Simon István
Simon István (Bazsi, 1926. szept. 16. – Bp., 1975. júl. 7.): költő, műfordító, esszéíró, József Attila-díjas (1952, 1954, 1967), Kossuth-díjas (1955). Szegényparaszt családból származott. Első verseskötete, az Egyre magasabban szülőfalujában jelent meg 1944-ben. Ez év dec.-ében katonának hívták be. Szovjet hadifogságba került. 1947-ben tért haza. Befejezte középisk. tanulmányait, majd 1948-tól népi kollégistaként, utóbb mint Eötvös-kollégista tanult a bp.-i tudományegy. bölcsészeti karán, ahol 1952-ben magyar–német szakos tanári oklevelet szerzett. Verseit 1948-tól a Csillag és az Új Hang közölte. 1950-ben adta közre Tanú vagyok címmel verseit, amelyet 1952-ben újabb verseskötet, a Hajnali lakodalmasok követett. 1952–1955 között a Szabad Nép kulturális rovatának munkatársa volt. 1953-ban jelent meg Érlelő napok c. verseskötete. Korai verseit a tárgyiasult természeti líra jellemezte, mely csak rejtetten engedett következtetni a világképre és életérzésre. Az ötvenes évek közepétől jelentkezett politikai töltésű, a m. és az európai múltból táplálkozó gondolati lírával, mely életművének mindvégig meghatározója maradt. A Nem elég (Bp., 1956); a Himnusz az értelemhez (Bp., 1956), a Felhő árnyéka (Bp., 1956) c. kötetekkel teljesedett ki korszakváltása. 1955–56-ban az Új Hang c. irodalmi folyóirat főszerk.-je, 1957-től a Kortárs rovatvezető szerk.-je. 1958-ban adta közre válogatott verseit Pacsirtaszó címmel. Kínában, Koreában és Vietnamban tett utazásairól írott versei A Jangce vitorlái c. kötetben 1959-ben jelentek meg. Az 1960-as évektől még tevékenyebben vett részt a közéletben. 1963-tól Veszprém m. ogy.-i képviselője, a Magyar Írók Szövetségének titkára (1971), főtitkárh.-e (1974), majd 1971-től a Színház- és Filmművészeti Főisk.-n a magyar irodalom tanára haláláig. A Kortárs c. folyóirat egyik megalapítója, 1957-től versrovatát vezette. 1964-től 1971-ig a folyóirat főszerk.-je, főként Írószobám c. sorozatával állandó munkatársa volt. – 1964-ben adta közre válogatott verseinek újabb gyűjteményét, a Gyümölcsoltót, valamint A virágfa árnyékában c. esszékötetét. A hatvanas évek elejére tehető újabb költői stílusváltásának a kezdete, amely az eddig is kötött formák még határozottabb fegyelmével, a szonettformával teljesedett ki. (Örök körben Bp., 1973). Költői termékenysége a Februári szivárvány (Bp., 1959) és az Almafák (Bp., 1962) után csökkent, de versei mind formailag, mind gondolatilag tökéletesebbé váltak. Továbbra is a társadalmi valóságra és a változó világra való figyelés maradt legfőbb jellegzetessége költői életművének. 1973-ban népszerűsítő célzatú esszét írt a magyar irodalom történetéről a kezdetektől napjainkig és szöveggyűjteményt válogatott hozzá. E munka inspirálhatta a Ballada a szekeresről c. költeményét, amely a m. költősors nagyszerűségét és tragikumát fogalmazza újra, s amely sötét színeivel a hetvenes évektől átalakuló lírájának új irányát jelzi. Ezt tükrözik Örök körben (Bp., 1973) és a Rapszódia az időről (Bp., 1975) c. verskötetei is. Az utóbbi kötet címadó verséért posztumusz Graves-díjat kapott. Huszonegy kötet vers, műfordítás, tanulmány, jelzi irodalmi pályafutását. Költeményeit számos nyelvre lefordították. SZOT-díjjal tüntették ki (1971). – M. Szőlő és gesztenye (versek, Bp., 1966); Verőfény (válogatott versek, Bp., 1968); Forró égöv alatt (útirajzok, Bp., 1969); A magyar irodalom (Bp., 1973); Ahol a világ kezdődött (önéletrajzi emlékezés, Kortárs, 1975. 4. sz.); Írószobák (interjúk, Zalán Vince bibliográfiájával, Bp., 1976); Gyönyörű terhem (válogatott versek, Bp., 1976); A sümegi vadgesztenyék (versek, Ferenczi László utószavával, Bp., 1979). – Irod. Juhász Ferenc: Csillag (1951. I. sz.); Pándi Pál: Viták és kritikák (Bp., 1954); Szabolcsi Miklós: Költészet és korszerűség (Bp., 1959); Kardos László: Vázlatok, esszék, kritikák (Bp., 1959); Takács Gyula: Kortárs (1964. 9. sz.); Váci Mihály: A költészet forrásvidéke (S. I.-nál Bazsiban, 1965); Toldi feltámadása (Bp., 1972); E. Fehér Pál: Teljesebb horizont (Élet és Irod., 1965. 20. sz.); Földes Anna: Versekről – prózában (interjú S. I.-nal, Karrierek – vallomások, Bp., 1970); Bertha Bulcsú: Interjú S. I.-nal (Jelenkor, 1972. 3. sz.); Tamás Attila: Irodalom és emberi teljesség (Bp., 1973); S. I. emlékezete (Szovjet Irodalom, 1975. 8. sz.); Mocsár Gábor: S. I. (Tiszatáj, 1975. 8. sz.); Demény Ottó: Magyar Hírlap (1975. szept. 7.); Búcsú S. I.-tól: Somogyi Tóth Sándor, Garai Gábor, Illyés Gyula, Kiss Ferenc, Zelk Zoltán írása (Élet és Irod., 1975. 28. sz.); Kovács Sándor Iván: S. I. (Kortárs, 1975. 8. sz.); Pomogáts Béla: S. I. születésének 50. évfordulója (Magy. Hírlap, 1976. szept. 16.); Bodnár György: Törvénykeresők (Bp., 1976); Fülöp László: S. I. lírája (Irod. tört., 1976. 4. sz.); Juhász Mária: Emlékezés S. I.-ra (Kortárs, 1977. 4. sz.); Monoki-Tverdota György: Kedély, emberség, megbékélés (Napjaink, 1977. 3. sz.). – Szi. Csorba Győző: Temetik S. Pistát (vers, Jelenkor, 1975. 9. sz.); Benjámin László: Epilógus (vers, Népszabadság, 1975. szept. 6.); Nagy László: Három nap, három éj (vers, Élet és Irod., 1975. 32. sz.); Garai Gábor: Fiad a halálban. S. I. halálára (Élet és Irod., 1975. 33. sz.); Puszta Sándor: Búcsúzás S. I.-tól (vers, Élet és Irod., 1975. 9. sz.); Tóth Lajos: Dadogó vers S. I.-hoz (Alföld, 1977. 4. sz.); Apáti Miklós: Az ingalap (vers, Népszava, 1977. okt. 16.); Laczkó András: Simon István és az Új Hang (Új Írás, 1990).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
