István,
István, 1. (Szent), Magyarország első királya. Géza vezér és Sarolta fia; Esztergomban, hol a szobát, melyben állítólag született, kápolnává átalakítva, mot is mutogatják, Pauler Gy. (A magyar nemzet története az Árpád-házi királyok alatt, I. kötet) szerint 977 táján, tehát már kereszténynek született, mert szülei s nagybátyja Mihály még 974 táján fölvették a keresztséget. A passaui egyházvédőjéről, István vértanuról vette nevét. E szerint tévesen alapul, mintha Adalbert prágai püspök keresztelte volna meg; Adalbert csak 993. látogatott el Magyarországba; I.-nak állítólag pogánykorabeli Vajk nevét Adalbertnek cseh Vojtěch nevével hozhatták kapcsolatba. Adalbert némi időt töltvén Magyarországban, a már fölserdült ifju gondolkodásmódjára bizonyosan hatott s I. megházasításánál alkalmasint ő fordította Géza vezér figyelmét a bajor udvarra. I. 995. fényes kisérettel menvén Bajorországba, feleségül vette II. Henrik bajor hercegnek leányát, Gizellát (l. o.), két év mulva pedig a vezérek és a nép választásából, atyjának halála (997) után ő lett a nép vezére. Feladatául a nyugati értelemben vett állam szervezése és a kereszténység teljes meghonosítása jutott. Modern irányát ismerve s attól tartva, hogy még gyökeresebben ujít, mint azt negyedszázados kormánya alatt Géza tehette, a Kopasz Zerind fia, Koppány (l. o.) kisérletet tett az ősi rend helyreállítására és Somogy vidékéről Veszprém tájára tört. A meglepett I. már a beköltözött német elemet is fölhasználta a védelemnél. Seregét a német Vencelin (l. o.) vezette s magának a királynak Hunt és Pázmán német lovagok, német szokás szerint, a csata megkezdése előtt kardot kötöttek oldalára. Első eset hazánkban, hogy a vallás és politika egymással szövetkezve, a csatatéren keresett megoldást. Az idegenek semmiesetre sem gyakorolhattak ugyan olyan döntő hatást, mint a szlávok felett a varégok s Vencelin és társai katonai érdemeit kétségkivül tulozzák; de bizonyos, hogy a szerencse I.-nak kedvezett s az a vállalkozás, hogy a hadviselésbe nyugati elemet vitt be, győzelemhez juttatta I.-t, ki kivégeztette az elfogott Koppányt s elrendelte, hogy Somogy népe büntetésül tizedet adjon a Pannonhalmán még atyjától alapított benedek-rendi kolostornak. (Az alapító oklevelet 1001. állította ki.) Mivel a papok csak tomács segítségével s igy tökéletlenül terjeszthették a kereszténységet, maga is résztvett a térítés munkájában, mely tömeges keresztelésekre vezetett. Már bizonyos feltünést keltett, hogy Tonuz apát, a vén besenyőt és feleségét az abádi rév mellett, őspogány módon, kunhalom alá temette el népe. A dolog már annyira jutott, hogy I. megkezdhette a magyar egyház szervezését is és a tervezett 12 püspökségből uralkodása végéig tizet (Esztergom, Kalocsa, Veszprém, Gyulafehérvár, Pécs, Eger, Marosvári [utóbb Csanád], Bihar [utóbb Várad], Győr, Vác) csakugyan föl is állított, valamennyit az esztergomi érsek hatósága alá rendelvén. A családja törzsterületén fekvő Kalocsa püspökét, Aschrich vagy Asztrik (l. o.) érseket azután 1001. (az évszámra nézve v. ö. Karácsonyi, Szt. István oklevelei, 160.) Rómába küldte, egyházi intézkedéseinek megerősítését a királyi koronát kérvén II. Szilveszter pápától. A pápa egy bullával felelt volna, melynek keltezését (1000 márc. 27.) s hitelét egyaránt megtámadta az oknyomozó történetirás; főkép a miatt, mert mig e szerint I. pápai hűbérül ajánlta volna föl az országot, másrészt a pápa egyházi tekintetben példátlanul sok kiváltsággal ruházta volna fel I.