Vadnay,
Vadnay, 1. Andor, főispán, szül. Zánk községben (Zala) 1859. Középiskolai tanulmánait részint otthon, részint a pápai ref. kollégiumban végezte. A jogot Budapesten hallgatta. Szervezője volt a Tapolcán megtartott antisemita gyülésnek, melyből az ismert kérvényt intézték az országgyüléshez. 1882 jun. 30. Istóczy Győző védője volt az esküdtszék előtt azon sajtóperben, melyet a főügyészség a 12 röpiratban megjelent cikkei miatt indított s mely Istóczy fölmentésével végződött. Ugyanazon év őszén a kecskeméti felső kerületben antisemita programmal képviselőnek választották, 1884. pedig a tapolcai kerület képviselője lett. 1894 márc. 14. Csongrád vármegye főispánjává nevezték ki. Közigazgatási kérdésekről számos cikket és tanulmányt irt.
2. V. Károly (mint iró Vadnai), szül. Miskolcon 1832 ápr. 28. előkelő ref. családból. Nagyatyja Festetics György grófnak volt jogügyi igazgatója; atyja Lajos liberális politikus, Miskolcnak képviselője, később a legfőbb itélőszék birája, ki szerette az irodalmat és egy nyelvészeti értekezésével (a szórendről) akadémiai jutalmat nyert. Tanulókora Miskolcon telt a 40-es évek le kesítő politikai és irodalmi hatása közt, a családnak országos nevü barátai: Palóczy László, Szemere Bertalan stb. közvetlen közelében. A szabadságharc kezdetén tüzérnek állt a 16 éves gyermekifju, majd nemsokára gyaloghonvédnek állt a 22. zászlóaljba. Csapatjával a kemény télen a felsővidéki szorosok őrizetére volt kirendelve. Jó szive (egy embertelenül büntetett honvéd érdekében) tiltakozásra birta századosa ellen s miután nem volt hajlandó visszavonni szavát, tettének főbelövés lett volna következménye, ha Rapaics őrnagy meg nem menti. Ezután egy erdélyi zászlóaljhoz került s a szabadságharc vége előtt hadnagygyá, később főhadnagygyá emelkedett. Zsibónál érte a katasztrófa. Miskolcon, majd V. Bertalan nagybátyjánál lappangott Vadnán, de néhány hónap mulva besorozták. Az 59. gyalogezreddel Bécsből Tirolba, onnan Olaszországba ment; végigszenvedte besorozott tiszttársaival együtt az osztrák tisztek minden inzultusát. Egy év mulva hazaszabadult s itthon iró lett, hogy tollával szolgálja a nemzet ügyét az elnyomatás éveiben. Eleinte szerelmi dalokat irt Sugár Kálmán álnév alatt; Nagy Ignác tanácsára azonban nemsokára a szépprózára tért át s 1852-től részint társadalmi, részint történelmi tárgyu novellákat irt a lapokba. 1862. A téli estékre címen két kötetben adta ki elbeszélései gyüjteményét, melyek addig már kedvelt iróvá tették. Mint novellista később is gyakran föllépett különböző lapokban (Budapesti Szemle, Fővárosi Lapok stb.) s két újabb gyüjteményt is tett közzé, u. m.: Hosszu estékre (beszélyek, rajzok, a Műbarátok köre kiadásában, Budapest 1890) s Éva leányai (a Kisfaludy-társaság kiadása, u. o. 1891). Emberismeretével, alakjainak valószerüségével, korrajzainak elevenségével, hangjának előkelő közvetetlenségével és előadásának egyszerü csinjával és magyaros világosságával legjelesebb novellistáink közé emelkedett; az érdekességet nem meséibe helyezi, melyeknek bonyodalma egyszerü, hanem a lelki állapotok és helyzetek igaz és intim rajzába. Irt regényeket is, melyekkel segített nálunk ellensúlyozni a franca divatos regények hatását; ízlésben európai, erkölcsben és érzésben magyar iró; «a 16 éves lányok irójának» nevezték. Rendszerint a magyar művelt magyar társadalmat rajzolja találóan. Regényei: A kis tündér (2 köt.); Eszter, a szép kardalnoknő (2 köt., 1861); Eladó leányok (4 köt., 1864); A rossz szomszéd (1878); A besorozott (a Kisfaludy-társaság kiadása); Immakuláta grófné (Budapesti Szemle). V. azonban