Oszlop
Oszlop, kőből, fából vagy vasból egy v. több darabban készült, egyenesen álló, építészetileg többé-kevésbbé gazdagon képzett alátámasztása valamely függőleges nyomással biró tehernek. Ha a súlyt a teherhordó talajnak minél kisebb területére akarjuk átvinni, vagy az O.-ok mögött minél több világosságra vagy levegőre van szükségünk, akkor az O.-okt vasból készítjük. Emlékszerü építményekben, melyek alkatrészeinek a lehető legnagyobb állóságot, tartósságot és biztosságot kell formailag is kifejezniök, az O.-ok kőből v. kőutánzatokból készülnek, mig ideiglenes jellegü építkezéseknél a faoszlopokat alkalmazzuk. Az O. a fa törzséhez hasonlóan, mely bizonyára első volt az O. funkcióihoz hasonló szolgálatokat teljesíteni, legtöbbnyire hengeralaku, ritkábban sokszögü vagy quadratius; ez utóbbiakat inkább pilléreknek hivjuk. A különböző építészeti stilusok az O.-ot különfélekép képezték ugyan ki, de lényegileg majd mind megegyeznek abban, hogy az O. alakjának a teherbiróságot kell kifejeznie, felső részében a tehernek átvételét, alsó részében pedig annak a talajra való szétosztását jeleznie. Ezek szerint a legtöbb O.-nak egy többé-kevésbbé nyulánk törzse, a terhet átvevő díszesebb feje é azt a talajra szétosztó, alul kiszélesedő lába vagy talpa van. Az O.-láb néha egyes - még kifejlettebb - stilusoknál is hiányzik (p. a görög-dór stilusnál); ezt az alul erősen kiszélesedő O.-törzs pótolja. az O.-nak és alkatrészeinek arányait a teher nagysága, az alátámasztásoknak egymástól való távolsága, végre az egyes stilusoknak formaérzéke határozza meg; a görög, római és renaissance művészet O.-ainak arányait, annak alkatrészeinek elnevezését stb. l. Oszloprendszer.
Az egy törzsből vagy több összekötött fatörzsből álló alátámasztások alakjából kölcsönzi az O. első formáit. Ezt tapasztaljuk már a legrégibb egyiptomi, indiai, persa építészetben. Az egyiptomi Beni-Hassanban talált, sziklába vájt O.-ok talán a legrégiebbek, melyek reánk maradtak; barázdált hengeralakuak (l. 1. ábrát),
1. ábra. oszlop.
láb és fej nélkül, ez utóbbit az architravnak egy kiugrása pótolván. Később az eygiptomi O.-ok egy széles, táblaalaku lábat, befejezetül egy Hathor-főt kapnak (l. 2. ábrát),
2. ábra. Oszlop.
mig a teljesen kifejlett építészetben (l. Építészet, az egyiptomi építészet képmellékletét), az O.-fők lotuszvirág- vagy bimbóalakuak, lábuk azonban mindig esetlen marad. Az egyiptomi építészet a faoszlopokból kölcsönzött formákat csakhamar átgyúrta kőanyagához megfelelően, mig az ind és persa építészet jobban konzerválja a fához illő reminiszcenciákat. Az ind O.-ok esztergályozott tagozatokat mutatnak és a persa építészet O.-ainak nyulánk formái, éles tagozatai szintén famintákra utalnak. A görög építészet az, mely az O.-ot a legnagyobb tökélylyel képezte ki és annak a kőanyaghoz illő legszebb formákat adta, annyira, hogy majdnem valamennyi utána következő építészeti stilus vagy egyszerüen átveszi a görög O. formáit, vagy legalább alakításának princípiumait. A dór építészeti stilus (l. Építészet) még, amint föntebb említettük, nem ad O.-ainak lábat, de azokat felületükön élesebben barázdázza, és O.-főiben máér a legnagyobb művészettel fejezi ki a teher átvételének funkcióit. A jón stilius O.-ai a legkecsesebbek; O.-főnek nagy értelemmel alkalmazott ruganyos volutái, O.-lábainak ugy a törzshöz, mint a talajhoz simuló gyönyörü tagozatai a legszebbek, amit e nemben az építőművészet alkotott. A korintusi stilus általában a jón elveket követi, akantuszlevéllel és volutákkal gazdagon díszített O.-fői szépségben még az előbbieket is fölülmulják. A római építőművészet a görög O.-okat még gazdagabban képezi ki (l. Oszloprendszer), a törzseket virággal, levéllel díszíti, meg is csavarja stb. Igen fontos a római építő művészetben az, hogy az az O.-ot mint különálló individuumot beilleszti íves és boltozatos szerkezeti rendszerébe és mint ilyennel inkább díszít, mintsem hord. Igy az O.-ot gyakran egy egész külön piedesztálra, az u. n. oszlopszékre helyezi, a falazatba beilleszti, melyből az O.-ot a szerint, amint átmérőjének felével vagy háromnegyedével ugrik ki, fél O.-nak vagy háromnegyed O.-nak hivjuk.
Az őskeresztény és bizánci építészet nagyban és egészben megtartja az antik O.-ot, csak a boltívek hordására teszi azt alkalmasabbá, ami miatt leginkább az O.-főt alakítja át. A román stilusban végre megszünik az O. egy csupán függőleges súlyu vizszintes födémet hordani. A különböző oldalnyomásu boltozatok, melyek az O. fölött egyensúlyozzák egymást, az O. alakját is megváltoztatják; az O.-fő az oldalnyomások irányának megfelelőleg rézsutos oldalakat kap, a törzs barázdái eltünnek, a láb - a nagy nyomásnak megfelelően - erősen kiszélesedik stb. Végre a csúcsíves stilus az O.-ot mint olyant egészen fölhagja; csak pilléreinek ad az O.-hoz hasonló alakot, azoknak nagy tömegét ugy tagolván, mintha azok egész oszlopkötegeket vagy oszlopnyalábokat alkotnának. A renaissance építészet ismét a római O.-ra tér vissza, annak egyes részletein, az alátámasztások ritmusán stb. változtatván; nevezetesebb újítást azonban nem tett. A faoszlopok inkább quadratikusak és anyaguknak megfelelően nyulánkak, egymástól nagyobb távolságuak. Tagozásukat az északi (svéd, norvég) vagy hegyvidéki (svájci, tiroli stb.) népek képezték ki az anyaghoz legmegfelelőebben. A vasoszlopok használata még sokkal újabb keletü, semhogy azoknak formái művészileg határozottan megállapíttathattak volna. Az alkotásnak itt még nagy tere van és minden jel oda mutat, hogy nemsokára itt is az anyagnak megfelelő és helyes formákat fogunk teremteni. - O. a fizikában, l. Galvánoszlop; a katonaságnál, l. Csapatoszlop és Menet.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