-t. De meg VII. Gergely előtt a pápák nem is sokat törődtek világi hűbérek alkotásával s hogy I. nem akart hűbéres lenni, eléggé mutatja, hogy koronát a pápától, nem pedig a nyugatrómai császártól, III. Ottótól kért, sem Bizanctól, melyet különben is a szlávok széles öve választott el hazájától. Hatvanöt esztendővel későbben még «hódító» Vilmos is I. módjára alapította meg a hazája s a pápaság közt való viszont. De ha közbeszurások rontják is a bulla szövegét, tény az, hogy VII. Gergely már hivatkozott arra s I. és utódai egyházi dolgokban valóban szokatlanul nagy hatalmat gyakoroltak. I. mindenesetre ismerte a clugnyak reformeszméit, kiknek hires apátjával, Odilo-val ismételten érintkezett. Egyházának szervezésében, ha mégannyi jogot tartott is fenn magának, kétségkivül szélesedett a pápai hatalom köre, de mégsem lehet mondani, hogy először éppen ő fogadta el a Pseudo-Izidor-féle dekretáliák elveit. A pápa mindenesetre helybenhagyta intézkedéseit, nagy függetlenséget biztosított neki az egyház ügyeinek vezetésében, megadta a királyi cimet, elküldte az eredetileg Boleszló lengyel hercegnek szánt koronát s talán ekkor ajándékozta neki azt a Krisztus keresztjéből készült fakeresztet, melyre állami ügyekben még 1151-ben is esküdtek. A nép Esztergomban örömmel szemlélte I. megkoronáztatását, az egyházi és világi urak pedig megjelentek a királytól hirdetett gyülésen, hogy világi törvényekkel egészítsék ki az egyháziakat. Ez első törvények főképp a gyilkosságot, hitszegést, fajtalanságot, nőrablást, a rabszolgának ura akarata ellen való felszabadítását, a lopás «rettentő és ocsmány vétkét», a rablást, szóval a vagyon ellen elkövetett vétségeket s a bűbájosságot kivánták korlátozni s követelték a vasárnap megülését, a bőjt s egyáltalában az egyházi törvények megtartását. Ez ellen most első sorban az utolsó magyar törzsfőnök, az erdélyi Gyula (l. o.) vétett, ki a keresztény vallást s vele a modern államot nem akarta elismerni s Keán besenyő vezérrel szövetkezve 1003. föllázadt. I. rajta rontott, megverte, fiaival együtt elfogta, őket a keresztény vallás fölvételére birta, Erdélyt szorosabban csatolta az anyaországhoz s Gyula fejedelem székhelyén püspökséget alapított. Jóval később más alakban fenyegette a vallási kérdés I. uralmát délfelől, hol a Maros, Tisza, Duna közelében Ajtony (l. o.) keresztény lett ugyan, de görögkeleti, s görög segítségre támaszkodva, függetlenségre törekedett. I. 1028. őt is leverte, területét szorosabban csatolta az anyaországhoz és Marosvárt püspökséget állított föl. A hitélet erősítésére már előbb elrendelte, hogy legalább is minden tiz falu építsen egy templomot, melynek látogatásáról erélyesen intézkedett, Pannonhalma, Pécsvárad, Tata, Oroszlános, Zoborhegy, Szalavár, Veszprém, Bakonybél szerzetesei apostolai lettek az uj iránynak; olyan korszak, melyben Magyarországnak egyszerre hét szentje (István király, Imre herceg, Mór és Gellért püspökök, Zoërárd, Benedek és Günther remeték) adott példát istenes életre. Az aszketizmus ugyan nem vonzotta a magyarságot, de jobban megbarátkoztatta a kereszténységgel, melynek fölvételére csapatosan vezették őket az ispánok (l. o.). Körülbelül 45 ilyen ispán volt, kik ugyanannyi vármegye élén állottak. Uj székes városává a király Fejérvárt tette, hol nagyszerü bazilikát építtetett s káptalant és iskolát állított. A várak, falvak népességét beköltözők is emelték; I. tömegesen kivégeztette azokat a vitézeket, kik egyszer 60 beköltöző besenyőt kiraboltak s közülök többet megöltek. Annál szivesebben fogadta a nyugati bevándorló parasztokat, kézműveseket, kereskedőket s mindenben segítette az átutazó idegeneket; magyarjainak elszállásolásáról Rómában, Konstantinápolyban és Jeruzsálemben is gondoskodott. Országát «a régi és mostani királyok», különösen a frankok példájára szervezte. Első sorban udvartartását kellett rendeznie, mivel elődei ezzel egyáltalán nem törődtek. A nádor, udvarbiró, kincstárnok, jegyző (kancellár) udvari méltóságát az ő korára vezethetjük viszsza. A királyi tanács tagjai ezek s más egyházi és világi méltóságok voltak; a király minden fontosabb parancsot e tanács meghallgatásával adott ki, mig az összes szabadok évenkint egyszer megjelenhettek és szólhattak azokon a törvénynapokon, melyeken a király személyesen szolgáltatott igazságot és közvetlenül érintkezett hiveivel. Pénzrendszerül a bajort fogadta el, hogy megszorítsa a csereberét. (Dénárának képe az Érmek mellékletén látható.) Az első vásárok tartását ő rendelte el.
