Iszlám
Iszlám (arab), szószerint: «odaadás», az a tény, hogy az ember magát istennek odaadja; igy nevezte Mohammed a tőle alapított uj vallást. Ennek legfőbb dogmája az egyetlen egy és mindenható istenben (Alláh) való hit, akit Mohammed az irgalmasnak és könyörületesnek (al-rahmán al-rahím) nevez, aki az emberek sorsát és tetteit örök határozatával (kadar) igazgatja, akaratát az emberekkel próféták által tudatta, kiknek sorozatát, mint a legutolsó kinyilatkoztatás közlője, Mohammed, «a próféták pecsét»-je zárta le. Az I. a tulvilági életben való hitet is követeli, a jó cselekedetek jutalmazását a paradicsomban (dsennet) és a rosszakért való bünhődést a pokolban (dsehennem), ezzel kapcsolatban a holtak feltámadásában és a végső itéletnapban való hitet is követeli vallóitól. Mohammed, aki küldetését nem korlátolta csupán csak az arabokra, hanem ugy lépett fel, mint Isten küldötte az egész emberiséghez («a fehérekhez és feketékhez»), működése első idejében csakis Ábrahám tiszta vallása helyreállítójaként akart szerepelni és tanait a zsidók és keresztények szentirataihoz kapcsolta. E könyveket (felsorolása szerint három, ugyanis: al-taurát a tóra, al-zabúr a zsoltár, al-indsíl az evangeliom) szent kinyilatkoztatásnak tekinti az I., sőt azt mondja, hogy bennük Mohammed személyleirása és küldetése is foglaltatik; csakhogy a zsidók és keresztények e könyveket meghamisították és félremagyarázták. A kereszténység tanai közül különösen a Jézus isteni természete, az Isten atyasága ellen fejt ki éles ellentmondást; a zsidó tanok közül különösen a ceremoniákat ellenzi, melyek közül azonban számos törvényt és tilalmat átvett, igy p. a disznóhus tilalmát, melyet még a bor tilalmával megtoldott. Átalán a zsidó és keresztény szent iratokról és hagyományokról, azok szerint, amiket rabbiktól és barátoktól megtanult, vajmi zavaros fogalmakat sajátított el és közölt hiveivel. Mohammed tanait prófétai pályája fejlődésével fokozatosan fejtette ki. Mig a sajátképeni valláselveket már első mekkai korszaka alatt hirdette, szertartásos törvényeit a Medinában való tartózkodása alatt állapította meg. E törvényekkel és intézményekkel eleinte sok engedményt tett a medinai zsidóknak, kiket az I.-nak megnyerni óhajtott (nagy böjt az 1. hónap 10. napján, l. Ásúra, imádkozás iránya Jeruzsálem felé, l. Kibla); a zsidók ellenkezése azonban az engedmények visszavonására birta őt. Átalán nem volt kifogása az ellen, hogy a régi kinyilatkozatott könyvek birtokosai (ahl al-kitâb), azaz: a keresztények és zsidók (később a persa tüzimádókat és a mezopotámiai szábiusokat is e csoporthoz számították) a mohammedán államban vallásukat háborítlanul gyakorolják; e jogot a türelmi adó (dsizja) révén élvezhetik; csakis a bálványimádó pogányokat kell az I. elfogadására erőszakos hatalommal kényszeríteni.
Az I. rendszere az igazhitüre a következő kötelességeket rója: 1. vallást, hogy nem létezik más istenség, csakis Alláh és hogy Mohammed Alláh követe (lâ ilâha ill 'Allâh, Mohammad raszúl Alláh); 2. naponta ötszöri imádságot (szalât); 3. a szegényeknek rendelt közadó teljesítését (zakât) a kincstár számára; 4. a ramadhân havi böjtöt; 5. a mekkai zarándokolást (l. Hadds). E kötelességek rituális részét mindenféle ceremóniák kisérik (p. az imát a mosakodás, a muëzzin hirdetése előzi meg stb.), melyeknek módozatait az I. törvénye pontosan meghatározata. Az I. fejedelmének kötelessége a dsihád, azaz a vallásháboru a hitetlenek ellen azon céllal, hogy az igazhit országát terjeszsze. Az I. erkölcstana a zsidóság és kereszténység erkölcstanától lényegében nem különbözik; belőle van merítve. Szemben a pogány arabság törzsrendszerével, mely sajátos életnézetével a szüntelen belső harcokat élesztette, a boszuállást fejlesztette, Mohammed az I. által az egyenetlenségeket, a törzsrendszer által emelt választófalakat lerontani óhajtá és az I.-ot valló emberek egyenlőségét emelte elvvé. Kárhoztatta a pogány barbarság (dsáhilijja) számos embertelen szokását és minden téren szelidséget és józan mérsékletet hirdetett. A borivást és a szerencsejátékokat megtiltotta, a korlátlan soknejüséget mérsékelte, amennyiben négyre szabta a törvényes hitvestársak számát. A házasság könnyelmü felbontását is szoros törvények által megakadályozta. Az aszketikus életmódot és minden tulzást a világi javak kerülésében visszautasít; a nőtlenséget tanaival ellenkezőnek mondja. Az aszszony jogi és társadalmi állását is magasabb fokra emelte, mint amelyen a pogány arabság idejében állott.
