2. A magyarok Lebediában és Atelközben.
2. A magyarok Lebediában és Atelközben.
A nyelvtudomány nem világosít föl a magyar nép legrégibb viszontagságairól. A magyarok legrégibb nyomai: Herodot, Jordanes. A magyarok elhagyják őshazájokat. A Volga mellékére, majd Lebediába költöznek. Lebediasz vajda. Szomszédaik: a kozárok s a volgai bolgárok. Besenyők és uzok vagy kunok. A besenyők az uzoktól szorítva a magyarokra támadnak. A magyar nép ketté szakad. Egy rész keletre, a másik nyugatra vándorol. Atelköz a magyarok ujabb hazája. Érintkezés visszamaradt testvéreinkkel. Julián barát utazása Nagy-Magyarországba. A baskirek a régi magyarok eltörökösödött utódai. Kőrösi Csoma Sándor, Reguly Antal, Pápai Károly és Munkácsi Bernát tanulmány-utjaik. A magyarok megjelenése az Al-Dunánál. Ibn Roszteh Atelközről s az ott lakó magyarokról. Árpád fejedelemmé választása Konstantin Porphyrogenitus császár s a hazai krónikák tudósítása szerint. A vérszerződés. Harczok a szomszéd szlávokkal. Arnulf Szvatopluk ellen a magyarokkal szövetkezik. A bolgár-magyar háború. A bolgárok és besenyők feldulják Atelközt. A magyarok mai hazánkba vándorolnak.
A nyelvtudomány, ha földeríti is többé-kevésbé a magyar nép eredetét s más népeknek reá gyakorolt művelő hatását, de nem világosít fel legrégibb viszontagságairól. A történeti adatok csak a IX. századon innen tünedeznek föl sürűbben; régibb időkből alig akadunk egy-két nyomra s ezekről is kétséges, ha vajjon őseinket illetik-e?
A legrégibb nyomot Herodotnál (V. század Kr. e.) vélik föltalálhatni a tudósok. A történetirás atyja ugyanis a Tanais-on (Don) túl fekvő népek közül a jürkák-at is emliti, a kiknek a neve tökéletesen egyező a későbbi jugor, ugor, jugri, ugri, uher, vagyis a magyarok nevével. A jürkák – úgymond Herodot – vadászatból élnek, melyre nemcsak a kutyájokat, de a lovukat is magukkal viszik. A ló be van tanítva arra, hogy hason feküdjék. A vadász valamely fáról lesi a vadat; ha megpillantja, rálő, aztán lóra pattan s kutyájával üldözőbe veszi.
Egy másik nyomot Jordanes, a gót történetíró (VI. század Kr. után) őrzött volna meg számunkra a hunngorok-ban, „kiktől jön a prémekkel való kereskedés s kik nem egy népet megfélemlítettek már.”
Mindez azonban kevés s hozzá kétes is, úgy hogy nem igen építhetünk reá.
A IX. században végre oszlani kezd a mult homálya s a történelem világa rávetődik népünkre is. Akkoriban már elhagyta volt ősi lakóhelyét. Mikor távozott el onnan s mi birta rá, hogy rokonaitól megválva, nyugatra költözzék? – ez iránt nem világosítanak fel bennünket a ránk maradt történeti följegyzések. Lehet, hogy túlnépesedés volt oka kivándorlásának; lehet, hogy más népek szorították, de lehetséges az is, hogy a nomád népek kóborlásra való hajlama ösztökélte, hogy útra keljen.
Ősi hazájuk, mint láttuk, a Káspi-tenger, az Ural-hegység s az Aral-tó közti puszta vidéken volt. Innen kivándorolván, elsőben is a Volga s az Ural folyók mellékén tanyázhattak, a hol a későbbi Nagy-Magyarország terül el, melyről XIII. századbeli utazók emlékeznek. Majd tovább vonulnak innen is és a Don és Dnjeper középen, a Fekete-tenger északi partjain települnek meg, azon a vidéken, melyet Konstantin Porphyrogenitus császár, a ki 950 körül irt róluk, Lebediá-nak nevez. A császár tudomása szerint Lebediasz (Előd?) nevű vajdájukról nevezték el így, mert legtekintélyesebb volt a törzsek fejei, vagyis a vajdák között.
Lebediában egy hatalmas népnek, a kozárok-nak kerültek közvetlen szomszédságába. Ezek a VII. század óta jutottak nagy hatalomra, úgy, hogy a bagdadi kalifák s a byzanczi császárok egyaránt keresték fejdelmöknek, a khagán-nak barátságát. A VIII–IX. században a kozár nép volt a legtekintélyesebb nép a Fekete-tenger mellékén; a Kaukázustól a Közép-Volgáig s a Káspi-tengertől – melyet az egykorú arab irók kozár-tengernek neveznek – a Donig ért a hatalmuk.
A magyarok azonban ki mertek kötni velök is. A kozárok árkokat húztak ellenök, utóbb azonban jobbnak látták barátságot és szövetséget kötni velök s nem is bánták meg, mert a magyarok híven segíték őket minden háborújokban.
Jugria (Juhra), a magyarok állítólagos őshazája.
(Herberstein 1546-iki térképéről.)
A térkép czíme: IVHRA INDE VNGARORV(m) ORIGO: azaz: Juhra(Jugria)-ország, a honnan a magyarok eredtek. Jobbról látjuk az Ob (Oby) folyót, mely a térkép szerint a Kithay-tóból ered. E tavon hihetőleg a Dzeisang értendő. Az Ob mellékfolyói közül az egyik az Irtis, a másik a Szoszva (Sossa). Az észak-déli irányban vonuló hegység, melyet Herberstein „Cingulus terrae” azaz „a föld öve” néven említ, nem más, mint az Ural. Az Ural és Ob közén látható női alak, fején koronával, baljában hosszú rúddal, „az arany néne” (latinul: aurea anus, oroszul: szlata baba) nevű, egykor híres bálvány.
A kozároktól északra, a Volga és Káma folyók mentén, egy más hatalmas birodalom: a volgai bolgároké terül el. Gazdag nép volt ez, mely a kozárokkal s az északra lakó oroszokkal élénk kereskedést folytatott. A bolgárok Mohammedán-hitűek valának s ezt a hitet vallották a kozárok is, a kik között azonban keresztények, zsidók és pogányok is akadtak fölös számmal. Mind a két nép aránylag művelt: földmívelést, kereskedést űz, s falvaikban, városaikban mecsetek és iskolák vannak. A velük való érintkezés kétségkívül művelő hatással volt a magyarokra.
Az Alsó Volga partján.
A Dnjeper mellékén.
Észak-keletre, az Ural és Volga között, a harczias besenyők tanyáztak, kikkel a kozárok minduntalan háboruskodtak. Egy ízben a besenyőktől északra lakó uzok-kal vagy kunok-kal támadtak rájok s kiverték őket szállásaikból. A besenyők hontalanokká válván, a magyarokra rontottak. A váratlan és heves támadás a magyar népet ketté szakítá: egy része kelet felé, Perzsia szomszédságába költözött, a másik nyugat felé indult s megtelepedett a Dnjeper, Búg, Dnjeszter, Pruth és a Szeret öntözte vidéken, melynek Konstantin császár szerint Atelkuzu (Atelköz?) volt a neve.
Fiatal baskir házas-pár.