I. barátságos viszonyban állott Bizanccal és Velencével, melynek dogeja, Orseolo Péter Ottó, ki az ő szépségéről hires nővérét vette nőül, segítette is Horvátország ellen; Boleszló lengyel herceget, kihez Gyula erdélyi vezér is kiszökött, néhány szerencsétlen csata után kiverte országából (1018 táján) s azután még szövetkezett is vele Oroszország ellen; 1030. pedig II. Konrád német-római császárt nemcsak visszaszorította, hanem Bécset is elfoglalta, mire a határvillongásokat kezdő Henrik bajor herceg felkereste I.-t s vele békét kötött (1031), mintegy 17-20 000 km2 területet (Bécset is) átengedvén Magyarországnak. A kifleé erős országnak erejét kétségkivül nagyon növelte a honvédelem szervezése; a nemesi felkelést, a várkatonaságot s a bevándorló lovagságot I. már fölhasználta ugy ezen harcában, mint különösen a besenyőkkel meg-megujuló küzdelmeiben, melyeket külső zajos sikerek nélkül is becsülettel küzdött végig. De a háboruskodás mellett is egyre szelidültek a nemzet erkölcsei s átalakulni kezdett a társadalom, ha még nem különződött is el rendekre. Ezeknek alapját is megvetette az egyéni tulajdon elvének érvényesítése. A régi törzs- és nemzetségfők s a szabadok ivadékainak földközössége voltakép sohasem tünt el egészen, de ezek is mindnagyobb kedvvel fogadták el a tulajdon földbirtokot, melylyel a király, mint az uj felfogás szerint a magyar föld általános tulajdonosa, megajándékozta őket. Egész más természetüek voltak az egyházi birtokok s ismét mások azok, melyeket a várjobbágyok örökjoggal, a várnépek életfogytig, az udvarnokok és cselédek pedig ugy nyertek, hogy a földdel együtt őket magukat is oda lehessen adományozni. Még szomorubb volt a rabszolgák helyzete, kik maguk is gazdáik ingóságai közé tartoztak s kiknek fölszabadítását csak I. uralkodásának utolsó éveiben engedte meg a törvény. A magántulajdon, a királyság, a vármegyék megalapítása; az egyház, honvédelem szervezése s a társadalomnak uj irányba terelése évek nehéz munkája volt, mely után pihenni, egyuttal azonban dinasztiája sorsát biztosítani vágyott szt. I. Több gyermeke volt, kik közül névszerint említik Ottót, Bernátot, Imrét, Ágotát s Hedviget (l. o.); de csak Imre (l. o.) a teljesen történeti alak. Hozzá irta hitelökben többször megtámadott intelmeit s őt akarta utódává tenni, midőn a herceg, alig 24 éves korában, 1031 szept. 2. váratlanul elhunyt. Most már csak unokatestvéreire, Vazul és László fiaira gondolhatott; ő azonban nővére fiát, Orseolo Pétert fogadta fiává, az ellenmondó Vazulnak pedig kiszuratta szemeit, mig László fiait (Andrást, Bélát és Leventét) számüzte s a király ellen való összeesküvés ellen szigoru törvényt hozott. Azt a négy összeesküvőt, kik néhány év mulva mégis meg akarták gyilkolni, szemeiktől megfosztotta és kezeiket levágatta. Utódául Pétert ajánlván az uraknak, 1038 aug. 15., Nagyboldogasszony napján halt meg. Székesfehérvárott, fehér márványkoporsóban temették el s - a krónikák szerint - 3 évig gyászolta a nemzet. A magyar nemzet utóbb minden jóravaló intézményt az ő korára vitt vissza. Alkotmánya nem egy napon született s nem oly törvényhozó működés eredménye, melynek célja az lett volna, hogy a régi állapotokat minden irányban teljesen fölforgassa; csak egyes eszmék, intézmények átültetéséből állt, melyeket azután a nemzeti élet fejlesztett ki. Csupán 3 intézkedés
