Pamut
Pamut (l. a mellékelt 3 képet), a Gossypium (l. Gyapot) családhoz tartozó növény magpelyhe.
1. ábra. Pamutszalag.
A gyümölcs héja éréskor, t. i. szeptember és december között, megrepedezik, ekkor leszedik a gyümölcsöt, a magtokot kézzel eltávolítják, a magszálakat pedig számos körfürészszerü pengével ellátott géppel letépik a magról. A P.-on három réteget különböztetnek meg, u. m. hámot (cuticula, sejtfalat (celluloza) és sejtüreget (lumen). A növény fejlődési időszakában a sejtüregben nedvek vannak s ekkor a sejtfal csőalaku; megéréskor a nedvek kiszáradnak, a maradványok vékony hártyát alkotnak (bélhártya), a sejtfal pedig, mert támaszát veszti, különböző irányban behorpad. Minél durvább a P.-faj, annál erősebben horpad be s ekkor az 1. ábrán látható szalagszerü alakot nyeri. A sejtfal cellulozából (szénhidrát) áll és ligninmentes s csak szinítő anyagokat s növényi zsírokat tartalmaz. Vastagsága a magszál átmérőjének 1/3-át-1/4-ét teszi.
2. ábra. Felduzzadt pamutszalag.
A hám vékony hártya, amely durva P.-nál pettyes, középfinomnál ágasbogas, a finomnál pedig kissé vonalas rajzot mutat. A hámnak oldószerét nem ismerjük, de ha a sejtfalat erősen duzzasztják, megreped a cuticula, sőt helyenként le is válik. A sejtfalat higított savak nem bántják, koncentrált savak azonban vegybomlást idéznek elő; gyöngébb alkaliák csak duzzasztják, erősebb alkaliák pedig részlegesen oldják. Teljes oldást a rézélegammoniak idéz elő s akkor a P. előbb erősen duzzad, miközben a hám megreped és a 2. ábrán látható elrendezést nyeri. A legtöbb P. szine fehér, kissé kékes v. sargás árnyalattal; erősebb szinezése csak 2 fajnak van. Ezek a makó, amely Egyiptomban terem és a legfinomabb fajok egyike és a nanking, amely Khinában terem s közepes finomságu. A P. hossza 8-40 mm., átmérője 0,01-0,04 mm. között változik. A kereskedelemben a termelő országok szerint nevezik el a P.-ot, amelyhez a tisztasági fokot s egyenletességet megállapító jelzőt is fűznek. Minthogy a legtöbb P. a tengerentuli földrészen terem s onnan szállíttatik Európába, a szállítási költségek csökkentése céljából hidraulikus sajtókkal hasábalaku csomagokba sajtolják, jutaszövetbe varrják s megabroncsolják. Az ily csomagot bálnak nevezik, melynek súlya rendszerint 210 kg.
Fonása
(L. a Pamutfonás címü mellékletet.)
A P.-nál mind a három fonalgyártási mód, t. i. a kártolt, a nyujtott és a fésült fonalgyártás szokásos (l. Fonal). Legelterjedtebb a nyujtott fonal gyártása, mely a következő: első sorban a kemény tömeggé sajtolt P.-ot kisebb-nagyobb darabokra bontják, mely célra recézett hengereket vagy farkasokat (l. Gyapju) használnak, vagy az 1. ábrán látható Chrighton-féle csomóbontót.
