Jancsó Pál (gidófalvi),
Jancsó Pál (gidófalvi),
kiváló komikus szinész, szül. 1761-ben Gidófalván (Háromszékm.); lófő-székely családból; 14 éves korában szülei a nagyenyedi kollegiumba küldték; szépen énekelt; tanulótársai megtették cantus praesesnek. Énekével annyira megtudta indítani a sziveket, hoy midőn Nagy-Szebenben egy főúrnak megadta végtisztességét, nyomban megválasztották kántornak. Bármennyire kedveztek is neki a szebeniek, ő mégis ott hagyta őket. Először megharagudott borotvált állukra, aztán a szász kosztra, végre a nyelvökre, melyet nehezen értett, és ott hagyta őket. Tiszttartónak állott be a vécsi uradalomba. Minden vasárnap eljárt a templomba, a hol tenor hangjával csúffá tette a kántort. A báró sokszor mondta neki: Hej domine Jancsó, ha oly jó tiszttartó volna, mint a hogy énekelni tud és haragudni, megérne egy egész dominiumot. 1792-ben gabonát szállított Kolozsvárra eladás végett. Ott. találkozott egyik tanulótársával Sáskával, ki a Fejér testvérek szintársulatához épen tenoristát keresett. J. tehát beállott szinésznek 20 forint havi gázsi mellett. Első fellépésekor a közönség nevetett rajta. Játszott tehát hős szerepeket. De a közönség csak nevette. Nagy marciális alakja, esetlensége, mindig komor arczvonásai, mord tekintete s az a kimondhatatlan komolyság és pedanteria, melylyel személyesített, mindannyiszor megkaczagtatta a közönséget, valahányszor a szinpadra lépett. J. tehát vérző szívvel, elkeseredve lett komikus. Kedvencz darabjai voltak a Csörgő sapka (Mandolino halászt adta), a Fortély és szerelem, az Epigramm (melyben a Hippoltanz szerepét játszotta), az Igazházi, a Nagy zűrzavar (Ílákostóit személyesíté), az Újholdvasárnapi gyermek (a süket oskolamester szerepét játszta). Megutálta a szerepeit, mély búskomorságba esett és épen ebben rejtett nagy komikuma. Mindent szörnyen komolyan játszott és ezen komolyság tette kora első komikusává. A Királyhágón túl csak Debreczenig és Miskolczig követte társait, csak Erdélyt szerette, azért maradt Kolozsvárt. Déryné így jellemzi: «Ő a vad különczök közé tartozott, kik senkit sem szenvedhetnek. Ha szinészt látott az utczán: huss! azonnal besurrant valami kapun. Egész arczát betakarta fülig felhúzott köpenye gallérjába. Engem nem szenvedhetett. Egyszer Székelynének azt mondta: Ez az idegen országbeli asszony sok pénzt kivisz innen mi tőlünk, jó volna már haza küldeni.» 1836-ban lépett föl utoljára a Csörgő sapkában. Az előadás végén hosszan akart elbucsúzni a közönségtől, de annyira elérzékenyült, hogy csak annyit mondhatott: jó éjszakát! Koldúsbottal távozott. De a jó kolozsváriak nem engedték koldulni. Báró Wesselényi Farkas és gróf Kemény Sámuel sok részben segítettek rajta; ez utóbbinál ebédelt mindég és ebéd közben annyit rakott kabátja nagy zsebébe, hogy az elég volt vacsorára, reggelire is. 40 évig magánosan élt, neje korán elhalt. (Eddig azt hitték, hogy agglegény volt, de megvan nálam a Wesselényi Miklós báróval 1800. máj. 25. Sibón kelt szerződésének másolata, az eredeti Kőváry László birtokában van; eben ez is előfordul: «J. fizetése lészen holnaponként harmincz R. forint és a felesége bizonyos más, már kezénél levő irásban megigért deputatum». Az 1805. máj. 1. szerződés az ő fizetését 30 frtra határozza, de nejéről nem emlékezik meg; valószinű, hogy az ekkor már meghalt.) Nem társalkodott, nem érintkezett senkivel. A város végén lakott ez asztalosnál. Midőn 1845. decz. 2. meghalt mintha a sors halála után is gunyolódni akart volna vele, azok adták meg végtisztességét, a kikre legjobban haragudott. Az orgonista, kinek halálos ellensége volt, bucsúztatta el; egy komikus, ki az ő helyét tölté be és kire szintén szörnyen haragudott, és gazdasszonya, kivel mindig hadi lábon állott, siratták legjobban. Összes ingóságait az ev. ref. kollégiumnak hagyta. Tisztelői a kegyelet jeléül drágán vették meg holmiját az árverésen, hogy hagyománya annál nagyobb összeg legyen; Horatiusa és bibliája 50 pengő frton kelt el.
Igen sok adoma kering róla közszájon és az irodalomban. Harmincz évig pontos naplót írt, mely majd száz ívre terjed; ebbe minden eseményt följegyzett, a mi aznap történt: Ki halt meg? Mivel találkozott? Mily idő volt aznap? Mi az ára a rozsnak, a buzának, burgonyának, bornak sat.; azt is bele írta, hogy gazdasszonya nyelves, cselédje rest, gazdája iszákos.
A kolozsvári egyetemi könyvtárban levő szinlapokra írt megjegyzések Ferenczi Zoltán szerint nem Jancsótól, hanem Hollaky bérlőtől eredhetnek, a ki azokat gyűjtötte.
Honderű 1845. II. 24. sz.
Erdélyi Hiradó 1845. 97. sz.
Mult és Jelen 1845. 97. sz.
Vasárnapi Ujság 1865. (Gyulai Pál), 1859. 20. sz. (Adomák).
Erdélyi Naptár 1854. 129. l.
Jelenkor. Encyclopaedia. Pest. 1858. 104. l.
Fővárosi Lapok 1878. 61. sz.
Déryné Naplója. Bpest, 1880. 140–144. l.
Debreczeni Hirlapő 1892. 267. sz. (Kuti Zsigmond). Irodalomtörténeti Közlemények 1893. 28. l.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