határozottan az övé: 1. a magyar monarkiának megadta külső keresztény, frank formáját; 2. szervezte a kir. birtokokat a vármegyékben; 3. a földbirtokot, a magántulajdont oltalmazta. S mindezt nem erőszakosan. 1083. VII. Gergely őt és fiát, Imrét a szentek sorába iktatta s a magyar nép ez időtől fogva kegyelettel üli meg a szent király testének felemeltetése napját, aug. 20-ikát (l. Szent István-nap). Emlékét 12 «Szent-István» és 30 «Szentkirály» nevü helység örökíti. Méltó emlékszobrára most folynak a gyüjtések. Jobbkezét (l. Szent-jobb) a budapesti királyi Zsigmond-kápolnában, hermáját (képét l. Hermák) a zágrábi érseki székesegyházban őrzik. Nevét viseli az esztergomi Szt. István-kápolna, melynek képét l. Esztergomi bazilika mellékleten. «Szt. István koronájának országai» gyüjtőnév alatt a magyar államot értik. Koronája, palástja, kardja, országalmája, cipője a koronázás szertartásának elengedhetetlen kellékei.
2. I. (II.), Kálmán királynak s Buzilla nápolyi hercegnőnek 1101. Lászlóval együtt született ikerfia volt. Atyja 1116 (nem 1114) febr. 3. elhunyván, az ország a még gyermek István koronázta királylyá. Falier Ordelafo velencei doge éppen ez időben hódoltatta meg Arbet és Zárát, Spalatóból pedig elüzte a magyarbarát Manasses érseket; a csehekkel pedig, kiknek hercegével, I. Vladiszlávval, éppen szövetkezés céljából találkozott a király, Solt ur fondorkodásából Magyar-Bródnál, az Olsava mellett, csatára kerülvén a dolog, a magyarok nagy vereséget szenvedtek s a futó királyt csak Lőrinc esztergomi érsek ébersége menthette meg, sőt visszavonulása közben, a csehek üldözésének vakhirére, a Vág vidékén másodszor is megfutamodtak (1116 május 13-án). Sergius magyar ispán 9 nagyobb s több kisebb támadó hajóját Arbe alatt a lakosok felgyujtották s a foglyokat diadalmenetben meghurcolták, de azután haza bocsátották; maga Ordelafo doge jun. 29. Zára alatt verte meg a vár fölmentésére a bán (Elek ?) vezetése alatt siető magyar sereget, mire azután Sebenicót, Traut, Spalatót s velük a Kálmán királytól csak imént meghódított egész Dalmáciát visszahódította. A magyarok azonban 1117. Záránál megverték s megölték Ordelafót, de magát a várat most sem foglalták el, sőt öt évre fegyverszünetet kötvén, Dalmáciát egyelőre Velence uralma alatt hagyták. Rablóhadjáratok folytak az ország nyugati határain is és ha a magyarok Ausztriát dulták, Babenberg Lipót osztrák herceg és szövetségese, II. Borzsivoj cseh herceg viszont a mai Kismartont és vidékét dulta, égette. A magyarok az örökös vereségeket a király hirtelenkedésének tulajdonították s 1123., midőn az elüzött Jaroszláv lodoméri herceg visszahelyezése érdekében hadat vezetett Vladimir nagyfejedelem ellen, Jaroszláv meggyilkoltatása után Kozma ur vezetése alatt kijelentették az urak, hogy Ladomért tovább nem ostromolják, mert a város elfoglalásának nincs célja, s hazatértek. Ellenben szivesen követték őt 1124. Dalmátországba, mivel a Velencével kötött fegyverszünet ideje ugyis lejárt. A velencei uralommal eltelt városok, Sebenico, Trau, Spalato stb. azonnal megnyitották kapuikat, csupán Zára és a szigetek maradtak meg a velenceieknek, kik azonban már 1125. ismét visszafoglalták Dalmáciát s kiverték onnan a magyar hadakat. E veszteségek sem tették komolyabbá a királyt. A zsoldjába fogadott besenyőkben bizva, 1126. már Lengyelországban pusztított, hol semmi keresni valója sem volt. A vele elégedetlen magyarok közül többen a János görög császár pártfogása alatt élő Álmos herceghez bujdosták ki, mire István Álmos kiutasítását követelte s a tagadó válaszra 1127. nyarán Görögországra rontott. Nándorfehérvárt be is vette s köveiből Zimonyban építvén uj várat, győztesen hatolt előre egészen Filippopoliszig, hová a császár zárkózott s nem is jött onnan elő, mig I., a várakozást megunva, haza nem tért. Álmos e közben (1127 szept.) meghalt ugyan, János boszuhadjárata azonban nem maradt el. A császár Karassónál Haram (a mai Uj-Palánka) táján 1128. döntő győzelmet nyert a betegsége miatt távol levő király német vzeérén, Stefelen, bevette Haram várát s a Szerémséget Zimonynyal együtt elfoglalta. 