Az I. legfőbb forrása a korán (l. o.); a mohammedán ember kötelessége e könyvet isteni kinyilatkoztatásnak hinni. Ezenkivül tekintélylyel birnak azon tanító mondások, melyeket a próféta halála után mint tőle eredőket terjesztettek, továbbá a próféta cselekedeteire vonatkozó elbeszélő tudósítások, ugymint azon vallásos és köznapi szokások, melyek a próféta és társai életében az I. hivői körében érvényben voltak. E mozzanatokból áll az I. hagyománya (l. Hadíth, Szunna). Törvényforrásul tekintik ezeken kivül a Consensus ecclesiae-t is (l. Idsmá'). Ezen elsőrendü forrásokhoz a tudós iskolák által később még egy spekulativ elem is járult, t. i. az analogia és következtetés (kijász), melynek segítségével az irott és a hagyományos források alapján kifejthető törvény bővebb fejlesztésnek indulhatott. E források felhasználására nézve részletes esetekben a lényeget nem érintő némi eltérés mutatkozott az I. II. sz.-ában kifejlődött mohammedán teologiai iskolákban. Ez eltérések teszik alapját a négy ortodox iskolairánynak (madzáhib), melyeket csak tévesen szoktak szektáknak nevezni (l. Fikh). Mig ez iskolairányok a törvényforrások alkalmazásának módozataiból álltak elő, a görög filozofia, ugymint a keleti kereszténység dogmatikai vitáinak befolyása és a racionalizmus támadása az eredeti ortodoxizmustól eltérő dogmatikai irányokat fejlesztett az I.-on belül. Az isteni decretum absolutum (kadar) ellenében az ember szabad akaratát tanították; a koránra vonatkozó azon tant, hogy a szent könyv öröktől fogva létezik, és nem időben keletkezett, ugy módosították, hogy a korán is teremtve van; az isteni attributumokról szóló ortodox tant az isteni lény szellemi fenségével és oszthatatlan egységével összeférhetetlennek mondották. Az I. racionalistáit mu'tazilitáknak (l. o.) nevezték. Akik a szabad akaratot tanították az abszolut fátum (dsabariták) ellenében, a kadarita néven ismeretesek. Felemlítendők még a murdsiták (l. o.), kik már az omajjád uralom alatt azon tannal álltak elő, hogy a gyakorlati törvények megszegése miatt nem kárhozik el a muszlim, ha különben a hit sarkalatos tételeit elismeri és érvényesíti. A racionalizmus és az ortodox tan között közvetítő formulát a X. sz. elején Al-As a rí teremtett; e formulázás teszi azóta az I. egyházának elismert dogmatikai szimbolumát. Mig a filozofia befolyása az I.-ban a racionalizmus előlépését segítette elő, addig keleti, nevezetesen ind (buddhista) hatások a miszticizmus kifejlődését mozdították elő, mely a szúfí-k (l. o.) tanaiban jutott kifejezésre. E tanok végső következményeikben egészen a panteizmusig nyomultak elő, a buddhizmus nirvána-eszméjét sajátították el, az I. törvényéből teljesen kivetkőztek és már csakis külsőleg állanak a mohammedanizmus alapján, melynek képviselői e tanokat a legszélsőbb eretnekségnek mondják.
