Fagyás
Fagyás (congelatio). Nagyobb hidegnek huzamos behatása a szervezetben részint helybeli, részint általános elváltozásokat okoz. Az előbbiek nagyon hasonlítanak az égési sebekhez s hólyagképződésben, sőt üszkösödésben állnak. A megfagyás első tünetei az idegrendszerre szorítkoznak. Először izgatottság, azután érzéstelenség, levertség, nehézkesség, álmosság következik, melynek heves mozgással való elüzésére az ember ritkán képes, s még teljes tudatában is a veszélynek, mely elalváskor reá vár, elfásultan dől le. Ilyenkor már csak igen gyors és csak szakavatott segítség képes az életet megtartani. Hóval, hidegvizzel való óvatos dörzsölés, lassan melegedő fürdő, izgató szerek, mint éther, ammoniák, később bor, kávé stb. képesek néha segíteni. A halál oka a körzeti véredények erős összehuzódása következtében keletkező nagy vérbőség az agyban és tüdőkben, mely ott a nyomás tulságos fokozását okozza. Különböző emberek érzékenysége a hideggel szemben rendkivül változó. Minél egészségesebb, erősebb valaki, annál nagyobb hideghez képes magát hozzászoktatni. Erős táplálkozás, zsiros ételek, szeszes italok, meleg ruhák természetesen első sorba jönnek számba. Fontos a kedélyállapot is; 1812. a francia-orosz hadjárat alatt -12° C.-nál már ezrenkint fagytak meg a franciák; sarki expedicióknál ellenben -40-50° C.-t is jól eltürtek már, pedig ilyenkor a hust, kenyeret baltával kellett vágni, a vaj hasadt a fejszecsapások alatt s minden ember állandó gőzkörrel volt körülvéve. A szeles, valamint a hirtelen támadó hideg jobban fáj. A megszokás hatalmát mutatja, hogy a lappok képesek -40° C. hidegnél egyszerü rénszarvas-bekecsben aludni a jégen; a paraszt gyermekek a jégen mezitláb csuszkálnak; sokan a legkeményebb télen is szabad vizben fürödnek. V. ö. Sonnenburg, Verbrenungen u. Erfrierungen (Stuttg. 1879).
F. a botanikában, a növénysejteknek a hideg okozta elhalása. Különbség van elfagyás és megfagyás közt, mert a növény nedvének jéggé merevedése nem szükségkép okozója a halálnak. A növény tagja kemény hidegen kővé keményedik, azaz elfagy, p. a burgonya. Ellenben ha a növény 1-4° C.-nál lassankint megfagy, az összefüggő jégmassza nem a sejtjeiben támad, hanem a sejtjei között, mert a nedv a sejtekből a sejtközökbe, főkép a bél és kéreg hézagaiba jut s csak azután lesz jégtűkristály. Maga a sejt nem fagy meg, hanem a vizveszteség következtében többé-kevésbbé összetöpörödik. A jégtű egymással egyközesen függ össze, a szövetre pedig, amely kibocsátotta, mindig épszög alatt áll. A nagy jégképződésnek feltétele azonban az, hogy a gyökér a talajban még életmüködésben legyen, mert az uj nedvet ez adja. A szövetek vizfogyatkozását megfagyáskor gyakran a növénytag meggörbülése árulja el, a szár csúcsa p. ivalakuan legörbül, mert a szár a levél különböző oldalán a szövetfeszülés nem egyenlő, általában pedig a szerv nedvveszteség következtében ellankad, épp ugy, mint hervadáskor. Ha a megfagyott részt melegebb helyre teszszük, a növény életben maradhat, mert a felengedő jég vizét a sejt ismét magába veszi, s feszességét frisseségét visszanyeri. De a megfagyott rész felengedéskor holtan is maradhat. Ekkor a sejtje lankadt és puha marad, a nedvet többé magába nem szija, kinyomható belőle, mint a szivacsból. A levegőn a nedvét hamar kipárologtatja, hamar hervad és megbarnulva elhal. Mentől kevésbbé leves a növénytag, annál kevésbbé fagy meg a nedve, p. télen a fák ága, rügye. L. Fagykár.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
