3. Füredi emlény
3.
Füredi emlény
Füredi emlény
A Bujdosónak Radics úron kívül is voltak látogatói, igaz, hogy nem Várpalotáról, de messzibb vidékről.
Így elsősorban szerenádot adott neki a Balatoni Dalárda, amely ebben az esztendőben alakult meg Füreden mindenféle ünnepségek között.
Szénfy Gusztáv volt a dalárda megalapítója, akinek ebben az évben jelent meg Daloskönyvecské-je, amelyet szerte az országban, így Füreden is megkedvelt a közönség. Igaz, hogy a könyvecskéből alig néhány példányt adott el Heckenast egy pengő forintért, mert ebben az időben még szívesebben másolt a honleányság a kedvelt könyvből, mint kiadta érte az annyira szükséges forintot. Szénfy úr népszerűségéből azonban ez semmit se vont le, mindenfelől tisztelettel köszöntötték a cigányosan fekete, lobogó hajú, szenvedélyes tekintetű, kis termetű férfiút, amikor reggelenkint savanyúvizet ment inni a kúthoz. Bár 674 könyv jelent meg abban az esztendőben Pesten, a füredi „Esterházy”-fogadóban egyikről sem beszéltek annyit, mint a Daloskönyvecské-ről. Benne volt abban a kornak minden népszerű dala, románca, férfikarra áttéve Csokonai és Petőfi. A nők, akik ebben az időben valóban rajongtak nemzetért és hazáért: betanulták a dalokat, és holdfénynél, akár a tó partján, akár ablakaikban elénekelték a bűvös-bájos dalokat. De énekelt mindenki Füreden, amint ebben az esztendőben a pesti zenetanár betette oda a lábát. Az éneklés a legragadósabb. Énekeltek ebédnél a fürdővendégek, miután pecsenyéjüket megrendelték. Itt, a régi „Esterházy”-ban mindenki ismerte egymást, ha nem ismerte volna, arra való volt Bizay, a „nemzet bárója”, aki a bemutatást elvégezte. Nem volt tehát restellnivaló sem a jókedv, sem a szomorúság. Énekeltek a fürdőben még a betegek is. Daltól hangzott délután a liget. Este pedig olyan volt Füred, mint egy nagyszabású hangverseny. Az alvók felkeltek ágyukból, ha a szomszédban valaki rágyújtott „Oh, Tihanynak riadó leányá”-ra. A legmérgesebb öregurak sem haragudtak a csendháborításért, hanem együtt fújták a dalt az énekessel.
Dalolt a szobaleány, miközben úrnőjére rásegítette a magyaros, szűk ruhaderekat, vagy koszorúba kötötte haját. De dalolt az úrnő211 is. A háziszolga hajnalban dörgő basszusát próbálgatta, amíg az ajtók elől összeszedegette a vendéguraságok különböző lábtyűit. Zsán, a pincér, dalolva hozta a reggelit a cserépibrikekben a ropogós süteménnyel. A borbély a sétatéren kieresztette hangját, amikor reggelenkint az uraságokat borotválta, vagy Bizay úr bajszát festette. A szerelmeseknek, Füred e legrégibb csalogányainak, pláne jó világuk volt. A nap és éj bármely órájában szabadon dalolhattak kedvesük ablaka alatt, és a leányka kényelmesen válaszolhatott. Divat volt a dal. Szénfy Gusztáv hozta divatba. Egy régi fürdőorvosi feljegyzés szerint ebben az esztendőben haltak meg legkevesebbén a betegek közül. Igaz, hogy Latabár Endre színtársulata abból tengette magát, hogy Fáncsy-albumot árult, végre is még szezon bezárta előtt kénytelen volt elillanni, de mit lehetett arról tenni, hogy senkinek se kellett a színészek éneke, mindenki magának nótázott!
Ilyen körülmények között nem csodálható, hogy a Balatoni Dalárda rövidesen megalakult, miután Szénfy úr egy napon az étterem oszlopára kis felhívást függesztett ki. Egymás hegyén-hátán tolongtak a fürdővendégek, hogy a cédulát elolvassák, mint már Füreden szokás, amikor a leghőbb a nyár. Csak Bizay dörmögött koromfekete bajsza alatt. „Nem hagyja élni az embereket ez a bolond muzsikus!” S alattomban nyilván azt gondolta, hogy nem hagyja kártyázni az embereket Szénfy Gusztáv.
Szénfy úr a jelentkezők közül kiválasztotta a legjobb hangúakat. Nagy szégyen volt az, aki kimaradt a Dalárdából hangjának hiányossága miatt; nem is merészelte egy-két napig kinyitni a száját a visszautasított kandidátus, mintha legalábbis a hétszemélyes tábla előtt bukott volna meg; de annál büszkébb volt az a tiszafüredi gyógyszerész, akit mind ez ideig azzal gúnyoltak, hogy hangjának bajuszpedrőszaga van (miután ő találta ki a Hajdúsági pedrőt), aki basszistája lett a férfikarnak.
Egyelőre csak négy dalost vett fel Szénfy úr. Ennek a négy toroknak kell bebizonyítani, hogy nincs szebb dolog a világon, mint a férfiének, ha kellő tudománnyal kezelik. (Később, majd évek múltán, hatalmas fává növekedik a kis mustármag, a Balaton környékének összes dalnokait egyesíti.) De egyelőre a négy férfiú aratta a dicsőséget, ahol megjelent. Szénfy úr kezében zsarnoki jogar volt a kis hangvilla. Annak csendítésére ott hagyta szerelmesét a tóparton212 a jászkun tenorista, a gyógyszerész letette a kártyát, pedig azt még pedrőjénél is jobban szerette.
Szénfy vezénylete alatt a négy férfiú titokzatosan vonult el a Balaton partján, arrafelé, ahol az ősnádas kezdődik. Olyan messzire távolodtak el a fürdőteleptől, hogy a legélesebb asszonyfül sem hallhatta meg a hangjukat. Talán Csopakig is elmentek, ahol bizony nem jártak rosszul a dalnokok, minden háznál teli boroskancsó várta azokat, akik az énekesmadarak mesterségét utánozzák, dalolnak az Isten dicséretére. Esténkint verejtékes homlokkal, fáradtan tértek vissza Füredre, és zsebkendőikkel legyezték a szúnyogokat, valamint a kíváncsi kérdezősködőket.
A dámák hiába vesztegették bájmosolyukat a titokzatos dalnokokra. Nem tudtak, vagy nem akartak kirándulásukról beszélni. (Kivéve a gyógyszerészt, akinek felesége is lakott az „Esterházy”-ban, s így, akár akart, akár nem: vallani kellett a délutáni kirándulásról.)
Ilyenformán talált utat az a gonosz mendemonda, hogy Szénfy Gusztáv, a pesti zenetanár éppen úgy elpáholja szakállas és bajszos füredi tanítványait, mint Pesten növendékeit.
– A gyógyszerésznek már tele van kék hurkával a háta – terjesztette Diszkanti úr, egy Árva megyei birtokos, aki csak tótul tudott volna énekelni élvezhető hangon. (Jókai írt is róla az Üstökös-ben.)
Mindazonáltal a jámbor mulatság már hetek óta tartott: Szénfy úr a cukrász márványasztalkájához ütötte hangvilláját, mire négy tagos, megtermett férfiú a vendégsereg köréből felemelkedett, és elindult a nádasok felé, holott az igen tisztelt publikum napról napra a gyorskocsi beérkezését várta Veszprém felől, amely kocsival Pepita de Olivának, a hírneves spanyol táncosnőnek kell megérkeznie. (Bizay már szobát is foglalt a részére.)
A dalárok első fellépésüket Anna-bálkor rendezték. Ha valóban élne a riadó leány Tihanyban: a lelkes hangokra elhagyja a szirtfokot, és meglátogatja a füredi Anna-bált. A közönség hazafias lelkesedéssel ünnepelte a Dalárda karnagyát, aki ez estén bemutatta, hogy Latabár Endre színigazgatónál is szebben tud meghajolni a közönség tapsaira. Ünnepelték a dalárokat; így a jászkun tenorista engedelmet kapott, hogy a második négyesre előjegyezhesse magát azon hölgy tánckönyvecskéjében, akinek kedvéért a csillagokat is lehozta volna az égről; a gyógyszerész felesége beleegyezésével és helyeslésével kártyázott Bizay úrral és társaival mindaddig, amíg az éjjeli zenélések213 ideje elkövetkezett piros hajnalban, amikor úgyis elvitték a cigányt a gavallérok a bálteremből, és minden leánynak, asszonynak otthon kellett lenni, hogy átvegye az ifjúság hódolatát.
Az Anna-báli siker meghozta a kellő bátorságot. A négyes férfikar ezután igen gyakran fellépett Füreden és a határokon túl. Már nem is várták Szénfy úr intézkedését a hangvillával, maguktól jelentkeztek a dalárok, ha valamely egészséges ötletük volt.
Szerenádot rendeztek a fürdőigazgatóságnak (amely ünnepélyhez a lampionok csak másnap reggel érkeztek meg).
Hajnali éneket tartottak a fürdőorvos ablakai alatt, délutáni koncertet rendeztek Reinprecht, az „Esterházy” fogadós tiszteletére, midőn az éppen ebéd utáni álmát aludta. Megtisztelték Mari nénit, az „Esterházy” öreg szobaasszonyát dalaik előadásával. Rátörtek a szerelmespárokra a tó partján, és a platánok törzsei mögé rejtőzködve felzendítették szokásos indulójukat. Szerenádot adtak a régebbi vendéguraságok ajtajai előtt. De utóbb meglesték az esti gyorskocsival érkezett fürdővendégeket, és éjnek idején elhelyezkedtek a küszöbre rakott lábtyűk előtt. Különösen a nászutasokat tisztelte meg a Balatoni Dalárda, hogy az ajtójuk előtt elhelyezkedjen, midőn éjfélt ütött az óra, és a háziszolga, aki idáig a kulcslyuknál tartózkodott, jelentette, hogy odabent elfújták a gyertyát. Temetési nótákat zengtek a nagybetegek ablakai alatt, a vacsoránál láthatólag pörlekedő házaspároknak a Daloskönyvecske 27-ik oldalán található dalt énekelték hajnaltájban, amely nótában „Haragszik a rózsám, nem ül az ölembe” van feldolgozva.
Szerenádot rendeztek a tihanyi apátúrnak, kirándultak Veszprémbe, hogy az alispán ablaka alatt énekeljenek, daloltak a postamesternek, az érkező gőzhajónak, a gyorskocsinak, a nyelves fogadói szakácsnénak, aki elhagyta szolgálati helyét, a fogasoknak, amelyek a tóban hallgatóztak, a pipás töröknek, aki a helybeli dohányárudára volt föstve, az első kálmánkörtének, amely megérett, és a vadludaknak, amelyek az örsi nádasok felé vették útjukat a csillagsugaras éjszakán. Ők voltak a Balatoni Dalárda, minden felhő az égen, minden virág a földön az ő kedvükért volt.
Időzött akkoriban Füreden egy Amadeus Amanda nevű titokzatos hölgy, akiről senki se tudta, hogy asszony-e vagy leány. Leginkább ez a rejtélyesség volt az, amellyel a múlt században zavarba lehetett hozni a férfiakat; másképpen volt szokásban beszélni leányzóval,214 valamint másként menyecskével. Igaz, hogy voltak „leányasszonyok” is Magyarországon, de ez a titulus nem mindenkinek nyerte meg tetszését. (Mióta Vörösmarty Mihály a negyvenes évek közepén megírta a Füredi Szívhalászat című beszélyét: Füreden a nők nagyon vigyáztak a magaviseletükre.)
Amanda szép volt, mint Spanyolország.
Rendszerint gyászruhában jelent meg a fehér arcú, álomtekintetű, fájdalmas szépség. Külön élt minden hajfürtje, mint egykor Hollósy Cornéliáról írták a költők. Többen is akadtak volna Füreden, akik Amanda kedvéért elmentek volna csempésznek a Pyreneusokba, hogy csengős öszvérháton töltsék életüket, vagy beálltak volna rablónak, hogy trombitaszájú puskájukkal megállítsák a hegyszakadékok között a postakocsit, amelyben történetesen Amanda foglalna helyet. (Romantikus világ volt, a Dumas-regények már eljutottak Pestre, és többen aggódtak a hazafiak közül, hogy mi lesz a Párizsi Mohikánok befejezésével, ha Dumas valóban Kínába utazik, és a felhívott 4000 francia író között nem akad senki, aki a regényíró helyett a Mohikánok-at befejezze!)
Amanda tudott a várpalotai Bujdosóról, sőt valami köze is lehetett hozzá, mert egy napon elejtette legyezőjét Szénfy Gusztáv úr előtt, midőn az a savanyúvízhez lépegetett. Az ismeretség már másnap megvolt, mert Amanda nyilván óhajtotta. És harmadnap így szólt Amanda Szénfy zenetanárhoz:
– Az ön társulata, direktor úr, már szerenádot rendezett a Göncöl szekerének is, csak egyetlen mellőzött van még a környéken, aki pedig leginkább megérdemelné, hogy saját dalait hallgassa egy csendes éjszakán. Nem hallott ön soha a palotai Bujdosóról?
Szénfy úr csak a dalárdisták között volt bátor legény, Amanda andalúziai szeme előtt nem találta meg mindjárt a kellő szavakat, és csak karácsonykor jutott eszébe, hogy mit kellett volna válaszolnia. Azt kellett volna mondani:
„Nagyságos vagy tekintetes leányasszony, én nem vagyok direktor, és nekem nincsen társulatom. Jókedvű, jó hangú úri barátaim a saját mulatságukra megtanulnak néha egy románcot vagy egy négy hangra írt dalt, amelyet én ugyancsak barátságból betanítok. Hogy ők azután kiknek énekelnek, az ő dolguk. Csak a harangozást lehet megrendelni, a dalt sohasem.”
De Szénfy úr ezt felelte:215
– Parancsoljon velünk, szenyóra. (Nagyon büszke volt, hogy ez a megszólítás eszébe jutott.)
Amanda kis, fekete legyezőjével játszadozott, mintha szavait és Szénfy úr érzelmeit latolgatná.
– Nagy örömem volna benne, ha a szegény Bujdosót egy legközelebbi éjszakán a dalnokok megtisztelnék néhány éji dal előadásával. Karnagy úrnak könnyű volna erre rávenni növendékeit.
– Természetesen, hallgatnak szavamra – feszengett a kis Szénfy, akit a liliomtermetű hölgy könnyedén megigézett. – Csak azt nem tudjuk, hol rejtőzik az a bizonyos Bujdosó úr, akiről ugyan mindenki tud Füreden, de még szemtől szembe senki se látta.
– Majd én odavezetem önöket – felelt Amanda, és összecsukta legyezőjét, a kihallgatásnak vége…
De a zenetanár ámulatában nem értette meg a legyezőnyelvet ez egyszer, holott bizonyosan éppen olyan jól értett ő is e nyelven, mint a legtöbb férfi Magyarországon.
– Úrnőm személyesen jönne velünk, zord férfiakkal? Kitenné magát a barátságtalan út fáradalmainak? Elmulasztaná éji nyugalmát, amely Mangold fürdőorvos úr szerint egyetlen szépítőszere a nőnek?
– Ne törődjék ön velem, tanár úr – felelt Amanda, és érthetőbbé tette a legyezőüzenetet, helyéről felemelkedett. – Négyökrös szekerén fogunk menni, mert ő is azon szeretett utazni. Emlékszik a költeményre a négyökrös szekérről?
Szénfy úr ajánlotta magát.
Amanda különös ötletének a legnagyobb titoktartás mellett is híre futamodott Füreden. A férfiak általában helyeslőén mondogatták: „Ez aztán a jeles gondolat! Amanda rátalált arra, akinek Magyarországon legnagyobb szüksége van a szívvidámító dalra!” De az asszonyok nem voltak egy véleményen. Különösen az öregebb, komolyabb dámák méltatlankodtak: „Hagyják a szegény Bujdosót pihenni. Nem elég, hogy Pákh Albert országos hajtóvadászatot rendez rá?” A dalárdisták, akik az utóbbi időben kissé kimentek a divatból (más események is történtek a fürdőszezon alatt), ismét kifeszített mellel vagy szerény, de öntudatos mosollyal lépkedtek ebéd után a nádas felé, hogy próbát tartsanak a palotai kirándulás előtt. Amanda Tihanyba rándult, és az apátúrtól négyökrös szekeret kért kölcsön, amit meg is kapott, miután ennek a nőnek semmi se volt lehetetlen.216
Időzött azonban valaki Füreden, akit a honleányok és honfiak kihagytak a számításból. Ez a valaki volt a Gonosz Ember, aki mindenütt jelenvaló, ahol mások nevetnek vagy örvendeznek. Azon a görbe úton jár ő, amelyen az ördög hajigálja el a körmeit. Ez az út most a fehérvári út volt, célja pedig a császári zsandárkaszárnya, ahol Gonosz úr szó szerint elárulta az egész tervet. A zsandároknak nem kellett egyebet tenniök, mint a csendes éjszakában messziről követni a négyökrös szekeret, hogy rátaláljanak a Bujdosó rejtekhelyére. Gonosz Ember, miután elvégezte dolgát, visszatért Füredre, és kolozsvári bordát vacsorázott az „Esterházy” teraszán.
Ki volt ez a Gonosz Ember, aki ily ádáz tervvel szándékozott megakadályozni a megható, nemes hangulatú ünnepélyt, amellyel egy szegény Bujdosó keserű napjait megédesítenék? Gonosz Ember: egy szerelmes férfiú volt, aki Amadeus Amanda úrhölgy iránt reménytelen érzelmeket táplált.
Szerelmes volt, mint a fagyöngy az élőfába, mint a víziféreg a pisztráng ragyogó húsába, mint a bögöly a fehér tehénbe. Átkozottan, konokul, istenverte makacssággal. A szerelem lehet égi érzelem, amely a földöntúli lugasokba kalauzolja a megátalkodtat is. Felemel, szárnyat ád, megnemesít, kisimogatja a lélek redőit, világosságot gyújt a szív éjszakájában. De lehet átok is a szerelem, amely gyötrelmesebb, mint valamely lázas betegség, Káinként üldözi a szenvedőt, pokolvarral szórja tele a lélek hófehér szárnyát, szembetegséget hoz, amely vakká tesz, felforgatja a zsigereket, tüzet gyújt a gondolatok erdejében, verést mér a szívre, viszketegséget okozó bűbájt küld csendes álom helyett, felzaklatja az összes rossz, harapós kutyákat, amelyek addig láncra voltak kötve az ember szívében. A féltékenység úgy áll a gondolat világában, mint a két szem közé szegezett kés. A bánat kínja gyűlölködve üvölt, és gorilla módjára tördeli az ártatlan fákat. Minden mosoly, amely másnak az arcán feltűnik: bántalom, kihívás. Minden jókedvű szó csak átkozott visszhangot vált ki a pokollá lett leiekből. Átkozott a madár, amely a fatetőn dalol, a virág, amely a kertben nyílik, az üvegharang, amely felzendül a szélben. – Ez a szerelem nem égi eredetű, hanem az ördög ajándéka.
Asztalos László, nyírségi birtokos és balatonfüredi vendég: ebben az átkozott nyavalyában szenvedett. Még fiatalember volt, de korán árvaságra jutott. Ha édesanyja lett volna, talán elpanaszolhatta volna217 szívének titkát, és az anyai ész mindig talál gyógyszert a betegségben. De László árva volt, ami magában nagy átok.
Ha bizalmas barátja lett volna, egy estén, csendes sétán, kart karba öltve, barátságosan bólogató nagy fák alatt elmondhatta volna különös, meglepő érzését, amelyet akkor tapasztalt önmagán, amikor Amandát először meglátta. A jó barát majd tudott volna egy-két olyan szót, amit bajba jutott férfiak vigasztalására találtak ki. De László magános lélek volt, nem volt bizalmas barátja.
Ha művelt, olvasott fiatalember lett volna, amilyenek nagy számmal voltak e korban Füreden, amikor a nők megkövetelték lovagjaiktól, hogy ne csak a csillagsugárról vagy a vadászatról, a hold meséiről vagy a rókatőrről mondjanak mulattatót, hanem tudjanak egy-két sor Vörösmartyt, Tompát, Boldogtalan Petőfit: Asztalos László talált volna a világirodalomban könyvet, amelyben meglelte volna saját sorsát. És vigasztalást nyert volna a könyvekből. De Lászlónk azt sem tudta, hogy betű van a világon. Szilaj és mokány ember volt. Egy célja volt a füredi platánok alatt, ahol minden lélek többé-kevésbé isteni hangulatokba ringatózik: bírni vagy elpusztítani Amandát.
S ezenközben ment a négyökrös szekér a holdvilágnál Veszprém felé a dalnokokkal és a lelkes úrhölggyel. Sisakos, zöld köpenyeges zsandárok leskelődtek az úton, ahol néhány esztendő előtt a cifra Sobri bandája hasalt az árokban. De vajon nem lett volna jobb, ha bakonyi szegénylegények várják a szekeret azon a halmos, homokos úton, amelyet két oldalról erdő szegélyez?
A holdvilágnál szunnyadtak a berkek, a ligetek, a mezők. A nagy mindenség az emberi szív közelségébe lépett, és megtöltötte olyan gondolatokkal, amelyeket máskor sohasem tudni, csak éjjel, szabadban, holdvilágnál! Az alvó Veszprém hepehupás kövén olyan csendesen mendegéltek át, mint a kísértetek. A városban már mindenki aludt, csak egy-két házból szüremlett világosság, olyanoknak a gyertyája, akiknek sírgödrét már megásták a temetőben. A haldoklók vagy halottak rendezik a kivilágítást, amely a vaskosaras ablakok mögül az utca kövezetére hull, de reggelre eltűnik nyomtalanul, mint az emberi élet elmúlik.
A tornyok egyenesen, merően, sötéten emelkedtek ki a háztetők közül, mintha az utat mutatnák az égboltozat felé, amerre utazni kell mindenkinek, aki éjszaka elhagyja Veszprémet. Régi házakból218 döngés hallatszott, mintha valamely nagy dongó keresné az utat az ablakon: kísértet, amelynek ideje lejárt!
– Mily regényes utazás! – kiáltott fel Szénfy úr, amikor a várost elhagyták, és szabad mezőknek édes jó illata csapott össze fejük felett, mint valami hullám.
A dalnokok, meg kell adni, sorjában elaludtak a szekérbe ágyalt szénában. Úgysem lehetett útközben énekelni.
De Amanda, aki a szekér elején ült, ébren volt, és kiismerhetetlen, mélázó szemmel nézett bele a holdfényes éjbe. Ki tudná, mit gondol egy asszony magában, amikor a hold jár előtte, mellette, mögötte, mint egy fáradhatatlan udvarló, aki bizonyosan ébren tölti az éjszakát?
– Mindig így szeretnék utazni – rebegte Szénfy úr. – Olyan ez az utazás, mint egy régi, andalgó magyar dal. A magyar nóta azért olyan lassú ütemű, mert az ősasszonyok, akik először dúdolgatták, ökrös fogaton jöttek az országba.
Ismét a Bakonyba jutottak. Kétoldalt állt a fák hadserege oly sűrűséggel, mintha innentől kezdve az egész világ erdő lenne. Ilyen erdőben járhatott a népmese királyfia és bojtárlegénye. Az erdő alvása azonban olyan különös, nyugtalanító, mintha csak színlelné az alvást. Ropogás, zúgás, sóhajtás hallatszik fel néha arról a tájról, ahol az erdő szívének kell lenni. A Bakony akkorákat tud sóhajtani, mintha neki volna a legnagyobb bánata Magyarországon.
– Ez már a palotai határ – szólalt meg először az ökrös fogat kocsisa, amint az országút kiegyenesedett.
Várpalota is aludt. Körül még sötétek voltak a szőlődombok, de amikor visszanéztek a Bakony felé, a fák már öltözködni kezdtek, fehér víz öntözte a fák koronáját, mintha mindennapi mosdásukat végeznék a lombok.
És amint a Loncsos felé ballagott a négyökrös szekér, a hajnal mind közelebb jött feléjük. Szép leányzó a hajnal. Kötényébe szedi az éjszaka virágait, illatait, és szétszórja az egész világon. A szőlők zöld, reményteljes hajnali álomban szenderegtek, mint az áldott nő, aki fiúval álmodik.
Az ökrös szekeret megállították a hídnál, a dalnokok egymás után felébredtek, és teli volt a szívük azzal a nyers, boldog érzéssel, amely a szabad levegőn való alvás után lepi meg az embert. Amanda219 kinyújtotta a kezét, és a domboldalba mutatott a titkosan fehérlő présházra.
A Balatoni Dalárda nemhiába tanult egész nyáron, olyan halkan tudtak menni, mint az egerek. Egyetlen karót sem döntöttek ki, egyetlen venyigét sem téptek el. Még a kövér szőlőlevelek is csak úgy susogtak körülöttük, mintha a szél járt volna.
A dalárok felállottak a présház körül, aztán valami olyan hangot adtak, mint a légy zümmögése. Senki sem krákogott vagy köpködött, mint más dalárdáknál szokás. Csak zümmögni kezdtek halkan, aztán hangosabban, amíg Szénfy úr a villát egy szőlőkaróhoz ütötte. Erre négy torokból felhangzott a méla dal: „Óh, Tihanynak riadó leánya…”
Gyönyörűen sikerült a dal. Talán még sohasem fújták ilyen érzéssel a dalnokok. A boldogságos, hiúságos lelkük zengett minden hangban. A büszkeség, amely ott rezeg minden férfitorokban, amidőn dalol.
Amanda a vén diófának támaszkodott, és könnyei omlottak. Szénfy úr mély meghatottsággal nézett a sírdogáló nőre, és már éppen jelt akart adni egy újabb dal megkezdéséhez, amikor nagy csörtetés hangzott fel a szőlők szoknyái között. Karók töredeztek, indák szakadtak, barázda omlott a nehéz zsandárcsizmák alatt.
Négyen voltak a zsandárok egy őrmester vezetése alatt. Előre megbeszélt terv szerint körülvették a kis présházat. Az őrmester a puskatussal megzörgette az ajtót.
Szénfy Gusztáv, pesti zenetanár ekkor tanújelét adta oroszláni bátorságának. A földre dobta a kalapját, és sohasem hallott hangon felkiáltott:
– Mit haboztok? Ugyanannyian vagyunk, mint a fogdmegek. Rohanjuk meg őket.
A zenész talán megteszi, amit mond, de a tiszafüredi gyógyszerész hóna alá vette a kis embert.
A zsandárok ezalatt feltörték az ajtót, és szuronyszegezve nyomultak be a présházba. Egy darabig csak kiáltozás, fegyverzörgés hallatszott. Később világosságot gyújtottak. Aztán egyenként kilépdeltek a küszöbön a sisakos katonák, és nem hoztak magukkal senkit.
Amanda, aki szobormozdulatlansággal nézte a jelenetet, most felkacagott, mint a vércse. Sírt, kacagott, őrjöngött, hogy a férfiak szinte megrémültek szenvedélyességétől.220
De a zsandárok most már nem tágítottak. Felkapaszkodtak ők is a négyökrös szekérre, és a dalnokokat foglyul vitték Várpalotára, a községházára. („Szénfyt csaknem megkötözték!” – beszélték másnap Füreden.)
Itt hosszadalmas vallatás következett, amelynek során kiderült, hogy egyszerű kirándulásról volt szó, amelyet Amanda a saját szőlőjében rendezett meghívott barátaival. Amanda igazi neve Radics Mária, és testvére a piacbérlőnek, aki a szőlőt kezeli.
A megkínzott Balatoni Dalárda csak késő este vergődött be Füredre. Volt öröm, volt vigasság, volt tánc! Talán hússzor is el kellett énekelniök a tihanyi dalt, amelyet ott, a vészterhes hajnalon a présház körül énekeltek. A közönség mindig újabb és újabb szépségeket fedezett fel a románcban.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
