Heinrich, 1. der Glichezare
Heinrich, 1. der Glichezare (képmutató? névtelen? álnevü?), középkori német költő, talán elzászi származásu klerikus, irta 1170 körül a legelső német Reinhart Fuchs-költeményt, valőszinüen francia források alapján, melyekent azonban nagy önállósággal és sajátos fölfogással dolgozott föl. H. eredeti művéből csak csekély töredékek maradtak fönn; ellenben teljesen meg van e munka egy vagy ötven évvel később készült átdolgozásban (egy heidelbergai és kalocsai kódexben, mely utóbbit teljesen kiadták Mailáth és Köffinger, Pest 1817). H. művét legjobban adta ki Reissenberger, 1886. Forrásához való viszonyát tárgyalták Voretzsch (1890) és Büttner (1891).
2. Heinrich, der Teichner, kiváló német tanító költő, aki legtöbbet Bécsben élt és 1350-77. irta műveit. Több mint hétszáz tanító költeményt irt, melyek a szerző filozofiai komolyságáról és nagy emberismeretéről tanuskodnak, de igen bőbeszédüek és pesszimisztikus irányuak. Művelődéstörténeti szempontból igen fontosak; többen magyar dolgokkal is foglalkoznak. Csak egy részöket adták ki Docen (Miscellaneen), Grimm (Altdeutsche Wälder) és Lassberg (Liedersaal). V. ö. Karajan, Über H. den Teichner (1855).
3. Heinrich, der Vogler (Madarász Henrik), osztrák hegedős, ki 1280 körül irta a Derte meneküléséről (Dietrichs Flucht) c. elnyujtott s ismétlésekben bővelkedő, költői szempontból csekély értékü epikai művet, melyben mindenféle hagyományokat önkényesen felhalmozott s összekapcsolt (kiadta Martin, Deutsches Heldenbuch, II. 1866).
4. Heinrich, von dem Türlin (de portula), középkori német költő, karintiai vagy bajor származásu polgári család sarja; 1220 körül irta Der Abenteuer Krone (A kalandok koronája, kiadta Scholl, 1852) c. terjedelmes Artus-regényt, melyben a breton monda minden részletét összefoglalni és egységes egészszé földolgozni törekedett. V. ö. Reissenberger, Zur Krone Heinrichs v. d. T. (1879).
5. Heinrich, von Diessenhoven, aztalnok, középkori német történetiró, 1300 körül született; meghalt 1376 december 22. 1338 óta konstanzi kanonok. Műve: Luccai Ptolemäus de Fiadonibus (megh. 1327) 24 könyvre terjedő egyháztörténelmének (Libri XXIV. ecclesiasticae historiae novaae) kiegészítése és folytatása. A 25. könyvben behatóan tárgyalja XXII. János pápaságát, kinek udvarán Avignonban hosszabb ideig tartózkodott volt. A későbbi eseményekre (1361-ig) sok anyagot gyüjtött, melyet azonban már nem tudott földolgozni. Munkáját kiadta Böhmer, Fontes rerum Germanicarum (1868, IV. 16-126. l.).
6. Heinrich, von Freiberg, középkori német költő, aki a XIII. sz. második felében II. Vencel cseh király udvarában élt és Strassburgi Gottfried Tristan-époszát a mondának más hagyománya szerint, de költői felfogással és igen vonzó előadással befejezte (kiadta R. Bechstein, 1877). V. ö. Egyetemes Philologiai Közlöny I. 1877. 477. l.
7. Heinrich, von Herford, középkori német történetiró, domonkosrendi szerzetes, ki 1370 okt. 9. Mindenben meghalt. Oly hires ember volt, hogy IV. Károly császár, mikor Mindenben tartózkodott, holttestét kiásatta és megkülönböztetett helyre vitette át. Sok teologiai s filozofiai értekezésen kivül terjedelmes világkrónikát irt: Liber de rebus memoriabilibus, mely a XIII. és XIV. sz. történeti műveltségének egyik főforrása volt. Kiadta A. Potthast 1859.
8. Heinrich, von Laufenberg, középkori német költő, aki 1429. lett pap s 1441. decanus Freibergben (Breisgau); 1445 óta élt a strassburgi János-kolostorban, hol 1460. meghalt. A XV. sz. első felében számos egyházi dalt irt, melyeket részben latin himnusokból és német népdalokból alakított át (kiadta Ph. Wachernagel, Das deutsche Kierchenlied, II. 1867).
9. Heinrich, von Lausanne, l. Henrik (lausannei).
10. Heinrich, von Lettland, német születésü misszionárius és krónikás; a XIII. sz elején Albert rigai püspök udvaránál nevekedett, 1208. a lettek és észtek misszionáriusa lett és elkisérte Fülöp ratzenburgi püspököt Livoniába. Munkája: Annalisok 1180-1225. (a Monum. Germ. hist. 23. kötetében).
