Kemény Zsigmond, báró
Kemény Zsigmond, báró (Alvinc, 1814. jún. 12. – Pusztakamarás, 1875. dec. 22.) író, publicista, politikus, az MTA l. tagja (1843). Apját korán elvesztette; a családi örökség miatt folyt viszályok egész gyermekkorát megkeserítették. Zalatnán, majd 1823-tól Nagyenyeden tanult, hol Szász Károly mélyítette el benne a jog és a politika iránti érdeklődését. Jogi tanulmányait Marosvásárhelyt befejezvén, rövid ideig az erdélyi főkormányszéknél szolgált. 1839–1840-ben a bécsi egy.-en természettudományi előadásokat hallgatott. Hazatérve Kolozsvárra költözött s az Erdélyi Híradó egyik szerk.-je lett (1841–1843). Irodalmi munkásságát szépirodalmi dolgozatokkal, történeti tanulmányokkal és politikai röpiratokkal kezdte. 1843-ban írt röpiratában (Korteskedés és ellenszerei) a megyék önkényeskedésére világított rá. Előbb Széchenyi híve, 1846-ban Eötvös József és a centralisták mellé állt. 1847-ben Pestre költözött és a Pesti Hírlap munkatársa lett. A szabadságharc alatt képviselő, majd belügymin.-i tanácsos. Követte a kormányt Debrecenbe, Kossuthot Pestre és Aradra, ~ ott csupán reformkori törekvései sodorták a szabadságharc politikai mozgalmaiba. Felfogásától távol állott a forradalom politikája és programja. Debrecenben a „békepárt”-hoz csatlakozott s nem a forradalmi átalakulásért, hanem ellenkezőleg: az engedmények és a kiegyezés érdekében dolgozott. Úgy vélekedett, hogy az „európai egyensúly” követelménye még akkor sem engedné meg a teljes m. önállóságot, ha a m. fegyverek legyőznék Ausztriát. Világos után egy ideig bujdosott; végül az osztrák hatóságok Pesten internálták. Ekkor írta leghíresebb röpiratait: Forradalom után (1850) és Még egy szó a forradalom után (1851). E két írásában határozottan forradalomellenes álláspontja nyilvánul meg. Meg akarja győzni a nemzetet az új helyzethez való alkalmazkodásnak, a korábbi törekvések feladásának szükségéről, az osztrák hatóságokat pedig arról, hogy Mo.-on nincs talaja a forradalomnak és radikalizmusnak, a m. „nemzeti jellem” kizárja ezek lehetőségét, s ezért az abszolutizmusnak sincs értelme. Ámde mindkét részről csak gyanút ébresztett maga iránt; érvelésével egyik felet sem sikerült meggyőznie. E megtorpanása után Csengery Antallal és Kazinczy Gáborral, később Deák Ferenccel kialakították a passzív ellenállás formáit, szervezték az irodalmi életet és a nemzet egyik irányítójává emelték lapjukat, a Pesti Naplót, melynek szerkesztését ~ 1855-ben vette át. 1859-ben, az abszolutizmus gyengülésekor ~ elsők között mondta ki, hogy 1848 alapjára kell helyezkedni, de közben elsősorban a nemesi vezető réteg érdekeit tartotta szem előtt. A következő években barátaival együtt készítette elő a kiegyezést. A kiegyezés után már alig volt politikai szerepe. A szerkesztés, az éjszaka végzett, túlhajtott írói munka, zilált anyagi helyzete és a politikai izgalmak felőrölték idegeit. Még a Kisfaludy Társ. elnökségét is (1866-tól) egyre inkább csak, forma szerint látta el. Betegsége mindjobban elhatalmasodott rajta, elméje elborult. Hazatért Erdélybe, öccsének pusztakamarási birtokára, ott halt meg. Emlékére Tolnai Lajos 1878-ban irodalmi társaságot létesített Marosvásárhelyt. Első regényei régi századok romantikus és tragikus eseményeit keltik életre (Izabella királyné és a remete, Élet és ábránd, Gyulai Pál). Legjelentősebb műveit az ötvenes években írta. Előbb a társadalmi regények és elbeszélések (A szív örvényei, Férj és nő, Ködképek a kedély láthatárán, Szerelem és hiúság), később a történelmiek vannak túlsúlyban (Özvegy és leánya, Rajongók, Zord idő). Regényeiben a sötét háttérbe rendszerint tragikus történetet állít be. Hősei nem közönséges emberek. Botlásaikért aránytalan büntetéssel bűnhődnek. Mesemondása nehézkes, vontatott. Tanulmányai és esszéi sorában kitűnő jellemrajzot írt A két Wesselényiről, Széchenyi Istvánról, id. Szász Károlyról, majd pedig a társadalom és az irodalom viszonyát elemezte (Élet és irodalom, Eszmék a regény és dráma körül stb.); ezek a tanulmányai az ötvenes években nagyban hozzájárultak az ízlés tisztulásához s a népiesség elismertetéséhez. – F. m. Korteskedés és ellenszerei (I–II. Kolozsvár, 1843–44) Gyulai Pál (I–V., Pest, 1847); Forradalom után (Pest, 1850); Még egy szó a forradalom után (Pest, 1851); Férj és nő (r., Pest, 1852); Ködképek a kedély láthatárán (Pest, 1853; Szerelem és hiúság (r., Pest, 1854); Szív örvényei (Pest, 1854); Özvegy és leánya (r., Pest, 1855); Zord idő (I–IV. történeti r., Pest, 1858); Rajongók (történeti r., Pest, 1858–59); K. Zs. tanulmányai (I–II. kiadta Gyulai Pál Pest, 1870); Élet és irodalom (Bp., 1883); K. Zs. báró összes művei (sajtó alá rendezte Gyulai Pál, Bp., 1896–1908.) – Irod. Gyulai Pál Emlékbeszéde (MTA Evk. XVI. 1879); Péterfy Jenő: Br. K. Zs. összes beszélyei (Bp., 1893); Papp Ferenc: Br. K. Zs. (Bp., 1926); Németh László bevezető tanulmánya a Rajongók 1940-es, Nagy Miklósé az 1958-as kiadásához; Keresztúry Dezső bevezető tanulmánya az Özvegy és leánya 1943-as kiadásához; Barta János és Pándi Pál vitája (Irod. tört. 1962. évf.); Kosáry Domokos: K. és Széchenyi 1849 után (Irod. tört. Közl, 1963); Sőtér István: Nemzet és haladás (Bp., 1963); Barta János: A pálya ívei (Bp., 1985).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
