AJTÓK

Full text search

AJTÓK
Ajtó szavunk a finnugor együttélés korát idézi. A középkori helynevekben, oklevelekben, glosszáriumokban korán megjelenik. A Besztercei szójegyzékben pl. már 1395-ben szerepel, mégpedig fejlett formájában, „keth fele nilou a˙thou”-ként (TESz, Régi Magyar Glosszárium). Az egykorú hatalmaskodásokról szóló jelentések sorra beszámolnak az ajtók föltöréséről és kifordításáról. Az ajtó korai alkalmazásáról tanúskodik a Tiszajenő-Kecskésparton talált 10–11. századi kulcslelet, amely egyben a fa tolózár használatát is bizonyítja (Mesterházy K. 1983: 157). Mindamellett az ajtó középkori történetéről még kevés a tárgyi bizonyítékunk. A szerény régészeti leletekből azonban arra mégis következtethetünk, hogy a késő középkori ajtók és a 18–19. századi parasztházak ajtai nagyon hasonlóak. Az alföldi Nyársapáton (Pest m.) föltárt 15–17. századi két ajtómaradvány közül az egyik fasarkon fordulhatott, a másikat, amely 90 cm széles, függőleges pallókból álló ajtólapként rekonstruálható, vaspántok tarthatták (Bálint A. 1960–1962: 64, 94). A 18. századi asztalos és ács árszabásokban az ajtó sokféle szerkezeti és formai változatát tanulmányozhatjuk országszerte. Közülük a legegyszerűbb „Közönséges Sima Aitó” 1731743-ban Tolna megyében 85 krajcárba kerül, s minden bizonnyal a jobbágyházak számára készült.

34. ábra. Tisztaszoba faragott betétes ajtaja a 19. század első feléből. Hidas (Baranya m.)
Az ajtók száma, szerkezete és minősége szoros összefüggést mutat a betöltött funkcióval, a ház bejárati rendszerével, füstelvezetésével és színvonalával. A Dunántúl nagy részén minden helyiség külön bejárati ajtóval rendelkezett, így ott a szoba és kamraajtók megerősítésére, zárhatóságára nagyobb súlyt helyeztek. Másutt, ahol a konyha vagy a pitvar ajtaja védte az egyetlen bejáratot, ezt az ajtót igyekeztek biztonságossá tenni.
Az ajtó három fő alkotóeleme a tok, az ajtószárny és a zár. A 19. század közepéig leggyakoribb a középkorban is alkalmazott gerendákból készült ácstok. Favázas épületeknél a tok függőleges elemeit – amit a Dunántúlon és a Dél-Alföldön ajtószárfának, az ország nagyobb részén ajtófél(fá)nak neveztek (MNyA) – a vázszerkezet pillérei alkották. Talpas épületeknél a talpgerenda szolgált küszöbül. Az ajtónyílást 160–170 cm magasságban egy rövid kötőgerenda, a szemöldökfa zárta. A régi boronafalú házaknál ezt a funkciót a felső gerendaszál töltötte be (Erdélyben, a Felföldön és a Nyugat-Dunántúlon). A föld- és egyéb homogén falú házaknál a tok független volt a falszerkezettől. A múlt század elején készült ajtótokokat még ritkán borították. Az ajtószárnyak is nagyrészt középkori módon készültek, hasított, bárdolt tölgy- vagy bükkpallókból, belül fahevederrel és faszögekkel összefogva. Az egyik szélső pallóból alul-fölül egy-egy faragott csap, az ajtó sarka nyúlt 174bele a küszöb és a szemöldökfa kivájt perselyébe, s a nehéz ajtólap ezen fordult. Az ácsolt egyszárnyú konyhaajtók legtovább a nyugat- és dél-dunántúli füstöskonyhákon maradtak fönn.

35. ábra. Makkos fazár az 1678-ban épült kászonimpéri ház (v. Csík m.) ereszének ajtaján
A 18. században Ausztria felől kezdetét vette a fejlettebb, felezett konyhaajtó terjedése, amely egymás fölé helyezett két fél ajtószárnyból áll. A külön nyitható felső ajtólap igen alkalmas a füst és a szabadkémény huzatának szabályozására, az alsó ajtó pedig távoltartja az állatokat. A 19. században a felezett ajtó népszerű lett a Dunántúlon.
A konyha- vagy bejárati ajtó előtt országszerte gyakori volt a fél- vagy egész magas lécajtó, különösen az egyszárnyú ajtók előtt. A könnyű ajtórács, verőce, rács, rostély (Tiszántúl), sarampó (Felföld, Alföld), cserény, serágla, saráglya (Dunántúl), lésza (Szé-kelyföld) meleg időben védte a lakást az állatoktól, és jó szellőzést biztosított. Hasonló szerkezetű és nevű alacsony ajtócskákkal látták el a mellvédes tornácok udvari bejáratait is.
A 19. század első felében még nagyrészt keményfából készültek az átlagos parasztház többi ajtói is. A szobaajtók – valamint az utcai tornácajtók – azonban rendszerint igényesebb kivitelűek, gyakran betétekkel és rátétekkel díszítettek. A 18. századtól nyomon követhetjük a puhafa szobaajtók terjedését, de a parasztok széles rétegei számára az asztalos készítette fenyőajtó csak a múlt század derekától válik elérhetővé, ekkor is főként módosabb körben. Az 1840-es évektől több művészi értékű, datált, festett, faragott, betétes ajtó maradt ránk. Ezek az ajtók már borított tokkal, díszes béléssel készültek. A 19–20. század fordulójától kettős bejárati ajtókat kezdenek alkalmazni, a befelé nyíló szárny 175felső fele rendszerint üvegezett. Az 1920–30-as évektől az ajtók fejlődését sok helyen a kétfelé nyíló, azaz két félszárnnyal ellátott külső ajtók jellemzik.
Az ajtók alakulásával párhuzamosan zajlott a zárak fejlődése is. A középkori jobbágyok külső ajtait fazárakkal biztosították. Változatos formái néhol a 20. századot is megérték. Közülük legegyszerűbbek a tolózárként működő reteszek és a fordítható kallantyúk, fakilincsek. Nyitásuk kívülről madzaggal, fa- vagy vaskampóval történt egy falba vagy az ajtóba vágott nyíláson keresztül. Legbonyolultabb szerkezetű a már a rómaiak által is használt, óriási méretű makkos fazár. Az elnevezést Viski Károly Arany Jánostól kölcsönözve honosította meg a néprajzi irodalomban (1931b: 41). Felföldi és dunántúli változatait külkő- és kölkeszárnak nevezték. E zár retesz elven működik, de a tolózár nyílásaiba mozgó facsapok, fogak illeszkednek, amiket fakulccsal lehet kiemelni. Legrégibb tárgyi emlékét Kós Károly közölte egy 1678-ban épült kászonimpéri boronaházból (1989: 202). A 19. század közepétől a fazárak fokozatosan átadták helyüket az iparosok készítette, majd gyárilag előállított szerkezeteknek.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT