Csigolya
Csigolya (lat. vertebra, állat), a gerinces állatok törzsén végig vonuló s annak támasztója gyanánt szereplő gerincoszlopot fölépítő porcogós vagy csontos részlet. Egy jól kifejlett csigolyán több részletet különböztetünk meg. Főtömegét a csigolyatest teszi, mely átmetszetben majdnem körforma, ebből indulnak ki aztán a különböző irányban álló nyujtványok és ivek. A csigolyatest hátoldalán emelkedő iv csatornát zár körül, mely valamennyi csigolyán majdnem egyenlő nagy s a gerincagyat foglalja magában, az alsó vagy hasoldali iv a nyakcsigolyákon több-kevésbbé hiányzik s a hátcsigolyákon a haránt nyujtványokból és a bordákból áll. Ezen iv a testüreget zárja körül, továbbá a farkcsigolyákon, ha megvan, a farkütőereket. A hátoldali ivet egy egyenes nyujtvány foglalja össze, az u. n. felső tövisnyujtvány, mely különösen hatalmas a kérődző emlősök hátcsigolyáin. De egyes esetekben az alsó ivet is kötheti össze tövisnyujtvány, amelyet aztán alsó tövisnyujtványnak neveznek. Az ivekről azonban fölfelé és oldalt haladó nyujtványok is eredhetnek és erednek, amelyeket aztán ferde nyujtványoknak neveznek. Ezen ferde nyujtványok, az egyes csigolyáknak a szomszédosokkal való izülését eszközlik. Igen fontos és változatos a csigolyatestnek azon fölülete, amelylyel szomszédjához illeszkedik. Kezdetben mindkét fölülete homoru, amikor is kétszer homoru csigolyának (v. amphicoele) neveztetik s ilyenkor a szomszédos csigolyák közét a chorda maradványa tölti ki. Ilyen csigolyákat a halaknál, némely kétéltünél és csuszó-mászónál találunk. A fejlődés további folyamában a C.-test két homoru mélyedése helyén domború fölület léphet fel, még pedig vagy csak elül, vagy csak hátul, az első esetben a C. hátul homoru (opisthocoel), a másodikban elül homoru (procoel). A C.-k fejlődése a chordát körülzáró burokból indul ki, amely az egyes csigolyáknak megfelelő pontokon elporcogósodik, mig a chorda belső tömegét kitevő kocsonyás állomány mint mag az egyes porcogós C.-k között megmarad. Ezt követi az egyes C. elcsontosodása, ami három különböző pontból indul ki s a három önálló csontrészlet csak később, a születés után nő egygyé. A halak kivételével a többi gerinceseknél igen feltünő a két első nyak-C. Az első ugyanis, amely Atlas nevet visel s a fejet hordja, gyűrűhöz hasonlít; az emlősöknél és kétéltüeknél a fej nyakszirti két bütykének befogadására két bemélyedést visel, mig a madaraknál és csuszó-mászóknál csupán egyet. E C. kifejlett állapotban csupán a hát- és hasoldali ivekből áll, mig teste az utána következő csigolya testével nőtt össze. Az alsóbbrendü gerinceseknél azonban az összenövés nem tökéletes s a magasabbaknál sem az fiatal korban. A második C.-ra nőtt fogszerü csigolyatest körül forog az atlas a fejjel együtt. A csigolyák között megkülönböztetünk nyak-, hát-, ágyék-, kereszt- és fark-C.-kat, amelyeknek száma a különböző gerinceseknél különböző. Legállandóbb az emlősök C.-száma, amelyeknél kevés kivétellel 7 nyak-C. van, csupán kivétel a Manatus nevü cet 6, a Bradipus torquatus 8 és a Bradypus pallidus 9 nyakcsigolyával. A hátcsigolyák száma 12, 13, 14, de egyes denevéreknek csak 11, a szamárnak 18, a lónak 19. az elefántnak 20 s a Cholopus didactylus-nak 23, 24 hát-C.-ja van. Az ágyék-C.-k száma rendesen 6, 7, ritkábban 5, de az Echidná-nak csak 3, az Ornithorhynchus-nak pedig csupán 2 van, ellenben a Stenops-nak 9. A kereszt C.-k száma rendesen 3, 4, a Ferameles-nek ellenben már csak 1, az erszényeseknek 2-7, a foghijasoknak 9 keresztcsigolyája van, az embernek pedig 5. A fark-C.-k száma igen változó, a Manis longicaudának 46 fark-C.-ja van.
C.-k az embernél, a gerincoszlopnak egyes szelvényei, boncolástani műnyelven mondva metamérjei. A medencei és fari részen a csontmetamérek összenőttek, ezeket ál-C.-nak (vert. spuree) nevezik, megkülönböztetésül a mozgékony valódi C.-któl. Ilyen van az embernél 24, különféle alaku és nagyságu, 7 a nyakon, 12 a háton, 5 az ágyékon. Az összes számuk meglehetősen állandó - az emberben az álcsigolyákkal együtt rendszerint 32, ritkán 33. A változott szám többnyire a háti v. ágyéki részt illeti, t. i. 13 hát-C. esetében 4 ágyék-C. van, de lehet 5 is. Ennek magyarázata a gerincoszlop fejlődéséből folyik, amelyen az ébrényben rendesn 18 hátágyék-C. van, de a 18. rendesen a keresztcsontba felvétetik s ennek első C.-jává lesz, de kivételkép a 18. hátágyékcsigolya megmaradhat ilyennek a felnőttben is, s akkor az ilyen egyénben 6 ágyék-C. van jelen. Ritka esetekben a 17. hátágyék-C. is felvétetik a keresztcsontba és akkor csak 4 ágyék-C. van jelen. A 13. hát-C.-n az ébrényben bordapár van, de ezek rendszerint elsorvadnak, ha azonban megmaradnak, az ilyen embernek 13 hát-C.-ja s csak 4 ágyék-C.-ja van, vagy öt, ha t. i. a 18. hátágyék-C. megtartotta önállóságát. Mindezen változásokat az okozza, hogy a medencecsontok a gerincoszlopon felfelé vonulni törekszenek, minek eredményeül megvan a hajlam arra, hogy feljebb fekvő C.-k bevonatnak a keresztcsont képzésébe.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
