Pályaszámítás,
Pályaszámítás, ama számolási eljárások összessége, melyek segítségével valamely bolygó, üstökös, hullócsillag vagy kettős csillag helyzetmeghatározásaiból annak pályaelemeit vezethetjük le. Ha az égi test tömegét figyelembe veszszük, melyet más úton kell meghatározni, de melyet a Napé mellett majdnem mindig el is hanyagolhatunk, a mozgás teljes ismeretére 6 elem szükséges, s természetes, hogy a teljes megoldás ugyanannyi megfigyelési adatot kiván. A csillagász csak helyzetet tud pontosan megfigyelni, azaz a bolygó rektaszcenzióját és deklinációját meghatározott pillanatban és ezért 3 teljes megfigyelés szükséges s általában véve elegendő is a P. eszközlésére. A nehézség csak abban áll, hogy az észlelt adatok egyetlen távolságát sem, hanem csak irányokat tartalmaznak, s hogy a meghatározandó ellipszis nagy tengelye, melytől utolsó elemzésben minden távolsági adat függ, kettős alakban fordul elő: egyszer mint tényleges vonalas távolság, másrészt a Kepler-féle harmadik törvény értelmében mint a bolygó közepes napi mozgása. Mivel a bolygó keringése a Nap körül periodikus jelenség, ez utóbbi adat trigonometriai függvények argumentumában fordul elő, s ezért a megoldandó feladat transcendens, tehát csak próbálgatások által megközelíthető. E próbálgatások különben egyenlő viszonyok között annál gyorsabban vezetnek célhoz, minél közelebb áll a pálya a körhez. Ezért ismerték a nagy bolygók pályaelemeit elég jól már az elmult században is, mig az apró bolygók - melyek elseje e század legelső éjjelén fedeztetett fel - nagy excentricitásuk folytán egészen új számolási eljárásokat követeltek, melyeket Gauss Theoria motus corporum coelestium in sectionibus conicis solem ambientium halhatatlan művében állapított meg s a Ceresre alkalmazott, mely első asteroid Gauss nélküli bizonyára ismét elveszett volna. Az üstökösök parabolikus pályáira már jóval előbb (1796) Olbers adott lényegében ma is használatban levő módszert, Abhandlung über die leichteste und bequemste Methode, die Bahn eines Kometen zu berechnen c. művében. Röviden előadva - mert a problema hosszadalmas matematikai kifejtések nélkül teljességében ugy sem érthető - a P. menete a következő: Az észlelt rektaszcenziók és deklinációk megszabadítva a levegő sugártörésének befolyásától, ugy számíttatnak át, mintha a megfigyelő a Föld középpontjából észlelt volna; azonkivül tekintetbe jön az aberráció, precesszió és nutáció befolyása, s azután átváltoztatjuk a helyzetmeghatározást az ekliptikára vonatkozó hosszuságokra és szélességekre. A Kepler-féle első s második törvény értelmében fő feltétel, hogy a három helyzet a Nap középpontjában átmenő síkban feküdjék s ellipszisnek legyen három pontja; továbbá, hogy a három megfigyelés között a bolygó vezérsugara (radius vector) által súrolt területek (elliptikus szektorok) a megfigyelés időközeivel arányosak legyenek. A még ismeretlen szektor helyébe a két vezérsugár és e szektor húrjából képezett háromszöget téve, kiszámíthatjuk a radius vectorok viszonyát és ezek egyikének próbálgatva választott értékével a többi elemet mind. Ezek ismerete után a háromszög helyett most már az elliptikus szektor tehető; ismételve a számítást más, a valósághoz közelebbálló vezérsugarat kapunk, amelyek javított elemek levezetéséhez szolgálnak. Igy ismételjük a számítást, az először feltételesen felirt vezérsugár értékét folyton a pontosság tetszőleges fokáig javítván. Ha több mint három megfigyelésünk van, mi különösen az ugynevezett végleges P.-oknál fordul elő, akkor a kikerülhetetlen észlelési hibák tekintetbevételével számíthatjuk a legvalóbbszinü pályát, és végül a P.-t azon háborgó befolyás tekintetbevételével is kell végeznünk, melyet a többi bolygó vonzása gyakorol.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
