Lantosok,
Lantosok, a régi magyar énekmondók egyik neve. Szinonim nevek: jokulátor, kombilátor, igric, regős, kobzos, hegedős, lantos. Ezek közt a viszony a következő. Ioculator volt minderre az egyetemes latin név; e szó általában véve énekmondót jelentett, okleveleink rendesen e néven említik őket. De ez volt egész nyugaton is a közös latin név ama különféle nemzeti nevekre, melyekkel a németek, franciák, olaszok stb. nevezték énekmondóikat. Az énekmondók (jokulátorok) a középkorban nálunk is szervezett testületet alkottak, tehát némikép bizonyos műköltészetet képviselhettek a népköltéssel szemben, aminthogy a modern műköltés kezdői a nyugati népeknél is mindenütt a jokulátorok voltak. Nyomok vannak rá, hogy Árpád királyaink korában a jokulátorok egy időben a királyi udvartartás kiegészítő részét tették, jelesül a tatárjárás előtt egy darabig. Eltartásukra jószágok, falvak voltak rendelve. Hogy mióta tartott a királyi udvar ilyen mulattató rendet, azt nem lehet tudni, talán nyugati udvarok példájára szervezték e rendet az udvarnál, p. Imre király idejében, kinek udvarát a hires Peire Vidal troubadour is meglátogatta. E királyi jokulátorok testülete a tatárjárás után hanyatlik; egyrészt az utolsó Árpádok alatt szegényül az udvar s a királyok eladományozzák a jokulátorok ellátására rendelt jószágokat is, másrészt az Anjouk alatt a humanizmus lesz ellensége az intézménynek, és 1347. eladományozza a király a Pest vmegyében fekvő Regtelök nevü alapítványukat is. Ugy látszik, a királyi udvartól elszéledve, a hatalmas oligarkák udvaraiba húzódtak, akik szintén adományoztak nekik telkeket. Céhük a XIV. sz.-tól felbomlik tehát és csak egyes énekmondók szerepelnek, de elég nagy számmal. Thuróczi idejében sok énekmondó van, Mátyás asztalánál is énekeltek. Leginkább a XVI. sz.-ban ér véget ez énekmondók divata, akik az éneket hangszerrel kisérik, tehát zenészek is. E jokulátoroknak különben inkább csak főfoglalkozása volt az ének és a zene; sok más látványossággal is mulattatták uraikat és közönségöket, s egy részük, kivált később, éppen nem állt tekintélyben. Az énekmondók magyar neve többféle. 1219-ben, 1347-ben regős-t találunk, ami nyilván a. m. regés, az énekök tárgyául szolgáló epikai anyagról. A kobzos és a hegedős név a hangszereikről van véve. Mind a koboz, mind a hegedő húros hangszer volt (XI-XIII. sz. óta); mind a kettőt, ugy látszik, pengették, mert a nyirettyüs hegedüt inkább lengyel hegedünek nevezték őseink. Mind a két szó eredeti lehet, amennyiben nincs rokonuk a nyugati nyelvekben. A kobzos előfordul 1326. és 1364., a hegedős 1437. (névvel együtt: hegedés Simon) és 1499. (György hegedős); de ugyanez latin néven már 1358. előfordul: fyellator (violin-játszó). Az igric szó is elég sűrün előfordul 1244 és 1451 közt; latinul ezt is: joculatornak mondták. A szó különben szláv eredetü és hangszeren játszót jelent s a királyi igricek inkább zenészek lehettek, mint énekmondók. Ez a név helynevekben maradt fenn (Zala és Borsod vármegye, Erdély), az oklevelek az illető helyeket a királyi jokulátorok birtokainak említik. A regések nevét a Regtelök helynév őrzi. Combilatornak (együtt mulató) a regéseket egy oklevelünk nevezi 1347-ből. Mikor a reformáció elterjedésével a német hatásnak oly tág kapuja nyilt hazánkba, a nyugati lant kiszorította a kobozt és a hegedőt, s a XVI. sz.-ban a művelt, literatus énekszerzők már L.-nak nevezték magukat (p. Tinódi) és a hegedősök osztályát lenézték, azok alkalmasint az alsóbb néposztályok mulattatására sülyedtek és tekintélyök is megapadt. Végre a könyvnyomtatás és irás mind általánosabb elterjedésével a L. is kimentek divatból, mert a költemény már nem a hangszer mellett, hanem a papiroson, dallam nélkül született meg.
Az énekmondók tárgyairól is vannak némi nyomaink. Leginkább alkalmi énekeket és epikai dalokat mondhattak. Béla király Névtelen jegyzőjénél olvassuk, hogy Árpádnak Etelvárba bevonuló népe előtt a kobzok és sípok édes hangja és az énekmondók mindenféle éneke zengett. Ez az adat Árpád korára nézve ugyan nem hiteles, de akaratlanul is az a Névtelen jegyző korára. Ez énekek alkalmi tárgyuak lehettek. Később, a XV. sz.-ban énekeik voltak Zách Klára, Kis Károly, Kont és társai történetéről, versbe szedték Zsigmond dolgait, a kenyérmezei diadalt. Tekintve azt, hogy a históriás énekek lantos szerzői, p. Tinódiák, éppen mint egykor Anonymus, lenézték ez énekmondók «hazug csácsogását», azt kell következtetnünk, hogy e lantosoknak történeti hűségre törekvő, józan, prózai irányával szemben a hegedősök költői szabadsággal alakították tárgyaikat. Egy leleményöket éppen Tinódi tartotta fenn Zsigmond krónikájában, a Tar Lőrinc pokoljárásáról szóló mondát. «Énekben hallottam, vagy volt, vagy nem volt», mondja Tinódi. Ez a monda is olyan invencióra és humorra mutat, aminő a lantos krónikásoknál szokatlan. A fenti tárgyak is olyanok, hogy költői feldolgozásra alkalmasak; alighanem hegedős-balladából maradt fenn a két sor: Balázs öld meg a királyt, Neked adom Gimes várát. Általán a hegedősök jobb költők lehettek, mint tudákosabb utódaik és kiszorítóik, a L. V. ö. Sebestyén Gyula, Adalékok a középkori énekmondók történetéhez (különnyomat a Philol. Közlönyből és az Irodalomtörténeti Közleményekből). Ugyanazt megirta Horváth Cyrill a Beöthy Képes Irodalomtörténetében I.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