Keleti testvéreinkkel később is közlekedtek őseink: követeket küldöttek hozzájuk és üzeneteket váltottak velök. Utóbb azonban megszünt közöttük minden kapcsolat, míg IV. Béla király idejében egy Julián nevű jámbor dominikánus szerzetes fel nem kereste a Nagy-Magyarországban visszamaradt rokonokat és hírt nem hozott felőlük. Nehány évvel előbb, hogy Julián útra kelt, – 1230 körül – négy társa, a kik a régi krónikákból tudták, hogy keletre van egy másik, nagyobb Magyarország, elhatározták, hogy visszamaradt rokonaikat fölkeresik s őket a keresztény hitre térítik; mert sajnálták, hogy még pogányok. Három évig bolyongtak tengeren és szárazon; hárman közülök a kiállott fáradalmak következtében elhaltak, a negyedik, Ottó nevezetű, kereskedőnek öltözve, a pogányok országában nehány pogány magyartól megtudta: hol s merre van országok s azután hazatért, hogy több társat vevén maga mellé, visszamenjen ismét. Azonban egy hétre rá, hogy megérkezett, meghalt. Nemsokára (1236.) más négy barát indult keletre, hogy elhunyt társok utbaigazítása nyomán fölkeressék Nagy-Magyarországot. IV. Béla király kisérőket adott melléjök és költséggel látta el őket. Hogy út közben bántódásuk ne legyen, szerzetes ruhájokat világival cserélték föl s szakállukat meg hajukat pogány módra megnövesztették. Szerencsésen el is jutottak Konstantinápolyba, majd tengerre szállván, harminczhárom nap mulva kikötöttek a Fekete-tenger keleti parjain. Két hónapi várakozás után folytatták útjokat. Miután tizenhárom napig a pusztán utaztak keresztül, az alánok földjére érkeztek. Itt hat hónapig időztek, úti társakra várakozván; azonban a tatároktól való félelem miatt ilyenek nem akadtak. A szegény szerzetesek most nagy szükségbe jutottak. Kenyéren és vizen kellett élniök, miért is ketten közülök elhatározták, hogy rabszolgául eladatják magukat; de sem szántáshoz, sem őrléshez nem értvén, nem akadt vevőjük, s igy haza felé indultak. A másik kettő ellenben – Bernát és Julián – tovább folytatta utját a végtelen sivatagon keresztül, mi közben nehány hamuban sült kenyér volt egyedüli táplálékuk. A hosszú út s a folytonos nélkülözés az amúgy is betegeskedő Bernátot teljesen megtöré. Alig érkeztek meg a Volga s a Don vidékén lakó szaraczénok földjére, meghalt. A magára maradt Julián azonban nem veszíté el bátorságát: egy szaraczén pap szolgálatába állott, kivel Nagy-Bolgárországba ment. Itt a véletlen egy magyar asszonynyal hozta össze, ki Nagy-Magyarországból szakadt volt oda. Az ő útmutatása nyomán aztán Julián a nagy Etil folyó mellett csakugyan rátalált a régóta keresett rokonokra. Képzelhetni örömét! Nem kevéssé örültek azok is az ő látásán: körülvették házról-házra, faluról-falura, s tudakozódtak keresztény rokonaik királyáról és országáról. És a mit nekik beszélt, készséggel hallgatták, mert nyelvök teljesen magyar volt, úgy, hogy kölcsönösen megértették egymást. Pogányok voltak még, de bálványokat nem imádtak. Földet nem míveltek, egyedüli gazdagságuk nyájaikban állott; ló-, farkas- és efféle húst ettek, lótejet és vért ittak. Tudták a régiek hagyományaiból, hogy nyugat felé vannak rokonaik, de hogy hol? merre? azt nem. Országuk szomszédos volt a tatárokéval. Ezek nem bírván velük, társaikká fogadták őket s ők részt vettek a tatárok hadjárataiban. Meglelvén népünk rokonait, Julián visszatért, mert attól félt, hogy meg talál halni s fáradozása kárba vész. Hazafelé szárazföldi útat választott; áthaladt a kegyetlen mordvánok (mordvinek), az oroszok és lengyelek országán, míg végre száznyolcvankilenc napi út után, 1237. deczember 27-én haza érkezett.
Nagy-Magyarország Julián leírása szerint az Etil, vagyis a Volga mellékén terült el s hihetőleg már előbb is szolgált a magyarok lakóhelyeül. E vidéket Baskiriá-nak is nevezik XIII. századbeli utazók; azért jelenlegi lakóiban, a baskirek-ben, némelyek a régi magyarok eltörökösödött utódait vélik fölismerhetni. A mongol áradat következtében e vidékre mind több és több török törzs vetődött, a kik között a magyarok lassanként eltüntek. Pedig még a XIV., sőt még a XV. században is szó van róluk. A pápák missionáriusokat küldöttek hozzájuk, Mátyás király pedig értesülvén szorult helyzetükről, őket az országba akarta telepíteni. Fájdalom, szép és nemes tervét a nagy király nem valósíthatá.
A jelen században a lelkes Kőrösi Csoma Sándor utazott Ázsiába, hogy fölkeresse a magyarok nyomait. Fáradozása természetesen sikertelen volt. Az ujabb utazók: Reguly Antal († 1858.), Pápai Károly dr. († 1893.) és Munkácsi Bernát dr., a Magyar Tudományos Akadémia s részben a kormány támogatásával a vogulok és osztjákok földjén tettek tanulmányokat, még pedig Reguly a 40-es években, a két utóbbi hazánkfia 1887–88-ban. Ők már nem az ázsiai magyarokat keresték, hanem a hozzánk legközelebb álló rokon népeket látogatták meg, hogy nyelvöket, költészetüket, vallásukat, szokásaikat s életmódjukat tanulmányozzák.
