Bárhol vetette meg a római a lábát, mindenütt találkozunk oltárokkal, melyek közül azonban csak kevés szolgált az áldozatok bemutatására; a legtöbb fogadalomból készült egyik vagy másik isten tiszteletére (ara votiva). Telve voltak velök a templomok, szentélyek, de nem hiányoztak a magánházak szobáiból, udvarairól, sőt a közterekről sem. Az anyaguk rendszerint kő s formájuk is megegyzik. A négyszögű oszloptörzsnek három oldalon van kiugró lába s hasonló párkánya, melyen négyszögű koczka ül. A negyedik oldal, a falhoz lévén támasztva, sima. – A felirat mindig a mellső oldalon foglal helyet, az oldallapokat csak kivételesen diszíti egy-egy istenség alakja vagy az áldozó csésze és kanna. Első helyen olvassuk az isten vagy istenek neveit dativusban. Jupiteré mindig rövidítve fordul elő, ilyformán I(ovi) O(ptimo) M(aximo), mellette még Mithrasét is rövidítették, gyarkan. A többiekét vagy teljesen írták ki, vagy csak az utolsó szótagok elhagyásával. A feliratok legegyszerűbb formája az, midőn az isten neve s az ezt követő sacrum szó után, mely igen gyakori, annak a nevét olvassuk, ki az oltárt felállította s befejezésül a V(otum) S(olvit) L(ibens) M(erito) záróformulát. Lehettek egynél többen is, kik egy oltárt szenteltek. Ritka eset az, hogy a dedicáló állása, foglalkozása meg nem volna nevezve. Már nem képezi a felirat lényeges részeit annak különös fölemlítése a záróformula előtt, hogy a dedicáló az oltárt pro salute sua et suorum, vagy pedig, hogy másnak jólétéért készítette, a mely utóbbi körülmény mindjárt az isten neve után jegyeztetett fel, ilyformán pro salute, vagy ha a császárról volt szó, pro salute et incolumitate. Mindkét esetben azon illető neve természetesen genitivusban állott. A mennyiben a dedicáló másvalakit bízott meg az oltár elkészítésével, arról is megemlékezhetik a felirat, a genitiviusban álló tulajdonnév előtt cuprum agente kifejezést használván. A consulok nevei az év megjelölésére, a mennyiben a dedicáló erre súlyt fektetett, mindig a legutolsó helyen fordulnak elő. K. BÁ.