nem mint szépirodalmi iró, hanem mint szépirodalmi hirlapiró fejtett ki legserényebb és leghatásosabb munkásságot. A fővárosba telepedése után csakhamar belső munkatársa lett Nagy Ignác lapjának a Hölgyfutárnak, ide irta novelláit s nemsokára központja lett e lapnak az ő finom modoru, mozgékony és szeretetreméltó egyénisége. Mikor 1856. Tóth Kálmán kezére ment e lap, a tényleges szerkesztő V. lett, ki nagy munkaerejével gondoskodott a lap szellemi tartalmáról s átküzdötte a legsúlyosabb válságokon. Egy külföldi útjában a 60-as évek elején meglátogatta Párist, Londont, Konstantinápolyt. Távolléte alatt megszünt a Hölgyfutár; V. ekkor Tóth Kálmánnal együtt megalapította (1864 jan. 1.) szépirodalmi napilapul a Fővárosi Lapokat, melyet ettől fogva névleg is ő szerepelvén szerkesztőül 1892 végéig, amikor megvált a laptól, mely e válságot nem is sokáig élte túl. E lap V.-nak legjelentősebb alkotása, a magyar szépirodalomnak szolgált napi organumául három évtizeden át. Közvetítette a szépirodalmi termelést a közönséggel, irókat és olvasóközönséget nevelt s tárcáiban hozzászólt az irodalom, művésszet, társadalom és közélet minden időszerü kérdéséhez; kivált a művelt magyar társadalomra s első sorban a női közönségre volt hatással. A lapnak megvolt a határozott jelleme; minden közleményen a szerkesztő egyénisége, szelleme s ízlése látszott meg s az ő stilisztikai műgondja. Mindig nagy érzéke volt a lapnak a nemzeti kultura iránt. Maga V. temérdek cikket és birálatot irt lapjába, első sorban irodalmi és művészeti tárgyuakat, valamint ismeretterjesztő költeményeket. Szinügyünk, képzőművészetünk, zenénk kérdéseihez eleven tollal és mindig nagy nyomatékkal szólt hozzá; hazai irodalmunk és tudományosságunk minden mozzanatát méltatta, az új könyveket, premiereket épp ugy, mint az új tehetségeket; figyelemmel kisérte a külföldi, kivált a francia irodalmi és művészeti életet is. Aktuális irányu cikkei mellett igen jóízü és magvas cikkei voltak azok a memoire-szerü cikkek és jellemrajzok, melyeket a közelmult (kivált a szabadságharc körüli és utáni idők) eseményeiről és alakjairól irt; egyike legjobb emlékiróinknak, mint azt Elmult idők címü 1886. kiadott emlékezései mutatják. A 60-as évek közepétől több éven át a Honnak is rendes tárcairója volt. 1862. Gyulai Pállal együtt tagja lett a nemzeti szinház drámabiráló tanácsának és dramaturgiai tisztében több évtizeden át fejlesztőleg hatott szinirodalmunkra. Előkelő szerepe volt a főváros társadalmi életében az 50-es évek irói és művészi szalonjaitól kezdve mostanáig. Épp ugy munkás tagja irodalmi intézeteinknek, u. m. 1866 óta a Kisfaludy-társaságnak és 1872 óta az akadémiának. Emlékbeszédeket és emlékiratokat olvasott fel e társaságokban s tevékeny részt vett az akadémia drámabiráló bizottságaiban, melyeknek jelentését nagyon sokszor ő szerkesztette; e jelentések a maguk nemében épp oly tanulságos, mint igazságos munkálatok. E lexikonnak is munkatársa. Az irói segélyegyesületnek 1878 óta ügybuzgó titkára. Szülővárosának Miskolcnak déli kerületét az országgyülésen majd egy évtizeden át képviselte 1893-ig, mint a szabadelvü párt tagja s mint parlamenti szónok is kedvelt volt. Elnöke volt az állandó igazoló bizottságnak és működött a közoktatási bizottságban. 1893 elején átvevén a hivatalos Budapesti Közlöny szerkesztését, lemondott képviselői mandátumáról és visszalépett a Fővárosi Lapok szerkesztésétől. V. ö. Kőrösi László, V. K. (Korrajzok); Beöthy Zsolt, V. K. (Fővárosi Lapok, 1893, 8-ik szám); Vasárnapi Újság (1893, 3. sz., képpel).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
