római katolikusok
római katolikusok: az egykori Ny-római Birodalom területén, ill. szomszédságában kifejlődött, egységes vezetésre törekvően hierarchikusan felépített keresztény egyházszervezet hívei. A római katolikusok egyházszervezetének élén a Rómában székelő pápa áll. A pápaság intézménye különböztette meg szervezetileg a r. k. egyházat a többi keresztény felekezettől. A r. k. vallás elkülönülő fejlődése ugyan még az egyházszakadás előtt megindult, de kifejezetté csak a 11. sz.-ban vált, ugyanis a K-római Birodalom tartományaiban szervezett egyházak, valamint az e területekről induló térítések nyomán egyenrangú nemzeti-területi egyházszervezetek jöttek létre. A r. k. egyház vált tulajdonképpen a D-, Ny-, Közép-, É- és K-Európa egy része feudalizációjának, feudalizmusának ideológiai szervező erejévé, irányította a világi műveltséget, iskolázást, nagy hatást gyakorolt a társadalmi szokásrendre, normarendszerre, igazságszolgáltatásra éppen úgy, mint a művészetekre. A r. k. egyház kulturális, társadalomszervező szerepét csak a megerősödő polgárságra támaszkodó reformáció támadta meg több-kevesebb eredménnyel a 16. sz. első felében, amikor kialakultak a különféle prot. egyházak. A 16–17. sz. folyamán újjászervezett r. k. egyház az ellenreformáció kibontakoztatásával sok helyütt visszaszerezte, megerősítette helyzetét. Napjainkig jelentékeny társadalmi, kulturális tényező maradt. A 16. sz. folyamán meginduló tengerentúli, gyarmati telepítésekkel a r. k. misszió is megindult és jelentős amerikai, afrikai, ázsiai tömegeket kapcsolt befolyása alá. A r. k. egyház, miután a feudális hatalom támaszává vált, birtokokat kapott, így a legutóbbi időkig működési területén jelentős gazdasági (mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi, pénzügyi) tevékenységet is folytatott. A hivő néptömegek világképét, gondolkodását, szokásait a mindennapok gyakorlatában is szorosan szervezte, irányította az egyház. Az egyházi hagyományok közvetve, közvetlenül is befolyásolták a paraszti tömegek kultúráját, folklórját, szokásait. – A r. k. egyházszervezet papjai az ún. világi papok vagy valamilyen szerzetesrend tagjai. A plébániák, egyházközségek élén a parochus, a plébános áll. A kisebb regionális egységek – a középkori Mo.-on egy-egy vármegyét felölelően is – az esperességek voltak, ezekből alakult a püspökség vagy más szóval egyházmegye. Több egyházmegye fölött az érsekek, mint a főegyházmegyék elöljárói gyakoroltak felügyeletet. Ha egy-egy országban több érsek működött (mint pl. Mo.-on), közülük az egyiket kormányzati, igazságszolgáltatási tekintetben mint prímást, a társai fölé rendelték. Hazánkban az esztergomi érsekek töltötték be a prímási tisztet. Az egyházszervezet belső regionális, de egyben hierarchikus struktúrája rendkívül nagy hatással volt Európa-szerte a népi kultúra táji tagolódására is, az egyes egyházmegyék művelődési, kultusz-mozgalmi fejlődésében sok helyi sajátosság, tradíció érvényesült, ami a kisvárosok, falvak népének életmódját, szokásait sok évszázadon át befolyásolta. – A római katolikusok folklórját egyházuk világképe, dogmatikája, mártirológiája közvetlenül erősen befolyásolta. A kereszténység vagy szűkebben a r. k. egyház legendái, mondái széles körben folklorizálódtak, bizonyos liturgiai szokáselemek pedig ma már csakis a folklorizált változatukban élnek, mivel időközben megszűnt a hivatalos használatuk. – A magyarság a r. k. kereszténységgel a honfoglalás idején került érintkezésbe. Noha a korai feudális magyar állam sokáig kapcsolatot tartott fenn a bizánci kereszténységgel, Géza fejedelem és I. István király a latin-római egyházszervezethez kapcsolta a hazai keresztény egyház megszervezését. A püspökségek területi elhelyezkedése, határai az évszázadok során hozzájárultak a népi kultúra területi differenciálódásához vagy integrálódásához. A reformációig az ország magyarsága – kevés kivételtől eltekintve – a németekkel, szlovákokkal, horvátokkal, szlovénekkel együtt r. k. volt. A szerb, román, ukrán (ruszin) lakosság ortodox egyházszervezetét többé-kevésbé megtűrte a középkori magyar állam. A 16–17. sz. fordulójára az országban élő római katolikusok döntő többsége protestánssá lett. A rekatolizáció a 16. sz. végétől indult meg. Jelentős eredményeket azonban csak a 17. sz. második felében ért el, döntő győzelmet pedig csak a 18. sz.-ban aratott, de sikerei ellenére sem tudta a r. k. egyház korábbi egyeduralmát visszaállítani sem a magyarság, sem a nemzetiségek körében. A rekatolizáció a 17–18. sz. folyamán nagy belső migrációs tényezővé vált. Sok tízezres tömeg cserélte fel lakóhelyét szabad vallásgyakorlata biztosítására. De némely homogén prot. közösség, körzet fellazítására gyakran történtek tudatosan telepítések is. D-Mo. több pontján a római katolikusok a reformációtól alig érintve megmaradtak zárt közösségekben (Szeged, Tápé maradvány népessége stb.). Ezek körében fennmaradtak az ellenreformációt megelőző vallási hagyományok csakúgy, mint Csíkban és a nagyon elszigetelt helyzetben élő moldvai csángó magyarság körében is. A római katolikusok népi műveltségének sajátos kutatási területe az egyházi vagy vallási néprajz, amely a népi világkép, vallásosság, tudat, szakrális szokások és életmód, valamint a vallási organizációval foglalkozik. (→ még: Isten, → Jézus, → Mária, → advent, → karácsony, → karácsonyi ünnepkör, → vízkereszt, → nagyböjt, → virágvasárnap, → nagyhét, → nagypéntek, → nagyszombat, → húsvét, → húsvéti ünnepkör, → pünkösd, → úrnapja, → böjt, → ostya, → olvasó, → ima, → mise, → kereszt, → búcsú, → búcsújáróhely, → templom, → kegykép, → szentek ünnepei) – Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Egy magyar szentember. Orosz István önéletrajza (kiadta Bálint Sándor, Bp., 1942); Bálint Sándor: Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből (Bp., 1943); Manga János: Katolikus népélet képekben (Bp., 1948).
Filep Antal
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