1. ábra. Chrighton-féle csomóbontó
Ezen csomóbontással egyidejüleg a különböző anyagok keverését is végzik. A kissé lazított anyagot nedves meleg levegőt tartalmazó raktárban, léces rekeszek közé felhalmozva, néhány napig pihentetni szokás, hogy a szálak eredeti alakjukat visszanyerjék s csak ezután folytatják a feldolgozást. A csomók teljes felbontása céljából még egyszer, esetleg kétszer kezelik a mondott Chrighton-féle csomóbontón. Ez a gép lényegében gyors forgásban levő küllőkkel felszerelt tengelyből áll, amely a P.-ot rostély rudakból készült kosárhoz dobja. Ez erős dobás folytán a csomók lazulnak, a P.-ban levő hozzátapadt piszok a rostélyrudak résein átesik, a lazított P. pedig a kosár falán kissé feljebb csúszik, de súlyánál fogva leesik s ekkor újból egy küllő behatása alá kerül. Ez ismét a körülötte levő kosárhoz dobja, miért is a P. ismét feljebb csúszik s ezután az előbbi művelet ismétlődik, mig végre a kosár szegélyén tul emelkedik. Ekkor a légáram hatása folytán a gép felső részén elhelyezett szívó henger felé halad, amelyre lerakódik s igy bunda-alakot nyer. Nagyon csomós P.-ot és a fonodai hulladékot a 4. ábrán jelzett expressz kártolón szokás bontani. Ennél az A és B henger fürészfogakhoz hasonló fogazatu szerszámmal van borítva, s igy e hengerek erős bontást végezhetnek. A felbontott anyag e gépnél a C szívó hengerre tapadó bunda-alakban kerül le a gépről.
A P.-on sok oly magrész is található, amely hozzánőtt s ezt le kell tépni a P.-ról. E célra a 2. ábrán előtüntetett gépet használják.
2. ábra. Léces verőgép (Batteur).
A P.-ot ugyanis a b és c betükkel jelzett etető készülék tartja, az a jelü léc pedig gyors forgásánál fogva oly hatályos ütést mér reá, hogy a kiállóbb magrészek leszakadnak róla. A magrészekről megtisztított P. szívó hengerek felé dobatik, amelyre reá helyezkedik, bunda-alakot nyer, s igy kerül ki a gépből.
3. ábra. Egyesített csomóbontó és léces verő.
Ezeket a léces verőgépeket gyakran a Chrighton-féle bontókkal egyesíteni szokták, mint ezt a 3. ábra mutatja. A léces verőgépeken a P.-ot piszok tartalmához képest egyszer, kétszer vagy legfeljebb háromszor kezelik, ezután pedig kártolásnak vetik alá.
4. ábra. Express kártológép.
A kártoló gép (l. o.) fő alkatrésze az 1-1,2 méter átmérőjü kártokkal borított dob, amely 8-9 méter kerületi sebességgel forog; továbbá a munkás kártok, amelyek a fődob kártjaival szemben állanak s vagy hengerekre v. lécekre vannak erősítve.
5. ábra. Hengeres kártológép.
Ha a munkás kártok kisebb hengerekre erősítetnek, előáll az 5. ábrán feltüntetett hengeres kártoló, ha pedig szilárdan álló lécekre, akkor ezt a gépet, amelyet a 6. ábra jelez, álló lécekkel felszerelt fedeles kártológépnek nevezik.
6. ábra. Fedeles kártológép álló lécekkel.
Lehet azonban a léceket vég nélküli láncként is öszsekötni s lassan mozgatni s ekkor a 7. ábrával jelzett mozgó lécekkel felszerelt kártológépet nyerik.
7. ábra. Fedeles kártológép mozgó lécekkel.
Legnagyobb munkaképessége van a hengeres kártolónak, de ez az anyag tisztítását és párhuzamos sima elrendezését tökéletlenül végzi, mig a mozgó lécekkel felszerelt fedeles kártológép csekély munkaképességü ugyan, de tiszta és simán elrendezett anyagot szolgáltat; ezért közepes finomságu, valamint a finomabb számu fonalak gyártásánál majdnem kizárólag ezt használják.
8. ábra. Nyujtógép (Laminoir).
Az álló lécekkel fölszerelt fedeles kártológép az anyag tisztítását és párhuzamos elrendezését szintén tökéletesen végzi, de a lécek időszakonkénti kitisztítása nehézkes és az anyagelosztásban rendetlenségeket idéz elő, miért is mind ritkábban alkalmazzák. A fődob és munkások által megkártolt anyagot a fődobról a leszedő henger, erről pedig a rezgő penge veszi le. Az igy nyert laza szálréteget tölcséren át vezetik, hogy szalagot nyerjenek és kannákban halmozzák fel. A kártológépről nyert szalag közepes finomságu fonalaknál a nyujtógépre kerül, finomabb fonalaknál azonban még egyszer a kártológépre s csak azután a nyujtóra.
9. ábra. Fleyer-rendszerü előfonógép.
A nyujtógépen, melynek vázlatát a 9. ábra mutatja, a szalag egyenletességének fokozása céljából 4-5 szalagot bocsájtanak be az A-val jelzett hengerpárok közé, ahol hosszuknak 5-6-szorosára nyujtanak, azután közös tölcséren át szalaggá egyesíttetnek és a B jelü kannába helyeztetnek el.
Platt-féle csomóbontó (Oponer).
Hogy a kannában a szalagok össze ne kúszálódjanak, a cb jelü hengerpárok és a velük lapcsolatban álló tölcsér körben vezeti a szalagot, de mert egyidejüleg a kanna is forog, a szalag cikloiszszerü elrendezést nyert. A nyujtógépről lekerült szalag azonos műveletnek még 3-4-szer lesz alávetve; ekkor ugyan még nincs meg neki a kivánt egyenletessége, de tovább ily nyujtógépeken nem kezelhető, mert a szalag csekély vastagságánál fogva könnyen elszakad. A további nyujtást oly nyujtógépeken végzik, mely a szalag szilárdságát csekély sodrással növeli; az ily gépet előfonógépnek nevezik. A 11. ábra mutatja a Fleyer-gép jellemző részeit. Ez épp oly nyujtóhengerekből áll, mint az előbbi nyujtógép, a nyujtott szalag azonban itt még meg lesz kissé sodorva, még pedig oly szárnyas orsóval, amelynél mind a cséve, mint az orsó külön-külön forgattatnak. E gépen nyert szalagot előfonatnak nevezik. Az előfonást 3-4-szer ismétlik, ekkor már elég vékony és elég egyenletes arra, hogy fonallá fonhassák. A fonást szelfaktorokon, gyűrüs orsókon vagy szárnyas (water) orsókon végzik (l. Fonás), még pedig az erős sodratu fonalakat water- és gyűrüs orsókon, a lágysodratu vetülék-fonalakat pedig szelfaktorokon. A szelfaktorokon font fonalat kúpos csévék (pincops vagy warcops) alakjában, a water-orsón készült fonalat pedig matring-alakban szokás a szövőgyárakba szállítani.
Derby-féle szalagegyesítő.
Festésnek alávetendő fonalak, ha mindjárt szelfaktoron készültek is, matringalakban jönnek a forgalomba. A kártolt fonal gyártásánál a P. bontása, verése épp ugy történik, mint a nyujtottnál, a kártolást azonban hengeres kártolón végzik. Az első kártolás után újból hengeres kártolóra jő a P., csakhogy ez már osztókészülékkel van felszerelve s igy azonnal az előfonatot kapják, amelyet a gyapjufonásnál használatos szelfaktoron szokás megfonni. A fésüs fonal gyártásánál a P.-ot szintén bontásnak, verésnek és kártolásnak vetik alá, azután pedig legfeljebb egyszer nyujtják, ezt követőleg azonban fésülik. A fésült szalagot épp ugy nyujtják, előfonják és fonallá sodorják, mint a nyujtott fonal gyártásánál a kártolt szalagot.
A P.-fonalak finomságát az angol rendszer szerint szokásos számozni és ezért a matringokat is ennek megfelelően csomagolják. Az angol számozásnál ugyanis az egységü matring hossza 840 yard; a fonal finomsági számát pedig az 1 angol fontot nyomó matringok mennyisége adja. A matring kerülete 1,5 yard a motola 80 fordulata után, a fonalat, tehát 80 szálat le szokás kötni, s ezt pászmának mondják; 7 ily pászmát újból le szokás kötni, ezt matringnak nevezik. A csomagokat 5 és 10 angol fontosra készítik. A 10 fontos csomagban tehát 10-szer annyi matring van, mint aminő finomsági számu a fonal, minden matring 7 pászmából, minden pászma 80 szálból áll.
Szövése
(L. a Pamutszövés címü mellékletet.)
A P.-szöveteket jutányosságuknál fogva tömegesen fogyasztják, s épp ezért készítésükkel a nagy gyáripar foglalkozik. Kézi szövőszéken ugyanis percenkint csak 30-40 vetést, szövőgépeken pedig 120-130 vetést tehetnek s ezen okból a kézi szövő a közönséges sima P.-szövetekkel nem versenyezhet a gyáriparral szemben.
