– Azt mondtam, hogy ez a te szegénységed. Azért mondtam, hogy ne ámítsd magadat azzal, mintha a kis öcséd halálával valami nagy gazdagságot örököltél volna. A te helyzeted neve „ínség”. Rosszabb ínség, mint azé a varrónőé, aki boltról boltra jár munkát keresni ebben a téli időben. Ezt még nem tudja senki. Olyan a házunk, mint a láthatáron lemenő hold. Amíg csak egy csücskéje kiáll, addig mindig világít; és amellett folyvást megy lefelé. Csak akkor tudja meg mindenki, hogy lement, mikor már egészen sötét van. Akkor aztán csodálkozva kérdezi minden ember, hogyan történhetett ez? Az a fényes nagy hold, aki csak úgy szórta az egész világon szét az ezüstöt? – Öt vagy hat négyszög-mérföldre terjed a Temetvényi család birtoka: hogy enyészhetik ez el? Azt is elmondom neked. A két szomszéd uradalom, a mienk és az Opatovszkyaké, régen egy úré volt. Az a Rákóczi-had után kivándorolt, s birtokát a fiskus kétfelé osztotta; egyik fele jutott donatióba a Temetvényieknek, másik az Opatovszkyaknak. Ettől fogva ennek a két családnak a fejei folyvást versenyeztek egymással, majd lovag módra, majd bolond módra. Mindig azon törekedtek, hogy tegyenek túl egymáson. Az örökösödési háború alatt mind a kettő saját költségén lovasezredet állított ki, s azon volt, hogy az ő bandéristáinak a kacagánya cifrább legyen, mint a másiké. Ha az udvarhoz feljöttek, itt a palotáik pompájával igyekeztek egymást fölülmúlni. Az Opatovszkyak a tömör, bizarr, keleties fényűzésben voltak utolérhetlenek, a Temetvényiek a művészetek pártolásában. Ha az egyiknek hírhedetté lettek a lovas bravúrjai, a másik éppen annyit beszéltetett az olasz festőiről, a francia kamaraénekeseiről. Hajtóvadászataikon, amiket mérföldnyi területű vadaskerteiken rendeztek, a világ notabilitásai szoktak részt venni. Majd meglátod, ha egyszer lekerülsz Gargóvárra, hogy ott van egy családi várlakuk a Temetvényieknek, amelynek a lakrészei az ambrasi termekkel vetekednek. S minden pompa csak arra való volt, hogy kétszer egy évben nyolc napig elfogadják a világ legelőkelőbb vendégseregét. Az Opatovszkyak Podhrágy várában már ez nincs meg; – az ő holdjuk jobban sietett lemenni. Már a század elején úgy meg volt a válla terhelve mind a két családnak, hogy a francia háborúban már csak gyalogezredet tudtak kiállítani. A devalváció, amikor a pénzérték egyszerre leszállt, nagyon megrendítette mind a kettőt. Az egyik versenytárs, Opatovszky, kiállt. Tette magát, mintha megneheztelt volna az udvarra, s hazament kurucnak. Otthon kezdődött a vármegyei élet. Abból csinált magának sportot. Drága sport. Igaz, hogy a hendikepnél mindig ő maradt a győztes, s a Temetvényiek bánatpénzzel menekültek belőle. Egy-egy restaurációnál százezreket pazaroltak el. A Temetvényiek családfeje éppen az ellenkező utat választá. Ő az udvarnál maradt, s igyekezett minden alkalmat megragadni, hogy hűségét bebizonyíthassa. Ezzel elérte azt, hogy egy nagy hitelművelettel pénzügyeit szilárd lábra állíthatá. Ezt is meg kell veled értetnem, mert maholnap, ha én meghalok, rád szakad a ház gondja, s atyádtól ezt meg nem tudod soha. Tehát ez a hitelművelet abból áll, hogy a család kapott többmilliónyi kölcsönt, úgy, hogy az negyven év alatt legyen törlesztve. Jó segítség, ha van hozzá a felsegítettnek elég bátorsága, hazamenni a falujába s nem aludni addig nyugodtan, amíg az utolsó kötelezvényét is a vánkosa alá nem tehette. Mi ahelyett siettünk a diplomáciai pályán aratni töviseinket. Képviseltük a monarchiát fényes küludvaroknál. Egyszer aztán mi is úgy tettünk, mint aki elveivel össze nem egyeztethetőnek tartja diplomáciai küldetését, s hazahívattuk magunkat. Az igaz ok az volt, hogy nem telt tovább. Itthon a házunk mind mélyebbre süllyedt, s még folyvást süllyed, csak a tornyai látszanak már ki. Kötelezettségeinknek pedig pontosan, napjára, meg kell felelnünk. Amint ezt a szót kimondjuk: „Nem lehet!”, az utolsó torony is a fejünkre