül készített, legközönségesebb juhászbunda és a kétszeresét, 30 Ft-ot is megérő „tsávált bárány bőr-bül gallérral irházva varrt suba” között (HBML 1820. Csongrád vm.).
Valójában a „bunda” ekkor indult jó fél évszázados diadalútjára immár mint a viselője rangját mutató palást. 1846-ban a pesti iparműkiállításon a Vasárnapi Újság tudósítójának feltűnt „egy katzkiás juhászbunda is, melyet 1000 pengő forintra tartott készítője, s bele is kerülhetett annyiba, mert a sok ezüst-, arany- és selyemszálon kívül szinte egy egész év drága perczeit férczelé reá a szorgalmas szűcsmester” (Györffy I. 1937: 302). Londonban az 1851-es világkiállításon, a Kristálypalotában mutatkozott be „The Bunda”. Ennek nem annyira cifrasága, mint egyéb jó tulajdonságai késztették arra az angol kormányt, hogy 1854-ben 12 000 juhászbundát vásároltasson össze Magyarországon a Krímben hadakozó katonái számára, hogy elviseljék az ottani kemény telet (Kresz M. 1979: 18).
A múlt század közepét, második felét reprezentáló, múzeumba került subák segítségével mód nyílt e híres-neves szőrmepalást szabástípusainak összefoglalására (Szabó K. 1923–1924: 35–39; Kresz M. 1979: 27–30).
Változatainak alapját, mint legfőbb szerkezeti sajátság, az adja, hogy vállrészét az oldalaktól külön szabták-e ki, vagyis vállas, vagy pedig a vállrész is az oldalak bőréből került ki, azaz váll nélküli volt a suba. Mindkét típus készülhetett az oldalbőrök megerősítése nélkül vagy azok megerősítésével, válltányérral. A vállas és válltányéros irhás subák mellett gyakoriak a vállas, de tányér nélküli vócos subák. A csak tányéros, de váll nélküli subát megjelenési helye után veszprémi subának nevezték, míg a legegyszerűbb, váll és tányér nélkül készült subákra legpregnánsabb példa a kunsági női kisbunda, amelyről külön is érdemes lesz megemlékezni.
Ahol a lábbőröket félkaréjosan kivágták, a bőrt a szűcs fiókirhával egészítette ki, s ezek a fiókok is jellegzetes elemei lettek a subának. A suba bőrének összevarrásánál is – mint valamennyi bőrruhánál – varráserősítő vócot alkalmaztak: a bőrök széle közé kétrét hajtott irhacsíkot varrtak. A hosszanti varrásokat szál irhának, a vízszintesen futókat pedig keresztirhának nevezett, sokszor színezett vagy cifrázottan vágott szélű bőrcsíkkal fedték. A varrást erősítő vóc és a varrás kopását gátló irhacsík – éppen a fontos szerkezeti vonalakat hangsúlyozva – a suba dísze lett. Ugyanígy díszítménnyé vált a felgombolható aljú bundán a felakasztásra szolgáló gomb és gombház. A hárászgomb alá irhával vagy hímzéssel keretezett gombcifra került, a gombház pedig cifrán vágott sallangként jelentkezett később a sima, ill. pendelyaljú subákon is. A suba széleit és nyakát gallérként prémezték, ez utóbbiak helyébe került az alföldi subákon a hátibőr emlékét őrző fekete báránybőr. Mivel a nehéz subát csak vállra vetve viselhették, szárnyait mellen átvetővel, hátravetővel látták el. A hátravető indulását arasznyi, négyszögletes irhafolttal támasztották alá. A nagykunsági és Fekete-Körös völgyi subákon ezek a négyzetes foltok és a sallangos díszítménnyé vált hátravetők a középkori, bizánci stílusú palástok hasonló felerősítési módját idézik.
678Egy-egy tájon más- és másféle szabású subákat kedveltek. Az általában timsós kikészítésű irhás suba jellegzetesen alföldi típus, a Jászságban, a Duna–Tisza közén, Békés megyében, Szeged és Hódmezővásárhely körzetében készült. A fehér subát a rátarti gazda 12 bőrből teljes kör alakra is rendelte, vállán, válltányérján gazdagon virágoztatta.
A szintén Alföldön honos vócos bunda név mögött a valódi juhászbundák, kocsizó bundák húzódnak meg. A kissé díszesebbet kártyás, sallangos subaként is emlegették, hasonlót egykor asszonyok is viseltek a Hortobágy mellékén. Ebbe a típusba tartozott a kevesebb oldalbőrből varrt ipolysági bunda is. Ha errefelé valaki cifra bundát akart, kecskeméti szűcstől vette a váci vásárban. Ugyanígy pl. Mezőberényben is az 5-6 bőrből varrt vócos suba mellett ünneplőként az irhás suba járta. A legegyszerűbb, négy bőrből szabott, sárgásbarnára festett, esetenként vastag gyapjúval kivarrt subáról kecskeméti adatok ismertek (Szabó K. 1923–1924: 38).
