Egyházi állam
Egyházi állam (Stato della Chiesa, Stato Pontifico, Patrimonium Sancti Petri), a pápa, mint szuverén uralkodó alatt állott állam Közép-Itáliában, melyet az Adriai-tenger és Tirrheni-tenger között, délen a nápolyi királyság, északon a lombard-velencei királyság, a toscanai és modenai hercegségek határoltak. Felosztatott: a római comarcara, a bibornokok által kormányzott hat legatiora (Bologna, Ferrara, Forli, Ravenna, Urbino-Pesaro s Velletri) és a főpapok által kormányzott tizenhárom delegatiora (Ancona, Macerata, Camerino, Fermo, Ascoli, Perugia, Spoleto, Rieti, Viterbo, Orvieto, Frosinone, Civitavecchia s Benevent), összesen 41 187 km2 területtel és 3 125 000 lakossal. A francia forradalom előtt még a délfranciaországi avignoni és venaissin-i grófságok is az egyházi államhoz tartoztak. Az olasz királyság megalakulása (1860) óta a pápa világi hatalmának nagy része elveszett, csak a római comarca maradt meg, a velletrii legatióval és a civita-vecchiai, viterboi és frosinonei delegatiokkal, az u. n. Patrimonium Petri (12 803 km2 692 100 lakossal), de 1870 szeptemberben ez a terület is az olasz királysághoz csatoltatott. Az E. választási monárkia volt s a fennállása utolsó 21 évében érvényes alkotmányát IX. Piustól kapta 1849 szept. 12. A bibornokok testülete által választott pápa korlátlan hatalmu uralkodó volt, de trónralépésekor esküt tettle, az E. területi épségének megőrzésére, az eretnekség üldözésére stb. A bibornokok közül választott minisztertanács élén állott a pápa által kinevezett bibornok-államtitkár, ki a pápát kifelé és befelé egyiránt képviselte. A minisztertanács mellett állott az államtanács, 15, részben világi taggal, de csak tanácsadó joggal. A pénzügyeket 1850 óta az u. n. pénzügyi consulta vezette, melynek tagjait a pápa nevezte ki. A tartományok élén álló bibornokok mint helytartók kormányoztak s alattok állottak a kormány által kinevezett governatorok, mellettök pedig a hat évre választott tartományi tanács. A pápai kormányzásnak a pénzügyi zavarok okozták a legtöbb bajt, mert a nagy államdósság (550 millió lira) mellett, az évenkénti deficit igen magas összegre rugott. A hadsereg idegen zsoldosokból állott s 1869. 15 670 embert számlált. A pápai rendek közül nevezendők: a Krisztusrend, az arany sarkantyurend, Laterani Szent János rendje, Szt. György és Piusrend. Mint országos szinek arany és ezüst divatoztak.
Története.
Az E. keletkezését a középkori hagyomány N. Konstantinig vitte fel, ki Rómát, annak környékét, sőt egész Itáliát I. Szilveszter pápának ajándékozta volna. Azonban az ide vonatkozó adománylevél (l. Donatio vagy Constitutio Constantini) ma már bizonyos, hogy utóbb, a VIII. században készített hamis oklevél. Másrészt azonban kétségtelen, hogy egyes római császárok a pápákat nagy birtokokkal ajándékozták meg, de e patrimoniumoknak nevezett uradalmakat a pápák egészen a VIII. sz.-ig a bizanci császárok felsősége alatt birták, noha e felsőség a császárok távolléte miatt inkább csak névleges volt. A képviszály tette a pápát Róma urává. Ekkor üzte el a római nép a bizanci helytartót s ismerte el a pápát, II. Gergelyt világi urának. 728. Luitprand longobárd király Sutri várost ajándékozta a pápának, 742. pedig Amelia, Orta, Bomarzo és Bieda városokat. De midőn Aistulf longobard király Rómát is hatalma alá akarta hajtani, II. István pápa Pipin frank királylyal szövetkezett. Pipin két hadjáratban leverte a longobárdokat (755 és 756) és a pápát a ravennai exarchatussal és a Pentapolisszal ajándékozta meg. Ez az öt város: Rimini, Pesaro, Fano, Sinigaglia, Ankona. Ezzel kezdődik a pápa világi uralma Közép-Olaszországban.
Midőn N. Károly 774. a longobard birodalmat megsemmisítette, atyja adományát megerősítette és azt még Tuscia egy részével gyarapította; de másrészről Károly római császárrá történt koronáztatásával (800 dec. 25.) a pápa felségi jogaiból sokat veszített. Károly, mint római császár a római népet hűségesküre kötelezte maga iránt s legfelső birói hatalmát egy megbizott hivatalnoka (legatus, missus) által gyakorolta. Az E.-ban vert pénzek az egyik oldalon Károly, a másikon a pápa képét tüntetik fel és III. Leo pápa azt irja a császárnak, hogy «parancsát végre fogja hajtani». Ellenben a többi hivatalnokokat ezután is a pápa nevezte ki. N.-Károly gyönge utódai alatt a pápák megint lerázták a frank fenhatóság igáját és kezökbe kerítették a főhatalmat, s I. Miklós pápa (858-867) teljes souverain jogokkal kormányozta az E.-t. De a X. században a császárság megszünése után az egész Itáliában dúló zavarokat a szentszék is sajnosan megérezte. A pápák néhány hatalmas vazallus kezében vak eszközök lettek; a szentszék birtokait Róma környékén a pápák rokonai, első sorban a hatalmas tusculumi grófok foglalták el, az exarchatusban és a Pentapolisban egész serege keletkezett az apró dinasztiáknak, melyek a szentszéktől elszakadva, a pápák régi vetélytársainak, a ravennai érsekkel a küzdelem tovább folyt. V. Gergely pápa 998. kénytelen volt lemondani Ravennáról és a comachioi meg cesenai grófságokról. A XI. sz. első tizedeiben a szentszéknek még Montefeltre, Cervia, Decimano, Imola, Bologna és Faenza grófságokat is át kellett engednie a ravennai érsekeknek, ugy hogy a pápák világi uralma e korában csak Róma városra és ennek közvetlen környezetére terjedt ki.
A XI. sz. közepén kezdődik a szentszék nagyszerü hatalmi lendülete a vallási téren s ez javára vált világi hatalmának is. Már IX. Leó megszerezte 1056. Beneventet s még inkább növelte a pápák hatalmát Dél-Olaszországban a normannok letelepedése. 1059. II. Miklós mint pápai hűbért Guiscard Robertre ruházta Apuliát, Kalabriát s mindazt, amit a szaracénoktól Dél-Olaszországban és Sziciliában meg fog hódítani. Nem sokkal utóbb, 1077. Matild tusciai őrgrófnő VII. Gergely pápát nevezte ki összes birtokainak örököséül, amiből hosszas küzdelem támadt a császárokkal, különösen Rőtszakállu Frigyes fiával, VI. Henrikkel és II. Frigyessel, kik Toskánára szintén igényt tartottak s azt ismételten el is foglalták. A pápai világhatalom megalapítója, III. Ince pápa, Rómában is növelte a pápai tekintélyt. Az eddig legalább névleg a német császár szolgálatában álló városi prefektust, továbbá a városi tanácsot teljesen alárendelte hatalmának (1198). Az E. területén VI. Henrik által német hűbéres fejedelmeknek rendelt nagyok, ugyszintén Perugia városa és Toscana meghódoltak Incének. Végre 1201 junius 8. IV. Ottó ellencsászár a neuszi szerződésben elismerte a szentszék igényeit a Matild-örökségre s ugyanakkor megerősítette a pápát az E. birtokában Radicofani vártól Toszkánában a ceperanoi szorosig Nápolyban, azaz biztosította a szentszéknek az exarchatust, Pentapolist, Ankonát, a spoletoi hercegséget, a Matild-féle birtokokat, és Brittenoro grófságot. Ezen szerződés állapította meg nagyjában az E. határait, ugy mint azok a legujabb időkig fennmaradtak.
A neuszi szerződést a következő császárok is elismerték, de mivel II. Frigyes a császári jogokat egész Itáliában meg akarta ujítani, ujból küzdelemre került a dolog. A pápa a császár ellen az olasz városokkal szövetkezett s együtt harcoltak az olasz nemzet függetlenségeért. E küzdelemben az E. sokat szenvedett: a császári csapatok ismételten elpusztították, Manfréd sziciliai király pedig 1255-64-ig Romagna és Ankona legnagyobb részét meghódította. A Hohenstaufok bukása után azonban a szentszék ismét visszakapta régi birtokát, melyet III. Fülöp francia király 1273. Venaissin grófsággal gyarapított. A neuszi szerződést I. Habsburgi Rudolf is megerősítette 1275., sőt 1279. mindazon olasz városokat, melyekben még felségjogokat gyakorolt, feloldotta a hűségeskü alól és a szentszék felsősége alá helyezte. A belviszályok azonban Rudolf lemondásával sem szüntek meg. Most a guelf és ghibellin pártoskodások dúlták az E.-ot, mignem a pártküzdelmek által zaklatott polgárok nem egy városban valamelyik hatalmas nemes család uralma előtt meghajoltak. Ezzel beköszöntött a kényurak kora. Ekkor jutottak hatalomra Ravennában a Polenták, Riminiben a Malatesták, Urbinoban a Montefeltrék. A ghibellin Montefeltre Guido 1282-ben csaknem az egész Romagnát fellázította a pápa ellen s bár 1286. megveretett, 1290. ismét viszszanyerte az uralmat Urbinóban. VIII. Bonifác alatt magában Rómában is kitört a pártoskodás. Itt a Colonna és Orsini családok küzdöttek egymással s midőn a pápa az Orsiniak pártját fogta s a Colonnákat szenvedélyesen üldözi: a római nép ez utóbbi család pártjára állott s 1302. magát a pápát is kiüzte a városból. Még rosszabbra fordultak a viszonyok a pápák avignoni fogsága idejében; a szentszék csak a városoknak és a hatalmasabb családoknak osztogatott engedményekkel tudta tekintélyét némiképen fenntartani. VI. Kelemen megvásárolta ugyan Avignont (1348), de magában az olaszországi E.-ban a pápák távolléte alatt a zavar évről-évre növekedett. Különösen sok bajt okozott a Colonna és Orsini családok szünetlen versengése. A hires néptribun, Cola di Rienzi fellépése 1347., ki Rómát köztársasággá alakította át és azt egy olasz szövetség fejévé tenni igyekezett, egy pillanatra szebb jövőt igért. De a romantikus néptribun nem sokáig tarthatta fenn magát. A szövetkezett szentszékkel és római nemességgel szemben elbukott s IV. Károly császár kiszolgáltatta őt a pápának. VI. Ince pápa Rienzit 1353. Albornoz bibornokkal ismét Olaszországba küldötte, hogy a szentszék megingatott tekintélyét helyreállítsák. Albornoz a toskánai városok segélyével megfékezte a rabló lovagokat s szenátori cimmel nevezte ki Rienzit Rómába helytartónak, ki azonban már 1354. az önkénye ellen fellázadt római nép által megöletett. Albornoz most az E.-t ujra szervezte. Az egész területet 100 vikariatusra osztotta, a nemességet a legfontosabb hivatalokból kizárta, a pápák rendeleteit és a városok statutumait egy hat kötetből álló büntető- és polgári-codexben összegyüjtötte, mely a XVI. sz.-ban revideálva «Aegidiani constitutiók» c. alatt a legujabb időkig érvényben maradt. De Albornoz halála után a zavar ujra kitört s az 1378., XI. Gergely halála után kitört schisma még növelte a zavart. XII. Gergely pápa 1408., hogy pénzzavarán segítsen, Rómát és az egész E.-t 25 000 arany forintért Nápolyi Lászlónak eladta. E szerződés értelmében azután László 1409. bevonult az örök városba és megszállotta az E.-t. Olaszország egyesítése lebegett cél gyanánt a nápolyi király lelke előtt, de a pizai reformzsinat által megválasztott V. Sándor az olasz városokkal és a zsinat segélyével Rómát megint megadásra birta (1410). Utóda, XIII. János folytatta a háborut László ellen, és e meglepő fordulatokban gazdag háboru egész 1420-ig tartott; ekkor végre sikerült a konstanci zsinat által választott uj pápának, V. Mártonnak, Braccio kényuri hatalmának Rómában véget vetni és Nápolyi Janka segélyével az egyház egységével együtt a pápa világi uralmát Olaszországban helyreállítani (1420). De a megelőző zavarok alatt a városok és egyes nemesi családok oly függetlenségre tettek szert, hogy az E. csak névleg képezett egy államot. V. Márton, ki a Colonna családból származott, hogy hatalmát fenntarthassa, családja tagjaira támaszkodott, kiket méltóságokkal és hübéri javakkal halmozott el, miáltal azonban a többi főuri családok irigységét és haragját keltette fel. Utóda, IV. Jenő, már megint nem birt a dacos nemességgel, mely 1434-ben őt magát is kiüzte Rómából. Ez időben az E. jelentékeny részét hűbérbirtok gyanánt a szomszéd fejedelmek ragadták kezökbe s 1441. Velence Ravennát foglalta el. II. Pál pápa némileg ismét megfékezte a nemességet s az E.-t Anguillara grófsággal, Cesenával és Petinaroval gyarapította. IV. Sixtus unokaöcscseinek nagy területeket adományzott az E.-ból s példáját követte VI. Sándor, ki hogy fiait, Caesart és Ferencet fejedelmekké tegye, az E.-t veszedelmes háborukba bonyolította. Nápolyi segítséggel Borgia Ferenc 1496-ban az Orsini család birtokait csaknem egészen elfoglalta, de az Orsiniak francia segítséggel ismét visszaszerezték birtokaikat. Ekkor VI. Sándor maga szövetkezett a franciákkal s fia Caesar francia csapatokkal tört be 1499-ben Romagnába. Meghódította Imolát s Forlit, 1500. pedig Pesarot, Riminit, Faenzat és Fanot. VI. Sándor Romagnát most elszakította az E.-tól s fiát romagnai herceggé nevezte ki. VI. Sándor halála után azonban e birtokok ismét visszakerültek az E.-hoz.
II. Gyula pápa alatt (1503-13) az E. fénykorát élte. A francia királylyal, XI. Lajossal szövetkezve, megalázta Velencét s elfoglalta a köztársaság romagnai birtokait, elsősorban a fontos Ravennát; azután I. Miksa császárral s a spanyolokkal szövetkezve, kiüzte Olaszországból a franciákat s könnyü szerrel foglalta el Modena, Parma, Piacenza és Reggio városokat. Azon eszme, hogy egész, a barbárok hatalma alól felszabadított Olaszország a pápa világi uralma alatt egyesüljön, egy pillanatra megvalósulni látszott. De már a következő pápa, X. Leo alatt (1513-1521). V. Károly császár állott ellen azon tervnek, hogy a pápa világi hatalma még magasabb fokra emeltessék. A Németországban megindult vallásujítási mozgalom és a tulhatalmas V. Károlytól való aggodalom miatt X. Leo a franciák ellen szövetkezett V. Károlylyal s e háboruban megszerezte ugyan Perugiát, Fermot és Ankonát, de le kellett mondania Reggioról és Modenáról. Utóda, VII. Kelemen, a császár fenyegető tulhatalma ellen Velencével, Firenzével, Milánóval, Franciaországgal és Angliával szövetkezett és mégis pórul járt, mert a császári hadak vezére, Bourbon Károly Rómát 1527 május 6. rohammal elfoglalta, melyet német zsoldosai teljesen kiraboltak. Az Angyalvárba szorított pápa 100 000 zechinoval váltotta meg életét és csak sulyos föltételek teljesítése után vonult el az ellenséges hadsereg az örök városból. A XVI. század végén és a XVII. század elején az E. két tartománynyal gyarapodott. VIII. Kelemen Ferrarát, VIII. Orbán pedig 1626. az urbinoi hercegséget szerezte meg. Ellenben a III. Pál által szerzett Pármát és Piacenzát 81545) már III. Gyula pápa dományozta a Farnese családnak.
Az ujkor első századában az E. Európa egyik legvirágzóbb tartománya volt. 1589. a gabonakivitel 500 000 scudira rugott; Perugia kender-, Faenza len-, Rimini olaj, Monteflascone bortermelése által tünt ki. A kereskedelem is felvirágzott s ennek középpontja Ankona kikötője volt. A pápák hatalma a hatalmas főuri családok kihalása után lassanként korlátlanná lett. A városokban még mindig voltak ugyan patriciusi családok, sőt még a guelfek és ghibellinek utódaival is találkozunk, de az erősebb párt rendesen feladta a város jogait, csakhogy a pápa segélyével az ellenséges pártot teljesen megsemmisíthesse. A pápák jövedelme az E.-ból jelentékeny volt: X. Leo alatt 420 000 scudit tett s ehhez járult 900 000 scudi a hivatalok eladásából. VII. Kelemen vette fel az első állami kölcsönt. 1500 körül az E. az európai államok között a legkevesebb adót fizette; de a XVI. sz. folyamá az adó itt is jelentékenyen emelkedett. III. Pál felemelte a só árát s elrendelte az első egyenes adót, ugyhogy az állam jövedelme ő alatta 700 000 scudira, XIII. Gergely alatt már 1 100 000 scudira emelkedett. A legtöbb pénzt a protestánsok ellen intézett nagyszabásu európai vállalatok nyelték el s a rossz pénzügyi gazdálkodás következtében az adóteher 1600 körül az E.-ban sulyosabb lett, mint Olaszország többi tartományaiban.
A XVI. század végén X. Sixtus (1585-90) erélyesen lépett fel az elhatalmasodott rablóbandák ellen; helyreállította a rendet és nyugalmat, előmozdította a földmívelést és az ipart s 5 millió scudiból álló kincset gyüjtött. VIII. Orbán (1623-1644) Az E. hadi erejének kifejtésére törekedett. Bologna mellett Castelfranco erősséget építtette, Rómát uj erődítésekkel látta el, tekintélyes hadsereget gyüjtött s még a vatikáni könyvtár termeit is fegyvertárrá alakította át. A XVII. században azonban az E. pénzügyei mind rosszabbá lettek, mit különösen az V. Sixtus óta meggyökerezett neopotizmusnak lehet tulajdonítani. Így tettek szert nagy gazdagságra és jutottak nagy hatalomra az Aldobrandini, Borghese és Farnese családok. XI. Ince alatt a pénzügyi válság már oly égetővé vált, hogy a kiadások a bevételeket 170 000 scudival multák felül s a pápa az államot a bukástól csak ugy menthette meg, hogy a nevezett családokat minden hivataltól és jövedelemtől megfosztotta. A XVIII. század uralkodó szellemének következményeképpen a pápák politikai tekintélye mindinkább csökkent. I. József német császár a Romagnát szállotta meg, Franciaország pedig elfoglalta 1768. Venaissint és Avignont, Nápoly beneventet és Pontecorvot, s a szentszék, hogy e birtokait megmentse, kénytelen volt ez államokkal szemben nagy engedményeket tenni.
Egészen felforgatta az E.-ot a nagy francia forradalom. Mindjárt a forradalom kezdetén (1791) elvette Franciaország VI. Pius pápától Avignont és Venaissint; 1796. pedig Bonaparte hadserege Bolognát, Ferrarát és Urbinót szállotta meg. A szentszék 21 millió frankot fizetett a köztársaságnak, hogy semlegességét biztosítsa, de azért 1797. Bonaparte mégis Romagnába vonult s febr. 19. a pápát a tolentinoi békére kényszerítette, melyben a szentszék Avignon és Venaissinről, továbbá Bologna, Ferrara és a Romagnáról lemondani kényszerült. De ez sem mentette meg a pápai birtokot. 1798 elején ismét francia csapatok nyomultak az E.-államba, febr. 10-én megszállották az angyalvárt s miután a pápa Szienába menekült, márc. 20. kikiáltották a római köztársaságot. Midőn a második koalició hadai 1799. Felső-Itáliában győzedelmesen vonultak előre, a franciák ugan kénytelenk voltak Rómából kivonulni, mire azután 1800. az ujonnan választott pápa, VII. Pius, birtokába vette a szent várost. De az E.-állam nyugalma nem sokáig tartott. Napoleon már 1805. elfoglalta Ankonát, hogy az angolokat Olaszországból kizárja; a következő évben elfoglalta Beneventet és Pontecorvot s midőn a pápa Napoleon kivánságával dacolván, Angolország ellen szövetséget kötni vonakodott, 1808. francia csapatok szállották meg magát Rómát is. Az E. egy részté Napoleon az olasz királyságba kebelezte, más részét Rómával együtt a francia császárság részének nyilvánította (1809 jun. 10.). Ez utóbbi rész két départementra osztatott, a kolostorok pedig eltöröltettek. A pápa, kit a franciák Fontainebleauba vittek, az 1813 jan. 25. föltételesen aláirt s a konkordátumot előkészítő pontozatokban lemondott világi uralmáról s beleegyezett, hogy Franciaországban székeljen, mit azonban márc. 24. visszavont.
Napoleon leveretése után egy ideig Murat nápolyi király szállotta meg Rómát, de miután a szövetségesek a párisi békében az E. helyreállítását kimondották, VII. Pius 1814 máj. 24. Rómába visszatért. A bécsi kongresszus visszaállította az E.-államot régi kiterjedésében, csakis Ferrarát szakította el, melyet a lombard-velencei királyságnak juttatott. De mivel a kongresszus Venaissin- és Avignonról nem intézkedett, a pápa a kongresszus határozata ellen tiltakozott. 1815 után Consalvi bibornok s államtitkár eltörölte a francia korszak reformjait, minden ponton megkezdette a reakciót s mitsem törődve a városok, tartományok és a nemesség kiváltságaival, egységes közigazgatás létezésén fáradozott. XII. Leo (1822-29) és VIII. Pius a zilált pénzügyi viszonyokat igyekeztek jó karba hozni s az utóbbi sokat tett a földmivelés, ipar, művészetek és tudományok emelésére is, de azért 1830. itt is kitört a forradalom, mely azonban gyorsan elfojtott. 1831 febr. 2. XVI. Gergely lépett a trónra s mivel a forrongás az E.-ban mind nagyobb mérveket öltött, francia és osztrák csapatok vonultak be s ezek oltalma alatt kezdődött az uj pápa erős kezü uralma. Az 1836 és 37-ik évi kolerára éhinség s ujabb zavargások következtek, a deficit pedig évről-évre növekedett.
Midőn XVI. Gergely 1846 jun. 5. meghalt, a szabadelvüség hirében álló IX. Pius választatott meg, ki nem idegenkedett attól, hogy a nép méltányos kivánságait teljesítse. Megszüntette a gyülölt katonai bizottságokat, a tulságos rendőri beavatkozást korlátolta s az összes politikai foglyoknak közbocsánatot adott. A lelkesedés a pápa iránt még növekedett, midőn IX. Pius 1847 ápril 19-én kibocsátott rendeletével az állami konzultát, vagyis a népképviselet egy nemét életbe léptette. A párisi februáriusi forradalom hire a pápát még több engedményre birta s 1848 márc. 14. oly alkotmányt adott, melynek értelmében ezentul két kamarára oszló országgyülés gyüljön össze, az elsőt közvetlenül a pápai kormány nevezi ki, a másodiknak tagjait a nép választja bizonyos cenzus alapján. A két kamara által megszavazott törvényjavaslatot a bibornokok gyülése titkos ülésben felülvizsgálja s azután terjesztik szentesítés végett a pápa elé. Ugyanakkor Olaszország függetlenségének kivivásáért Ausztriával szemben az izgatók azt követelték, hogy Pius is üzenjen háborut Ausztriának, mire az nemcsak hajlandó nem volt, hanem az 1848 ápril 29-ki allokucióban határozottan kijelentette, hogy mint a béke Istenének helytartója senki ellen háborut nem kezd.
Ezzel természetesen megtörtént a szakadás IX. Pius és a szabadelvü Olaszország között s bár a pápa a szabadelvüek kivánsága szerint Rossi Pelligrino grófot nevezte ki miniszterelnökké, a forradalom kitörését nem lehetett többé megakadályozni. Rossi tulságos erélyes feléépése még jobban felingerelte a szenvedélyeket s midőn Rossi nov. 15. orgyilkos kéz által elesett, a fellázadt római nép a pápát egy telivér demokrata minisztérium kinevezésére kényszerítette. IX. Pius erre nov. 25. éjjel álruhában Gaetába menekült s nov. 27. kiadott rendeletében az uj kormány összes rendeleteit érvényteleneknek jelentette ki. A képviselőház most ideiglenes kormányt nevezett ki, mely dec. 29. alkotmányozó gyülést hivott össze. E gyülés a pápa átka dacára 1849 febr. 5. egybegyült s viharos tárgyalások után febr. 9. 120 szavazattal 23 ellenében kikiáltotta a római köztársaságot, mire a pápa tiltakozással válaszolt, melyben a kat. hatalmak közbelépését helyezte kilátásba. Ezzel Olaszország sorsa megint a fegyverekre lett bizva és a római köztársaság 10 000 önkéntest küldött Mezzacappa vezérlete alatt Albert Károly piemonti király segélyére. Radeczki azonban 1849 márc. 23. Novaránál a szárdokat legyőzte és ezzel eldöntötte a római köztársaság sorsát is. A veszély érzetében a római alkotmányozó gyülés diktátori hatalommal állította Mazzinit, Saffit és Armellinit a köztársaság élére. E közben a katolikus hatalmak: Franciaország, Ausztria, Spanyolország és Nápoly képviselői a pápával megegyeztek a fegyveres közbelépés iránt s a francia kormány a többieket megelőzve, Oudinot tábornokot 9000 emberrel a pápa segítségére küldötte. Oudinot ápr. 5. Civitavecchiánál kikötött s apr. 28. Róma elé vonult. Miután minden tárgyalás sikertelen maradt, a franciák jun. 5. rohamot kisérlettek meg, melyet azonban a rómaiak három izben visszavertek. Rendszeres ostrom és pusztító bombázás után végre a város jul. 3. a franciák kezébe került. A római köztársaságnak vége volt.
Jul. 15. egy három bibornokból álló bizottság, melyet szigoru rendszabályaiért a vörös triumvirátus-nak megkezdette a restaurációt. Az alkotmányozó gyülés tagjait 15-20 évre terjedő börtönbüntetéssel sujtották, s hasonló szellemben jártak el a szabadelvüekkel az Ankona-, Bologna-, Riminiben és más városokban felállított katonai és egyházi biróságok. A titkos rendőrség ujra megkezdette működését; az egyházi parancsok átlépői ellen szigoru büntetőtörvényeket bocsátottak ki. Oudinot 1849 aug. végén visszatért Franciaországba, de Rómában és Civitavecchiában francia csapatok maradtak, Bolognában és Ankonában pedig osztrák csapatok. IX. Pius 1850 apr. 12. tartotta bevonulását Rómába francia szuronyok fedezete alatt. A börtönök tele voltak politikai foglyokkal, a vidéken rablóbandák garázdálkodtak, s a budget 1 756 745 scudi hiányt mutatott fel. 1850-59-ig a rendőri abszolutizmus békóiban sinlődött az E.-állam.
Az 1859-iki osztrák-olasz-francia háboru kezdetén a pápai kormány semlegességet jelentett ki, de alig hagyták el az osztrák csapatok junius elején Bolognát, Ferrárát és Ankonát, máris a legációk, Bologna példájára elszakadtak a kormánytól s Viktor Emánuelhez csatlakoztak. A szárd király a felkelt tartományok élére ideiglenes kormányt nevezett ki, mely Garibaldit a csapatok parancsnokává nevezte ki és nemzetgyülést hivott össze. Ez utóbbi szept. 1. jött össze és egyhangu határozattal kimondotta a legációk egyesítését a szárd királysággal. Miután e határozatot a népszavazat is szentesítette (1860 márc.), a szárd csapatok bevonultak Bolognába. Eközben Garibaldi Nápolyt és Sziciliát hódította meg Viktor Emánuel részére s most, hogy Dél- és Észak-Olaszország között összeköttetés létesíttessék, Viktor Emánuel és III. Napoleon akként egyeztek meg, hogy Szardinia elveheti Umbriát és az u. n. márkákat, Rómát ellenben és a Patrimonium Petrit, melyeket különben is francia csapatok tartottak megszállva, ne bántsa. Miután Sinigaglia-, Urbino-, és más városokban a forradalom kitört, Cialdini szárd csapatokkal szept. Umbriába nyomult, a Lamoriciére által vezetett pápai csapatokat szept. 18. Castelfidardonál szétverte s Anconát is szeptember 29-én megadásra kényszerítette.
A pápa birtokában most már csak a tkp. Patrimonium Petri volt, de az olasz nemzeti párt Rómát tekintette az olasz királyság természetes fővárosának s Garibaldi már 1862. kisérletet tett egy önkéntesekből alakult hadsereggel Rómát elfoglalni, de Aspremontnál olasz kir. csapatok aug. 29. elállották utját s terve kivitelét megakadályozták. 1864. szept. 15. Franciaország és Olaszország megegyeztek, hogy a francia csapatok az E.-t két év leforgása előtt teljesen elhagyják. Alig hogy ez 1866 dec. megtörtént, az olasz nemzeti párt ujra megkezdte működését. Minden oldalról sereglettek az önkéntes csapatok Róma felszabadítására s Garibaldi is megjelent közöttük; de e hirre egy uj francia hadosztály szállott partra s a francia csapatok által megerősödött pápai hadsereg Garibaldit nov. 3. Mentana mellett leverte. A francia csapatok Civitavecchiában maradtak s oltalmuk alatt a pápa világi uralma még egy pár évig fenmaradt. A rendőri állam nyomása alatt az E. egyre tovább tengődött. 1868. a kiadások 74, a bevételek csak 29 millió frankra rugtak.
1870. a francia-német háboru kitörése az olasz nemzeti pártot rég óhajtott céljához juttatta. Miután a francia csapatok aug. elején az E.-t elhagyták, Viktor Emánuel szept. elején IX. Piustól engedélyt kért, hogy az olasz kir. csapatok Olaszország nyugalmának biztosítására az E.-t megszállhassák. A pápa ezt szept. 11. visszautasította, mire az olasz csapatok minden oldalról az E.-ba nyomultak s szept. 16. a katonailag legfontosabb pontot, Civitavecchiát is megszállották. Szept. 19. Cadorna tábornok Róma alatt termett s miután az olasz tüzérség a Porta-Piánál rést lőtt a falakon, a pápa utasítása szerint Kanzler pápai tábornok beszüntette a harcot (szept. 20.), az olasz hadsereg pedig a lakosság örömrivalgása között bevonult. Ezóta a pápa hatalma a vatikánra szorult. Okt. 2. általános népszavazás döntötte el Róma város egyesülését az olasz királysággal (133 681 igen, 1507 nem) s okt. 9. az olasz király rendelete feloszlatta a pápai hadsereget, s elbocsátotta a pápai hivatalnokokat. A pápa ezentul csakis svájci gárdistáit és udvari tisztviselőket tartott. Egyébiránt ugy torolta meg a sérelmet, hogy 1870 nov. 1. kelt enciklikájában mindazokat, kik az E. nnexiójában részt vettek, kiátkozta.
Az 1871-iki májusi kezességi (guarantigia) törvényben az olasz kormány megkisértette a pápa viszonyát az olasz államhoz barátságos módon szabályozni. E szerint a pápa személyére nézve sérthetetlen és szuverén jogokkal bir. Követeket tarthat külállamoknál és ezek követeit fogadhatja; biztosította neki a Vatikán, a Lateran és a Castel-Gaudolfoi kastélyokat és azonfelül évenkint 3 225 000 lirát. A pápa azonban e törvényeket nem ismerte el, és a felajánlott összeget sem fogadta el és ahelyett inkább a hivők péterfilléreit vette igénybe. IX. Pius haláláig nem szünt meg az annexió ellen tiltakozni és birtokát visszakövetelni s utódja XIII. Leo, noha máskülönben sok kérdésben szakított elődének politikájával, az E. kérdésében hasonló álláspontot foglal el.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