1129. István Vencel morva herceg csapataival erősödve, visszavette a Szerémséget és a császár elfogásában is csak egy olasz asszony (Krisztiana) árulása akadályozta meg, miért a haragos király az árulót megégettette. Erre a két uralkodó Barancsnál személyesen találkozott s békét kötött. I. nagy betegen tért haza s az urak egy része már nővérének, Zsófiának fiát, Sault, a másik pedig Iván vagy Bars ispánt (l. Boris) akarta utódává tenni. I. azonban meggyógyult s Ivánt lefejeztette, Barsot pedig számüzette; ellenben megkegyelmezett a megvakított Béla hercegnek, kinek életben maradásáról csak most értesült. Összeházasította a szerb Ilonával, de gyermekök, Géza születését már csak kevéssel élte tul. Állítólag a kezeinek csókolására siető besenyő testőrei nyomták agyon 1131. már. 1. Szerzetes ruhában, Váradon temették el. (Két dénárának képét l. az Érmek mellékletén.) Családi viszonyairól Wertner, Árpádok 228-242., legujabb története Paulernál, I. 292-309.; Fejérpataky, Oklevelek II. István korából (Budapest 1895).
3. I. (III.), II. Géza és az orosz Fruzsina fia, 1147 nyarán született s a Szentföldre hadat vezető VII. Lajos francia király volt a keresztapja. Atyja 1162 máj. 31. elhunyván, 15 éves létére őt koronázták királylyá; számüzött nagybátyja, I. azonban Mánuel görög császárt hiván segítségül, a maga részére kereste a trónt. A Kontosztefánosz Elek vezetése alatt küldött görög hadak elől III. I. Ausztriába futott. De az ország nem IV. I.-t, a görög nő férjét, hanem bátyját, II. Lászlót ismerte el királynak, ki a bebörtönözött Lukács érsek átka alól fel nem oldozva, már 1163 jan. 14. meghalt. A helyébe lépő IV. I.-t sem Lukács, hanem talán Mikó kalocsai érsek koronázta meg (jan. 27.). III. I. visszatért ugyan Pozsonyba, a mellette fölkelteket azonban eleinte görög segítség nélkül is leverte IV. I., de jun. 19. Székesfehérvár mellett döntő csatát vesztett, s futásközben Diósnál fogságba is esett; III. I. szabadon bocsátotta. Mánuel sem segítette már IV. I.-t, sőt III. I. öcscsének, (III.) Bélának el is jegyezte saját leánykáját, Máriát, olykép, hogy Horvátország s a dalmát tengerpart legyen a Bizancban nevelendő Béla öröksége. 1164. azonban már tényleg beavatkozott IV. I. javára, ki hűbérül igérte oda Magyarországot; okul ekkor azt adta, hogy Béla nem kapta meg örökségét. A délvidék egészen Bácsig meghódolt már, midőn III. I.-nak segítségére jött sógora, II. Vladiszláv cseh király. A tulnyomó erővel szemben Mánuel nem kivánt megütközni s visszavonult, mire az egyideig makacskodó IV. I. is görög földre menekült, III. I. pedig ujabban is biztosította Mánuelt, hogy átadja a «Béle örökségét». Erre Mánuel vezére, Dukasz János azonnal fegyveresen hódoltatta be Dalmácia 57 városát. IV. I. védelmére Gabrasz Mihály vezetése alatt a Szerémségbe is küldött hadakat s béketörésnek tekintette, mikor ezért Zimonyban 1164. a magyarok ostrom alá fogták IV. I.-t s azt IV. I. hirtelen halála (1165 ápr. 11.) után el is foglalták. Nánuel azonban, ki európai szövetséget tervezett a magyarok ellen, erős ostrom után visszafoglalta tőlük, mire juliusban békét kötött III. I.-nal, ki ujból biztosította számára Dalmáciát s a Szerémséget. Mánuel a háboru után azonnal utódává nevezte ki Máriát s vőlegényét, Bélát, mire a magyar elégedetlenek arra kérték, segítse Bélát a magyar trónra is. Igy reménye nyilt, hogy Magyarországot perszonális unióval csatolhatja a birodalomhoz; a fondorlatokról értesülve azonban, III. I. már 1166 elején a Szerémség visszafoglalására indult s Dénes ispán (l. o.) vezetése alatt fényes győzelmet aratott. Viszont a görögök, mi idáig sohasem történt, két hadtestben a törcsvári és borgói szoroson át törtek Erdélybe. Az ezt követő rövid fegyverszünet leteltével a magyarok Dalmáciában foglalgattak; Zimony közelében azonban Kontosztefánosz Andronikosz 1167 jun. 18. fényes győzelmet nyert Dénes ispánon s Mánuel diadalmenettel tért vissza Bizancba, de lebontatta Zimony falait, katonailag feladta a Szerémséget s egyelőre nem gátolta, hogy III. I. Dalmáciában ujra hódoltatott, s ügyesen használta azt a viszályt, melybe Dalmácia miatt Görögország s Velence bonyolódott. Engednie kellett azonban a püspöki székek betöltése kérdésében s midőn Lukács érsek őt ezért s az egyház javainak a háboru céljaira való felhasználásáért átok alá vetette, 1171. megigérte, hogy ezentul a pápa beleegyezése nélkül nem helyez át püspököt, a főpapi székeket csak egyháziakkal tölti be s az egyházi javakat az ország végső veszedelmében, de akkor is a püspökök meghallgatásával fordítja politikai s hadi célokra stb. A király azonban, állítólag éppen feloldoztatásának első évfordulóján, Esztergomban 1172 márc. 4. hirtelen meghalt. Feleségétől, Ágnes osztrák hercegnőtől, kit 1166. vett nőül, született fia kiskorában elhunyt. (Két dénárának képét l. az Érmek mellékletén.)
4. I. (IV.), II. Béla és Ilona fia, 1132. vagy 1133. szül. Atyja a Szerémséget szánta neki örökségül, ez azonban Mánuel kezeibe esett s I. nem lévén megelégedve, 1154. Mánuel görög császárhoz menekült s még azon évben a görög sereggel együtt harcolt hazája ellen. 1145 táján nőül vette I. Mánuel unokahugát, Komnenosz Máriát, kitől állítólag egy Izsák nevü fia maradt. Mánuel segítségével 1163 jan. 27. végre magyar király lett, de már 1165 ápr. 11. meghalt. Életének e részéről l. fennebb, III. I.-nál.
5. I. (V.), IV. Béla és Laskaris Mária fia, 1239. született. Már 1241. megnekülnie kellett a mongolok elől atyjával és anyjával. Atyja 1245 aug. 20. királylyá koronáztatta és Szlavonia, 1254-ben pedig az Ottokárral kötött béke értelmében megnyert Stájerország hercegévé tette; 1258. személyesen vette át hercegségének kormányát, a stájerek azonban már 1259. elüzték s Ottokárnak hódoltak. 1260 jul. 13. a morva-mezei ütközetben megveretvén, sőt maga is megsebesülvén, atyja örökre lemondott Stájerországról. Idejárult, hogy 1262. Horvát- és Dalmátország hercegségét is IV. Béla kedveltebb fia, Béla herceg kapta, mire I. a tiszai részek élén fegyvert fogott. 1265 márc. atyja hadait Isaszegnél döntő csatában megverte, mire a márc. 28-án kötött békében ismét visszanyerte a tiszai és erdélyi részeket, és pedig teljes fölségjogokkal. IV. Béla halálával (1270 máj. 3.) végre V. I. lett az egyedüli király. Mint ilyen első sorban a királyi jogok visszaszerzésén dolgozott, majd visszakövetelte a magyar koronának azon kincseit, melyekkel nénje Anna, atyjuk halálával azonnal Ottokárhoz menekült. A tárgyalások folytatása idejében augusztusban elzarándokolt szt. Szaniszló sirjához Krakóba, hol kibékült Kunigunda férjével, Boleszlóval és szept. 8. már ismét Pesten volt. Okt. 16. személyesen találkozott Ottokárral s fegyverszünetet kötött vele, melynek nov. 11-től egy évig kellett volna tartania. Ottokár azonban hitszegőnek tekintette I.-t, ki a nyugati határon az ő titkos támogatásával zavargó Henrik bán s más urak ellen indult, mi a csehekkel háborura vezetett. Ottokár cseh, osztrák és brandenburgi hadait 90 000 főre becsülték. Pozsonyt már 1271 április közepén bevette, s elfoglalta a Kis-Kárpátok vidékén levő várakat, valamint Nyitrát is, május 9. pedig Pozsony közelében magát V. I.