A P. gyáripari vagy mekanikus szövését a következően végzik. A fonódából kikerült fonalat előbb felvetik s irizelik (l. Felvetés), azután nyüstbe s bordába húzzák (l. Nyüst, Borda és Behúzás) s igy kerül a szövőgépbe. P.-ból leginkább 2-4 nyüstös szövetet (l. Alapkötés) készítenek, miért is e célra az 1-6-ig ábrán jelzett gépet használják. Ennek lényege a következő. A bordaláda y (2 és 6. ábrán) az alól elhelyezett p csap körül végzi lengését, még pedig az u2 tolórúd és az a görbített tengely folytán. A bordaláda két oldalán vannak az m2 (l. az 1. ábrát) jelü fiókok, ezek egyikéből dobják a vetélőt a másikba. A vetélő átdobását 1 m.-nél keskenyebb szövőszékeknél az 1. és 4. ábrán jelzett ostorszerkezet végzi. A vetélőt ugyanis közvetlenül a vetőfej dobja át, amely az (1. és 2. ábra) g3 jelü ostorszíjjal, ez pedig a c5 (1. és 2. ábra) jelü ostorral áll kapcsolatban, amely a d4 foglalattal a függélyesen álló a3 tengelyre van szerelve. Ezen függélyes a3 tengely alsó végéhez d5 kúp van erősítve, amelyhez az excentert hajtó tengelyre erősített h3 excenter ütközik. A 3. és 4. ábrán a betüjelzések eltérők. Ott t a vetőfej, z az ostorszíj, s az ostor, b a foglalat, a a függélyes tengely, r az ütköző kúp és e az excednter, amely a w tengelyre van erősítve. Ezen w tengely vászonszövésnél a k főtengelylyel oly fogaskerekekkel áll kapcsolatban, hogy e két tengely fordulatszámának viszonya 1:2-nek feleljen meg. Ha az e excenter kimozdítja az a tengelyt, a vetélő át lesz dobva, s hogy ezután az egész vetőszerkezet eredeti helyzetét viszsafoglalhassa, rugó (3. ábrán) hat az a tengelyre. Szélesebb szövetek szövéséhez az 5. ábrán jelzett vetőszerkezetet alkalmazzák. Ennél a t vetőfej s ostornyéllel áll közvetlenül kapcsolatban, ez pedig z szíj segélyével a szögemeltyü h karjával, mig a szögemeltyü r karjára az e excenter működik. Ezen áttevés folytán a t vetőfej nagyobb sebességet nyer, s igy a vetélő gyorsabban halad, mint az előbbi szerkezetnél. A most leirt vetőszerkezetet egy rugó húzza vissza eredeti állásába. A nyüstök mozgatása pedig a következő: Vászonkötéshez sikoltyus felszerelést használnak (l. Szövőszék), több nyüsttel birókhoz pedig az 1. és 2. ábrán jelzettet. Ez utóbbinál minden nyüst r1 jelü körszelvényre van akasztva, s minden körszelvénynek külön tengelye van, melynek végén a2 jelü kar van erősítve, ez pedig a szövőszék alsó részében elhelyezett x1 lábítóval van összekapcsolva. Ezen lábítókra hatnak a nyüstöket mozgató excenterek. A szövés folytonossága céljából a lánchengert fékezik az i1 kötéllel s k súlylyal, a szövethengert pedig az x jelü kilincsművel (szabályozóval) minden vetés alkalmával mozgatják. A szövőgépeket önműködő kikapcsoló készülékkel is ellátják. A 2. ábrán c2-vel jelzett kétkaru emeltyü felső karja a bordaláda fiókjára támaszkodik s a vetélő áltla kimozdíttatik, mi által a c2 alsó karja felemelkedik s igy az f1 ütköző fülött halad el; de ha a vetélő nem ér a fiókba, a c2 kar nem emelkedik fel, hanem beleütközik az f1-be, amely az 1. ábrán i8-cal jelölt, a szíjvezetőre működő rugót rögzített helyzetéből kikapcsolja, minek folytán az x6 szíjvezető a laza szíjdobra vezeti a szíjat. A szövőszékről lekerült szövet csinozását l. Csinozás.
