hősköltészet
hősköltészet: az epikus műfajok nagyobb csoportja, amelyben az egyes alkotások középpontjában valamely hős áll. A kategória voltaképpen a hősepika fogalmával azonos, és az epikus műfajok fejlődéstörténetének kutatói dolgozták ki. A legkezdetibb, kialakuló költészet még nem ismeri az epika, a líra és a dráma kategóriáit, ezeket megelőző szinkretisztikus formákat hoz létre mind az ősköltészet, mind a primitív költészet keretei között. Az ezt követő szakaszban, az archaikus epika fokozatán már megkülönböztethetjük az epikus alkotásokat, ezek között a műfaji keretek azonban még nem szilárdulnak meg. Viszonylag lassan, az ősi közösségek kibontakozásának folyamata során következik be az az állapot, amikor elkülönülnek egymástól a természetfeletti ősökről (és → kultúrhéroszokról), valamint az egyszerű emberekről szóló epikus történetek. A nemzetségi társadalom felvirágzása idején az előbbiből lesz a szorosabb értelemben vett hősköltészet, az utóbbiból pedig a későbbi prózai köznapi elbeszélések és mondák előzményei. A hősköltészet virágkorát általában a katonai demokrácia idejére teszik, ekkor az egyes hősdalokból valódi hősepika, néhol pedig egyenesen epopeia (vagyis mintegy nemzeti méretű epika) bontakozik ki. Ez a fokozat már nem tartozik a folklór keretébe, a hivatásos irodalom kezdetét jelenti. Az epika és természetesen a hősköltészet legjelentékonyebb alkotásai ez időtől fogva az irodalom keretei között jönnek létre, megszületik és tovább fejlődik a klasszikus eposz (→ eposz), a könyveposz. A folklórepikában új műfajokként majd a → ballada és még később a → történeti ének jönnek létre, amelyek már nem tartoznak a szorosabb értelemben vett keretébe, annak ellenére, hogy a hősök bennük is jelentős tartalmi-szerkezetbeli szerepet játszanak. A hősdal kialakulása után a prózaepikát is befolyásolja, és a korábbi → mítoszokból kialakul a hősmítosz, a mese keretei között pedig több hagyományban is kiformálódik a csodamese (vagy → varázsmese) egyik sajátos, általában a többinél későbbi, külön fejlődött változata, a → hősmese. Bizonyos fokig még a mondában is megfigyelhető hasonló fejlődés, az egyes hiedelemlények köré fonódó epikus történetek igazán ritkán csoportosulnak, fűződnek ugyan egyetlen főhős köré, de a történeti monda elválaszthatatlan a → hősmonda kategóriájától, és a népi történeti tudat gyakran a jelentős vagy annak vélt hősök köré csomósodik. Az egyes nemzeti folklórokban sokat vitatott kérdés, hogy ez spontán folyamat-e, avagy a hivatásos irodalomból, sőt akár a nagy történeti személyiségek köré ragasztott propagandából származik-e, az azonban kétségtelen tény, hogy Szent László király, Hunyadi Mátyás, Dózsa György, Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos és mások alakja köré egész történetfüzér fonódik, amely a népköltészet sajátosságai szerint változik, fejlődik tovább. Egészen más jellegű a humoros felfogású hőstől elválaszthatatlan tréfás mesék, anekdoták vissza-visszatérő hőse. Elvben ez a jelenség egészen a kultúrhérosz- és trickstertörténetek régiségéig nyomozható, mindazáltal, az európai folklórokban mindenütt csak a reneszánsz korától kezdve adatolható, és elválaszthatatlan a bolond figurájától. – Eszmeileg és tartalmilag a hősköltészet java része pontosan jellemezhető. A nemzetségi társadalom kialakulásának idején a korábbi differenciálatlanságból két irányba fejlődik ki meghatározott tematika: a kialakuló → mese a vágyvilágot és a családi alaphelyzetekre épülő konfliktusokat kedveli, a voltaképpeni hősdal viszont a nagyobb társadalmi keretek (törzs, nép, ország) között játszódik le, mondanivalóját történetileg reálisnak szokás bemutatni. A nagy társadalmi keretek ábrázolása nem zárja ki a hősköltészetben a hiperbolizációt és az epikus törvények szerinti megszerkesztettséget, általában megfigyelhető azonban a realisztikus hangvétel, a hős életútjának nyomon követése, nagyszabású hőstettek középpontba állítása, és a hős esetleges bukásával együtt is pozitív kicsengés, kollízió a történetek végén. Az egyes alkotások több epizódosak, aránylag sok szereplőt vonultatnak fel, és a folklór keretei között lehetséges módon az ábrázolás totalitását kísérlik meg (jóllehet ezt csak a már hivatásos irodalomhoz tartozó klasszikus hősepika éri el). Ilyen módon a hősköltészet adja a népköltészet tér- és időfogalmának, társadalom- és emberábrázolásának leginkább kidolgozott példáit. Vagy a szüzsé köré csoportosulnak az egyes részletek (ez esetben a hősök helyettesíthetők), vagy a hős figurája vonja össze a különböző eredetű motívumokat. Az előbbi megoldás a mesére, az utóbbi a hősénekre és a hősmondára jellemző. – A hősköltészet kutatástörténete az epika legjobban kidolgozott teóriáit, az összehasonlító folklorisztika leglátványosabb eredményeit, a nemzeti népköltészettörténeti kutatások legtöbb és legpontosabb vizsgálatait foglalja magába. Formailag a szüzsé, a típus, a motívumok, a formulák tisztázása és egyáltalán a genetikus egyezéseknek a tipologikus egyezésektől való megkülönböztetése itt zajlott le. Mivel a hősköltészet rendszerint verses formájú, és epikus dallam is járul hozzá, előadói a többé-kevésbé hivatásos epikus énekesek, ilyen összefüggésekkel is foglalkozott a kutatás. Ennek során az állandó tartalmi és formai sémáknak a variánsokkal való összefüggését dolgozták fel. (→ még: monda) – Irod. Bowra, Maurice C.: Heroic Poetry (London, 1952); Levy, G. R.: The Sword from the Rock (London–New York, 1953); de Vries, Jan: Betrachtungen zum Märchen (Helsinki, 1964); de Vries, Jan: Heldenlied und Heldensage (Bern–München, 1961); Zsirmunszkij, V. M.: Narodnij geroicselzkij eposz (Moszkva–Leningrád, 1962); Vargyas Lajos: Kutatások a népballada középkori történetében (IV., Ethn., 1962); Marót Károly: Az epopeia helye a hősi epikában (Bp., 1964); Szovjet vita a hőseposz eredetéről (Ethn., 1967); Voigt Vilmos: Hősepika (A magyar népköltészet, 1969); Meletyinszkij, Je. M.: Az epikus népköltészet (Folklorisztika, 1971); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