De az eddig felsorolt irányzatok nem nyujtottak alapot skiszmatikus szekták alakulására. Csakis a szúfizmusból fejlődött Báb (l. o.) szektája Persiában alakult titkos skiszmatikus felekezetté. Különben az I. szektái nem rituális és dogmatikus kérdésekből s vitákból nőttek ki, hanem az államjogi harcok következtében támadtak. Első sorban az imám-i (l. o.) méltóság adott okot azon skiszma keletkezésére, mely az I.-ban szunniták (l. o.) és siiták (l. o.) között fennáll. Amazok a khalifai méltóságot, legalább elméletileg, a mohammedán közvélemény és irányt adó vezetőinek megegyezésére (l. Idsmá') alapítják; a siiták a próféta leszármazói között öröklő hivatalnak tartják. Ezért a siiták nem ismervén el a nagy mohammedán egyház khalifáit, titkos propagandával a próféta leszármazói közül való imámok javára törekedtek a trónt megszerezni, ami által a khalifátus története folytonos belső lázadások láncolatává lett, melyek folytán a siita propagandának sikerült is hébe-korba a saját hitvallásuknak megfelelő dinasztiákat alapítani az I. különböző részein; ilyenek p. az Idriszidák (l. o.), Fatimidák (l. o.). Mig a siiták tulnyomó része a tőlük jogosnak elismert imámot nem emelte ki az emberi körből, és azzal elégedett meg, hogy a próféta örökösének szent jelleget kölcsönözzön, mely azonban néha az imám csalhatatlanságának (ma' szúm) hitéig fokozódott, addig a siiták felekezetéből tulzó pártok (ghulát) is elágaztak, melyek körében az imámokat az emberek fölé emelve, isteni jelleggel ruházták fel és az istenség inkarnációjának mondták. Ilyen p. az aliiláhi szekta, melynek neve is arra mutat, hogy hitvallása szerint Ali nem ember, hanem Isten. A siita tan ily tulozásának volt következménye, hogy a drúzok (l. o.) Hákim fatimida khalifát az istenség megtestesülésének hiszik. Ritus tekintetében csak csekély eltérést mutat a siita I. az általános ortodox egyháztól (l. Siiták). Helytelen azon nagyon elterjedt nézet, hogy a szunnitáktól a szunna (hagyomány) elvetése által különböznek. Náluk is nagy tekintélye van a szunnának, csakhogy csakis oly mondásokat ismernek el valódiaknak, melyek a próféta családjához tartozó emberek (ahl al-beit) tekintélyéhez vannak támasztva. Törvényforrásaik között továbbá nagy fontossággal birnak az imámok döntvényei. Az államjogi harcokból keletkezett skiszmatikus pártok között felemlítendők még a kháridsiták (l. o.), kik az Ali és Mo'ávijja közötti harcban mindkettőtől elpártoltak és az imámi méltóság betöltésére nézve mindkét felekezettől eltérő tant vallanak.
Mig az I. lényege a kivülről reáható befolyások által már korán módosult, alapeszméinek belső módosulására az általa meghódított népek régi hagyományai is nagy befolyással voltak. Az I. e régi hagyományokat s gyakorlatokat legfeljebb a vallás hivatalos nyilvánulásából birta távol tartani; annál erélyesebben érvényesültek és érvényesülnek folyton a népies vallásban, ugy hogy az egységes egyházi vallás mellett az I. kutatójának a mohammedán tartományok népies vallására is ügyet kell vetnie. Ennek nyilvánulására leginkább a szentek (vali) kultuza és a vele kapcsolatos bucsuk, népünnepek stb. nyujtanak alkalmat. A népies vallás e nyilvánulásai ellen, melyek nem ritkán kerek ellentétben állanak az I. monotheisztikus fogalmával, az ortodox tekintélyek gyakran emeltek szót; ők azonban csakis mérsékelni, nem kiirtani óhajtották a szentek kultuszát. Élethalálharcot ellene csak a mult század végén a Vadhábiták (l. o.) folytattak, kik az I.-ot mindentől meg akarták tisztítani, mi az ős-szunnával nem egyezik. Még Mohammed sirjának tisztelete ellen is szenvedélyes háborut viseltek.
Az I. a VII. sz.-ban apró kezdetekből indulva, a kard erejével bámulatos gyorsasággal tette meg hódító utját Ázsiában, Afrikában és Európában. Jelenleg körülbelül 180 millióra tehető hiveinek száma. Az afrikai négerek között még folyton terjed és itt sikeresen versenyez a keresztény missziókkal (Ed. Montet, Les missions musulmans au XIX. siecle, Revue de l'Historire des Regligions XI. köt., 1885. 259-285. l.; u. a., La propagande chrétien et ses adversaires musulmans, Páris 1890.; Haines, I. as a missionary religion, London 1889). Legujabb időben Amerikában az I.-ra tért keresztény, Mohammed Alexander Russel Webb az amerikai kereszténységre is kiterjeszti a mohammedán propagandát (Islam in America, New-York 1893) és e célra egy külön folyóiratot is kiad: The Moslem World, to spread the light of I. in America (Budapesti Szemle LXXX. kötet, 45-60 l.).
Az I. hivét helyesen muszlim (moszlim)-nak hiják, arab többesszámban muszliműn-în; a muzulmán a muszlim szó persa többesének (muszlimân) téves alkalmazásából eredt. Nyelvünkben e szóból származtak a buzurmán, böszörmény elnvezések is. L. Böszörmény.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