Fehérítése és festése
(L. a Pamut fehérítése és festése címü mellékletet.)
A tiszta P. cellulozából áll, ennek hófehér szine van. A nyers P. azonban körülbelül 5% tisztátalanító anyagot tartalmaz; ilyenek a pektinanyagok, viasz, zsírsavak, fehérjék. A szövött P.-on ezeken kivül még kaolin, zsír, keményítő stb. is van, mely anyagokkal a fonalakat a szövés megkönnyítése végett bekenték. Igy a fonalak és a szövetek fehérítésük előtt piszkos szinüek. A P. fehérítésének a célja a nevezett anyagok teljes eltávolítása által a P.-cellulozának tiszta fehér szinét helyreállítani. A laza P.-ot csak vizzel szokták mosni. A P. fonalakat lúggal forralják, vizzel mossák, klórmészszel fehérítik, mossák, híg savval kezelik és végül alaposan géppel mossák. Azokat a P.-fonalakat, amelyeket fehér állapotban elhasználnak, ultramarinnal avagy valamely ibolyaszinü kátrányfestékkel kékítik. A P.-szövetek fehérítését a szerint, hogy mily célból fehérítik, különböző módon végzik. A szinnyomásra használt kelmék fehérítése (Krapp-fehérítés) igy történik. A portékát bélyegzővel megjelölik, azután varrógéppel összevarrják, majd pedig a pörzsölőgépen (l. Csinozás) leégetik a kelme felületén kiálló szálacskákat. Ez előkészítő műveletek után következik a tulajdonképeni fehérítés. Ez a következő műveleteket foglalja magában: 1. mosás; 2. meszezés; 3. savítás; 4. főzés a) szódával; b) szódával, gyántával és lúggal; c) főzés szódával és mosás; 5. klórozás; 6. savítás; 7. mosás, kisajtolás és szárítás. A mosásra különböző gépeket használnak. Ilyen gépet (Clapôt) az 1. ábra mutat.
1. ábra. Clapot.
Ebben a portéka szalaggá összecsavart állapotban a viz alá merül, ott megkerüli a d) fahengert, majd pedig a b) és c) fahengerek kisajtolják belőle a vizet. Ez a folyamat többször ismétlődik.
2. ábra. Főző kazán.
Ugyancsak ezt a készüléket használják arra is, hogy a portékát mésztejjel áztassák. A mésztejjel áztatott portékát olyan kazánba (l. 2. ábra) teregetik, amelyben nyomással főzik; a folyadék ebben a kazánban folytonosan kering. Ugyanezt a célt szolgálja a Barlow-féle kazán is. Két ilyen kazánt összekapcsolnak egymással. Mindkettőbe portékát raknak. A folyadékot a gőz majd az egyik, majd a másik kazánba nyomja (l. 3. ábrát).
3. ábra. Barlow-féle kazán.
A mész a szöveten levő zsíros, gyántás és viaszos anyagokat és a festőanyagot felbontja; ezek azonban egyelőre a szöveten maradnak s csakis a későbbi műveletek közben oldódnak. A szárításra rendszerint sósav szolgál; ezt a műveletet is a mosógépen végzik. A sav a meszezésnél képződött mészszappanokat és a festőanyag egy részét oldja. A savított portékát alaposan megmossák. A következő műveletet, a portékának lúggal, szódával és gyántával való főzését (Bäuchen) ugyanolyan kazánban végzik, mint amilyet a mészszel való főzésre használnak (l. föntebb). Főzés közben feloldódik a zsír és a festőanyagnak legnagyobb része. Tapasztalták, hogy a gyántaszappan, melyet ennél a műveletnél alkalmaznak, a tisztításra sokkal jobb, mint bármely más anyag. A klórozásra klórmeszet használnak. Igen híg és teljesen viztiszta klórmész-oldatot készítenek és a portékát evvel az oldattal áztatják. A klórmész savakkal klórt fejleszt, mely viz jelenlétében oxidál és fehérít; ezért kell a klórmész-oldattal áztatott portékát savval kezelni. A klórmész igen híg állapotban és viztiszta oldat alakjában a P. (és a len) anyagát, a cellulózát nem roncsolja meg; ilyen roncsoló hatás csak akkor észlelhető, ha tömény vagy zavaros klórmész-oldatokat használnak, melyekben klórmészdarabkák úsznak. A klórmeszes portéka savítására szintén sósavat használnak. Savítás után alapos mosás, a viznek a portékából való kisajtolása, mire külön gépeket használnak (Birch sajtológépe), esetleg centrifugálás és szárítás következik. Ha a portékát a szinnyomásra akarják felhasználni, akkor még nyirni is kell. Az itt használt nyirógép lényegében véve gyorsan forgó, spirálisan elhelyezett késekkel ellátott hengerekből áll, melyek egy sima, a szálacskákat kiegyenesítő késnek a segítségével ezeket olló módjára lenyirják. A lenyirt szálakat a géppel eltávolítják és a portékát a kalanderen kisimítják (l. Csinozás). Újabban a fehérítés körül is néhány újítást ajánlottak. Igy Mather-Thompson javaslata szerint a portékát hosszu szalag alakjában forró marólúggal áztatják, mossák s vagonokba rakva egy fekvő kazánba (l. a 4. ábrát) tolják, amelyben nyomás alatt maró nátronlúggal főzik.
