Fronto,
Fronto, M. Cornelius, a numidiai Cirtában szül., tanítói voltak Athenodotus és Dionysius rhetorok. Főképen a régi írókat tanulmányozta, azokat utánozta. Mint a rhetorika tanítója hírneves ember volt, a császári udvar is meghívta Marcus és Verus trónörökösök tanítójául, kikkel később is a legjobb baráti viszonyban állott. Hadrianus alatt a senatus tagja, majd 143-ban consul volt 2 hónapig; de a proconsulságról betegeskedése miatt le kellett mondania. Fényes vagyoni állapotban élt, pompás fürdőt építtetett s megvette Maecenas kertjeit. Életének végső éveiben betegségén kívül sok családi szerencsétlenség (5 gyermekét temette el) érte. Valószínüleg 169 előtt halt meg. 1815-ig Frontónak egyetlen munkáját sem ismerték, ekkor fedezte fel Milanóban az Ambrosianában egy hatodik századból való codexben és a Vaticanban (Vat. 5750) Angelo Mai a következő műveit: levelezése Marcusszal (két könyv), Verusszal, Antonius Piusszal s ezeknek néhány válasza; levelezése barátaival; rhetorikai és tudományos munkái; historiai fragmentumok principia historiae, de bello Parthico; rhetorikai gyakorlatok: laudes fumi et pulveris, laudes neglegentiae, Arion, de nepote amisso; ezenkívül görög nyelven írt levelek. Ezek a felfedezett munkák nem feleltek meg a várakozásnak, Fronto nagy hírének, ki kortársai előtt oly kiváló tiszteletben állott, kit Romanae eloquentiae non secundum sed alterum decusnak neveztek (Panegyr. Const. 14), kit iskolája, a Frontonianusok, mintaképül választott. Macrobius itélete (Sat. 5, 1, 7) közelíti meg legjobban a valót, mikor stilusát siccumnak nevezi. Fronto műveinek felfedezése első sorban azért értékes, mert annak a kornak szellemi életéről szomorú képet nyújt. Mennyire sülyedhetett az irodalom akkor, a mikor Fronto társai csodálatát keltette fel, sőt meghitták a császári sarjak tanítójáúl, ki csupán a rég letünt phraseologiának utánzásában tünt ki. Fronto szerint az emberi életben legfőbb dolog az ékesszólás művészete, ez a mi vigasztalónk és tanítónk, a szó az uralkodónak és hadvezérnek is a leghatalmasabb fegyere. Fronto rhetorikája a fősúlyt a phrasisokra helyezi, mindig a köznapitól eltérő szavakat, fordulatokat keresi. A régi írókat (Cato, Sallsutius, Gracchus, Plautus, Accius, Ennius) tanulmányozza. Stilusában semmi eredetiség, levelezése az ízléstelenségnek elrettentő példáját nyújtja. Nevetségesek rhetorikai productumai, mint a füstnek, a hanyagságnak a dicsérete; történeti munkái is nagyon szegényesek. Érdekes a Niebuhr itélete (Kl. Schr. p. 326): Fronto war eigentlich dumm und hätte lieber ein mechanisches Gewerbe als den Beruf eines Redners und Schriftstellers erwählen sollen. Kiadások: A. Mai (1815, 1823, 1849), Niebuhr (1816), Naber (1867). V. ö. Roth, Vorträge, 1851. SCH. A.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