Meddig laktak őseink Lebedia síkjain s mikor költöztek onnan Atelközbe? Határozottan meg nem mondhatjuk. De a kozárokkal való szövetségüket tekintve valószinűnek kell tartanunk, hogy huzamosabb ideig tartózkodtak a Don s a Dnjeper folyók mellékein. Konstantin császár állítását, hogy csak három évig laktak ott, nem tartjuk elfogadhatónak.
Atelközt hihetőleg a IX. század elején, minden esetre 838 előtt szállották meg a magyarok. Mert ebben az évben már az Al-Dunánál jelennek meg, hogy a bolgárok hivására útjokat állják a szökni akaró görög foglyoknak, kiket Krum, a bolgárok fejedelme, Drinápoly elfoglalása után magával hurczolt s a Duna bal partján megtelepített volt. A bolgárok bajosan fordultak volna hozzájuk, ha nem laknak vala közelökben. 862-ben már messze nyugaton kalandoznak csapatjaik: Németország keleti határait pusztítják, a mit bizonyára inkább tehettek Atelközből, mint a távolabb fekvő Lebediából.
Atelközi lakásukról s akkori életmódjukról régibb följegyzések alapján érdekesen ír Ibn Roszteh, a X. század elején élt arab geografus: „A besenyők és eszegel bolgárok földje közt terül el a magyarok (modsgarije) első vidéke. A magyarok török fajú nép. Fejedelmök 20,000 lovassal indul ki hadjáratra; neve kendeh. E név különben csak fő-királyukat illeti, mert tulajdonképeni uralkodójuk neve dsila (dsula). Minden magyar követi a dsila parancsait, akár támadó, akár védő hadakozásra szólítja fel őket, vagy akármi egyebet parancsol nekik. Sátrakban laknak, helyről-helyre költözvén a legelő bősége után. Földjük terjedelmes; egyfelől a római (Fekete-) tengerhez ér, melybe két folyójuk ömlik; az egyik ezek közül nagyobb a Dseihun-nál (Oxus). E két folyó közt vannak a magyarok szállásai. A téli idő beálltával a közelebb lakók egyik vagy másik folyóhoz vonulnak s ott halászgatnak, míg a tél tart. A magyarok területe fában, vízben bővelkedő; talaja nedves, de van sok szántóföldje is. A magyarok valamennyi szomszéd szlávokon uralkodnak, súlyos adót vetnek rájok s úgy bánnak velök, mint hadi foglyokkal. Vallásukra nézve tűzimádók. Meg-megrohanják a szlávokat s a kiket közülök foglyúl ejtenek, azokat a tengerpart mentében a római (Fekete) tenger egyik kikötőjébe, Karchba (Cherson, a Dnjeper torkolatánál?) hurczolják. Mondják, hogy a kozárok hajdan a magyaroktól s más szomszédos népektől való félelmökben sánczokkal kerítették el magokat. Midőn a magyarok Karchba érkeznek, a rómaiak (vagyis a görögök) eléjök mennek; a magyarok alkuba bocsátkoznak velök, átadják foglyaikat és cserébe görög kelméket, szőnyegeket és egyéb görög árúkat kapnak.”
Nem akarunk e helyen bővebb fejtegetésbe bocsátkozni, mert egy és más adatára az arab irónak később ugyis visszatérünk. Csupán arra hívjuk fel olvasóink figyelmét, hogy Ibn Roszteh, illetőleg az az iró, kinek művéből adatait merítette, a magyarokat mint monarchikus szervezetben élő népet ismerte. Ez is mutatja, hogy az általunk idézett leírás csakis az atelközi magyarokra vonatkozhatik.
Atelközi tartózkodásuk idején ugyanis nagy fontosságú, a nemzet egész jövőjére kiható esemény történt; t. i. az eddig törzsekre oszlott s csak lazán összefüggő nemzet közös fejedelmet választván, szorosabban egyesült.
A fejedelem-választás a kozár khagán tanácsára történt, ki már Lebediában szövetséges viszonyban állott a magyarokkal s első vajdájukat Lebediász-t, hogy szorosabban magához csatolja, előkelő kozár nővel házasította volt össze. A házassághoz fűzött remények azonban nem teljesedtek, mert az gyermektelen maradt.