szakad. Óh, mi a szegény embernek a nyomorúsága a gazdag ember ínségéhez képest! Hisz azt, akinek nincs mit enni, csak a gyomor kínozza, nem a lélek. – Akinek hiányzik a garasa egy darab kenyérre, kiállhat a szegletre, s ha három arra menő ád neki egy krajcárt, meg van szabadítva; – de a nagy úr, akinek hiányzik a holnapra való százezer forintja, kihez menjen az koldulni? – A nyomorult letérdelhet akármelyik útféli keresztfa előtt, s elimádkozhatja, hogy „Segíts, uram Isten!”, de a nagy úr, a maga óriási nyomorában, hol talál elég nagy bazilikát, amit telekiáltson e szóval: „Óh, Isten, tégy a kedvemért csodát!” – Az több, mint az éhség, a didergés, a rongyosság: ez a kétségbeesés. – Ezt a kétségbeesést takargatjuk mi selyemmel, gyémánttal, mosolygással. – Ezt örökölted te a megholt öcsédtől. Ővele még akadt egy reményszál a kezünkbe. Ha felnő (szép fiú volt, óh, ha láttad volna), délceg alakja, nagy neve, ősei érdeme és egy roppant nagy birtok (s milyen esze volt hozzá! tűzláng!) ennyi előny a világ előtt: kétségtelen, hogy egy szerencsés családi összeköttetéssel újjáteremti roskadozó házunkat. A sors másképp rendelte. Íme, te foglaltad el a helyét. A te dolgod könnyebb is, nehezebb is. Nehezebb, ha látsz magad előtt egy célt; könnyebb, ha nem látsz semmit. Ha látod magad előtt azt, amit én, azt a lemenő holdat, akkor a megholt öcséd feladata vár rád, csakhogy te leány vagy, akinek nem szabad „nézni”, csak látni, nem „szólani”, csak felelni: akinek a fegyvere nem a támadás, hanem az őrizkedés. Feltalálod-e benne magadat? Az a kérdés. – A másik választás ez: s ez a könnyebb rész: be hagyni következni a katasztrófát, ami atyád halálával múlhatlanul eljő. Éppen úgy, mint eljött az Opatovszky házé a családapa elhunytával. Csakhogy azon a házon még lehetett segíteni. Hitelezői alávaló uzsorás had voltak; fiát a vármegye féleszű holdkórosnak nyilvánítá, s gondnokot rendelt neki nagybátyjában, egy megyei tisztviselőben, aki sans gęne kialkudott a hitelezőkkel, eladott mindent, ami pompára és mulatságra való volt, bútort, ékszert és paripát, a vadaskertből csinált majorságot, s az egyetlen fiút elküldte Debrecenbe, szegény emberek tudományát tanulni. S íme, az ő elsüllyedt váruk kezd ismét kiemelkedni a föld alul. A mi házunkon így nem lehet segíteni. A mi hitelezőnk egyetlen bankház, mely pénzét becsületes feltételekkel adta ide, s a Temetvényi család nem alkudhatik. Hanem amely napon a százezer forintját nem tudja előteremteni, kimegy a házából, s nyitva hagyja minden ajtaját; tudva azt, hogy abban a házban semmi sem az övé többé. Ez az, amit meg kell tudnod. Hogy amihez csak hozzáérsz, a brokát, a gobelin, a sèvres, a majolika, a niello: mind nem tied, az rosszabb, mintha impregnálva volna a keleti pestis miazmái által; – az egyetlen, amit bizonyosan magadénak mondhatsz, a gyémántjaink. Ez mindig a család asszonyainak a tulajdona volt. A szekrényre a nőnek a címere, neve van fölvésve, az ékszertokokon a joaillier címe, akinek könyvei bizonyítják, hogy ezt az asszony vette, a maga félretett, megzsugorgatott hozományából, móringpénzéből. Az asszonynak megsúgta ezt az ösztöne, hogy a családapák dicsvágya valaha porrá tehet még palotát, birtokot, s igyekeztek szaporítani azt az elidegeníthetetlen, devalválhatlan kincset. Mert az asszonya gyémántjait nem fogja eladni igaz nemesember, azért, hogy egy pár évvel tovább éljen. – Azért mondtam, hogy „Íme, ez a te szegénységed!”. Megér most fél milliót. Ennél az életnél, ami a mienk, az csak egypár évet számít. Tehát szegénység. Ha nem marad egyebed, mint ez, akkor ez csak arra elég, hogy attól a világtól, melyben eddig éltünk, végképp elszakadj, s aztán valami csendes kis városban félrevonulva csúfoltasd magadat grófnénak, s kerüld az embereket. – Ez a te szegénységed. – No lám. – Megérkeztünk a lépcsőhöz. Ránk került a sor. A legyeződdel ne játsszál, s el ne felejtsd, amiket most tőlem hallottál.