11. Heinrich, von Meissen, l. Frauenlob és Henrik (33).
12. Heinrich, von Melk, középkori német költő, valószinüleg egy előkelő osztrák nemes család sarja, ki viszontagságos és keserü tapasztalatokban gazdag élete végén a melki kolostorba került. Itt irhatta 1153 és 1163 közt Von des Todes Erinnerung (Emlékezzünk a halálról) c. szatirikus költeményét, melyben korának éles tollal és megragadó realizmussal irt igen sötét képét vázolja. Valószinüen tőle van A papok életéről (Vom Pfaffenleben) irt költemény is. Minkét művét kiadta R. Heinzel (1867). Vilmanns W. (Beiträge zur Geschichte der älteren deutschen Literatur I. 1885) ki akarta mutatni, hogy e költő csak a XIV. sz.-ban, még pedig egy magyarországi szerzetben élt, és hogy műveiben első sorban hazánk egyházi és társadalmi viszonyait rajzolta. E föltevést megcáfolták Lorenz Ottom. (H. v. M., 1886), Heinrich Gusztáv (Budapesti Szemle 47. köt. 1886, 325. I.) és Petz Gedeon (Philolog. Közlöny XI., 1887, 15. l.).
13. Heinrich, von Morungen, középkori német minnedalos, egy türingiai nemes család sarja, aki 1213-21-ig szerepel oklevelekben. Művelt férfiu, aki a kasszkus ókort és a provencei troubadourokat is ismerte, kik közül főleg Bernard de Ventadornt utánozta. Walther v. der Vogelweide előtt a legjelesebb német lirikus. Dalait kiadták Lachmann és Haupt, Des Minnesangs Frühling (4. kiadás, 1888). V. ö. Michel, H. v. M. und die Troubadours (1880) és K. Schütze, Die Lieder H's von M. auf ihre Echtheit geprüft (1894). A népnél mint «Nemes Möringer» mondai alakká lett. E mondát tárgyalja Vogt, Paul Braune's Beiträge XII, 431. l.
14 Heinrich, von Mügeln, l. Müglin.
15. Heinrich, von Neustadt, középkori német költő, aki Bécs-Ujhelyt született (innen neve) és Bécsben orvos volt. Oklevelekben 1297 és 1318 közt szerepel. Gyenge költői erővel utánozza Eschenbachi Wolframot. Két műve maradt fönn: Tyrusi Apollonius története, melyet egy latin forrás alapján iszonyu terjedelemben (21.000 vers) és számos epizoddal (még Artus királylyal is kapcsolatba hozza hősét) elmesél, és: Von Gottes Zukunft (Krisztus visszatérése az itélet napján, 8587 vers), melynek forrása Alanus ab Insulis francia költőnek Anticlaudianus c. latin műve. Róla irt és eddig kiadatlan műveiből mutatványokat közöl Strobl (1875).
16. Heinrich, von Ofterdingen, mesés középkori német költő, aki a wartburgi dalnokversenyről szóló homályos és töredékes költeményben mint Eschenbachi Wolfram ellenfele, VII. Henrik osztrák herceget magasztalja és magyar Klinsort hivja segítségül, midőn a dalnokversenyben legyőzik. A mesterdalnokok művészetük egyik megalapítóját tisztelték benne, de valószinü, hogy sohasem élt, hanem csak mondai v. költött alak. Schlegel Ágoston Vilmos a Nibelung-ének szerzőjének tekintette, természetesen legkisebb tudományos alap nélkül; Spaun Antal (H. von Ofterdingen und das Nibelungenlied, 1840) terjedelemesen és féktelen képzelettel, de minden kritika nélkül irta meg életrajzát; Novalis egy szép, de be nem fejezett regény hősévé tette; Wagner Rikárd pedig (Tannhäuserc. operájában) egy alakká olvasztotta össze az osztrák Tannhäuserrel.
17. Heinrich, von Plauen, a német lovagrend nagymestere Poroszországban, VIII. plaueni Henrik fia, szül. 1370 körül s megh. 1429. Mihelyt nagykoruvá lett, a német lovagrendbe lépett. Mint komtur 4000 emberrel védelmezte Schwetz várát a lengyelek ellenében, akik 1410 jul. 15-én a német lovagrend hadait Tannenberg mellett tönkretették volt. Innen Marienburg védelmére sietett s a lovagok által a rend helytartójává választva, hősiesen küzdött a lengyelek ellen, miglen az éhség és a fegyver által megtizedelve, kénytelenek voltak visszavonulni. Nemsokára azonban visszafoglalta a rend összes birtokait, mire 1410 nov. 9. a rend nagymesterévé választották. Küchmeister Mihály, a rend marsallja, 1413 okt. 14. lemondásra kényszerítette. V. ö. Caro, Geschichte Polens (V. 2); Nathusius, Die Diutschmeister von 1232 an (1888); Lohmeier, Gesch. von Ost.-und West-Preussen (2. kiad.).
18. Heinrich, von Veldeke, középkori német költő, az udvari költészet atyja, kitkortársai rendkivül tulbecsültek, Maastricht vidékén szül., nemes családból. Lotz Ágnes grófné kivánságára irta egy latin forrás alapján Szt. Servatius-legendáját (kiadta Bormans 1858), mely tehetségét még fejletlennek tünteti föl. Fontosabb főműve, a Benoit de Sainte-More francia költeményén alapuló Eneide (kiadta Behaghel, 1882), melyet 1183. Türingiában fejezett be. Egészen önállóak dalai (kiadták Lachmann és Haupt, Des Minnesangs Frühling, 4. kiadás 1888). Róla irtak Braune (Zeitschrift für deutsche Philologie IV.) és Muth (Bécsi Akadémia, 1879). V. ö. Foa, Enrico di Veldeke e la sua Eneide (Parma 1892).
19. Heinrich, von Zütphen, a reformáció első vértanuinak egyike Németországban, l. Moller.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