A magyarok Atelközbe szoríttatván, a kozár khagán azon volt, hogy továbbra is föntartsa velök a szövetséges viszonyt; másrészt belátta, hogy ellenségeikkel szemben nem léphetnek föl nagyobb erővel, ha ezentúl is több vajda parancsainak hódolnak. Magához hivatta tehát Lebediász-t, mert szándéka volt, hogy őt mint értelmes, vitéz férfiút, ki úgyis első a vajdák között, a magyarok fejedelmévé tegye. Lebediász megköszönte a khagánnak iránta való jóindulatát, de a neki szánt méltóságra magát képtelennek mondván, maga helyett Álmos vajdát, vagy annak fiát Árpád-ot ajánlá fejedelmül.
A vérszerződés.
Geiger J. Péter rajza.
A khagánnak tetszett az ajánlat. Követeket küldött tehát Lebediász-szal a magyarokhoz, kik is azokkal értekezvén, a magyarok jobbnak látták, hogy inkább Árpád legyen a fejedelmök, mintsem atyja Álmos. Árpád férfikora virágában állott, Álmos pedig már hajlott korú férfiú volt; különben is Árpád vitézség és értelem dolgában atyját s a többi vajdákat messze fölülmúlta. Kozár szokás szerint tehát pajzsra emelték őt s kitörő lelkesedéssel fejedelmükké kikiáltották.
Igy adja elő az első fejedelem választását Konstantin Porphyrogenitus császár, ki Árpád fiának, Zoltánnak vagy Zsoltnak volt a kortársa s teljes hitelt érdemlő kútfő. A nemzeti hagyomány azonban, melyet krónikáink tartottak fönn, nem Árpádot, hanem Álmost mondja a magyarok első fejedelmének, Álmos Ögyek-nek (Ugek) és Emesé-nek volt a fia. Mielőtt világra jött volna, anyja csodálatos álmot látott. Úgy tetszék neki, mintha sas ereszkednék reá, ágyékából pedig folyóvíz eredne, mely messze földre elfolyik. Az álomfejtők Emese álmát úgy magyarázták, hogy dicső királyok származnak tőle, kik távol idegenben szaporodnak el. Álmos, ki ez álomtól kapta nevét, a krónika szerint testi-lelki javakkal bőven meg volt áldva: ékes, barna ábrázatú, nagy fekete szemű, karcsú termetű, a mellett kegyes, bőkezű, bölcs és vitéz. Érett korra jutván, hatalmasabb és bölcsebb vala a magyarok többi fejedelmeinél, úgy hogy az ország minden dolgát az ő tanácsával és segedelmével intézték el. Szűknek találván ázsiai hazájukat, a hét magyar vagyis a fejedelmi személyek: Álmos, Előd, Kund, Und, Tas, Huba és Töhötöm – közös akarattal elhatározák, hogy Pannoniába költöznek, melyről hallották, hogy az valamikor Attiláé, Álmos ősapjáé volt. Mielőtt azonban útnak indultak volna, Álmost vezérökké választották, így szólván hozzá: „E naptól fogva te lészsz a mi vezérünk, parancsolónk; bárhová vezessen is a sors, mi követni fogunk!” Azután megmetszvén karjukat s kicsepegő vérüket pogány szokás szerint egy edénybe bocsátván, megerősíték esküjöket, melyet egymás között tettek. Megesküdtek pedig arra, hogy mindig Álmos nemzetségéből választanak fejedelmet; hogy a mit közös erővel szereznek, abban mindegyiköknek legyen része; hogy szabad akaratjokból választván Álmost urokká, a vezér tanácsából s az ország tisztjéből sem maguk, sem fiaik soha ki ne rekesztessenek; hogy a ki hűtlenné lenne a vezérhez, vagy meghasonlást támasztana a vezér és atyafiai között, annak vére folyjon, mikép az ő vérök omlott esküjök alkalmával; s végre, hogy ha Álmos vagy a többi vezér utódai közül valaki esküjét megszegné, örök átok legyen rajta.
