Kagylók
Kagylók, a lágytestü állatok egyik osztálya, amelyeket az állatrendszertanban lemezkopoltyusak név alatt foglalnak össze. Kétoldali részarányos, összenyomott testü és fejnélküli állatok; állkapcsuk és nyelvük nincs. Testüket kemény héj födi, amely egy jobb- és egy baloldali kagylóból áll; az egyes kagylókat a háton végigvonuló kötőszalag kapcsolja össze. A kagylókon belül a köpeny következik, amely a kagylókat megfekszi és egyúttal kiválasztja s emelett betakarja a lábat, bélcsatornát s általában az összes belső szerveket. A kagylóhéjak leggyakrabban egyforma nagyok és egyforma öblösek, néha azonban az egyik nagyobb és öblösebb a másiknál s a kisebb ilyenkor kis fedőnek látszik. A kagylóhéjak elzáródásukkor vagy egész szegélyükön érintkeznek egymással, vagy pedig csak bizonyos pontokon. Minden egyes kagylóhéjon a következő részleteket különböztethetjük meg: mellső szegély, alsó szegély, hátulsó szegély és felső vagy záró szegély. A kagyló hosszát a mellső szegélytől a hátulsóig, szélességét az alsó szegélytől a felsőig és vastagságát a kagylóhéjak legnagyobb öblösségében nyert méretek adják. A felső- vagy zárószegély közelében emelkedő kisebb v. nagyobb púpocska az u. n. csigolya (umbo); ez a kagylóhéjnak legidősebb részlete. A csigolya körül egymásra következő vonalak a kagylóhéj növekedési vonalai. A kagylóhéjak belső lapján több bemélyedést találunk, melyeket az odatapadó záróizmok eredményeznek; rendesen két ilyen izombemélyedést találunk, egyes esetekben azonban csupán a kagylóhéjak hátulsó felében. A két izombemélyedés között aztán a kagylóhéj alsó szegélyével párhuzamosan futó egy vonalat is találunk, amely a köpeny tapadásától származik s ez a köpenyvonal. A kagylóhéjak elzáródását az e célra szolgáló u. n. zárókészülék (cardo) eszközli, amelyen rendesen kiálló nyujtványok és bemélyedések vannak, az u. n. fogak és fogbemélyedések s ezek ugy állanak egymással szemben, hogy az egyik kagylóhéj foga a másiknak fogbemélyedésébe illik. A csigolya alatti fog a főfog, de ezenkivül vannak még oldalfogak is, amelyek aztán rendesen olyformán állanak, hogy az átelleni kagylóhéjnak egy fogát maguk közé veszik. A fogak számát képletben is ki lehet fejezni, mikor is középre a főfogak számát teszszük, elül a mellső, hátul pedig a hátsó oldalfogak számait teszszük, még pedig egymás mellé a két ellentétes kagylóhéjét. A kagylóhéjak elzárására szolgál még a ruganyos szalag, amely a csigolya mögött fekszik és vagy külsőleg is látszik, vagy pedig csak belsőleg s ez utóbbi esetben egy csatorában fekszik és porcogós. A zárókészülék harmadik csoportja a záróizmok, amelyeknek működése az állat akaratától függ. A legtöbb kagylónál a száj fölött és a végbél alatt fekvő két záróizmot találunk s ha ezek egyformák, akkor az illető kagylókat egyforma záróizmuaknak (Homomyaria), a pedig a hátulsó nagyobb, akkor felemás záróizmuaknak (Heteromyaria) nevezzük; ha végre a mellső záróizom teljesen eltünik, akkor az illető K. egy záróizmuak (Monomyaria), aminő p. az osztriga is.
A kagylóhéjak három rétegből állanak: 1. egy belső, fénylő, u. n. gyöngyházrétegből, amely egymásra következő mészrétegekből áll (l. Gyöngyház); 2. egy közbelső, mészprizmákból álló porcellánrétegből, melyet a köpeny szabad szegélye választ ki és 3. egy külső vékony, mésztelen, szarunemü rétegből, az epidermisből. A köpeny az egész testet körültakarja, de szegélyei nem mindenütt érintkeznek, igy a láb kibocsátására a hasoldalon egy nyilást, az u.n. lábnyílást formálják; hátsó szegélyén azonban már két nyilást találunk, melyek közül a felsőn a bélsár, elhasznált viz, ivartermények stb. jutnak a külvilágba s ez a kloakanyilás, mig az alsón a lélegzéshez szükséges viz hatol a testbe s ez a kopoltyunyilás. Eme nyilások igen sok esetben hosszú csövekké nőnek ki s ilyenkor aztán szifóknak neveztetnek. A K. egy nagyrésze szifós, másik és kisebb része szifótlan. A test középvonalában a hasoldalon egy húsos kiemelkedést találunk s ez a láb, amely csak igen ritkán hiányzik, megnyulhat és megrövidülhet, az előbbi esetben aztán messze kiállhat a köpeny és a kagylóhéjak alól s igen különböző formáju lehet. Igen fontos és egyedüli helyváltoztató szerv, amelynek segélyével a K. az iszapban v. a homokban mászkálnak, sőt abba még be is ássák magukat. A lábban fekszik a bisszusmirigy is, amely a bisszusfonalakat választja el. Idegrendszerük három fődúcpárból áll, melyek közül az agydúcok igen kicsinyek; a lábdúcok valamivel nagyobak, mig a kopoltyudúcok a legnagyobbak. A külső érzőszervek közül ismerjük a tapintást, a hallást és a látást, ez utóbbi rendesen a köpeny szegélyén van elhelyezve. A bélcsatorna a felső és alsó ajaktól határolt szájnyilástól kezdődik s ez egy rövid garatba vezet. A gyomor rövid, gömbforma s egy vakbéllel függ össze, amelyben kristálypálca van. A vékonybél igen hosszu és többszörösen hurkolt. A végbél a szivgyomron hatol keresztül. A bélcsatorna függelékes szervei közül csupán egy hatalmas májat találunk.
A K. valamennyien kopoltyukkal lélegzenek, amelyek a köpeny és a láb tövén erednek s a köpenyüregbe szabadon lógnak le. Általában levélformák s mindenik oldalon párosak, köztük az egyiket külső, a másikat belső kopoltyunak nevezzük. A külső igen gyakran kisebb, sőt néha csenevész, vagy pedig egészen hiányzik. Mindenik kopoltyu két lemezből áll, s ezek alapjukon a kopoltyucsatornát formálják; egymás ellenében fekvő fonalakból állanak, amelyek a kopoltyu szabad szegélyén ívesen összehajlanak, de oldalaikon szabadok; a köztük lévő nyilásokat azonban harántlécek szelik át, minek következtében mindenik kopoltyulemez ablakocskásnak látszik. Ugyanilyen szerkezetet találunk különben a kopoltyulemezek belső oldalán is. A vizet a kopoltyuk nyilásaiba csillangók vezetik. Az elhasznált viz a kopoltyucsatornába gyül meg s innen a kloakanyiláshoz megy. Szivük a hátoldalon fekszik a hátulsó záróizom előtt az u. n. szivtömlőben; egy gyomorból és két pitvarból áll; a gyomor körülnövi a végbelet és belőle két véredény indul ki, egyik mell-, másik hátrafelé; a pitvarok a kopoltyukból jövő vért veszik fel s adják tovább a gyomornak. A kiválasztó szervek közül a veséket vagy Bojanus-féle szerveket ismerjük. Szaporodásuk ivaros s majdnem kivétel nélkül valamennyien váltivaruak. A peték a köpenyüregben, vagy pedig a kopoltyukban termékenyülnek, sőt néha fejlődésük is e helyen indul meg.
Táplálékuk élő vagy elhalt növényi és állati anyagból áll. Helyüket mászva változtatják, de egyesek kagylóhéjaik gyors nyitása és csukása közben úsznak is. A hosszuszifósak beássák magukat s csak szifóikat hagyják kinn. A valódi fúró-K. fákba és kövekbe fúrják be magukat. Legnagyobb részük tengeri, de édes vizekben is több fajuk él; számuk a mélységben csökken; kizárólag édes vizekben csupán az Unionidae és Cycladidae családok fajai élnek. Mint kövületek már a szilur- és devon-képződményekben szerepelnek. Számuk manapság 14 ezer, melyből 9 ezer kihalt, 5 ezer élőfaj. Két rendre osztatnak: 1. Szifósak (Siphoniata), melyeknél szifők vannak; ide 16 család tartozik, melyek közül a Cycladidae-család édesvizi. E rendbe tartozik a Fúrókagyló (l. o.), továbbá a Xylophaga és Teredo, mely utóbbi a hajók veszedelmes ellensége. 2. Szifótlanok (Asiphoniata), melyeknél szifók nincsenek, ezek között édesviziek az Unionidae-család fajai; ide tartozik a gyöngytermőkagyló (l. Avicula) s az Osztrigafélék. V. ö. Petheő Gy., A kagylókról és gyöngyökről (Budapest 1878).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
