ág. ev. lelkész, szül. 1798. decz. 10. Bazinban (Poszonym.); járt a modori gymnasiumban, majd folytatta Poszonyban a tanulást, hol a theologiát is végezte. Idehaza nem kapott alkalmazást, azért az osztrák Plankenburgba ment tanítónak, majd ismét Bécsben hallgatott theologiát s végre 1823-ban pappá szentelték. A karinthai trebesingben négy évet töltött mint rendes lelkész és 1827-től nyolcz évet Zlánban. ekkor hazájába visszahívták és Modor városa megválasztotta papjává. Híveivel 1835-ben megalapította a pozsonymegyei esperességi özvegy- és árvanyugdíjintézetet. A sors azonban ismét idegenbe késztette és 1839-ben Prágában költözött, ahol a protestáns iskolát rendezte s ez ügyben 1840. nov. felhívást bocsátott ki híveihez, mely nyomtatásban is megjelent; e helyen két évig lelkészkedett. Végre 1846-ban Pozsony evang. német egyháza hívta meg lelkipásztorának. Jellemző, hogy mindjárt első prédikácziójában szenvedélyes hazafiságát hangoztatta: «Erőm, tehetségem a tied, szeretet gyülekezet; életem a hazámé!...» Két évig, ha német szóval is, de lelkesen intette híveit a hazaszeretetre. 1848-ban Kossuth Lajos Pozsonyban az országgyűlésen fölrázta a kedélyeket. r. a lánglelkű hazafi, a megváltás napjaként üdvözölte a hirtelen beállott fordulatot. Csakhamar megalakította a «pozsonyi nemzeti egyesület»-et és fönnen hangoztatta, hogy az egyesületnek főczélja: «a magyar kormány törvényes intézkedéseinek, ha szükségeltetik, fegyverrel is érvényt szerezni». Néhány nap mulva a tagok száma 400-ra szaporodott, elnökül őt választották. Ő szervezte a nemzetőrséget is; ezeket küldte a Hurban, Stur és Hodzsa rabolva pusztító tót csőcselekje ellen Szenicz tájára. Pozsonyban ez alatt a forrongás tetőpontjára hágott. Kossuth a zöldfa-fogadó erkélyéről nyujtó beszédet intézett az összegyűlt tömeghez s rögtön utána Rázga állt Kossuth mellé s a beszédet németül tolmácsolta. e beszéd után annyi önkéntes honvéd jelentkezett, hogy hatalmas magyar sereg indulhatott Schwechat felé, a hol az osztrákok tábort ütöttek. A győzelem után sóvárgó szabadsághősök Köpcsényben gyűltek össze. R. odasietett, hogy jelen legyen az indulásnál. Az ő hadserege volt az, ő teremtette elő és meg akarta áldani a magyar fegyvereket. Egy ágyúra állt föl a lelkes pap, hogy e rögtönzött szószékről intézzen beszédet a honvédekhez és imát mondjon a győzelem reményében. Változó szerencse kisérte a magyar hadakat. Végre 1848. decz. a visszavert császáriak ismét átlépték a magyar határt. A Pozsony felé közeledő osztrák hadsereg elől sokat elmenekültek. R. elhatározta, hogy maradni fog, bár Komárom felé elmenekülhetett volna; barátai figyelmeztették erre, de ő hallani sem akart a menekülésről. Welden gróf bevonult Pozsonyba 40,000 katonájával. A város kapitánya akkor Vecsera volt (a meyerlingi katasztrófa hősnőjének, Vecsera Mari bárónőnek nagyatyja); ez nagy buzgón rendelkezésére állt Welden grófnak és még este gondoskodott, hogy R. börtönbe kerüljön. Ferenczy városi tanácsos egész csapat katona élén berontott az apácza-pálya 24. sz lelkészlakba. Csak annyi időt engedett a gazdának, hogy nejétől és öt gyermekétől elbúcsúzzék. A városházára vitték és azonnal vallatás alá fogták, de csakhamar a vizi kaszárnyába kisérték át, hol néhány hónapig sínlődött nyirkos börtönében. az emberséges Welden gróf helyébe az «erélyesebb» Haynau bárót küldte a bécsi kormány s még az nap összeállott a haditörvényszék, hogy az összes foglyok fölött megkezdje az ítéletmondást. a haditörvényszék elnöke, Windischgrätz tábornok, megsajnálta a szerencsétlen lelkészt és alkalmat akart neki adni, hogy «kitisztázza» magát. De R. nem akarta elismerni, hogy hazájának védelme által bűnt követett el. Végre Haynau elé került a pör. Új terhelő tanúk léptek föl a fogoly lelkész ellen, Megerle a német színház igazgatója és Beumann komikus, a kik azzal álltak elő, hogy R. az uralkodó családról több ízben sértőn nyilatkozott. Többé nem lehetett megmenteni a szerencsétlent. Az ítélet kötél általi halára szólt. Az evangelikus egyház notabilitásai, majd a nők seregesen keresték föl Haynaut kegyelemért; de mindez hasztalan volt. R. nyugodtan fogadta az ítélet kimondását. 1849. jún. 17. éjszaka fölvitték őt a vár börtönébe, hol utolsó óráit töltötte. A parancsnok Simkó Vilmos evang. lelkészt rendelte melléje, a ki följegyezte mind, a mit a végzetes éjszakán együtt beszéltek: «Nem is én vigasztaltam R-t, hanem ő engem, hisz én egészen meg voltam törve». Másnap jún. 18. a vár mögötti Szamárhegyen kivégezték. A pozsonyi jogászok minden évben, halottak napján, fölkeresik sírját, 1893 óta pedig emlékszobor dicsőiti őt, a ki hazája dicsőségét kereste és életét is áldozatul adta.