4. ábra. Mather-Thompson kazánja.
Egy a kazánon alkalmazott centrifugális szivattyu alulról fölszívja a folyadékot és felülről folytonosan a portékára önti azt. A további eljárás a következő műveletekből áll: Forró vizzel való mosás, klórmészszel áztatás, széndioxiddal kezelés, mosás, szódaoldattal áztatás, mosás, klórmész-oldattal áztatás, széndioxiddal kezelés, mosás, savítás sósavval, mosás és kikészítés. Az erre használt készülék rajzát az 5. ábra mutatja. Lunge zürichi tanár a savításra ecetsavat ajánl, melynek előnye az, hogy a portékát nem roncsolja. Fehérítenek elektromos úton is. Ez az eljárás azon alapul, hogy fémkloridokat az elektromos árammal felbontanak, s igy klórt nyernek (Hermite processzusa).
5. ábra. Mather-Thompson fehérítő berendezése.
A festésnél követendő eljárás különféle lehet. a) Olyan festékesben festik, mely a pác mellett a festőanyagot is tartalmazza. Igy festik p. feketére rézgáliccal és kékfával. b) Előbb a festőanyag oldatában áztatják, azután külön fürdőben pácolják. Ez a módszer jól alkalmazható a P.-nak barnára festésénél katechuval. c) A P.-ot pácolása után festik. Ez a legjobb eljárás. A P.-ot minden alakjában, mint a laza P.-ot, fonal és szövet alakjában is festik; a festést alapos mosás, illetőleg fehérítés előzi meg, többnyire hideg, de gyakran meleg és forró oldatokban is festik. - Laza P. festése. A nyers, laza P.-ot ugy festik, mint a laza gyapjut; mosása is ugy történik; a viz tulmennyiségének eltávolítására hengersajtókat v. centrifugákat alkalmaznak; szárítási is olyan mint a laza gyapjué.
6. ábra. Fonalfestő gép.
P.-fonalak festése. A P.-fonalakat többnyire kézi munkával festik; a fonalakat sima pálcákon a festékesbe akasztják s időközönkint forgatják. Erre a műveletre gépeket is szerkesztettek. Ilyen gépet l. a 6. ábrán. A gép áll egy fakádból, melyre egy könnyü vasráma helyezhető; ezen vasrámán egy csévesor van megerősítve; a csévék egyik végén fogas kerekeket alkalmaznak. A P.-fonalakat ezekre a csévékre akasztják; a csévék felváltva majd előre, majd hátrafelé forognak. A 7. ábrán olyan fonal-festőkészülék látható, melylyel a láncalakban egymással összekötött fonalakat festik. A fonalakat festés után a facsarótőkén kifacsarják, mossák és szárítják.
7. ábra. Fonalfestő gép.