A dunántúli subák közül legnevezetesebb veszprémi bundának barna fala és kerekre szabott prémgallérja volt, ami követte a hangsúlyos keresztirha vonalát. Az ilyen subát nevezték úri-bundának (Kresz M. 1979: 28) is.
Mielőtt az ünneplő subák szépségét dicsérnénk, a mindennapokban fontosabb és Kalocsa környékén béres subának, kocsizó subának, istállózó subának emlegetett egyszerűbb társaikról, a szegedi fióksubákról, a durvább siskaszőrű subákról emlékezünk meg, amelyek körmös gallérját hidegben fejére is húzhatta a tanyasi, pusztai ember. Ezekről írta Tömörkény, hogy „…a suba szükséges bútordarab parasztikus embernek. Szék, ágy, párna, dívány, télen kályha, nyáron jégverem az neki. Enni lehet a bőrén, meg húst aszalni rajta, és ha belekötik a serdülő legényt, elhagyja a harmadnapos hideg. Azután ha beleültetik a gyereket, az annak gyönyörűség. Meg hát egy suba, egy szépen kivarrott irhás suba díszruha ünnepnapon (idézi: Bálint S. 1976–1977: 278–279).
A köznapi subák mindvégig mosott, törött bőrből készültek, így fontos volt, hogy a hozzávaló „használati utasítást” betartsák, miszerint „Szent György-naptól Szent Mihály-napig szőrivel kifelé, Szent Mihály-naptól Szent György-napig szőrivel befelé” (Czerzy M. 1906: 209–210) kellett viselni. Ha esőben, hóban a suba tönkrement, ha díszesebb volt is száraz, zörgős tökhéj subának csúfolva munkába fogták. Az ilyen subának Hódmezővásárhelyen dudadübörgő vagy verfönye, a Nagykunságban csattanás volt a neve.
A subát nemcsak azzal védték, hogy nedves időben szőrét kifelé fordították, hanem néhol szűrt is vettek a tetejébe. Magyarpalatkán, a csupán 6 berbecsbőrből szabott, nagy galléros bundára, mikor havon hált benne a pásztor, glugát, szűrposztóból csuklyás körgallért borított (Tőkés B. 1938: 196). Talán hasonló célt szolgált a szűrszabók készítményei között gyakran szereplő „eöreg Szűr bundára” (HML 1744. Heves vm.; BAZML 1770. Borsod vm.), ami a 18. század végén, 19. század elején szürke posztóból Abaújban, Zemplénben volt gyakori, sőt 1813-ban Borsod megyében hangsúlyozni is kellett, hogy az árszabásban kínált készítmény „Nem Bundára való, hanem közönséges Nagy Szűr jó féle Posztóból” (BAZML 1813. Borsod vm.). Arra vonatkozóan, hogy bőrruhát védendő szűrköpönyeget viseltek volna, meglehetősen ritkán történik említés, pedig lehetséges, hogy egykor nem volt szokatlan jelenség. Így köröztek pl. 1792-ben egy csongrádi személyt, aki megszökött „hitvány subában, főliben szűrt vett” (Schram F. 1964: 27).
A többnyire alig díszes köznapi, ronggyá hordott subáknál sokkal többet tudunk a szépmíves szűcsök remekeiről, a jómódú gazda rangját hirdető szőrmepalástokról, az 679ünneplő subákról, amelyek a magyar paraszti férfiöltözet legimpozánsabb darabjai. E templombajáró suba legpompásabb példányait a Kiskunságban és a Jászságban 12–24 bőrből is szabhatták. Ilyenkor a szűcsök nem nehéz berbécs-, ürübőrt, hanem finom fürtű báránybőrt használtak. Az ünneplő irhás subát „almás”, félköríves vágású irhájáról, almás subának is nevezték. Szironnyal is kivarrhatták, leglátványosabban azonban a tarka selyemvirágozás díszítette. Dúsan borították színes szűcsselyem virágok pl. a sárgás falú veszprémi bundát. Kecskeméten a „kálomisták” viszont olyan subát viseltek, amelyen a kék és sárga szín is szerepelt. Jobban virított a hímzés a fehér falú békési bundákon, mint a kiskunsági sárgább bőrön, s ezek virágzása is szerényebb volt, mint csabai, makói, szegedi társaiké. A múlt század második felében az egyre inkább ható polgári ízlés, amely az élénk színektől idegenkedett, a tompább színek, majd az egyszínű hímzések felé irányította a szűcsöket is. Ettől kezdve a subák néhol, pl. a Jászságban egyszínű zöld, általában azonban fekete cifrázást kaptak. A tekintélyes „polgáremberek”, mezővárosi nagygazdák lassan el is hagyták a subát. Szegeden pl. az 1870-es években ment ki a divatból, akárcsak leghíresebb szűcsközpontunkban, a Jászságban, ahol a századfordulón már csak dísztelen, juhásznak való és kocsizó bundák kerültek piacra.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT