Fájdalom
Fájdalom (lat. dolor, gör. algosz), az érző idegkészülékek heves ingerületének kifejezése, s mint ilyen a legtöbb betegségnek egyik legfontosabb tünete. F.-érzés keltésére csak a tapintási idegek pályája képes, mig a különleges érzőidegek: a látó-, a halló-, izlelő- és szagló-szervekből igen erős ingereltetésnél csupán kellemetlen érzést, de nem tulajdonképen való fájdalmat okoznak. Eddigelé azonban még nincsen eldöntve, hogy a F.-érző idegeknek más rostok felelnek-e meg, mint a tapintás érzésénél, vagy csak az inger más jellegének s többnyire nagyobb voltának kell a F.-érzést tulajdonítani. Valószinünek látszik azonban, hogy a gerincvelőben a F.-érzés más rostokon halad, mint a tapintás érzése, mert egyes betegeknél az utóbbi teljesen ép maradhat s ugyanakkor az előbbeni elveszhet. A F. megérzése azonban mindig csak az agyvelőben történik, de a F. eredetének helyére kihelyezve. Ezen kihelyezés gyakran téves, s akkor a beteg nem ott érzi a F.-t, ahol az tulajdonképen keletkezik,igy a csipőizület bajainál többnyire a térd szokott fájni, májbajoknál a váll, s nem épen ritka, amidőn valaki levágott végtagjában érez fájdalmakat. A F. eredete az idegrendszer mentén sokféle lehet, első sorban a tapintó végkészülékekben főleg külső behatások folytán. A külső bőr igen érzékeny, valamint a szem nyálkahártyája is, mig a száj hártyái és a belső szervek sokkal kevésbé. Az idegek mentén gyulladásos folyamatok, vagy összenyomatás adhat F.-ra okot, ez épp ugy lehet a környéki idegekben, mint a gerincvelőben, vagy az agyvelőben. Megkülönböztetésül rendesen azon körülmény jön tekintetbe, hogy külső nyomásra fokozódik-e a F. vagy nem. Azon helyen, ahol a beteg érzi, csak akkor mutatkozik nagyobb érzékenység nyomásra, ha a F. eredete a F.-érzés helyén van csakugyan. Leginkább fokozódik külső nyomásra az izomcsuzból vagy gyuladásból eredő fájdalom, a neuralgiák s idegzsábáknál ellenben csak a legenyhébb érintések növelik a szenvedést, mig az erős nyomás inkább apasztja azt. A F. jellege lehet folytonos, félbenhagyó, villámszerü szurásokból álló, lüktető, hasogató. Az ideges eredetü fájdalmak többnyire félbenhagyó, időnkint fokozódó jellegüek, s rendesen egy-egy ideig területére szorítkozók. Genyedéssel járó gyulladásoknál lüktető F. szokott jelen lenni. A F. behatása az egyénre igen különböző, mig egyes érzékenyebb természetüek már aránylag csekély F.-ra elájulnak, addig mások a legkinzóbb behatásokat is nyugalommal türik. Ezen pontra nézve azonban tekintetbe kell venni, hogy a F.-érzési képesség is igen különböző egyes embereknél, s be van bizonyítva, miszerint a martyrok egy része, akik jajszó nélkül türték a leghevesebb kinzatást, a mellett fájdalmat egyáltalában nem éreztek. Ilyen F.-érzés hiány gyakori tünete a hiszteriának is, s alkalmas egyéneken a hipnózisban előidézhető. Csökken a F.-érzés bizonyos anyagok behatása alatt is, igy ha a bőrt erősen lehütjük éter, vagy klóratil-permetezés által, továbbá ópium, kokain és más szerek részint belső, részint külső alkalmazása alatt. A F. külső jelei az arc eltorzulásában, a szemek könyezésében és kiáltásokban nyilvánulnak. A F. orvoslásának fő feladata az ok eltávolítása, s ahol ez lehetséges, ott kerülni kell az u. n. F.-csillapitó, bódító szerek alkalmazását, amely utóbbiak között leghathatósabbak a morfium bőr alá fecskendések, továbbá néhány ujabb lázellenes szer, antipirin, fenacetin, acetanilid és a kloroformbódulat, ez azonban az öntudatot is megszünteti.
F. (eszt.), a művészetnek egyik fő alakítási tárgya, ellenpólusa az örömnek, gyönyörnek vagy kéjnek. F. és öröm közt nyulik el minden emberi érzésnek lajtorjája, ennek egyes fokozatait még nem tudták eddig egymástól eléggé élesen megkülönböztetni. A fájdalom egyáltalában művészileg vonzóbb érzés az örömnél vagy gyönyörnél, és sokkal többször lett leirva és lefestve amannál. A fájdalmon alapul egy egész nagyszerü műfaj, a tragédia, melyet némelyek nemesebbnek szoktak tartani a vigjátéknál. A fájdalom kifejezése tágszerü a lirában. A görögöknél a panasz- és a kesergő dalok különös dalnemeket képeztek. A kesergés az ókorban nem csak egyéni, de általános hangulat volt, a természet télbeni halála, az ember elenyészte állandó tárgyát képezte az antik lirának. Miután a fájdalom nem csak Schopenhauer szerint, hanem valósággal az emberi élet tulnyomó érzése, ami onnan is kitünik, mert szüntelen a gyönyör után vágyódunk; tehát a művészet és poézis főképeni tárgyai F.-mal elegyesek, tulhajtja e felfogást az u. n. világfájdalmi költészet, mely tulajdonképen Goethe Fausztjából indult ki, de legerősebb hangsulyozását Byronnál és Heinénél nyerte. A F. finom vonásait visszaadni, azt a legkeményebb elcsigázásig elkisérni, annak lassu enyhülését, átmenetét a magát megadó derültségbe ecsetelni nehéz, de hálás dolog. A F.-t minden művészet hatásosan képes kifejezni, a szobrászat és festészet épugy, mint a költészet. Legnagyobb bűvölő mestere a F. előadásának és enyhítésének a zene, a miért is a görögök azt mindig a tragédiában bucsillapítónak használták fel. Vannak fájó érzések: bu, aggódás, tépelődés, lelkifurdalás; fájó indulatok: harag, méltatlankodás, irigység; fájó szenvedélyek: gyülölet, bánat, epekedés.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