A P.-szövetek festésére gyakran használják a Mather és Platt cég készítette festőgépet is (l. a 8. ábrát), melyet különösen a szinnyomó gyárakban láthatunk. A) öntöttvaskád, C) motola, D) átlyukasztott gőzcső, E) választófal, F) léc, faszögekkel, melyek a szalaggá összevarrt szövet összegombolyodását megakadályozzák. A portékát a vályu egyik végén bevezetik, a motolán és a folyadékon spirálisan a vályu tulsó végéhez vezetik, ott egy kis henger alatt kihúzzák s vizszintes irányban egy a vályu elülső végén levő másik kis henger alatt elvezetik, ahol a szövet végéhez hozzávarrják. Ily módon hosszu, egymásba visszatérő szalagot nyernek, mely spirálisan az egész vályun végig szalad, a nélkül, hogy megfeszülne, mivel a portéka néhány méterje lazán a folyadékban fekszik. A P.-ot ásványi festékekkel, természetes és mesterséges (kátrány-) festékekkel és festőanyagokkal festhetik.
8. ábra. Mather és Platt festőgép.
A P. festése ásványi festékekkel. Ide tartozik a krómsárga, a vasrozsda (sárgásbarna vasoxid), a P.-ot vasoxidsó-oldatban áztatják, azután lúgba mártják; a mangánbiszter (barna), a P.-ot mangánklorüroldattal áztatják, forró nátronlúggal kezelik s híg klórmész-oldattal oxidálják; berlini kék, a P.-on rozsdát állítanak elő, azután kénsavval kevert sárga vérlúgsóval kifestik.
Jigger festőgép.
A P. festése természetes organikus festőanyagokkal. Kék szinüre festik indigóval (l. Indigó), kékfával, a portékát kékfa-kivonattal festik, melyhez kevés kénsavas rézoldatot adnak. Piros szinüre festik berzsenfával, azután csersavval bázikus aluminiumszulfát-oldatban pácolják s berzsenfa-kivonattal kifestik. Élénkebb szineket az ónpácokkal pácolt P.-on nyernek. Buzérral (Kropp) hasonló módon festenek, mint alizarinnal. Orleánnal a P.-ot az orleánnak szappannal v. szódával kevert forró oldatában festik. Safflorral a P.-ot a festőanyagnak szódával kevert hideg oldatában kezelik, azután a festékfürdőt kénsavval megsavanyítják.
Sárgára festenek sárgafával (ritkán), quercitronnal és a Reseda luteola (Wau) festőanyagával; a timföldsókkal pácolt s foszforsavas avagy kovasavas nátronnal rögzített P.-ot festenek. Curcumával a P.-ot fél óráig 60 °C. mellett a festék oldatában festik.
Barnára való festésre a katechut használják. A P.-ot katechu-oldatban forralják, kifacsarják és azután káliumbikromát-oldatba mártják. A barna szint rendszerint különböző festőanyagok keverékével szokták előállítani. Igy a kékfa-, vörösfa- és sárgafa-oldatok keverékében a csersavval pácolt P. barna szint vesz fel.
Fekete szint nyernek kékfával. A P.-ot valamely vassóval pácolják s utólagosan kékfa-kivonattal kifestik. Gyakran előbb csersavval vagy katechuval, azután vassóval pácolják, a kékfa-oldatot sárgafa-kivonattal, gyakran rézsók oldatával keverik s néha a festett P.-ot káliumbikromát-oldatba mártják, egyáltalában a feketének előállítására sokféle módon járnak el. Hasonló eljárást követnek, ha a portékát szürke szinüre festik.
A P. festése kátrányfestékekkel és kátrányfestőanyagokkal. A kátrányfestékekkel és festőanyagokkal való festésnek a módja függ az illető festőanyag kémiai összetételétől; ha tehát a használandó festék vagy festőanyag kémiai összetételét ismerik, akkor megközelítőleg meg van adva a módszer is, melynek segítségével a rostanyagokat megfestik. A P.-nak kátrányfestékkel való megfestésének igen gyakran alkalmazott módja a következő: A P.-ot előbb tanninnal vagy szömörcével pácolják, ezt a pácot hánytató borkővel rögzítik (kicsapják) s végre az illető festék oldatában kifestik. Igy járnak el különösen azoknál a festékeknél, melyek az u. n. bázikus kátrányfestékek sorozatába tartoznak, azaz az NH2 csoportot egyszer vagy többször tartalmazzák; ilyenek a rozanilinfestékek legnagyobb része (p. malachitzöld, fukszin, a metilviolettek, Viktoriakék stb.), az amidoazofestékek tulnyomó része (chrysoďdin, Bismarckbarna stb.), a ketimidofestékek (auramin), az oxazinfestékek egy része (újkék, Nilkék), a thiazinfestékek (methilenkék), a bázikus indulinek (indofenin B., parafenilenkék), a rhodamin. Ide tartoznak még az akridinfestékek (foszfin, benzoflavin) és az azinfestékek is. Néha a hánytató borkövet faecetsavas vassal, bázikus aluminiumszulfáttal vagy ónsavas nátriummal helyettesítik. Vannak festékek, melyek a P.-on való rögzítésre semmiféle pácot nem igényelnek. Ha ezekkel festenek, akkor a festékesbe rendszerint szódát, szappant, foszforsavas nátriumot, boraxot, glaubersót, szénsavas káliumot, konyhasót adnak. Igy festenek a tolnilenkékkel (amidoazofesték), bizonyos disazofestékekkel (benzobraun), különösen azonban azon, diamidovegyületekből nyert disazovegyületekkel, melyek a benzidin, otolidin, a diamidostilben s egyéb hasonló összetételü vegyületekből származnak. Ide tartoznak p. a híres Kongovörös, a krizaminek, a benzopurpurinek stb., ugyszintén a Cassella-féle diaminfestékek, a primulin és mások. Ezek között az utóbbiak közül van sok olyan, melyek a roston diazotálva (azaz salétromos savval kezelve) olyan diazovegyületeket alkotnak, melyek ugyancsak a roston különböző előhivókkal (aminekkel, fenolokkal) újabb (többnyire tartósabb) szineket adnak.
Az oxizofestékek közül sok olyan van (különösen a β-naftol származékai közül), melyek a roston is előállíthatók. (Graessler, Read Holliday and sons, valamint a volt Meister, Lucius és Brünning festékgyár szabadalma.) A festésnek ezen igen érdekes módja, mely mindinkább tért hódít, lényegében abban áll, hogy a portékát az a- vagy b-naftol lúgos oldatában áztatják s azután a diazovegyület oldatával érintkezésbe hozzák, mire az oldhatatlan festék a roston és annak belsejében lerakódik. A P.-festés legfontosabb módja az, amelynél a portékát előbb valamely fémsó oldatával (aluminium-, vas-, króm-, nikol- stb. sóval) pácolják (l. Pácok) s azután az illető festőanyaggal kifestik. Igy festik p. az oxazinfestőanyagokkal (gallocianin, prune), a nitroso festőanyagokkal és ortokinonoximekkel, az antrakinon festőanyagokkal (p. alizarin), az alizarinsárgával s az eozinnel. A festésnek ez a módja szolgáltatja a legtartósabb szineket. A keletkezett szin függ nemcsak a festőanyagtól, hanem épp ugy az alkalmazott pácsótól is; a festék tehát csak e két tényező együtthatásából származik.
Igy az alizarin (sárga, oldhatatlan test) a következő szineket adja: aluminiumsókkal vöröset és rózsaszint; vasoxidsókkal ibolyaszint és feketét; aluminiumsókkal kevert vassókkal barnát, krómoxidsókkal csokoládébarnát stb. Ha a kelmét a törökveresolajjal is pácolják, akkor a hires törökvöröset nyerik. Az anilinfeketét a roston anilinsóknak oxidációja révén állítják elő. A festés módja az, hogy a P.-ot egy oly festékesben, mely p. 16-20% sósavat (21° Bé), 20% kénsavat (66° Bé), 14-20% nátriumbikromátot és 10% ferroszulfátot tartalmaz. A megfestett P.-ot szappanozzák és utólagosan olyan oldatban, mely ferroszulfátot, nátriumbikromátot és kénsavat tartalmaz, oxidálják. Ez az utólagos oxidáció szükséges, mert ha ezt elhagyják, akkor a portéka megzöldül. Legfontosabb az anilinfeketének a szinnyomásnál való alkalmazása (l. Szinnyomás). A festésnek egy igen fontos módja az indigóval való festés (l. Indigó). A lent hasonló módon festik, mint a P.-ot. Ez a rostanyag azonban a festéket nehezebben veszi fel, mint a P.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
