Lakóház
Lakóház (l. a mellékelt képet), általában minden épület, amely egyeseknek, egy vagy több családnak állandó tartózkodó helyéül szolgál. Szorosabb értelemben a polgári (közép) osztály épített otthona.
MAGYARORSZÁGI LAKÓHÁZAK.
A L. alakulása az emberi művelődés történetében természetszerüen a legnagyobb változatosságot mutatja, ugyszintén változott és változik a L. megjelenése az egyes földrészek, országok, vidékek speciális viszonyai szerint. Nevezetesen döntő befolyása van a L. alakjára a különböző népek életmódjának, amely a lakás berendezésével, a szobák egymásutánjával, csoportosításával, lakosztályokkal (appartement) szorosan összefügg. Az emberiség gyermekéveiben lakóhelyül szolgált kunyhókat, barlangokat nem említve, az ókor kulturállamainak L.-ait irjuk le, amelyek az épület elnevezésre igényt tarthatnak.
A khinaiak építették az első lakóházakat, amelyek ősidők óta alig szenvedtek változást. L.-uk egy nagy közös vagy fogadótermet, továbbá egy kisebb dolgozó szobát és egy hálószobát foglal magában. Konyha és szolgaszemélyzet hátul talál helyet, ahol szinte el van rejtve a kis kert és ahova belső folyosó vezet. Az említett lakóhelyiségek ugyanegy L.-ban ismétlődhetnek, még pedig mindenkor hosszu, egyenes vonalban csatlakozva egymáshoz. Utcára néző nyilásai csakis a boltnak vannak, amelyben keskeny kis lépcső vezet a felső emeletre. Az emelet a női lakosztályok vagy pedig raktárak céljainak szolgál. A tetőzetet rendszerint bambusznádból készítik, két végén felhajló gerinccel. Második emelete ritkán van a khinai L.-nak, s sohasem foglalja el az egész beépített területet. A belső helyiségeket apró udvarok világítják, melyeket márványlapokkal vagy téglákkal burkolnak. A díszítést fantasztikus fafaragványok, sárkányok, virágok, csengettyük és mindenféle cikornyák alkotják. A falakat vakolják, festik vagy porcellánlapokkal födik. A szobák belsejét gazdagon díszített selyemtárgyak, himzések, lámpák dekorálják.
Az egyiptomi L. cak nagy városokban ért el két emeletnél nagyobb magasságot. A tulajdonképeni lakás az emeletet foglalta el, mig a földszintet raktárak és szolgalakások számára használták fel. Az épületek anyaga fa és tégla. Az emeletbeli nagy fogadóteremhez gyakran vezetett külső lépcső az utcáról. A tetők helyét terraszok pótolták, amelyeket könnyed deszkafödél védett meg az esőviz ellen. A gazdagabb L. padozatát szőnyegek borították, falait sztukkó díszítette, mennyezetét festett és aranyozott fagerenda képezte. A nők lakosztályai a legfelsőbb emeletet foglalták el s az utcára néztek; kis ablakaikat rácscsal és szines üveggel látták el. Igen csinos motivum az itt alkalmazott kicsiny erkély.
Persiában, valamint Ázsia legtöbb népénél csupán az előkelők laktak rendesen megépített házakban; mig a köznép nyomoruságos viskókban tengődött, addig az előkelő osztály a legnagyobb fényűzést fejtette ki. A L. két teljesen elkülönített részből állott, melyek egyike a házigazdának, másika az asszonyoknak és a családtagoknak szolgált tartózkodóhelyül. A két rész között terül el a nagy udvar, melyet szökőkutak élénkítenek.
Az indiai L. középső nagy termét négy kisebb nyilt csarnok övezte, amelyek a négy égtáj irányában helyezkedtek el, ugy hogy egyikök felé minden időben hűs levegő áramlott. A pincehelyiségek szintén menedékhelyül szolgáltak a nappali nagy meleg elől, mig éjjente a felső terrászon tartózkodtak. A termeket pamlagokkal, szökőkutakkal, virágos vázákkal tették lakályosakká.