Atelközben a magyarok már harczban edzett, híres nemzet valának. Karjuk erejét főleg a közellakó szlávokkal éreztették, kiket minduntalan megtámadtak. Ily támadás emlékét hazai krónikáink is megőrizték, a melyek szerint a Pannóniába készülő magyarok út közben Kiev falai alatt legyőzték az oroszok és kunok egyesült seregét s az oroszokat hódolatra kényszeríték; ily támadásra czéloz Nesztor, az orosz krónikás, azt irván róluk, hogy „elvonultak Kiev mellett, a magas part mentén, melyet ugor-hely-nek neveznek, s a Dnjeperhez érve, sátoros szekerekben tanyáznak vala.”
Hírök-nevök egyre emelkedék. 892-ben Arnulf császár hívására Szvatopluk országát pusztítják, 894-ben pedig, mint a görög császár szövetségesei a bolgárok ellen harczolnak.
A bolgárok egy része 678-ban Asparuch vezérlete alatt kelt át a Dunán, az egykori Moesiába; hatalma alá vetette az ott lakó szlávokat s megalapította a Duna és a Balkán-hegység között elterülő s ma is fönnálló Bolgárországot. Királyaik minduntalan háborgatták a keleti birodalmat, sokszor csekély okból támadván reá. Így tett 894-ben Simon király is, ki bolgár kereskedőkön esett sérelmekért nem kapván elégtételt, betört a birodalomba, a császárnak ellene küldött hadait szétverte, a vezéreket mind egy szálig leölte, a kezeibe került kozár testőröknek pedig levágatta orrukat s így küldte őket vissza Konstantinápolyba. VI. Leo császár, a kit „bölcs” melléknévvel tisztel meg a történet, e barbár eljáráson felbőszülve, Nikétász Szkléroszt hajókon az Al-Dunára s onnan gazdag ajándékokkal a magyarokhoz küldé, hogy velök a császár nevében a bolgárok ellen szövetségre lépjen. Nikétász Árpáddal és Kurszán-nal, a magyarok vezéreivel tanácskozván, csakugyan szövetségre birta őket, s miután kezeseket vett tőlük, hazatért.
Leo császár erre hajóhadát tengeren az Al-Dunára küldé, szárazföldi seregét pedig a bolgár határra. Mielőtt azonban megtámadta volna Simont, még egyszer békét ajánlott neki, de Simon erről hallani sem akart s börtönbe vetette a császár követét. A magyarok a kötött egyesség szerint Árpád egyik fiának Liuntiná-nak (Levente?) vezérlete alatt csakugyan a Duna partján termettek. A bolgárok, hogy átkelésöket megakadályozzák, erős köteleket feszítettek ki a Duna jobb partján. De a görög hajóhad egyik kormányosa, a vitéz Bakalász Mihály, harmadmagával partra ugrik, a köteleket kardjával szétvágja s utat tör a magyaroknak. Ezek elárasztják egész Bulgáriát, három csatában megverik Simont, ki betörésök idején a délfelől támadó görögökkel volt elfoglalva, s őt Disztra várába (ma Szilisztria a Duna jobb partján) szorítják. Simon most békéért könyörgött, mire a császár visszavonta seregeit. A görögöktől nem kellvén tartania, a ravasz bolgár király a magyarok ellen fordult s nagy részöket levágta. Ugyanakkor a besenyőkkel, a magyarok régi ellenségeivel is szvöetkezett, akik megtudván, hogy Árpád hadával másfelé kalandoz, rátámadtak az Atelközben maradt magyarokra, s őket irgalmatlanul felkonczolták. Csak kevesen menekülhettek meg a bolgárok bosszuja s a besenyők dühe elől.
Midőn Árpád vitézeivel hazatért, a pusztulás szomorú képe tárult föl előttük. Megölt kedveseik s földúlt tanyáik látásán bosszúra hevültek, de a kettős és náloknál sokkal számosabb ellenséggel kikötni nem tartották tanácsosnak. Inkább elhatározták, hogy a besenyők szomszédságából elköltöznek oly vidékre, a hol tőlük biztonságban lehetnek.
A Szvatopluk ellen intézett hadjárat alatt, sőt már 862-iki kalandozásuk idején, alkalmuk volt megismerkedni a Kárpátok alján elterülő, nagy folyóktól öntözött, szép rónasággal. Tudták, hogy gyér a lakossága, s hogy ennélfogva keményebb ellenállástól nem igen kell tartaniok. Elhatározták tehát, hogy ide költöznek, s elhatározásukat nyomban tett követte.
* * *
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
