Kölcsey Ferenc

Full text search

Kölcsey Ferenc (Sződemeter, 1790. aug. 8.Cseke, 1838. aug. 24.): költő, kritikus, politikus, a reformkor egyik legjelentősebb alakja; az MTA tagja (1830). Atyja ~ Péter, álmosdi földbirtokos. Korán árván maradt, himlő miatt bal szemét elvesztette. Tizenhárom éven át a debreceni kollégiumban nevelkedett. Jogi tanulmányait is ott végezte. Mint debreceni diákot rokona s mestere Kazinczy ösztönözte az írói pályára (1808). 1810-ben Pestre ment törvénygyakorlatra, de az ügyvédi mesterség „igen kedve ellenére” volt, végül nem is jelentkezett ügyvédi vizsgára. Előbb apai birtokára, a Bihar vm.-i Álmosdra (1812), majd a Szatmár vm.-i Csekére vonult vissza (1815). Mint pesti jurátus 1810-ben Szemere Pállal kötött meghitt barátságot. A nyelvújítás és Kazinczy védelmében együtt írták a Felelet a Mondolatra (1815) c. válaszukat. 1829-ben megyei tisztséget vállalt Szatmárban, s a vm. már mint főjegyzőjét választotta meg követének az 1832-ben kezdődő első ún. reformogy.-re, amelyen a reformellenzék leghaladóbb és legnépszerűbb vezetői közé tartozott. Minthogy megyéjétől újabb, nem szabadelvű követi utasítást kapott, 1835 elején lemondott. Otthon mint főjegyző működött tovább, gazdálkodott, irányította unokaöccse, Kölcsey Kálmán nevelését és patvaristai munkálatait. Jurátusai közt volt Szalay László, a későbbi neves történetíró is. Élete végét a pörbe fogott Wesselényi Miklós védelmének szentelte, mielőtt azonban védőiratával elkészült volna, meghalt. Sokoldalú, gazdag, filozófiailag korszerűen kiművelt (Descartes-ot, Holbachot, Kantot fordította) írói egyéniség, kitűnő szónok. A magyar nyelv, az örökváltság, a papi tized, az elnyomott lengyel nemzet ügyében tartott beszédei emelték az ogy. vezérkarába. Műfajalkotó kezdeményezéseivel mint költő és prózaíró egyaránt kiváló. Idealizmustól áthatott, mélyen érzelmes urai költeményeken kívül elsőül írt balladaféléket. Kísérletet tett a népdalban is. Részint elégikus, részint ódai szárnyalású hazafias költeményeiben a reformkor hol keserű, hol bizakodó hangulatát megrázó erővel fejezte ki (Rákos Nymphájához, Fejedelmünk, hajh…, Hymnus, Balassa, Zrínyi dala, Huszt, Zrínyi második éneke). Kemény kritikus volt. Csokonai, Kis János és Berzsenyi verseinek bírálatával ő teremtette meg az irodalmi élet irányaihoz is állást foglaló, tartalmi-elvi jellegű, komplex (lélektani) módszerű m. irodalmi kritikát. Körner Zrínyijéről szóló fejtegetéseivel a dramaturgiához nyújtott ösztönző példát. Nemzeti hagyományok c. tanulmánya (1826) nemzeti irodalmunk bölcseleti alapvetése. Országgyűlési naplója a magyar önismeret gazdag forrása, valóságos politikai breviárium. Parainesise (1837) fontos erkölcsnevelő olvasmány. Élete utolsó éveiben novellákat is írt (A vadászlak, A kárpáti kincstár, A ferrói szent fa). Történeteiben a reformnemzedék emberbaráti törekvései bontakoznak ki: a börtönreform, a nőnevelés, a társadalomgondozás kérdése stb. Közéleti munkásságában a nép jogaiért, a jobbágyság felszabadításáért szállt síkra. A gyakorlati nevelőt, a nemzetgazdász ~t kitűnően jellemzi A szatmári adózó nép állapotáról a megyegyűlés részére készített beszámolója (1830). Hymnusát mint nemzeti imádságot 1844-ben zenésítette meg Erkel Ferenc. – M. K. F. minden munkái (I-VI. Sajtó alá rendezte b. Eötvös József, Szalay László és Szemere Pál, 1840–1848; Toldy Ferenc gondozásában I–VIII. 1859–1861; Angyal Dávid gondozásában I–X. 1886–1887); Összes művei (Kerecsényi Dezső útmutatása szerint az 1940-es években, Szauder Józsefné és Szauder József gondozásában, 1960). – Irod. Obernyik Károly: K. házi körében (Országgyűlési Emlék, Pest, 1848); Toldy Ferenc, Eötvös József, Gyulai Pál emlékbeszédei és tanulmányai; Jancsó Benedek: K. F. Élete és művei (1885); Vértesy Jenő: K. F. (1906); Angyal Dávid: K. F. (1927); Horváth János egyetemi előadásai 1935–1936 (Tanulmányok, 1956); Kerecsényi Dezső: K. F. (Magyar Írók c. sorozatban Bp., 1940); Révay József: K. F. (Marxizmus, népiesség, magyarság, Bp., 1950); Szauder József: K. F. (Bp., 1955); Barta István: K. politikai pályakezdete (Századok, 1959); Szauder József: A romantika útján (Bp., 1961); Csorba Sándor: A Csekeiek K.-ről (Szabolcs-Szatmári Szle. 1966. 1. sz.); Remény és emlékezet (szerk. Taxmer-Tóth Ernő és Merva Mária [Bp.-Hehérgyarmat, 1990]); Fried István: a K. filológia időszerű kérdései (Irodalomtörténet, 1993). – Szi. Czuczor Gergely: K. F. sírjánál (vers, 1844); Petőfi Sándor: Nagykárolyban (vers, 1846); Szentimrei Jenő: Ferenc tekintetes úr (r., Bp., 1939); Millok Éva: Gyertyafények (ifj. r., Bp., 1962).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT