MAGYAR, (1)

Full text search

MAGYAR, (1), (elemzését l. alább); fn. tt. magyar-t, tb. ~ok, harm. szr. ~ja. Gúnyos kicsinyzéssel: magyarka. Szoros ért. mint nemzeti név, jelent személyt, kinek mint nemzetünkből, vagy fajunkból valónak a magyar nyelv anyanyelve, vagy ha idegen nemzetbeli ősöktől származott is, idővel nyelvre, és szokásokra nézve, különösen pedig állandó ittlakozás által meghonosodott, vagyis a mi nemzetünk tömegébe olvadt. Ha még szorosabb értelemben veszszük, nemzetünknek és fajunknak csak azon részét illetné, mely a kunok, székelyek, palóczokon stb. kivül honi nyelvünket birja anyai nyelvül, s mely mintegy törzs magvát teszi az öszves nemzetnek. Széles ért. mint az állodalmilag vett hungarus szó jelentése, magyarnak mondható a magyar haza mindenik lakosa. Ennélfogva nevezik a kivándorlott és megtelepedett czigányokat is új magyaroknak. Duna-, tiszamelléki magyarok. Felföldi, alföldi, erdélyi, havasalföldi magyarok. Csangó magyarok Moldovában. Kun magyarok. Palócz magyarok. Régi magyarok vezérei, fejedelmei. Magyarok Istene. Él még a magyarok Istene. Megemlegeted még a magyarok Istenét. Magyarnak Pécs, németnek Bécs. Igaz, tiszta, jó, vitéz magyar. Korcs, elfajult magyarok.
„Romlásnak indult hajdan erős magyar.“
Berzsenyi.
Mint melléknév általán jelenti valaminek oly tulajdonságát, mely nemzetünk, fajunk és hazánkbeli eredetre, szokásokra, természetre, szóval nemzetünk és hazánk viszonyaira vonatkozik. Magyar apa, anya, szülék. Magyar nép, faj. Magyar ember, asszony, legény, leány. Magyar katona, vitéz, huszár, ezred. Magyar ló, ökör, juh. Magyar bor, kenyér, kalács. Magyar forint, am. 50 kr. v. 100 dénár (a vonásforint három márjásból, azaz ötvenegy krajczárból állott), amaz máskép: kurta forint. Magyar király, korona, főurak, nemesség, törvény, alkotmány. Magyar nyelv, irodalom. Magyar szabó, timár. Magyar ruha, viselet, nadrág, kalap, üng. Magyar zene, táncz. Magyar világ, a magyar országos lét, szokások, nyelv divatkora. Eléfordúl a történelemben hét magyar (a Névtelen jegyző irásmódja szerént: hetumoger) t. i. a hét vezér, kik alatt a magyarok e hazába jöttek; továbbá: dentumoger, a Scythiában lakó magyarok, kiknek birodalma nyugotról a fekete tengerig terjedt, hátok mögött pedig a Tanais vagy Don folyam volt nagy tavakkal (szintén a Névtelen szerént), honnan jöttek ki a magyarok a 7 vezér alatt. Dentu tehát lehet dontó, vagy inkább donti, t. i. idegen szóknál az n végzethez könnyen járul t pl. rubin-t, forin-t (flloren-us után). Hogy dentu tízet jelentene, mind jelentésre, mind tárgyra nézve puszta föltevésen alapszik.
A magyar szó történeti eredetét meghatározni a régiségbuvároknak volna feladatuk; azonban ez még mindeddig nincs bizonyosságra emelve, főleg azon okból, mert bár eredetünket a hagyomány a hun történelembe vezeti, de épen a hunok ős történelmét, mely főleg sinai forrásokon alapszik, még eddig a sinai nyelv nem tudása miatt eddiglen mi magyarok nem tanulmányozhattuk, holott saját nyelvének is segitségével egyedül csak a magyar dönthetné el végképen a kérdést. Mi itt rövidenden megkísértjük a ,magyar’ szó jelentése körül először elemzőleg, azután pedig történelmileg a ,hungarus’ szóval is összeköttetésben nyomozódni. Elsőben tehát elemzőleg itt csak azt fejtegetjük, miféle rokonhangu magyar szókkal van öszveköttetésben, s ezeknél fogva mily jelentései lehetnek.
A régibb honi íróknál, kik nevünk leirásában hitelesebbek a külföldieknél, a mai magyar nevezet moger mogeri, mager mageri módositásokkal fordúl elé. A g és gy nyelvünkben tudomás szerént mint rokon hangok többször fölcseréltetnek, pl. genge gyenge, göngy gyöngy, göngyölít gyöngyölít, gertya gyertya, gümölcs gyümölcs, Georgius, György, angelus, angyal stb. A mag s rokon mog, magy mogy szók közvetlen jelentése gömbölyűség, kerekdedség, közvetett értelmök pedig gömbölyű vagy kerekded alaku növénytermény, melyet a latin semen, granum, a német Kern, Korn szókkal fejez ki. V. ö. MAG. Innen vették neveiket a magyal v. mogyal, magyaró v. mogyoró, melyekhez legközelebbi rokonok a bod bodza, bogy bogyó. Második alkotó része a magyar szónak régiesen er v. eri, ú. m. mager v. mageri, moger v. mogeri, magyer (Katalin legendájában) v. megyeri, s hanghasonlással magyar v. magyari; különösen ez utóbbi alak: magyari ,magyar’ helyett a régi iratokban gyakran eléfordúl pl. a Carthausi névtelennél (Toldy F. szerént 1517 és 1527 között): „Ki vala magyari André királnak leánya.“ (Ugyanitt az egyszerü ,magyar’ az országot jelenti: „Ki mikoron mind hozjá tartozóval Magyarrá jött volna atyjafiához.“) Továbbá 1550. évből: „Tegnap ebédre jött bé Kyrál Poson várába, az magyari urak és nemessek ma at fen (ott fenn) voltak Kyrálnál.“ (Szalay Á. 400 m. lev. 69. lap.) Így Zwliman Zultán nyilatkozatában 1540-ből, Verbőczy régi magyar fordításaiban stb. De ugyan ez időtájban eléjön ,magyar’ is, pl. 1549-ből:
„Te magyar nemzet ha fel nem ébrülsz.“
(Thaly K. gyűjt.).
Horvát István saját történeti buvárlatai nyomán is indulva a magyar szónak mageresztő, magvető, (agricola, georgius) jelentést tulajdonít, mi a szóelemzéssel ugyan nem ellenkezik, de ,mager’ más értelmet is elfoglal. Mert er, mint az ered ereszt igék gyöke épen oly önálló lehetett hajdan, mint a mered, mereszt származékok mer, a terjed terjeszt igék tér v. ter gyöke. Hogy létezett hajdan er ige, gyanitható az ere szóból, mely kantárt, azaz lóeresztő, lójártató szerszámot tesz. Az ere is pedig nem egyéb, mint az igenév erő módosított alakban. (Mellékesen megjegyezzük, hogy az igeneves szók majd ő e i ü majd ó a i u alakban jelenkeznek, pl. fürgő sürgő, fürge sürge, szeleverdő szeleverdi = szélverő, hányóvető hányiveti, csapdó csapdi, furó fura furu, szuszómuszó szuszimuszi, húzóvonó húzavona, sunyó sunya sunyi, magavető magaveti, markapökő, markaköpi stb.) E szerént az erő, ere és eri egyet jelentenek, s mageri v. magyeri am. magere v. magyere am. magerő v. magyerő (Kernmacht). Ha pedig a mag magy szót átv. értelemben veszszük, mint az emberi fajnak szaporítóját: akkor mag-eri am. faj eresztő, t. i. nép, mely mintegy magvát teszi több más, belőle származott népeknek, milyenek a kunok, palóczok stb. kik raj gyanánt keltek ki a törzsnépből, melyet ez okból nevezhetni magerőnek, mag-eresztőnek. – Továbbá él nyelvünkben egy szó, mely Sándor István állítása szerént is nem csak hímgolyót jelent, hanem magát a hímállatot is. Ezen szó her v. here (pl. here-méh), melylyel alaphangban megegyeznek a magyar fér, férj, továbbá a török er és eri, a latin vir, hellén αρρην, és szanszkrit varasz v. vírasz gyökeik, s valamint a latin vir és vires, hellen αρης és αρρην, úgy a magyar here vagy férj és erő rokonok. Ezen elemzésnél fogva a régies mag-eri am. magférfi, s mag-eriek am. magférfiak (Kernmänner, Kernvolk), kik mintegy magvát, lelkét, velejét tették azon különféle de rokon népeknek, melyek a magyarokkal egy ősi eredetüek, és egy nyelvüek voltak. Ezen értelmezésnek kedvez azon nemzettörténeti állodalmi és alkotmányi viszony, sőt általános nemzeti hagyomány és érzelem is, mely szerént a magyar faju népségek között a magyar neve vitte és viszi a főszerepet, s ma is a kun, székely, palócz stb. nevek és népek csak egyes különös ágai és részei az általános magyar névnek és népnek; s kun, székely, palócz stb. magukat egyszersmind magyaroknak is tarják. Idegen népeknél a ,magyar’ a latin ,hungarus’ név alatt lőn ismeretessé, mely hún-ból eredettnek mutatkozik.
S itt van helye e nevet s ezzel összeköttetésben a ,magyar’ szót is a történelmi téren kutatni, oly történelmi téren, melyet hazai íróinknál az egy Prayn kivül hasztalan keresünk.
A ,hún’ vagy ,hunn’ szónál eléadjuk igen röviden e népség történetét Európába vándorlásaig Rotteck kivonata után (némely nyelvészeti jegyzetekkel kísérve), ki azt Deguignes franczia iró nagyszerü, (negyed rétben öt kötetü, (német fordításban Dähnert János Károlytól egy külön kötetben a Bevezetés foglaltatik, és a többi rész négy kötetben foglaltatik) és nemében egyetlen munkájából vette által, azon Deguignes iróéból, ki a hunnok legrégibb történelmét több századdal Kr. sz. előtt, nem mesékből, nem is néphagyományokból, noha mellesleg ezeket is megérinti, továbbá nem képzelt valószinűségekből, hanem vagy egykoru, vagy a történeti korhoz közel álló, tehát a legnagyobb hitelességű sínai korrajzokból – annalisokból – merítette, és irányunkban is, némely más nemzetbeli irókkal ellenkezőleg, a francziáknál tapasztalt elfogulatlansággal állította egybe. Mely korrajzok annál teljesb hitelüek, mert azon időben a hunnok a szomszéd sínaiakkal századokon keresztül csaknem örökös ellenségeskedésben élvén, azoknak minden tetteit figyelemmel kísérni valának kénytelenek. A sínai írásmódon (hiong-nu vagy Schott szótára szerént egyszerűen hiún, vagy pedig hiun-csu is) teljességgel nem lehet fennakadni, mert a sínai írók ezen népség egy nagy részét az ős hunn birodalom felbomlása után egész a Volga folyam mentében történt letelepedésök alatt is némi figyelemmel követték, honnan a sínai források nagyobb megszüntével csak nehány év mulva Európába törvén, itt őket az európai írók veszik által ugyanazon (hunni stb.) név alatt. És Deguignes itt már ezen írókat is felhasználja. Lássuk tehát itt czélunkhoz képest rövidke történetöket maga Deguignes után; de a kinek buvárlatait a főbb pontokban, különösen az Európába tört hunnoknak, a hiongnuktól származtát több más, még pedig a legkitünőbb írók elfogadják, pl. Rottecken kivül Neumann Károly Frigyes a franczia Akadémia által jutalmazott következő munkájában: Die Völker des südlichen Rusalands. Leipzig. 1847. Úgy hogy e jeles történelmi művet Deguignes nélkül alig is lehet érteni, sőt Deguignes mondja előszavában, hogy e tárgyra vonatkozólag a régi európai történetírók munkáji csak a sínai korrajzok után nyernek világosságot. (Az olvasót mindenek előtt kérjük, legyen szíves Ázsia térképét is venni maga elébe).
Deguignes a régi nagy tatárságot, körülbelül az úgynevezett Scythiát Ázsiában, keleti és nyugoti tatárságra osztja. A nyugoti tatárokról mondja, hogy ezek egész Ázsiában kiterjeszkedtek, és későbben Európa és Áfrika nagy részét is elfoglalták. A római írók hunnok (hunni) név alatt ismerték őket és eredetökről sok mesét elbeszéltek a nélkül, hogy hazájokat pontosan eléadták volna. A sínai irók hiong-nu néven nevezik. T. i. a sínai tartományoknak (Senszi, Sanszi és Pecseli nevüeknek) északi határain lakott hajdan ama híres nemzet, melynek tulajdonképeni birodalma a mondott határokon kivül keletről a mandsu népségig, nyugotról Khamilig és az igurokig, s az Irtis folyamig terjedett, északról a Kalkas és Eleuth országokat lehet határul venni, s ezen egész nagy birodalom Tatan nevet viselt. E nemzetből eredtek azok, kik a későbbi hunnok, turkok, mogolok, magyarok és tatárok neve alatt lőnek ismeretesekké. A sínai íróknál Hán sínai uralkodó ház korától fogva lett a hunn név állandó; előbb Jao sínai császáron kezdve mintegy két ezer évvel Krisztus előtt san-jong (hegyi barbár, Neumann szerént: hegyi fegyveres), majd Hia uralkodó ház alatt csong-jo (Neumann szerént hun-jo) néven, Kham uralkodó ház alatt pedig küei-jang (szellemek, t. i. rosz szellemek földe), és Cseu ház alatt hien-jün néven fordulván elé, mignem utóljára a hiong-nu (vagy Schott szerént hiun vagy hium-csu is) maradott meg, melynek véleményünk szerént (mint Hún alatt olvashatni) a magyar honi, némely szójárás szerént honni sőt honnyi is, azaz hazai, (vaterländisch) és földi (Landsmann) felel meg. (Schott szótárában az e nevet kifejező irásjegy két jegyből van összetéve, ú. m. kutya és hős, mely a sínaiaknak, azok mint engesztelhetlen ellenség iránti nagy gyülölségét mutatja (barbari septemtrionales Sinensibus quondam infestiasimi – mint Schott mondja.) A hunn birodalom kezdetét mintegy 1200 évre tehetni Kr. előtt, de csak a 209. évben (Kr. e.) kezdettek oly hatalomra vergődni, hogy a sínai irók róluk körülményes tudósítást adnak, úgy hogy a hunn fejedelmek (csenjuk, vagy tanjuk) időrendi névsorát innen kezdve lehet egybeállítani, mig öszves birodalmuk ezen világrészben Kr. sz. után az első század vége felé végkép föl nem bomlott. Leginkább e korszakban mint hatalmuk tetőpontján nyugtalanították Sínát, és hódítottak meg több népséget mind kelet mind nyugot felé, itt különösen a Kaspi tengerig és be Sibériába. Kr. sz. u. 46 év körül nagy éhség nyomta a birodalmat, s ez vala előkövete a bekövetkezett szerencsétlen felbomlásnak. Ekkor meghasonlás támadott az uralkodó családban, és a fejedelemtől a család egyik tagja a nép egy részével elszakadt, s a birodalom délibb részén a sínaiakhoz csatlakozva, sőt a másik északi rész irányában oly dühös indulattal viseltetve, hogy az olykor még békére hajlandó sínaiakat sem engedék kiengesztelődni, a régi fejedelmet s vele maradt népet több ízben megtámadták és végkép legyőzték. A győztes déliek úgy ahogy még mintegy negyedfél századig tartották magukat saját fejedelmeik alatt, de többnyire a sínaiak fensősége mellett. A legyőzött és más népektől különösen a Sien-i nevüektől (előbbi alattvalóiktól) is nyomott északi hunnok régi birodalmukból kiveretvén, három főbb részre szakadtak. Egy részök nem messze Kasgar és Akszu felé (a mai Kis-Bochara nyugoti részében) s Persia határáig húzódott, és egész a Kaspi tenger hosszában kiterjeszkedett azon földön, melyet a persák Mauarennahar néven neveznek, (mely Vámbéry szerént arab szó, s am. folyamok köze, vízköz, nahar am. folyam) Kharisemmel együtt, körülbelül a mai Turkesztánban vagy Turánban vagy Nagy-Bocharában vagy Dsagatajban (így nevezve Dsenghiz khán 2-ik fiától s XIII. században). Az Oxus mellett telepedvén le Ab-tele azaz Deguignes értelmezése szerént Vízi-tele (hab-telep?) vagy Abtelita néven neveztettek, mely névből támadtak a romlott Euthalita, Hajatelita, Nephtalita, Atelita Cidarita nevezetek. Nevezték őket Fejér hunnok-nak is, kik a többinél műveltebb életmódot követtek. A sínaiak ugyanitt már régebben Jüe-si hatalmas népségről is emlékeznek, kik egész Indiáig sőt Indiába tettek foglalásokat s hindu-scythák-nak is hivattak. Ezeket Degaignes gétáknak gondolja. De nem hihető, hogy egy hatalmas idegen nép a menekvő hunnokat oly könynyen befogadja, miszerént ezek egész országukba belefésekelik magukat; más részről a szilaj és vad természetü s zordon külsejü hunnokról lehetetlen hinni, hogy itt letelepedvén egyszerre müveltek lettek a külsejökben is egyszerre elváltoztak volna, annyira, hogy amazok ellenében ,fejér’ nevezetet nyerjenek. De legnevezetesebb, amit maga mond Deguignes, hogy a lakosok Szeiramtól (a régi szakáknak is lakhelyétől Kis-Bocharában) egész a parthusokig (kik túl a fejér hunnokon vagy Nagy-Bocharán laktak) értik egymást (egymás nyelvét), noha nyelvök egy kevéssé (azaz csak szójárásilag) különbözik (I. Kötet 83. 101. lap.). Innen következtethetjük, hogy a jüesik, és fejér hunnok, kik Nagy-Bocharában vegyesen laktak, és Kis-Bochara lakosai egy nyelvüek valának, különben nem értik vala egymást. Azt kell tehát a történelemre is támaszkodva alaposan föltennünk, hogy még a hatalmas hunn birodalom korában, mely, mint föntebb érintettük, különben is szintén a kaspi tengerig kiterjedett, különösen a jüesik is 177 körül (Kr. e.) meghódittattak vala, tehát a keleti hunn birodalom felbomolta előtt már több mint 200 évvel, költözködtek ide hunnok, és a jüesikkel, vagy ha tetszik, gétákkal is egyesülve, távolabb a nemzet rabló természetü zömétől, itt szelidebb erkölcsöket vőnek föl, s a legyőzött északi hunnok egy része csak ezekhez menekült.
A másik rész nyugotnak tartva, s több népséggel, különösen a szintén hatalmas és közös eredetü uigur vagy ugor vagy igur népnek, mely néphez kétségtelenül az ut-igur, kutr-igur, bitt-ugur, ulz-igur stb. népségek is számitandók, továbbá a jüesi, azaz fejérhunn népnek is egy részével egyesülve (lásd alább), sőt olykor Sínát még most is fenyegetve (mint hogy nekik a fejér hunnok is rokonaik voltak, és ezekkel együtt véve egész Kasgarig kiterjeszkedtek), a Volga folyam mentében és a Kaspi tengerhez északra fekvő földrészen a baskirok földén új birodalmat alkotott, melyet a nyugoti írók Magna Hungaria (Nagy-Magyarország) néven neveztek, mivel azt állítják, hogy a hunnok innen jöttek ki. (Német fordításban I. r. 397, 398, 413, 496. stb. lapokon); de uralkodóik nevét, noha a ,csenju’ nevezetnek még itt is nyomai vannak, épen úgy nem tudjuk, mint uralkodásuk korszakait; minthogy a sínai történetírók, kiket többé nem érdekel vala, hogy e népségről tudomást szerezzenek, csak némely szakadozott történeteket jegyzettek föl, melyek ugyan semmi öszvefüggőt nem nyujtanak, de arra mégis szolgálnak úgymond Deguignes, hogy ezen nemzetet szem elől nem veszítjük és látjuk, miként ez Európa szomszédságában a Volga folyam tartományaiban, melyeknek, (a történetírók) Nagy-Magyarország nevet adtak, ismét hatalmassá lőn (mint föntebb). Innen rontottak ezen hunnok a IV. század vége felé Európába, s itteni történetöket nyugoti írókból már jobban ismerjük egészen Attila vagy Etele birodalmának felbomlásáig. – Mielőtt tovább mennénk, három dolgot kívánunk megjegyezni. Elsőben, hogy a hunnok s velök egyesűlt népek nem mind költöztek át Európába (épen úgy mint a magyaroknak is a IX. század vége felé történt kiköltözése alkalmával egy rész Nagy-Magyarországban maradott, mely Julianna ismert tanusága szerént még a XIII. században is fennállott és magyar lakosokkal bírt); világosan mondja Deguignes még pedig sinai írók után (a német fordításban I. kötet 401, 408 stb. lapjain), hogy e nemzet igen nagy számu levén, nem minden népcsoportok és törzsek (Horden und Stämme), melyekből az áll vala, vettek részt azon nagy és terhes vállalatokban, hanem a Pai-kal tó (ma Baikal tó az Irkutzk nevü orosz kormányzóságban, melyet az oroszok szent tengernek is hívnak), továbbá Tula folyam körül, a Turfán hegységek északi részében, az Írtis folyam mentében az Altai hegyek mellékén, a baskírok földén, Kapcsak északi részén és Atel v. Volga folyam mellett elszórva maradtak, valamint azok is, kik Tele v. Tiele (Ab-tele v. mint tudjuk fejérhunn) néven az Oxus mellett, a föntebb érintett Mauarennaharban székeltek. Innen értjük, hogy Attila alatt a hunnok birodalma Európa és Ázsia tetemes részét magában foglalá (I. kötet 422. l.); Attila körül királyok és fejedelmek szolgálának, s az ő parancsának mint rabszolgák engedelmeskedének (Jornandes után ugyanott 429. l.). Másik megjegyzésünk, hogy a magyaroknak a hunnoktól származtát nemcsak az öszves magyar hagyomány, hanem azon körülmény is igazolja, hogy őket csaknem az összes európai nép és irodalom (a szlávságon kivül, mely jobbára csak az egyszerü ugor vagy rokon hangokat tartá fenn), a görög íróknál (a Τουρκοι szón kivül Ουγγρο, a latin és latin eredetü nyelvekben hungari, egyes számban hungarus, hongrois, hungarien, unghero (az olaszban a hunnok is unni), Ungar, üngürüsz (törökül, de madsar is) stb. néven nevezi, mely név Deguignes szerént is am. onogur v. hunugar t. i. a hunnokkal egyesült ugor (a német fordításban I. k. 413, 438, 632, 637. lapokon, az ugorokról külön alább szólunk); kiválólag pedig azon nevezetes történelmi tény, hogy az egyesült hunn-ugorok alapították Magna Hungariában még a későbbi századokban is (mint föntebb említők) magyar nyelvü népek lakoznak vala. Harmadik megjegyzésünk, hogy a hunnok Attila halála és birodalmának felbomolta után az V. században mind idegenek mind egymás ellen harczolva nem sokára hatalmukkal nevöket is elvesztették; egyébiránt világosan megérintetik (Bevezetés 266. l. I. kötet 440. l. stb.) hogy egy csoport Georgia vidékein, saját fejedelmeik alatt mint Aribasut Ziligdes stb. mások (Zambergam fejedelmük alatt) a Duna körül foglaltak helyet, végre mások az avarokkal egyesültek. S a hunn név helyébe egy új név, a velők ugyanegy őseredetü de utóbb külön csoportosult és hatalmassá vált turk vagy türk név és törzs lépett. Tudni illik:
A sínaiaktól és saját testvéreiktől legyőzött régi északi hunnok harmadik része Sína melletti birodalmuk felbomlása után az Irtis folyam hoszszában fekvő Altai hegyekbe vonult. S itt több század folytán megszaporodva, tőlök származtak Deguignes szerént (a nélkül hogy itt is a meséknek és mesés hagyományoknak helyt adnánk, melyek közől némelyek, pl. a farkas szoptatásáról, egyenesen a római meséskorból vannak kilopva) a VI. században hatalmassá vált turkok v. türkök, a XIII. elején pedig Dsengiz khán alatt a mogolok. Szóról szóra mondja röviden Deguignes már a Bevezetésben, 273. lapon: „A hunnoknak az egész tatárságban elszéledt nemzete elvesztette most (a VI. században) saját nevét, s minthogy közöttök a türkok népcsoportja igen hatalmassá vált, ez lőn a neve az egész többi népnek, vagy sajátlag szólva, a többi népek a hunnokat csak a türkök neve alatt ismerték, valamint a következő időkorban Dsenghiz khán, ki a mogolok közől való vala, alkalmat szolgáltatott, hogy a mogol név a tatároknak csaknem általános neve lőn.“ (A ,turk’ név alatt, mely Neumann szerént hihetőleg a Turan névtől mint első székhelyöktől vétetett, nem a későbbi törököket vagy ozmanlikat kell érteni, noha ezek is amannak ivadékai). Ugyanis a mely népet más történetirók turk vagy türk néven neveztek, azt a sínaiak Tu-kiue néven hívják. Ennek egyik főnöke Tu-müen a VI. században némely más, különösen a Tiele (fehér hunn) népnek is legyőztével nagyobb hatalomra vergődvén, Il-khan nevet vőn fel, s új hatalmas birodalomnak vetette meg alapját, úgy hogy ezután már az öszves hunn törzs csak ,turk’ név alatt ismertetett, s mikor a magyarok a IX. század végén Európába költöztek is, Konstantin császár is szintén e néven említi őket. (I. K. 491. l.). Az Ottomannok vagy Ozmanlik pedig, – noha ezek szintén tatár eredetüek – hatalmuk és birodalmuk megalapítását Athman vagy Othman XIV. századbeli főnöktől számíthatják; miután t. i. az iconiumi (kármáni) seljucida sultánok ezen birtokát a mogolok a XIV. század elején elfoglalták, a Kis-Ázsiában levő, vagy oda menekült emirek közt leghatalmasabbá lön Othman, kihez a többiek is csatlakozva Görögországot pusztitották, mígnem Othman későbbi utódja II. Mahometh a XV. század közepén Konstántinápolyt elfoglalta, és széles birodalma fővárosává tette.
Mai korban a régi hunnok lakhelyeit nagy részben ugyanazoknak ivadékai, ú. m. körülbelül a keletázsiai őshont vagyis Sínától északra eső földrészt Sínához tartozó Mogolországban, egyszersmind a Dzungárságban és Kis-Bocharában a mogolok (vagy mongolok), hova a kalmukokat is számítjuk, és bokharok, a későbbi hont észak-nyugotra általában a tatárság t. i. mind a független keleti, vagy turkestáni mind az ázsiai orosz birodalomhoz kapcsolt tatárság ú. m. bocharok, uzbekek, taskendek, khivaiak, kirgizek, turkmannok, baskírok, karakalpakok, nógaiak, csuvasok, jakutok stb. s hazánkban a Duna s Tiszamentében a magyarok lakják. Hogy ennyi századok és több vegyülések folytán a különböző ivadékok testalkata s arczvonásai némi változást szenvedtek, épen nem csodálhatjuk.
Kiegészitésül ,hungarus’ nevünk és fajunk egyik alkotójáról a régi ugorokról is legyen szabad Deguignes után némely dolgokat elmondani.
Az uigur v. ugor v. igur népség kevéssel Kr. sz. előtt Turfán tartománya, a mai Kis-Bokhara északkeleti része körül (noha Cannabich földrajza szerént a sínaiak az egész Kis-Bocharát is nevezték Turfánnak) két fő csoportra oszlott, s két külön királyságot (északit és délit) alkotott. A sínaiak az egészet Kao-csam vagy Cse-szü néven nevezték, különösen a délit (hozzájok közelebb állót Tzien-cse-szü (első Cse-szü), az északit Heu-cseszü (másik Cse-szü) néven. Mind kettő hol a hunnok, hol a sínaiak felsősége alatt állott, majd egygyé olvadván közös fejedelmet választottak, kinek Idi-kütt nevet adtak, mely név azt teszi Isteni követ (Gesandter Gottes I. Kötet, 293. lap. vagy Gesandter des Geistes III. kötet 28. l.). Deguignes ezek lakhelyeit összevetvén a Ptolemäus által leirtakkal, azt mondja, hogy a Ptolemäusnál eléforduló Szizigek (Siziges) ugyanazok az igurokkal, kik is az Anniber nevü nép között (kiken Deguignes szerént a hunnok értendők, tehát: hunn ember?) és Akszu között laktanak. Abulghazi khán, ki a XVII. században tatár történelmi munkát írt, azt mondja, hogy az északi uigurok on-uigur (azaz tíz uigur), a déliek pedig tokosz-uigur (kilencz uigur) nevet viseltek (dokuz tatárul am. kilencz), tíz, illetőleg kilencz folyóvizeiktől. Azonban Abulgazi majd két ezer éves dolgokat írván le, s ezek közt, mint ily hosszú korfolyam után máskép nem is lehete, számtalan mesét szővén munkájába, ha fölteszszük is, hogy azon nevek a régi időben valósággal fennállottak, melyekről Deguignes sem mondja, hogy a sínaiak ismerték volna, mi inkább azt hiszszük, hogy itt is az on-uigur hunn-uigurt, és a tokosz-uigur betűátvetéssel khataj, azaz sínai uigurt jelentett, mert amazok a hunnokkal ezek pedig a sínaiakkal valának közelebbi szomszédságban és viszonyban. De volt legyen a dolog bármiként is, annyi igaz, mint föntebb is megérintők, hogy az uigurok egy része a hunnoknak mind ősi hazájukból kiköltözésök alkalmával, mind későbben szintén a hunnokhoz csatlakozott, és utóbb is e népcsoport egy része szintén a Volga mellett honolt; úgy hogy némely íróktól, pl. Jornandestől, itt, is on-ogur, Menandertől pedig csak uigur néven neveztetnek, amidőn a tíz folyamról neveztetésnek semmi alapja nincsen. Azonban egy részöket még a mogolok korában is, ú. m. a XIII. században, Idi-kütt fejedelmeik alatt ősi hazájokban – Turfánban – találjuk (német fordításban III. kötet 28. l.). Az uigur szó Degnignes szerént segélőt (németül: Helfer, ogh-mak-tól? mely am. dörzsölni, simogatni), mások szerént pedig szövetségest jelentene, a honnan úgy vélekednek, hogy on-uigur, tíz szövetséges‘, ut-igur ,öt szövetséges‘, kutr-igur vagy szeréntök kut-igur (de ez alak nincs Deguignesben) ,hat szövetséges‘ értelemmel birna stb. De ez egészen önkényes föltevésen alapszik. A mai uigurok Berezine szerént a tatár nyelv egyik szójárását beszélik. Megjegyzendő, hogy az uigurok v. iguroktól Deguignes megkülönbözteti az ogorokat máskép abarokat vagy avarokat, s itt ismét az igazi avaroktól a nem igazi avarokat vagyis várkhúnokat. Egyébiránt nem mellőzhetjük azon feltünő körülményt, hogy a törökben ugor épen azt jelenti amit (Beregszászi szerént) s persa madsara v. madsarai t. i. végzet. sors, szerencse.
Ezek után a magyar olvasót érdekelni fogja, vajjon elsőben ha azon több száz név között, melyek a hunnok egész történelmében eléjönnek, nem lehetne-e magyar vagy legalább a magyarhoz hasonló szókra akadni; másodszor, nem lehetne-e a ,magyar‘ névnek is nyomára, sőt jelentésére találni. Ami az elsőt illeti: a sínai írók vagy a maguk módja szerént nevezték el a helyeket és személyeket, pl. a római illetőleg bizanczi birodalmat Ta-tsin néven nevezik, mely az ő nyelvökön am. Nagy-Sína, azaz nagy mint Sína; vagy pedig kiejtésök különössége miatt, kivált pedig szóhangjaik hiányában (mint a HÚN vagy HUNN czikk alatt megjegyzők) a szókat úgy elferdítették, hogy csak a tárgynak másunnan lehető földerítése után lehet rájok ismerni, pl. tu-kue v. tu-kuie nálok am. turk v. türk, minthogy nyelvökben r nem levén azt itt elhagyják; Ki-li-ki-sze am. Kerkisz vagy Czirkasz, melyben az r-et l betűvel cserélik fel; A-teszui am. Atel vize, melyben az l-t is elhagyják, mert nálok a szótag mássalhangzón nem végződhetik. Sokszor pedig egészen hibásan is értelmezik a szókat, pl. Abulfaradge mogol író ,Dsengiz‘ khánról azt mondja, hogy dsin a mogol nyelvben am. nagy és ghiz a felső fok (superlativus) képzője; e szót a sínaiak Csing-kisze-nek írják és valamely mesés madár hangjának tartják. Mindazáltal találunk mind némely helynevekre, melyek nálunk még most is megvannak, mind más szókra, melyeknek értelme, sőt sokszor hunn alakja és jelentése is világosan kifejeztetik. Ilyen nevek:
Tatan, Neumann szerént Tata a hunnok ős lakhelye és tulajdonképeni birodalma (talán innen eredett a tatár szó); nálunk is eléjön Tata mezőváros.
Khatai a sínai birodalom régi neve; nálunk többszörösen eléjönnek Káta helynevek.
Igur népség; nálunk eléjön Igar nevü helység a Tisza mellékén.
Lop nevü tó; nálunk eléjön láp, pl. az ecsedi láp.
Gobi vagy Kobi nevü nagy sivatag; nálunk egyezik kopár szóval, vagyis ennek kop gyökével.
Csen-ju vagy tan-ju szó így értelmeztetik: Sohn des Himmels vagy Sohn Gottes, tehát istenfiú; minden esetre hihetőbb mint a Deguignes felhozta Csemli-koto-tanju. A csenju fejedelem két legfőbb tisztjének neve sínai nyelven hien-vam (melyben vam bán-nal egyezik), hunn nyelven:
Tusi am. weiser König, tehát tudó.
Mete a hunnok leghatalmasb fejedelmének neve (uralkodott Kr. sz. előtt 209-től 174-ig); eléjön Erdélyben: Metehegy-patak. Neumann ugyan egy kissé máskép olvassa; de mi inkább Deguignes olvasása mellett maradunk, ki előtt már egy sínai és egy franczia tudós halt be ezen buvárlatokba.
Punu a legyőzött északi hunnoknak tudva levő utolsó fejedelme a csagataj buna szóval, mely am. avult, régi, és kissé távolabb a magyar vén s még jobban a magyar béna szóval egyezik.
Idi-kütt, az egyesült igur nép fejedelmének neve, mely így értelmeztetik: Gesandter Gottes, tehát isteni követ; legalább kütt és követ azonosságát senki sem vonhatja kétségbe.
Gheük-topa így értelmeztetik: blauer Hűgel, tehát magyarul: kék domb; egyébiránt amaz a tatár nyelvhez még közelebb áll.
Altai (hegy), sínai nyelven kin (sán) am. arany (hegy), török-tatár nyelven altun v. altďn am. arany.
Ki-lo-man, sínai nyelven Tien-san így értelmeztetik: Himmelsberg, tehát égi-halom; legalább ki és égi azonosak.
Kerai, e szó eléfordul a krími és kazáni tatár fejedelmek neveinél a khán szó mellett, a kétségen kivül am. király, pl. Hadzi kerai khán, Mengheli keraí khán, Szahil keraí khán stb. A III. kötetben (463. l.). magánosan is eléjön: Edi-kerai, König von Astrakan, Dulet-kerai Khan von Krim stb. V. ö. KIRÁLY.
Mokán, a turk birodalom kezdetén a VI. században egyik leghatalmasabb khán neve; egyezik a magyar mokány szóval.
Müsztag, így értelmeztetik: Schneeberg (sínai nyelven: sziue-san), s az mondatik, hogy musz tatár nyelven am. hó (havas?) és tag am. hegy, melyhez közel áll a magyar dag. Általában a tatár nyelv az ismeretes nyelvek közt, nem pusztán a számneveket, hanem mindent összevéve, legközelebb áll a magyar nyelvhez, miről csak akkor fogunk teljesen meggyőződhetni, ha Vámbéry társunk idevágó munkái világot látandanak; ami Deguignes buvárlatait annál inkább fogja igazolni, mert ő s általában az ő kora e két nyelv rokonságáról mit sem tudott, mégis a tényekből a két nép rokonságáról győződött meg. Ha magunk forgathatnók ama sínai kútfőket, talán több nyelvhasonlatra találnánk.
A Hunnivár szó, melyet már mások is felhoztak, eléfordul Jornandes VI. századbeli góth irónál, melyet Procopius kortársa latinul ,csatrum vetus hunnorum‘ szókkal deákosít (Toldy Ferencz); újabban pedig Neumann németül ,Hunnenwarte‘ szóval fordít; noha mások, például Beregszászi, ezen értelmet tagadják.
Ami a ,magyar‘ szót illeti, ehez nemcsak hasonlót találunk a mudgala vagy mudgara szóban, melyhez még közelebb áll törökül madsar, s a francziánál, ha a mi betűhangjainkat akarja utánozni madjar, azaz madzsar, s mely egyik legújabb iró után mint a fehér hunnok neve fordul elé egy régi hindu nyelvemlékben (l. HÚN v. HUNN); hanem eléjön a VI. században, mint a fenmaradt hunnoknak (a Bosphorusban – mai Krimben –, hol később a khazárok tünnek fel) egyik fejedelme Muager-es néven (I. kötet 442. l.), melyből ha az es görögös végzet elmarad, csaknem tisztán a régiesen moger-nek irt név áll elé. Neumann véleménye, hogy a ,magyar‘ név a baskir v. baskar szóból módosult. Az ő szavai „Das Mischlingsvolk der Baschkiren, welches an den südlichen Ausgängen des Uralgebirges sitzt und türkisch spricht (igazabban tatárul), war ursprünglich, wie es scheint, näher den Ungern verwandt, als die andern finnischen Stämme; ja es könnte wohl der Name Batschar oder Matschar ursprünglich ein und derselbe sein. Noch in der Mitte des dreizehnten Jahrhundertes glich ihre Sprache vollkommen der ungerischen, wesshalb das Land, wo sie damals sassen, nach den Erzählungen christlicher Sendboten, Gross-Ungern genannt wurde.“ De ezek, mint Julianusból tudjuk, magyaroknak, és nem baskíroknak nevezték magukat, s Neumann, mint látjuk, csak föltevésből indul ki. Alább ezen megjegyzést teszi: „Die Μαζαροι des Constantin de Administratione Imperii C. 37. dürfen nicht mit den Magyaren verwechselt werden; das Wort ist sicherlich, wie aus dem Zusammenhange erhellet, verschrieben für Χαζαροι. De bajos ám a kútfőket tetszés szerént igazítgatni. Egyébiránt (a khazarok v. kozárokról alább levén szó), a baskírokat Deguignes is tatár népségnek (tehát a hunnokkal egy eredetünek) mondja. – Részünkről a baskír és önkényesen fölvett bacsar szók közti különbséget is mellőzve, még közelebbi hangrokonságot találunk a ,bochar‘ szóban, mely népség Deguignes szerént is (III. k. 477. l.) régi tatártörzs, s mint a többieknél müveltebb, még ma is eléjön mind a hunnok ős lakhelyén a Mongolságban, mind a volt fehér hunnok hazájában, Nagy- és Kis-Bocharában. Vagy talán bochar és baskir is egyek volnának? Mi ugyan a baskiroknak a magyarokkal egynyelvüségét, legalább nyelvrokonságát épen nem vonjuk kétségbe, de nyelvünknek, nehány egyes idegen szót kivéve, milyenek minden nyelvben vannak a világon, akár szógyökei bőségét, és nagy részben természeti hang- és alakutánzó sajátságát, akár egész szerkezete tisztaságát és oly átlátszóságát, hogy minden ízecskéje, porczikája még most is fennálló, vagy könnyen fölfedezhető értelemmel bír, tekintve, ennek kevertsége ellen, mit Adelung is állít Mithridatesében, e szótár alapján is határozottan tiltakozunk. (V. ö. MAGYAR NYELV).
Ha már mások jogosultaknak hiszik magukat, hogy nemzetünk neveit (a ,hungarus‘ névvel együtt) értelmezzék, szabad legyen nekünk is a történelmünkhöz oly közel álló baskir névről szintén elmondani véleményünket. Baska a tatár-törökben ma is azt teszi: más, másik, tehát mint látjuk, a tatár-török és magyar itt is tökéletesen egyeznek. A kir szótagban pedig ki tagadhatná az ,igur‘ szóval való rokonságot, sőt azonosságot; tehát baskir sem több, sem kevesebb, mint más-igur, másik-igur, vagy ha tetszik, törökösen baska-igur, baskigur. Szó szerént épen az, a mi a sínai heu-cse-szü, vagyis más néven az on-uigur, föntebbi értelmezésünk szerént: hun-uigur, északi uigur. Kár! hogy Deguignes azon kivül, hogy őket tatárivadéknak mondja, kik az orosz hódítás előtt (a XVI. században) a Kazán királyságot birták, oly keveset ír történelmökről. A többek közt kitünő lovagoknak, vitézeknek, és csodálatra méltó íjászoknak festi őket. – Neumann a ,hun-jo‘ vagy ,hún‘ névről azt véli, hogy az embert jelentene (welcher – t. i. Name – wahrscheinlich Menschen bedeutet), de nem mondja, hogy micsoda nyelven. Ha más nemzetbeli irók, más, de nem magyar nyelven, a ,hunn‘ névhez oly hasonló szót találnának, mint a magyar hon, vagy tájdivatosan: honn, melytől honi v. honni (vaterländisch, Landesmann) származik, s melyet ,honnyi‘-nak nálunk nemcsak mondanak, hanem írnak is (Georch: Honnyi törvény), az egész irói világ térdet fejet hajtana e származtatásnak; de nálunk legfölebb gáncsra számíthatunk. – Beregszászi Pál a ,magyar‘ szót vagy a ,mogol‘-ból, vagy az arab ,mohadsir‘-ból származtatja. Annyi igaz, hogy Deguignes az I. században meghasonlott hunnok egész északi csoportját is némely hagyományok nyomán már mogoloknak is hívja, mindazáltal a meséskort mellőzve, tulajdonképen csak a XIII. században Dsengiz-khán alatt tünik fel a mogolok neve és hatalma; őseink pedig a IX. században saját nyelvökön már nem más mint magyarok neve alatt telepednek le mostani hazánkban. Megjegyzendőnek véljük, hogy a ,mogol‘ (v. ,mongol‘) szó Deguignes szerént am. mungl, mely sínai nyelven is mung, s jelentése a német fordítás szerént: traurig, tehát mogorva. Hogy az arab ,mohadsir‘-ból, mely kiköltözöttet jelent, vettük volna e szót, még kevésbé hihető. – Némelyek az ,ugor‘ nevet veszik alapul, azt mondván, hogy ez csupán egy ajakhang előtételével csaknem teljesen egyezik a régi moger szóval, sőt az onogur változatban már az m-mel rokon n is benfoglaltatik.
A puszta föltevéseket mellőzve, ide igtatjuk hogy Konstantinusnál egy különös neve is jön elé a magyar nemzet egyik ágának, mely keletre huzódott: szabartoi aszphaloi. Hunfalvy Pál társunk azon nézetben van, hogy az első szó magyar s am. szabadok, a másik pedig a görögben amannak némileg magyarázója, helyesebben: aszphaleisz. Lehetne talán az első szót szabírok-nak is venni, kik Deguignes szerént szintén hunn nép valának, kik különösen a VI. században a magyar-türk lakhelyekről előtörve Armeniát, Kappadociát Galatiát, Pontust stb. pusztították. (I. kötet 441. l.); amely esetben az ασϕαλης szó inkább jelző (attributum) volna és igazi jelentésében (biztos, szilárd) állana; tehát az egész annyit tenne: biztos vagy szilárd szabírok. – A ,magyar‘ nevezetre nézve, hogy befejezzük e hosszura nyúlt czikket, még a khazarok vagy a magyar helynevek után itélve, kozárok, Deguignes szerént is khozárok rövid történelmére van szükségünk (szintén Deguignes után). Mert ezeknek egyik népcsoportjánál jön elé legtisztábban a ,magyar‘ szó görög írással: μεγερη megeré v. megeri, (azaz a régies magyari). T. i.
Attila halála után nagy számu hunn népség keresett ismét a Tanais (máskép: Don) és Volga között egy részről mint előbbi lakhelyökön, más részről mint ott maradt rokonaik honában menedéket, kikhez ismét több igur csoport csatlakozott, (I. k. 438. l.); de akik mindnyájan részint a most már hatalmassá vált turk nép fensősége alatt állottak, részint ezekkel öszveelegyedtek, és különböző nevezeteket vévén föl, az európaiak előtt különböző nevek alatt lettek ismeretesekké. Ilyenek valának főleg a VII. és VIII. században feltünt khozárok, magyarok, besenyők és úzok. A khozár (a sínai íróknál kosza) nép, a régebben úgynevezett ,Chersonesus tauricá‘-ban (mai Krimmben) s általán a Georgiától északra fekvő tartományokban székelt, (róluk kapta nevét a Káspi tenger, melyet a törökök ma is Khazer denizi-nek hívnak), és a belső nyugtalanságok miatt ismét több törzsre oszolt, noha ugyanazon egy nemzet vala. Ezen új törzsek voltak különösen a kabarokon, honi íróink szerént kóborokon kivül (kik későbben ismét a magyarokkal, Konstantin szerént türkökkel egyesültek), honi íróink leirása szerént: Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kara és Kaza törzsek, de mint Deguignes mondja, valamennyien khozár, illetőleg turk, tehát hunn eredetű népségek (Bevezetés 273, 279. I. kötet 632 –635, lapokon); innen már hazai íróink is a Konstantin khazarjait és a névtelen jegyző kúnjait, kiket ismét az orosz irók palóczoknak hívnak, azonosaknak tartják; Konstantin pedig világosan is bizonyítja, hogy a kozár-kabaroknak saját szójárásuk vala, és erre megtanították a magyarokat is, de amazok a magyarok másik nyelvét is beszélték (azaz szójárását – mert csak erről lehet szó). Immár ezen hét, illetőleg nyolcz törzs között a magyarról azt mondja Neumann is föntebbi koszorús munkájában, hogy a megere népcsoport vagy már korábbi időtől fogva a legkitűnőbb volt, vagy későbben a fejedelmi család nemzetsége lett, s azért az öszves népség magyar nevet vőn fel (79. lapon). És ime itt tünik fel leggyönyörűbben és kétségbevonhatlanul föntebbi szószármaztatásnak: mag-erő (Kernmacht vagy Kernvolk). Talán innen magyarázandó a magyar nép jellemének, amennyire a történelem emlékezik, egyik fővonása is, mely a rátartósság, ha tetszik, büszkeség, s melyet főleg a ,magyar‘ névben helyez.
„Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?“
Petőfy.
Egyébiránt a magyar jellem még másik két főbb sajátságát, t. i. egyfelül ahhoz, amit övének tart, makacs ragaszkodását, más felül kedélyességét a költő ezen verse foglalja magában.
„Természete a magyarnak,
Hogy jussait nem hagyja,
De ha vele bánni tudnak,
Az ingét is od’adja.“

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT