Heribald
Heribald, st. galleni szerzetes volt akkor, mikor a magyar 926. Svájcba, a Boden-tó vidékére törtek. Mig Engilbert apát a kolostor népeivel együtt elmenekült, a hóbortosnak, együgyünek és nevetségesnek tartott H. helyén maradt, Nem akart futni, mert «a klastrom gazdája az idején még nem adott bőrt neki, hogy sarut csináljon belőle». Nagy nyugalommal nézte végig, hogyan verik föl a klstromot a magyarok, kik tolmácsaikkal kikérdezvén őt, jókat nevettek furcsa feleletein s megkegyelmeztek neki. Midőn a klastrom kincsét tudakolták tőle, egyenesen a pincébe vezette őket; mikor azonban az aranyozott gyertyatartóknál egyebet nem találtak ott, pofonnal fenyegették. Ő azonban szintén rárivallt az egyik magyarra, ki a boroshordók fenekét akarta beverni: «Hát mi azután mit igyunk, ha ti elmentek?» Nem is bántották a hordókat, hanem tábori ebédjükön jól megvendégelték a jókedvü barátot s mikor ez egy másik fogoly pappal együtt antifonát kezdett énekelni, a szenténekre toborzót jártak. Továbbvonulásuknál bántatlanul hagyták vissza a papot és H.-ot, ki, midőn néhány év mulva ismét hallotta a magyarok portyázásának hirét, kérte az apátot, ereszsze oda kedves magyarjaihoz. A magyar st. galleni tartozkodásáról szóló elbeszélése, melyet Ekkehard tartott fenn (Casus St. Galli; Pertznél: Monum. Gem. Scriptores, II. 104. s köv. l., német fordításban Meyerstől, Lipcsen 1891), közvetlenségénél fogva rendkivül becses adalék a Zsolt-korabeli magyarok ismeretéhez.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
