Pún háboruk,
Pún háboruk, annak a három háborunak a neve, melyet a rómaiak a karthagóiakkal viseltek. II. Hiero szirakuzai uralkodónak a Messzinát meghódított mamertinokkal kitört viszálya adott alkalmat az első pún háborura (264-261), melyben a karthagóiaknak inkább szárazon, a rómaiaknak inkább tengeren kedvezett a szerencse. Karthago Agrigentumból operált, Róma nagy fáradsággal hajóhadat teremtett elő, melylyel ismételten győztes lett (260. Duilius Mylaenál, 256-ban Regulus Ecnomosnál). Már megelőzőleg (262) Agrigentum is elveszett, Regulus kikötött az afrikai parton és Karthagót szorongatta. Ott azonban szerencséje elhagyta, Szicilia elveszett; a fiatal római hajóraj Camarinánál (255) és Palinurosznál (253) részben elemi csapások által megsemmisült. De Róma nem nyugodott. Három évvel később a Metellus győzelme kezébe adta az egész Sziciliát Drepanon és Lilybaeum kivételével. Vas kitartással ostromolták az utóbbit és bár a tengeren elfordult tőlük a siker, a sziget övék maradt, csak Eirkte és Eryx várakat tartotta ellenök Hamilkar Barkas (245-241), de a fösvény karthagói tanács bevárta, mig a római nép közakadozásból új hajórajt adott Lutatius Catulus kezébe, ki eldöntötte a még mindig kétséges háborut. Karthago kimerült, oda adta Sziciliát, oda még a szomszéd szigeteket is és óriási összeget fizetett (3200 eubeai talentum). A karthagói zsoldosok ezzel sehogy sem voltak megelégedve, fellázadtak és oly elkeseredetten védekeztek, hogy saját régi vezérök Hamilkar csak négy évi háboru (zsoldosháboru) után (241-237) tudta mozgalmukat vérbe fojtani. E közben Róma egymásután ragadta el Szárdiniát és Korzikát; Karthago tűrt és várt, de elkeseredése nőttön nőtt. A nép egy része megtorlást kért és reményét a Barkasokba vetette, de a tanács túlnyomó része féltette tőlük saját tekintélyét és a háboru egyelőre elmaradt. Ily körülmények között Hamilkar a pirenei félszigeten keresett a veszteségért kárpótlást, 9 évi küzdelem után Helike város ostrománál esett el, de már jelentékeny hispaniai területet hagyott Karthagóra, melyet Hasdrubal (l. o.) békés úton még kiterjesztett. 221. ez is elesett és akkor egyszerre felülkerekedett a hadi párt, a hadsereg élére állítván a nagy Hannibalt (l. o.). A békepárt semi körülmény közt sem egyezett volna bele a hadizenetbe, de Hannibal annyira kihivta Rómát, hogy Saguntum bukása után (219) az újabb mérkőzés elkerülhetetlen volt. Igy következett be a második pún háboru (218-201), melyben Karthago eleinte ugyancsak megingatta Róma világuralmát. Hannibal saját földjükön kereste fel a rómaiakat, minden Róma ellen esküdött, de a nagy ambició és kitartás mégis győzött, hozzá vetve azt is, hogy a karthagói tanács a döntő pillanatokban mindig cserben hagyta zseniális hadvezérét. Zama után (201) megalázó, sőt már akkor megsemmisítő békekötés, mondhatni feltétlen megadás várt Karthagóra. Összes hajóit (10-nek kivételével), valamennyi elefántját ki kellett szolgáltatnia; tizezer talentumot fizetnie és - ami legjobban fájt - megalkudnia Massinissával (l. o.), ki a rómaiak szövetségese volt és akit ezentúl gyakori túlkapásaiért csakis Róma tudtával lehetett rendre utasítani. Hannibal a nehéz napokban minden igyekezetét honának békés felvirágzására fordította, de a három párt közül feltétlenül egyre sem támaszkodhatott: a hazafias párt intranzigens, harcias volt (unta a békét), a rómaiak és Massinissa érdekelt pártjának politikája nevökben volt kifejezve. Igy sikerült Hannibalt a római politikusok ármányainak elejteni, saját hazája 195. száműzte. Hannibal távozása után Massinissa mindig nyiltabban támadott és egymás után szedte el a tartományokat. Karthago hasztalan sürgette a rómaiak méltányos itéletét, követek vagy nem jöttek, vagy ha igen, Karthago hátrányára döntöttek. Igy tett volna talán Cato is (l. o.), de a karthagóbeliek döntése ellen tiltakoztak és azóta lett Cato Karthago elpusztításának, végleges bukásának állandó szószólója (ceterum censeo Carthaginem esse delendam!). A Scipiók nemesebben gondolkoztak, ők azt hitték, hogy Karthago versenye jobban sarkalja nagy tettekre saját hazájokat, de akkor Karthagóban fordulat következett be, mely Catónak kedvezett. A hazafias párt elűzte Massinissa hiveit (151) és midőn azok védőjükkel fegyveresen tértek vissza, megverte őket s amazt is. Ezt Róma szerződésszegésnek minősítette, 149. Manilius és Censororius konzulok 84 ezer ember élén közeledtek. Már Sziciliában jártak, midőn Karthago kérésre fogta a dolgot és feltétlen megadást ajánlott. Róma elébb túszokat követelt, azután az összes fegyverek és hadi felszerelések kiadását, utoljára pedig azt, hogy Karthago lakocsai hagyják el városukat és telepedjenek le távol a tengertől. Erre kitört a rég elfojtott elkeseredés. Egy-kettőre pótolva volt a fegyver, ékszereket kardokká és nyilhegyekké alakítottak áltak, a nők levágták hajukat és kézíjjakra adták, s megindult a harmadik pán háboru (149-146), mely voltaképen nem egyéb, mint a város ostroma, melyben most már mindenki kezet fogott a közös ellenfél ellen, s ha nem Scipio áll a rómaiak élén, tán nem is sikerült volna a roham. De az ókor e nagy taktikusa előbb a karthagói isztmust zárta el egy megközelíthetetlen sánccal, majd a kikötőt egy tengerbe épített töltéssel, ugy hogy Karthago teljesen el lévén zárva, végül áldozatul esett. V. ö. Jäger, Die punischen Kriege (Halle 1869-70) és Neumann, Das Zeitalter der punischen Kriege (Boroszló 1883).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