At ó-görög L. női és férfi-helyiségei ugyancsak el voltak különítve. Homero idejében a férfi-lakószobák (andronitis) a földszintet, a női szobák az emeletet foglalták el. Később mindkettőt a földszintre helyezték, nagy kényelemmel berendezett fürdőszobák által választva el egymástól. Az alaprajzi elrendezés tipusa szerint a középső kapu kis előtérből (propileon) nyilt a bejáróba, ahonnan a nagy udvarba (aula) értek, melyet három oldala felől oszlopos folyosó övezett. Az udvar közepén rendszerint Zeus oltára állott; jobbról-balról ebédlők, hálófülkék, cselédszobák, éléskamrák, raktárak nyiltak az udvarról, melyeket ajtók világítottak be. Az udvar előtt voltak az utcára néző üzlethelyiségek, hátul, az udvar mögött pedig a nagy terem (prostas) képezte a hálószoba (thalamos), társalgó- vagy leány-szoba (amphithalamos) s a cselédség dolgozó folyosója (mesaulos) központját. A görög L. csarnokait enkausztikus festményekkel (l. Enkausztika), festett, aranyozott és faragott famennyezetekkel, festett vázakkal, műtárgyakkal, bronz-triposzokkal díszítették. A thalamosban halmozták össze a legbecsesebb tárgyakat, a keleti szőnyegeket, kandelábereket. Az épület fölött elterülő terrászt korlát szegélyezte.
A római L. tipusa nagyon eltért a görögétől, már azért is, mert a férfi- és női lakosztályok elkülönítését a rómaiak nem ismerték. A gazdagok L.-ainál a helyiségek két udvar körül csoportosultak. Az első udvar az atrium (l. o.). A második udvar a perisztilium és szomszédos helyiségei az intim családi élet otthonai voltak. A római L.-ról biztos tudomásaink csakis Pompeji és Herculanum ásatásai óta vannak, e maradványok azonban kivétel nélkül az első római császárság idejéből származnak. Az utcáról a kapubejárón (ostium) keresztül jutunk a hosszu és keskeny előtérbe (prothyrum), innen pedig a derékszögü négyszög alapalaku udvarba (atrium), melynek közepén a vizmedence (impluvium) fogja fel a beömlő esővizet. Az utcára több bolt nyilik. Az atrium körül vendégszobákat, szolgahelyiségeket, kamrákat helyeztek el. Az atrium hátsó végében a tablinium kapcsolja össze az első udvart a másodikkal. A tablinium nagy nyitott terem, melyben a családi levéltárat, az ősök arcképeit őrizték. Lehet, hogy itt is étkeztek. A tablinium két oldalán fogadószobák, képtárak helyezkedtek el. A második udvarban, a perisztiliumban rendszerint díszesen kiképzett oszlopok vették körül a kis kertet vagy szökőkutas vizmedencét. E körül csoportosultak a lakószobák, a nagy szalon (oecus), az ebédlő (triclinia), a könyvtárak, fürdőszobák. Az előszobákban (procoeton) rabszolgák (cubicularii) képezték az őrséget. Voltak nappali, éjjeli, nyári és téli szobák. A felső emelet (ha volt ilyen) ebédlőket és szolgaszobákat tartalmazott (cenacula). A lakószobákat egyszerüség jellemzi, világosságot kicsiny ablakokon keresztül nyertek. A közös termek azonban, különösen az oecus és a tablinium kiváló díszt öltöttek a gazdagok L.-aiban; a falakat gazdagon festették, a mennyezeteket fafaragványnyal, aranyozott, sőt elefántcsonttal kirakott ráblákkal díszítették. A rómaiaknak voltak már bérházaik is, amelyeket a családi lakóháztól (domus) eltérően, insulae névvel jelöltek és amelyek feljegyzések szerint hét emelet magasságát is elérték.
A román L. eleinte nagyjában megtartotta a római L. diszpozicióját; később a L. utca felőli része mindinkább nyert jelentőség dolgában, a lakószobákat az atrium köré csoportosítják, mig a perisztilium melletti helyiségek a fényűzés céljainak szolgálnak; az utcai ablakok méretei nagyobbították. A középkori L. földszinten lévő utcai szobájában tartózkodott a család. E szobába rendszerint feljáró lépcsők vezettek az utcáról. A szoba mögött van az étkező v. konyha és a keskeny csigalépcső, melyen az emeletbeli helyiségek érhetők el. A hátsó helyiségeket belső udvar világítja, amelyre gyakran több L. udvari helyiségei nyilnak. A gotikus stilirány keletkezésével egyidejüleg (a XII. sz. második felében) a kereskedők L.-ának földszinti szobája helyét a bolt foglalja el, amelyet elől az utcára, hátul pdig az udvarra néző ablakok világítanak be; az udvar elválasztja a konyhát és szolgálati helyiségeket az üzlettől és a lakószobáktól. Az öszszeköttetést keskeny arkád-folyosó képezi. A földszintet keskeny egykaru lépcső köti össze az emelettel. A L. elrendezése csaknem egész Közép-Európában kisebb eltérésekkel egyforma volt. A keskeny méretü L.-ak alaprajz-tipusa, amelyen a renaissance építészeti formák sem változtattak lényegesen, nálunk is feltalálható némi változtatással. Különösen a Szepességben maradt fenn néhány jellegzetes példa, melyek külső megjelenés dolgában magyar különlegességet képeznek. Belgiumban és Hollandiában a mai napig fentartotta magát a középkori L.-ak keskeny méretü elrendezése. Az ily házak egyetlen család lakóhelyiségeit foglalják magukban, és rendszerint mély telken állanak.
Olaszország L.-elrendezése mindvégig a római L. rendszeréhez való ragaszkodás jellegét viseli. Különösen látjuk ezt a renaissance L. nagyszámu példáin. Ezek változnak Itáliának egyes vidékei szerint. Reánk nézve különösen a genovai l.-nak van nagyobb jelentősége, amennyiben fővárosunk számos L.-a kétségtelen jeleit mutatja a genovai minta hatásának. Genovában az atriumot megtartották, oszlopokkal vették körül. A perisztilium már csak nagy ritkán található, de megvan ez is egyes nagy palotákban. A felső emeletekre tágas kétkaru boltozott lépcsők vezetnek. Különösen jellemzi a genovai l.-at a lépcsőknek és a toscanai oszlop-állásoknak szép hatásu pazar elrendezése. Az építészet e motivumait a talaj nagymérvü emelkedése miatt használták fel. A firenzei nagy palazzóknál, ugyszintén a milanói, veronai és genovai L.-nál az arkád-udvar egyaránt nagy szerepet játszik. Változatokat különösen a lépcsők elrendezésében találunk. Az udvar nagy jelentősége csak Velencében csökken, ahol a viztől elhódított szárazföldet lehetőleg beépítéssel aknázták ki.
Angolországban a l. teljesen önálló irányban fejlődött. már a XII. sz.-ban megvolt az angol L. tipikus hall-ja, nagy terme, mely valamennyi emeletsor magasságát átfoglalta és amelyet famennyezettel, utóbb karzatokkal láttak el. Ablak fölkéibe üléseket helyeztek, belsejében falépcsők kötötték össze az emeletsorokat. Később a XIII. sz. XIV. sz.-ban várszerüen képezték ki az angol L.-at, tornyokkal, árkokkal, felvonó hidakkal látták el. A középkori karakter dominált az angol L.-ban csaknem napjainkig. A szabadon álló L. alapalakjának szabálytalansága feltünő. Mindenütt ki-beszögellések, a helyiségek mintegy rendszertelenül látszanak egymás mellé sorakozni, beható megszemlélés után azonban látjuk, hogy az elrendezésben a legjózanabb életfelfogás nyilatkozik meg; a helyiségek egymásutánja a legmesszebb menő kényelemszeretet igényeinek teljesen megfelel. Az összes lakószobák a hall körül csoportosulnak; jellemző az a csaknem aggodalmas gond, amelylyel a szolgálati helyiségeket és a konyhát a lakószobáktól elválasztják, utóbbit azonban mégis lehetőleg könnyen hozzáférhetővé teszik. Újabban e helyiségeket külön épületekbe is szokás beosztani és födött folyosó által kötik össze a L.-zal.
A német L., a középkori nagy városok keletkezésével nyeri a gotikus L. jellegét. Alaprajza nagyjában megegyezik a franciáéval, ellenben architekturája nemzeties irányban fejlődik. A kapuk két oldalain üléseket, az emeletbeli nagy terem ablakai mellé díszes erkélyeket készítenek. A tetők rendszerint igen meredeken emelkednek, az oromzat (Giebel) igen gyakran ismétlődik. Sok helyütt kiváló szerepet játszik a fa mint építőanyag. Később szabadon álló német l.-aknál előtérbe lép az angol hall-nak megfelelő lépcsőcsarnok (Diele), amelyet nappali tartózkodásra használtak és használnak manapság is nagy előszeretettel.
Franciaországban a gazdag polgárok L.-át a XVII. sz. óta gyakran építik két udvarral, a szolgálati és a díszudvarral (basse cour és cour d'honneur). A kandallókat gyakran támasztják az épület külső határfalainak, miáltal a kémények nem metszik át a tetőszerkezetet (mint nálunk), hanem rendszerint oromfalakkal szabadon emelkednek a tetőzet fölé. Az ily szabadon emelkedő kémény nagy tömegét művészi alakban képezték ki az előkelők L.-ainál.
A nagyvárosok drágasága és azzal szemben lakosságának kevésbbé vagyonos volta következtében keletkeztek a modern bérházak, amelyeknek általános elrendezése nagyjában megegyezik az egész kontinensen, csupán egyes kisebb jelentőségü helyi sajátosság okoz némi eltéréseket. Általában Páris, London, Berlin, de még Bécs bérházainál is szabály, hogy minden lakásnak külön-külön, vagy legföljebb 2-3 lakás csoportjának legyen saját feljáró lépcsője. Másként alakultak a bérház-viszonyok Budapesten, ahol a nyilt folyosó képez különlegességet. A jelen század első felében, amidőn a főváros utcái még igen szűkek és egészségtelenek, a telkek pedig aránylag olcsók voltak, szokatlanul nagy, levegős udvarokkal látták el a bérházakat, amelyeknek emeleteire szabadon függő, rendszerint háromkaru lépcső vezetett. Mai nap is láthatók ily ó-divatu házak, melyek udvarait valóságos raktárakul használták a kereskedők. A hazai ipar fellendülésével, a város fejlődésével s a telkek drágulásával egyidejüleg a nagy udvarok mindinkább ritkulnak, a bérház-építkezésben követik a genovai palazzók mintáját. A főlépcsőt többnyire kétkaruan készítik, a karokat mindkét oldalon aláfalazzák és emelkedő keresztboltozatokkal boltozzák. Csakis a nyilt folyosó, melynek útján valamennyi lakás megközelíthető, marad meg továbbra is. A főlépcsőn kivül még csak egyetlen melléklépcsőt készítenek a nagyobb házakban is. A nyilt folyosó az udvart három oldalról szokta környezni, mig a negyedik (utcai rész) felől ismét a genovai mintáról vett arkádfolyosó képezi az udvar lezárását. Általános elrendezés szerint az utca felől két sorban (traktusban), a többi három (beépített) oldalnál pedig egyetlen sorban helyezik el a lakószobákat. A szobák rendszerint nem tulnyomó számuak, de igen tágas méretüek. Az előszobák egy vagy két utcai szobába nyilnak, mig a Németországban divó elrendezés, mely szerint az előszoba homályos folyosó által kiegészítve minden lakóhelyiségbe nyilik, a ritkaságok közé tartozik. A fővárosi bérházak építő stilusában az említett genovai, továbbá az u. n. bécsi és a német renaissance ízlés tükröződik vissza. A régibb házakat az antik, helyesebben empire és bécsi barok stilusban képezték ki. Újabban imét a barok-formákat karolják fel, amelyeket örömest elegyítenek antik és olasz renaissance motivumokkal. A magyar főváros L.-aiban nem találjuk semmiféle nemzeti vonás kifejezését, de igenis a vidéki gazdák L.-aiban, különösen pedig az u. n. székely házban (l. a képmellékleten a kalotaszegi házat). Utóbbit főleg a nyitott tornác jellemzi, melyhez hasonló elrendezés egész Európában nincsen.
Eredetileg tisztán fából építették a székely házat, de a szászok példája a kőházat is gyakorivá tette. Alaprajza hosszukás derékszögü négyszög, melynek keskeny oldala az utca vonalában fekszik. A faház fala egymásra rakott hengeres v. négyszögesre nagyolt gerendákból áll, melyeket a sarkon átlapolással kötnek össze. A nyilások sasfáiba becsapolják a gerendákat. A gerendafalat sárral vagy vakolattal tapasztják be. A tető kontyfödél-, néha csonka kontyfödél-alaku; nyereg-alaku tető nem fordul elő. Az alapfalak kevés terméskőből készülnek. Az utca felől kis előkert, az udvar kerítésén pdig a rendkivül jellegzetes székely kapu csaknem kivétel nélkül megvan. A háznak udvar felőli hosszoldalán 1,20-1,50 méter széles tornác van, melyet a nagy tető eresze átföd és amelynek különös díszét az egy gerendából szépen faragott karcsu faoszlopok képezik. A tornác előkert felőli részét kivágott deszkarácscsal zárják el, miáltal az eresz elzárt és mégis szellős előcsarnokká válik. Ide nyilnak a szobák és kamra ajtói. A székely háznak keleti eredete kétségtelen. Persiában manapság is látható oly eresz, melyet elől két oszlop tagol háom részre, csakugy, mint némely székely kőháznál. A székely ház alaprajzi elrendezése csaknem az egész ország magyar L-aiban fellelhető, csupán a külső formák változnak, mint azt a Kolos, Hunyad, Jász-Nagy-Kun-Szolnok, Csongrád és Somogy vármegyéből vett ábrák mutatják. (A felvételeket Fittler Kamill építész készítette.) A székely ház belső beosztására nézve jellemző az elrekesztett hálófülke, melyet két méteres, ajtó nélküli nyilás köt össze a szobával. A fülkével szemben szokott lenni a cserépkályha, melynek tüzelőjén «korlátfa» van az üst vagy bogrács tűz fölé függeszthetése céljából. Asztalok, padok, pohárszékek egészítik ki a butorzatot. A mestergerenda alatt lévő kancsós fogasok Európa sok országában honosak és talán svájci eredetüek. A festett virágos fabutor Ázsiából származott hozzánk. A csángó házakon az egész falat mintegy két méter magasságban festett virágos faburkolattal látják el, ugy hogy a meszeslésnek alig egy harmada látszik ki.
A felsorolt L.-aktól merőben elütnek az amerikai L.-ak. Itt röviden négy L.-tipusról emlékezhetünk meg, u. m. 1. a faház (frame), melyet a legnagyobb könnyedséggel állítanak elő egymáshoz szegezett gerendákból, amelyekre drótszegekkel erősítik a deszkaborítást. E házak állékonysága, szilárdsága igen csekély. Gyakran megesik, hogy elszállítják hengeres gerendák gurítása által egyik helyről a másikra. 2. Gazdagok családháza (apartment house), kőből készül, pincéje nincsen, magas földszintjén levő lakóhelyiségeibe - első sorban az angol L.-tól kölcsönzött hall-ba - külső szabad lépcső vezet. Rendszerint keskeny a homlokzata nagyobb mélységével szemben. A kényelemnek csaknem raffinált eszközökkel szolgál. Jellemző a padlástér kihasználása, amennyiben itt tágas, levegős játszótermet létesítenek a gyermekek számára. 3. A bérház (tenement house) rendesen 3-4, sőt 5-6 emelet magasságot ér el Amerikában. Gyakran megesik, hogy 20-30 család öszszeáll és együtt, közös pénzen épített bérházat, amelyben mindegyiknek jut lakása; ily módon tetemesen olcsóbban jutnak lakáshoz, (központi) fűtéshez, villamos világításhoz egyaránt. Ha bérlik a lakásokat, a háziúr betudja a lakbérbe a fűtést, sokszor a világítást is. 4. Égremászónak (sky-scraper) nevezik Amerikában a 15-20 emelet magasságu toronyszerü házakat, amelyek tulajdonképen Chicagóban (l. o.) honosak, bár találhatók New-Yorkban is szép számmal. New-York már nem terjeszkedhetett alapterületben, tehát szükség volt a magasság kihasználására. 60 m. magasságig emelkedő sky-scraper-eit azonban csakhamar tulszárnyalták a Chicagóban emeltek, amelyek elérik a 90-100 méter magasságot s inkább csak különcség csodatermékei ez épületóriások, amelyekben kényelmes liftek közvetítik a forgalmat. V. ö. Huszka J., A székely ház (Budapest 1894); Planat, Encyclopaedie de l'architecture (Páris).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
