Nemzeti zene, a zenének oly elágazása, amelynek alkotó elemei csak bizonyos nemzet érzelmi, vérmérsékleti s kedélyi sajátsági feltüntetésére támaszkodnak. Hogy a N. sajátsága legkiválóbban a népdalokban és tánc-ritmusban nyilaktozik: ez a dolog természetéből folyik, mert minden nemzet lelki világába ezek engednek meg legitsztább betekintést s mert ezek tükrözik legélesebben vissza a különböző nemzetek érzelmi elhajlásait. Innen van, hogy egészen más dallami s ritmikai sajátságokban nyilatkoznak meg a szláv néptörzsek népdalai és tánc-zenéje, mint a román vagy germán népfajokéi. Viszont ezektől is egészen más elemekre támaszkodnak a keleti népfajokéi, melyek a nélkül is egészen különböző hangsor, harmonia és ritmikára támaszkodnak. A N.-k sajátságaira nagy befolyással voltak mindig az illető nemzetek életviszonyai, politikai s társadalmi fejlődése, küzdelmei, vallási szertartásai, sőt még az éghajlat, kormányforma is, mely alatt keletkeztek s fejlődtek. A déli nemzetek N.-jében, minők az olaszok, franciák, spanyolok, azért találunk több lágyságot, derüt s dallami bájosságot, mint a zordabb éghajlatu északi népekéiben, melyben tulnyomóbb a komolyabb szin s a fájdalmas melankolia. Az is lényegesen befolyásolta a N.-k fejlődését, hogy egyik vagy másik az általános zenének minő fejlődési stádiumában fejlesztette a maga N.-jét. Igy p. a német s általában a germán N. már a nyugateurópai zenerendszerre támaszkodhatott, mig a román népfajoké a régi görög s utóbb az erre támaszkodott ős keresztény zene ingatag elemeiből fejlődött ki. A kevésbbé művelt s a civilizáció áldásaiban sokkal későbben részesült népfajok N.-je azért viseli magán a kevésbbé leszűrődött plasztikát és sokkal több őseredetiségi jelleget tüntet fel, mint a műveltségben korábban részesült népfajoké. A magyar N.-t l. Magyar zene.