-t is megverte s a Rábca mögé szorította, Óvárt, Mosonyt elfoglalta; a rábcai hadállás ellen való támadása azonban nem sikerülvén, május 23-án rendetlenül tért vissza Bécsbe, mire a magyarok Brünnig pusztítottak. Junius közepéig I. visszavette Ottokár minden hódítását, mire julius 2. a hadakozó felek Pozsonyban békére léptek, mindkét fél megmaradván a IV. Béla korabeli határok közt. I. lemondott az Annától elvitt koronakincsekről, a határok megigazítására biztosokat rendeltek s Ottokár kijelentette, hogy az elégedetleneket nem támogatja. I. hadai azonnal elfoglalták Henrik bán várait s őt magát kikergettk az országból, melynek ügyeit most lelkesen igyekezett rendezni a király s e végből nagy utakat tett. 1272 jun. 24. Bihácson értesült, hogy a kiséretében levő kis László herceggel Joakhim tótországi bán eltünt. A bánt személyesen vette üldözőbe, de a felindulás beteggé tette. Hadai sem boldogultak a kaproncai vár ellen, hová Joakhim rejtette a királyfit. A király betegen tért haza s a Csepel-szigeten már aug. 6. meghalt. Eltemették a Nyulak-szigetén, melyet hugáról, a másfél év előtt meghalt Margitról, ezóta Margit-szigetnek kezdtek nevezni. (Négy dénárának képét l. az Érmék mellékletén.) Felesége körülbelül 1255 óta Kötény kun király rokona (nem leánya), Erzsébet volt. Gyermekeik: Katalin, Dragutin szerb király neje; Mária, Anjou Károly nápolyi király felesége; Anna, II. Andronikosz görög császár neje; Erzsébet, apáca; IV. László, magyar király; András (megh. 1277.) és egy leány, ki Svetosláv Jakab bolgár despotának volt jegyese v. neje.
6. I. Posthumus, II. Andrásnak és Beatrix estei őrgrófnénak 1236. Werdában atyja halála után született fia. IV. Béla Dénes nádor fiának tartván őt, soha sem ismerte el testvérének s nem gondoskodott róla. Ellenben védelme alá vette a Bélával ugyanis hadakozó Velence; az 1245 aug. 6. kötött békében azonban kijelentette, hogy nem támogatja tovább és sem őt, sem atyját, sem hiveit nem türi meg területén. Anyja még azon évben meghalt. I. már 1243 óta nagybátyja, VII. Azzo herceg ferrarai udvarában növekedett. Azzo fiának, Rinaldónak halálával, mivel Azzónak leányai után sem voltak örökösei, I.-t illette volna az estei hűbér, de Azzo Rinaldo törvénytelen fiacskáját, Obizzót tette örökösévé. A herceg most Ravenna urához, Traversari Péterhez menekült, s feleségül vette ennek leányát, Erzsébetet, kivle már régebben el volt jegyezve. II. Frigyes parmai csatavesztése után I., reményét vesztve, egyideig mostoha nénjének, Jolánnak, I. Jakab aragoniai király feleségének udvarában telepedett le. 1263. neje egy I. nevü fiuval örvendeztette meg, de ezzel együtt pár hét mulva meghalt. Ekkor Velencében telepedett meg, hol Morosini Tomasinát vette nőül s ennek vagyona és összeköttetései révén ismét ő lett Ferrarában az Azzo-ellenes párt jelölte; annyival inkább, mert fiának, Andrásnak (a későbbi magyar királynak) születése biztosítani látszott dinasztiája sorsát. De Azzo 1264 febr. 14. tett végrendeletében határozottan Obbizót tette örökösévé, kit másnap történt halálával a ferraraiak csakugyan fejedelmül kiáltottak ki. I. fölkelést támasztott ellene, Obbizo azonban I. Károly nápolyi királylyal szövetkezett s őt 1261 táján a Traversariakkal együtt számüzte. Ujabb reménynyel kecsegtette s mostantól Szlavonia hercegének cimeztette magát, 1271. pedig V. I. ellen Ottokárral szövetkezett, ki az elégedetleneknek őt ajánlotta magyar királyul. Részt is vett Ottokárnak eleintén sikeres hadjártában, az 1271 jan. 3. kötött pozsonyi békében azonban a cseh király lemondott ügyének támogatásáról. Csalódva tért vissza Velencébe, hol 1271 ápr. 10. már megirta végrendeletét s még azon évben meghalt. Andráson kivül még két ismeretlen nevü természetes fia maradt. (V. ö. báró Nyáry Albert, Posthumus Istán, Századok 1869, 378-396 és Wertner, Árpádok 546-560).
7. I., magyar királyi herceg, I. Károly királyunk legkisebb fia. Szül. 1332 aug. 20., megh. 1354 aug. 9. Nevelője Wilyelmowi László volt, a Lajos udvarához jött külföldi tudósok egyike. Máriával, Johanna hugával, 1343. kötött eljegyzését a hirhedt nápolyi udvar hamar megsemmisítette. András herceg haláláért kárpótlásul hasztalan követelte Nagy Lajos királyunk ez öcscse számára Szicilia kormányát, óhaja teljesítetlen maradt. Lajos király Bajor Lajos császárral Bécsben 1345. kötött szövetségének egyik megpecsételése volt azon eljegyzés, melyből később csakugyan házasság lett: István és Margit, az említett két fejedelem testvére, illetve leánya jegyesek lettek. 1349. a Szepesség és Sáros vmegye ura, külön udvartartást visz, mint az Anjou hercegeknél szokásban volt. 1351. Erdély fejedelme; majd 1353. Tót- és Horvátország hercege, s e tartományokat bánok segítségével üdvösen kormányozta haláláig. János nevü fiut és Erzsébet leányt hagyott hátra. János Tótországot örökölte anyja gyámsága mellett, de korán meghalt 1360-ban; Erzsébet osztrák Albert felesége lett.
8. I., nádor, főherceg, József nádor és Hermina anhalti hercegnő fia, szül. 1817 szept. 14., megh. Mentoneban 1867 febr. 19. A magyar nemzet rokonszenvét, miként atyja, ő is kiváló mértékben birta. 1838. a budapesti árviz alkalmával nagy tevékenységet fejtett ki a nyomor enyhítése végett. 1843 dec. 9. Csehország polgári kormányzójává neveztetett ki s e tisztet viselte 1846-ig, amidőn Magyarország királyi helytartójává neveztetett ki. Pest vmegye főispáni székébe Ferenc József főherceg iktatta őt be. Körutazása és hazafias beszédei által I. teljesen megnyerte a nemzet bizalmát s igy 1847. az országgyülés elhunyt atyja helyébe nádorrá választotta. Ez állásában az 1848 márciusi események rendítették meg, amidőn az uralkodóházzal is összeütközésbe jött, ő nyujtván át a királynak küldöttség élén a magyar országgyülés feliratát, melyhez állását is köté; mint királyi helytartó, ő bizván meg gróf Batthyány Lajost a minisztérium alakításával, később pedig elfogadván a magyar országgyülés felszólítását, hogy álljon a Jellachich ellen küldendő magyar hadsereg élére. E had vezérletét ténylegesen nem vette át. Szept. 22. éjjel királyi rendeletre titkon elhagyta Magyarországot s beadta lemondását. Ezután mint kegyvesztett Németországban Schaumburgban (Nassau), anyja után örökölt birtokán élt visszavonultan. Életrajza a magyar nyelven megjelent számos emlékfüzeten kivül legbővebben van az Erzherzog Stephan von Oesterreich (Wiesbaden 1868) cimü műben. Jóakaró férfiu volt, de sokkal gyöngébb, semhogy rendkivül nehéz állásának megfelelhetett volna.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
